Szerző: Niederhauser Emil

1867-ben Kossuth megjósolta, hogy Ausztriával együtt Magyarország is szétesik. Teljesen igaza volt. De a dolog megfordítható. Amíg fennállt a Monarchia, fennállt a történeti Magyarország is. A soknemzetiségű Magyarországnak csak egy még nagyobb, soknemzetiségű államon belül volt létjogosultsága.

A Habsburgok a magyar történetírástól nem sok jó szót kaptak, a történettudomány inkább a negatívumokat hangoztatta. A legjobb esetben az Ausztriához fűződő viszonyt magyar részről valami érdekházasságnak tekintette, kényszernek külpolitikai okokból, bizonyos mértékig akkor is a fejlődés gátjának. Vérmesebb megnyilatkozásaiban a zsarnokságot, az elnyomást emlegette, a magyar szabadság letörését, az ellenreformációt, a gályarab prédikátorokat, a sok kivégzett politikust és katonát, a gyarmati kizsákmányolást, a nemzetiségek magyarok elleni uszítását – a panaszoknak és szemrehányásoknak se vége, se hossza. Az egyik legfőbb vád: idegenek voltak, nem értették meg a derék magyarokat. Az Anjouk, Zsigmond, a Jagellók nyilván jobban megértették őket.

Dinasztikus kapcsolat
Az biztos, hogy történeti véletleneken múlt az összekerülés. Egyetlen komoly szempont volt 1526-ban – az oszmán veszély, melyet 1526-ig a magyar politikai elit sohasem vett egészen komolyan. Mohács után ezt már nem tehette meg. A kortársak mégsem voltak egyértelműen a Habsburg-kapcsolat mellett.

Ez a kapcsolat több ország egybefűzése érdekében jött létre az oszmán veszéllyel szemben, mert egy ország egymagában nem volt elég erős erre, az európai segítség pedig komolytalannak tűnt. Dinasztikus kapcsolat volt, egyértelműen dinasztikus érdekből. Ha Albert és V. László korában ez még nem is olyan nyilvánvaló, V. Károly korában már igen. Még egy újabb ország – sőt több! – fogadja el a Habsburgokat urának. Abban a korban ez egészen természetes volt, legfeljebb akinek kevesebb ország jutott, irigykedhetett a Habsburgokra.

A Habsburgok részéről természetes volt Csehország, Magyarország, Horvátország megszerzésének igénye. Érdekük volt. De vajon a magyaroknak is ez volt az érdeke? És ennél a szónoki kérdésnél már ne csak a politikai elitre gondoljunk. Hanem a magyar jobbágyra például, a magyar etnikum nagy többségére (ha már, mint szokás, a nemzetiségekről szívesen elfeledkezünk). Ha azt nézzük, amit az oszmán uralom addigra a Balkánon már teljesített, talán mégis arra kell gondoljunk, nekik is érdekük volt. Különösen, ha rövid távon is érdemleges eredményt hozott volna.

De akárhogy is nézzük, úgy tűnik, az adott pillanatban (és ez 1437-től megszakítással 1526-ig) mintha a Habsburgoknak lett volna nagyobb érdekük az összeházasodás. A presztízs szempontjából kétségkívül, hiszen, mint hírlett, Magyarország nagyon régi, előkelő és nagyon gazdag ország. Ilyen országban királyoskodni nem utolsó dolog. Persze ez a presztízs nem volt felhőtlen 1526-ban, hiszen a magyarok (és ez most már a politikai elitet jelenti) nagyobb része már korábban más királyt választott. Ferdinánd egy pillanatra sem tartotta kezében az egész régi, előkelő és gazdag országot. Legfeljebb néhány pillanatra a nagyobb felét, hamarosan pedig már csak a harmadát. Egy olyan harmadot, amelyet állandóan védeni és erősíteni kellett az oszmánokkal szemben. Természetesen azért is, mert az örökös tartományok előtere volt. Érdek volt megtartani, fontos is, de teher is, hiszen sok pénzt és katonát emésztett fel, holott ez a harmadnyi Magyarország csak mellékhadszíntér volt. A fő front a Földközi-tengeren húzódott.

Fontos és veszélyes
A magyarok már csak azért is terhet jelentettek, mert rendi kiváltságaikért oly sokszor voltak hajlandók fegyveresen is kiállni. Pedig ezek a rendi kiváltságok Bécsből vagy Prágából nézve csak akadályoknak tűntek, hiszen felül, a központban a birodalom abszolutisztikus volt. (Ne felejtsük el, hogy hosszú időn keresztül ez az abszolutizmus volt a korszerű, a divatos.) Más örökös tartományokkal boldogultak a Habsburgok, Magyarországgal állandóak voltak a viszályok. Magyarország nem illett bele a félig abszolutisztikus képbe. A Habsburgok mégis ragaszkodtak hozzá, talán elsősorban elővéd jellege miatt, még ha olykor túl nagy is volt a teher.

A 18. századra nagyot változott a helyzet. A Habsburg-világhatalom megszűnt, a dinasztia visszaszorult a dunai térségbe. És Magyarország most már – hamarosan az egész – ennek a birodalomnak fontos része volt, területével, lakosságával, zsírjával és gabonájával. Ismét előkelő és gazdag ország, a presztízse is jól jött Mária Teréziának, aki magyar király volt saját jogon, császárné pedig férje jogán.

Magyarország lakói – az alattvalók, miként mégg ekkoriban is tekintették – bármikor ellenfelekké válhattak, ahogy a század elején fegyveresen meg is tették ezt. Háttérnek tehát fontos volt Magyarország, de veszélyes is. A birodalmon belül a legveszélyesebb. Hogy a szikra 1741-ben (vagy 1809-ben) nem robbant, több tényező összehatásán múlt. A lehetőség fennállt, s ezt a Habsburgok is jól tudták. Ez ország-világ előtt nyilvánvaló vált az 1867-es kiegyezéssel. A legkülönfélébb kísérletek után ez a formáció viszonylag tartósnak bizonyult. Bár Bécsben továbbra is úgy tartották számon a birodalmat, mint egységes egészet.

Európát közvetítette
Persze indokolt azt is felvetni, mit jelentett a Habsburg-uralom a magyaroknak. Az oszmánok elleni védelmet? A harmadnyi ország számára sem mindig. Itt-ott újabb várakat, városokat foglaltak el a törökök, s kétszer Bécsig is eljutottak. Mit várhatott akkor Pozsony vagy Zágráb? Másfél századig érdemben nem történt semmi: nem ez volt a fő hadszíntér. De akinek a marháját elragadták, a faluját felégették, őt magát rabszíjra fűzték, vagy éppen a Habsburgok zsoldosai fosztották ki, kevés érzékkel rendelkezhetett az iránt, miért van szükség Magyarországon a Habsburgok uralmára. Igaz, azt sem feledhetjük, hogy másfél század után mégis a Habsburgok szabadították fel az országot az oszmán uralom alól. Nemzetközi segítséggel persze, magyar katonaság részvételével ugyan, de mégis a császári seregek. Hosszú időbe tellett, de az 1526-os számítás végül is bevált.

Igaz, ami 1686 után következett, nagyon fenyegető volt. A teljes abszolutizmus kísérlete, az erőszakos ellenreformáció, a rendi kiváltságok semmibevétele. És meg-megújuló kísérletek az ország tartományi rangra süllyesztésére, ha ideiglenes kompromisszumokkal is, de egészen 1867-ig. Nem gyászos napok, hanem gyászos évek, évtizedek.

De vannak egyéb mozzanatok is, amelyekről nem feledkezhetünk meg. Az európai áramlatok Ausztrián keresztül érték el az országot, sokszor a Habsburgok ellenére. A reformációit persze biztosan nem szerették. De, mint már láttuk, a Habsburgok Pestről nézve egyet jelentettek Ausztriával. És ez az Ausztria, élén az oly sokszínű, oly kozmopolita Béccsel, Európát közvetítette Magyarország felé. Szokták emlegetni, hogy Bécs a magyarok elnemzetietlenítésére törekedett. De hát a Bécsben lakó magyar arisztokraták a felvilágosodással ismerkedhettek, a testőrírók akár még a francia irodalommal is. A Monarchia egyfajta „aire culturelle”-t jelentett, kulturális közeget, európait. A Monarchiához, a Habsburgokhoz való tartozás nélkül a magyarokra a balkáni fejlődés várt volna, az elszigetelődés Európától, az elkésettség a polgári fejlődéstől, netán a törzsi viszályok. Jogos ma arról beszélni, hogy újra Európához akarunk tartozni, de hogy odatartoztunk, ahhoz a Habsburgok is kellettek.

Boldogabb kor
Elnemzetlenítés? A Habsburgok számára ez nem volt szempont, ők hozzá voltak szokva a sok etnikumhoz, s nem volt számukra olyan érdekes, hogy ki melyikhez tartozik. S ha a magyarok (meg a többiek) megtanultak németül, ezt ki vethetné ma a szemükre? Akkori fogalmak szerint is fontos volt. Sokan nemcsak németül tanultak meg. De az kétségtelen, hogy Bécsből minden elsősorban német szűrőn keresztül érkezett meg, ezért volt a német kultúra hatása olyan erős, háttérbe szorítva például az angolt és a franciát.

1867-ben Kossuth megjósolta, hogy Ausztriával együtt Magyarország is szétesik. Teljesen igaza volt. De a dolog megfordítható. Amíg fennállt a Monarchia, fennállt a történeti Magyarország is. És a mintegy ötven év, amely a kiegyezést és a felbomlást elválasztotta egymástól, Magyarországon roppant arányú fejlődést hozott létre. Az ország gyorsabban fejlődött, mint az európai átlag, Budapest a századfordulóra világvárossá lett, miután kiépülése során Bécset igyekezett utánozni, sőt lepipálni. Nyilvánvaló: nem Ferenc Józsefnek volt ez köszönhető. A körülmények sajátos összejátszása folytán mégis ő volt a szimbóluma ennek a fejlődésnek, a boldog békekornak. Nem volt boldog, persze hogy nem. De talán boldogabb sok mindennél, ami utána jött.

Történetietlen, rossz kérdésfeltevés: pozitív vagy negatív volt egészében ez a viszony? Vagy kevésbé történetietlenül: melyik mozzanatból volt több. Mert minden jelenségben vannak negatív és pozitív mozzanatok egyaránt.

Mi lett volna, ha?
Kezdjük a negatív vonásokkal. Nem lehet azt felvetni, hány ember halt meg háborúban, mert ez mindig és mindenütt így volt, a háborúkban emberek ezrei, később milliói haltak meg. De hány embert végeztettek ki a Habsburgok politikai okokból? És 1918 után a magyarok?

Kétségtelen, hogy Magyarország alárendelt helyzetben volt a Monarchiában még 1867 után is. A teljes nemzetállami függetlenség persze hogy nem volt meg. De milyen nemzetállam volt az, amelyben 1910-ben is csak a lakosság nem egészen 51%-a volt magyar? Egy magyar nemzetállam csak kisebb területű lehetett a történeti Magyarországnál, ha nem is olyan kicsi, mint a trianoni Magyarország. A soknemzetiségű Magyarországnak csak egy még nagyobb, soknemzetiségű államon belül lehetett létjogosultsága. Az 1918 utáni Magyarország forma szerint független volt. Azóta jól tudjuk, mikor, s mennyire volt az.

A pozitívumoknál viszont első helyre, nem divatból, azt kell tenni, hogy a Habsburgok révén tartozott Magyarország Európához. És azt az 1918-ig ívelő fejlődést sem lehet elhanyagolni, amelyről már esett szó.

Megint történetietlen kérdésfeltevés a „mi lett volna, ha?”. Ha 1526-ban a politikai elit kisebbsége nem választja meg Ferdinándot? Történietlen kérdésre nehéz történeti feleletet adni. De ha szélesebb európai méretekben gondolkodunk és vizsgálódunk, az összehasonlítás csak a balkáni variánst adhatja reális alternatívának. Vagyis – rosszabb lett volna. Tökéletesen jó megoldás a történelemben éppúgy, mint az életben, nincs. Csak rossz és kevésbé rossz.
*
Nemzeti önáltatás csak magyar szempontból nézni a Habsburg-kérdést. A fentiekben felvetett gondolatsort mindegyik „alattvaló” nemzet szempontjából végig lehetne vizsgálni. Mert hiszen a Habsburgok számára az etnikumok egyformák voltak, legfeljebb előnyös volt, ha arisztokráciájuk is akadt. De még ez sem volt perdöntő. S ha végigvizsgálnánk a többieket, valószínű, hogy a szaldó akkor sem volna teljesen negatív.