2017. augusztus 17.

Erdély a vesztfáliai béketárgyalásokon

Szerző: Péter Katalin

A német birodalomhoz tartozó Vesztfália két városában, Münsterben és Osnabrückben 1645 legelején kezdődő béketárgyalások célja az volt, hogy lezárják az 1618 óta pusztító háborút. A tárgyaló felek és a rájuk figyelő kortársak ”egyetemes béke” létrehozásáról beszéltek, mert a hadakozás minden résztvevőjének megbékélését várták. A minden résztvevő tulajdonképpen egész Európát jelentette: jóllehet az összecsapások hosszan húzódó folyamata helyi konfliktusként indult – a csehek Habsburg-ellenes prágai felkelésével kezdődött –, de a háború az idők folyamán európai konfliktussá terebélyesedett, s lezárásáért Habsburg III. Ferdinánd császár követeinek távoli nagyhatalmak megbízottaival kellett tárgyalóasztalhoz ülniük: Münsterben XIV. Lajos francia király, Osnabrückben Krisztina svéd királynő biztosaival folytak a megbeszélések.

A főszereplők mellett már a tárgyalások kezdeténél ott voltak azoknak a szövetségeseknek a követei is, akik 1641-ben hadban álltak valamelyik oldalon. 1641-ben döntöttek ugyanis a béketárgyalásokról, és 1645 februárjában a napirend első pontja az volt, hogy az 1641 után háborúba lépett feleket vagy legalábbis egy részüket bevonják a tárgyalásokba.

Az erdélyi fejedelem, I. Rákóczi György (képünkön) részvételi joga felett élénk vita robbant ki. Ő éppen egy évvel a béketárgyalások kezdete előtt, 1644 februárjában lépett hadba Ferdinánd császár és magyar király ellen Magyarországon, vagyis okkal mérlegelték azt, hogy legyen-e joga személyesen vagy követei révén bekapcsolódni a béketárgyalásba.

Miután Rákóczit 1644 folyamán mind a svéd királynő, mind a francia király szövetségébe fogadta, ezeknek az uralkodóknak a követei Rákóczi részvétele mellett szálltak síkra. Ferdinánd biztosai viszont ellene foglaltak állást. Érvelésük szerint a fejedelem nem közügyben, hanem csak magánérdekei miatt harcol, ezért indokolatlan őt a háború következtében előállt új politikai viszonyokat rendező béketárgyalás részesévé tenni. Velence követe pedig Erdély portai függőségére utalva azzal igyekezett a fejedelem ellen hangulatot kelteni, hogy kijelentette: ha Rákóczit maguk közé engedik, meghívhatják akár a török szultánt is.

Nem tudjuk, pontosan mennyi ideig húzódott a vita. Csak a végeredménye ismert: I. Rákóczi György, Erdély fejedelme megkapta a jogot, hogy Münsterben és Osnabrückben megjelenjen vagy a tárgyalásokra követeket küldjön. Ügyét a spanyol Habsburgok elleni felkelésekkel együtt tárgyalták; az erdélyi fejedelem részvételéről a vesztfáliai béketárgyalásokon ugyanakkor döntöttek, amikor a főszereplők azokat fogadták maguk közé, akik 1644-ben Habsburg-uralkodójuk ellenében nemzeti királyt választottak. Ez a tény világosan jelzi, milyen nagy jelentőséget tulajdonítottak a szövetségesek 1645 elején a fejedelem magyarországi háborújának.

I. Rákóczi György nem utazott el Vesztfáliába. Emiatt a tárgyalások színhelyén állítólag rosszalló megjegyzések hangzottak el, de azok, akik a fejedelmet ismerték, alighanem meglepődtek volna, ha Rákóczi másként cselekszik. Köztudottan irtózott ugyanis a nyilvánosságtól, márpedig főként Münster, Vesztfália fővárosa, de a jelentéktelenebb Osnabrück is fél Európából odagyűlt bámészkodók tengerében ünnepelte a régóta áhított béketárgyalásokat és a tárgyalások résztvevőit. Tűzijátékokat, körmeneteket tartottak, utcai mutatványosok szórakoztatták a tömeget, és a különböző hatalmak követei látványos bevonulásokkal, nagy lakomákkal járultak hozzá maguk is a kavargóan vidám hangulathoz.

Valószínű azonban, hogy a fejedelmet nem egyszerűen nehézkes természete tartotta távol a vesztfáliai nyüzsgéstől, hanem inkább az a meggondolás, miszerint a császárral való szembenállását nem német birodalmi tárgyalóasztaloknál kell felszámolnia. 1645 folyamán mindenesetre nemcsak ő maga nem ment el a béketárgyalásokra, de követeket sem küldött.

Az első két fejedelmi békebiztos, Szentpáli István és Padányi Ferenc 1646 januárjában, tehát majdnem egy évvel a megjelenés jogának elnyerése után indult el Münsterbe, illetve Osnabrückbe. Felkerekedésük időpontja részint amiatt figyelemre méltó, mert sokkal előbb is mehettek volna, részint azért, mert Erdélyből – hágókon, nehezen járható ösvényeken át – nem tél közepén szoktak távoli utazásokat kezdeni. Ha tavasszal vagy kora nyáron keltek volna útra, utólag egyszerűen azt lehetne gondolni, hogy I. Rákóczi György habozó, sokak szerint bizonytalankodó politizálása miatt nem kaptak korábban parancsot az indulásra.

Különbéke Nikolsburgban
Valójában azonban ebben az esetben habozás vagy bizonytalankodás nem játszott semmilyen szerepet. Nyilvánvaló volt: a fejedelemhez éppen csak eljuthatott a hír Linzből, ahol a császár akkor tartózkodott, hogy III. Ferdinánd 1645. december 16-án aláírta a magyarországi különbéke okmányait, és a követek már indulhattak is az egyetemes béke tárgyalásaira.

A Linzben véglegesített magyarországi békeszerződés rendelkezéseivel I. Rákóczi György elégedett lehetett. Mert igaz ugyan, hogy eredetileg a nemzeti királyság visszaállításának céljával indult, s ezt nem sikerült megvalósítania, ezenkívül azonban mindent elért, amit a magyar királyként is uralkodó császár elleni harctól remélhetett. Helyesebben fogalmazva: elért mindent, aminek megszerzésében királyságbeli hívei támogatták.

A nemzeti királyság visszaállítása I. Rákóczi György királlyá választását jelentette volna. Ez azonban nem szerepelt támogatóinak törekvései között. Rákóczi szépen fogalmazott kiáltványa a megyékhez, amelyben arra szólította fel őket, hogy harcoljanak lelkiismereti szabadságukért a katolikus király ellen, visszhangtalan maradt. Nem tudjuk, a fejedelem hogyan gondolta volna a gyakorlati megvalósítást, de utólag úgy tűnik, híveinek volt igazuk, amikor nem vállalkoztak a lehetetlenre. Nyilvánvalóan érzékelték, hogy az ország hatalmasai, azok a politikusok, akik az országgyűlések menetét, egyáltalán az országos döntéseket irányítják, nincsenek közöttük. Nem is lehettek, mert a nagyurak többsége ekkor már katolikus volt; a magyarországi arisztokrácia nagyjából az 1620-as évektől kezdődően rekatolizált. Nagyon távol álltak tehát attól, hogy a protestáns vallásszabadság védelmében megjelenő református fejedelem királyságának ötletét akár csak meg is fontolják. Azok, akik I. Rákóczi Györgyöt támogatták – a protestáns, zömükben református megyei nemesek –, éppen a rekatolizált földesurak által elfoglalt templomok visszaszerzését tekintették talán legfőbb céljuknak.

Így alakult ki az az igen sajátos helyzet, hogy az erdélyi fejedelem hadjárata a királyi Magyarországon harci cselekményekkel időnként megszakított béketárgyalások sorozatává vált. A király megbízottai, először maga a nádor, Esterházy Miklós, majd egyszerű békebiztosok rendszerint Rákóczi táborában tárgyaltak, és a hadakkal együtt vonultak egyik helyről a másikra.

1645. január 22-én zárták le a közügyekről, ahogyan a kortársak nevezték, a ”publicáról” folyó tárgyalásokat. Közügyön Rákóczi hívei a protestáns vallásgyakorlat szabadságát értették. Mivel pedig a januári megállapodásban biztosítékot nyertek arra, hogy a császár-királlyal kötendő végleges béke első pontja a vallásgyakorlat szabadságát az ország minden lakójára érvényesen ki fogja mondani, a maguk részéről a háborút befejezettnek tekintették. 1645 januárja után már csak a ”privata” feletti megegyezés, vagyis a fejedelem személyes kielégítése maradt.

I. Rákóczi György annak a hét felső-magyarországi megyének a jövedelmeit követelte, amelyeknek a kamarai bevételeit annak idején nagy elődje, Bethlen Gábor a nikolsburgi béke értelmében megkapta. Ezenkívül kért még több gazdag uradalmat is kárpótlásként azért, hogy visszatér Erdélybe és felbontja nyugati szövetségeseivel, Svédországgal és Franciaországgal a császár ellen kötött szerződéseit. Ilyen értelemben kötötték meg a két fél, Habsburg III. Ferdinánd, illetve I. Rákóczi György biztosai 1645. július 27-én a fejedelem szempontjait messzemenően figyelembe vevő megállapodást. Ferdinándot a tárgyalásokról folyamatosan tájékoztatták, majd mindkét megállapodás dokumentumait eljuttatták hozzá. Ő pedig változtatás nélkül írt alá mindent 1645. december 16-án.

Miért mentek Rákóczi követei Vesztfáliába?
A kérdésre nehéz választ találni. A történetírás hagyományos álláspontja szerint a fejedelem azért küldött megbízottakat a béketárgyalásokra, hogy Erdély vagy a királyi Magyarország érdekeit a császár-királlyal szemben képviseljék, és helytelenítőleg szoktuk megállapítani azt, miszerint a vesztfáliai béke terjedelmes okmányaiba végül is egyetlen szó sem került Erdélyről vagy a királyi Magyarországról. A nyugatiak csak magukkal törődtek, minket cserbenhagytak, szól rendszerint az elmarasztaló ítélet.

Az események időrendjének tisztázása után azonban nemigen lehet ezt a véleményt fenntartani. Miről tárgyaltak volna a nagyhatalmak képviselői Magyarország érdekében, ha egyszer a fejedelem, aki a király elleni harcot folytatta, különbékét kötött? A nyugatiak szempontjából súlyosbította a helyzetet, hogy Rákóczival kötött szerződéseik kifejezetten tartalmazták azt a kötelezettséget, miszerint egyik fél sem lép békére a császárral a többiek nélkül. I. Rákóczi György viszont nemcsak a szövetségesek tájékoztatását mulasztotta el, de a különbékében a szerződések felmondását is vállalta.

Ilyen körülmények között azt lehetne gondolni, hogy a fejedelmi követeket a szövetségesek képviselői ridegen fogadták Vesztfáliában. Erről azonban szó sem volt. Szentpáliék a francia békebiztos hintóján tartották bevonulásukat Münsterbe, és sok lakomára, társasági eseményre hívták meg őket. Úgy tűnik, kissé homályos magyarázkodásukat arról, hogy I. Rákóczi György ”szörnyű kényszer nyomása alatt” kötötte meg a maga békéjét a császárral, minden további nélkül tudomásul vették.

Még az erdélyiek körül szállongó híresztelések is inkább kellemesek, mint kellemetlenek voltak. Így egyesek állítólag azt terjesztették, hogy Krisztina királynő szerelembe esett I. Rákóczi György fiatalabb fiával, Zsigmonddal, és már a házasságot fontolgatja. Ez a pletyka a svéd követeket alighanem bosszantotta, de Rákóczi Zsigmond jóhírének bizonyosan nem ártott.

A Rákóczi-követek kedvező fogadtatásához az azonban nem tartozott hozzá, hogy a tárgyalóasztaloknál is helyet biztosítsanak nekik. III. Ferdinánd megbízottai teljes joggal és eredményesen tiltakoztak: I. Rákóczi György és a császár különbékéje tagadhatatlan tény volt. A fejedelem követeinek tényleg nem volt tárgyalnivalójuk az egyetemes béke ügyében.

I. Rákóczi György azonban nem is azért küldött megbízottakat Vesztfáliába, hogy az új európai erőviszonyok rendezésében részt vegyenek. Szentpáliékra, majd más embereire is csak egy feladatot bízott: azt kellett elérniük, hogy Erdély fejedelmét a békeokmányok megszövegezői felsorolják azok között, akikre az egyetemes béke vonatkozik.

Erdély fejedelme a két békében
A béketárgyalásokról fennmaradt feljegyzésekben nincs nyoma annak, hogy I. Rákóczi György kívánsága ellenállásba ütközött volna. Nem lehet ilyesmire következtetni a fejedelem és szövetségeseinek levelezéséből sem. A különbéke után inkább bizonyos közöny érzékelhető a nyugatiak oldaláról. Nem szakították meg Rákóczi Györggyel a kapcsolatot, de nem is tulajdonítottak jelentőséget neki. 1648 januárjában például, amikor a fejedelem Krisztina egyik levelére egyéves késéssel válaszolt, a királynő a rendkívül udvariatlan gesztust szó nélkül vette tudomásul.

Arról, hogy a békeokmányokban a béke részesei között őt is fel fogják sorolni, I. Rákóczi György másik nagy szövetségesétől, XIV. Lajostól értesült. ”Végtelen megtiszteltetésnek” tekinti, írta a válaszlevélben meghatottan, és bizonyos szempontból igaza is volt. Valóban szinte arculcsapás lett volna, ha az ő személyét kihagyják, miközben minden várost, tartományt, fejedelemséget, királyságot, királyt és fejedelmet felsorolnak, amelyek vagy akik a háborúval az idők folyamán bármilyen módon kapcsolatba kerültek.

Így a császár oldalán – nevek említése nélkül – a következők soroltattak fel a münsteri és az osnabrücki szerződésben: a császár megválasztott utódja (a katolikus király), az Ausztriai Ház, a német birodalom választófejedelmei, fejedelmei, közöttük a szavojai herceg, továbbá a birodalom többi rendje a birodalmi nemesekkel együtt, a Hanza-városok, Anglia királya, Dánia és Norvégia királya és országa a hozzájuk tartozó tartományokkal, így Schleswig Hercegséggel együtt, Lengyelország királya, Lotaringia hercege, továbbá Itália valamennyi fejedelme és köztársasága, Hollandia (egyesült Belgium) és Svájc (Helvécia és Récia) rendjei, valamint Erdély fejedelme.

A másik oldalon is azonos volt a felsorolás mind a münsteri, mind az osnabrücki békében, vagyis Krisztina és XIV. Lajos mellett – kettejük kölcsönös megjelölése után – a következőket tüntették fel: a birodalmi választófejedelmek, fejedelmek, rendek a szabad birodalmi nemeseket beleértve, a Hanza-városok, továbbá Anglia királya, Dánia és Norvégia országa és királya a hozzájuk tartozó tartományokkal és Schleswig Hercegséggel együtt, Lengyelország királya, Portugália (Luzitánia) királya és országa, Moszkva nagyhercege, a velencei köztársaság, Hollandia (a belga föderáció), a svájciak (a helvétek és a rétek), valamint Erdély fejedelme.

Feltűnő, hogy az egymással szemben álló felek, III. Ferdinánd, illetve Krisztina és XIV. Lajos oldalán mindkét békében jórészt azonos a felsorolás. Néhány kivétel van: a császár utóda és dinasztiája, a szavojai és a lotaringiai herceg, valamint Itália fejedelmei és köztársaságai csak a császár oldalán, Luzitánia királya és országa, Moszkva nagyhercege, továbbá az itáliai országok közül kifejezetten Velence pedig csak Krisztina és XIV. Lajos oldalán szerepel.

Erdély fejedelme is azok közé tartozik, akiket a császár szövetségesei és ellenségei sorában egyaránt feltüntettek. Nem ismerjük ennek az eljárásnak a magyarázatát, mint ahogyan a felsorolások több más nyilvánvaló problémáját sem oldotta meg eddig a kutatás. Nem tudjuk például, hogy egyes esetekben miért került be az ország és a király megnevezése, másokban viszont miért csak az uralkodókat említik.

Egyes magyarázatok szerint a vesztfáliai béke azzal, hogy a császár ellenségeinek szövetségeseként Portugáliát megnevezte, az ottani nemzeti királyságot, Hollandia és Svájc megnevezésével pedig az illető országok függetlenségét ismerte el. Ugyanez a logika azonban az erdélyi fejedelemre nem alkalmazható, hiszen ő a császár hívei és ellenségei között egyaránt szerepel. Ha másoknál, így például a nagyhatalomnak számító Anglia királyánál vagy a hatalmas gazdasági erőt képviselő Hanza-városoknál nem ugyanez lenne a helyzet, kézenfekvő volna Erdély közjogi státusával kapcsolatos magyarázatot keresni. Így azonban egyelőre csak az bizonyos, hogy a vesztfáliai béke – tulajdonképpen a két béke – részeseinek felsorolása még aprólékos, minden tényezőre kiterjedő vizsgálatot igényel.

I. Rákóczi György a békedokumentumok rejtélyein már nem tűnődhetett, mert 1648. október 11-én meghalt, néhány nappal azelőtt, hogy a Münsterben és Osnabrückben kötött békék végleges szövegei papírra kerültek volna. Nem lett részese az ”egyetemes béke” megkötése után közvetlenül kialakuló háborúnak sem, bár megtette hozzá az első gesztusokat. Lengyelországban tájékozódott, az ott felkelt kozákok vezérével, Bogdán Hmelnyickijjel is felvette a kapcsolatot, de már az ő levelét sem olvashatta el, amelyben a hetmán – Báthory István erdélyi fejedelem és lengyel király emlékére hivatkozva – támogatást ígért neki.

A fejedelem két fia Európa új háborús viszonyai között egymástól eltérő irányban indult el. II. Rákóczi György, a fejedelmi utód a lengyelországi hadakozással végül is romlást hozott Erdélyre. A fiatalabb, Zsigmond a nyugati szövetség zálogaként nyugati feleséget választott: a harmincéves háborút kirobbantó csehországi felkelésben megválasztott király lányával, Pfalzi Henriettával kötött házasságot, de járvány vitte el őt, mielőtt terveiből bármit is megvalósíthatott volna.