2017. szeptember 23.

Erdély. Abszolutizmus vagy rendi centralizmus?

Szerző: Oborni Teréz

Az erdélyi rendek Bethlen Gábor uralkodásának kezdetén fogalmaztak meg először a fejedelmi hatalmat korlátozó, kálvini gondolatokon alapuló törvénycikket.

Éppen annak a fejedelemnek az uralkodása kezdetén, aki a későbbiekben a legtökéletesebb formájában építette ki az Erdélyi Fejedelemség államszervezetét, akinek uralkodása alatt a fejedelmi hatalom a legteljesebbé vált, és leginkább kiépült az az állami berendezkedés, amelynek jellegéről évtizedes vita folyt a történészek között: abszolutizmus volt-e vagy inkább csak erőteljes rendi centralizmus.

Tudjuk, hogy az abszolutizmust az európai történetírásban többféle szempontból szokás jellemezni, és az sem különösképpen meglepő megfigyelés, hogy az európai abszolutizmusok nem egyformák, magukon viselik az egyes régiók történeti fejlődésének sajátosságait. A jelenség megközelíthető a gazdasági és ideológiai meghatározottság felől, a korábbi évszázadokból örökölt gazdasági-társadalmi struktúra jellemzésével, de talán ezeknél is fontosabb lehet az államhatalom centralizáltságának és a hatalmi ágak megosztottságának, az államigazgatás fejlettségének vizsgálata. Az Erdélyi Fejedelemség államának berendezkedését is ilyesféle szempontok alapján kell megvizsgálnunk, ámbár azután sem biztos, hogy egyértelmű választ kaphatunk a feltett kérdésre.

A fejedelem és tanácsa
Erdély fejedelmei Báthori István óta (1571) választással kerültek a fejedelmi székbe. Az erdélyi rendek választását azonban minden esetben szultáni athnaménak kellett megerősítenie, csak ezzel az okirattal foglalhatta el helyét véglegesen és törvényesen az új fejedelem. A török Porta sokszor nem elégedett meg pusztán a megerősítés jogával, előzetes értesítést követelt a leendő fejedelem kilétéről, esetenként maga jelölte ki a fejedelmet és vitte be Erdélybe katonai vagy csak erős politikai támogatással. A beiktatási szertartás is a szultán Erdély fölötti hatalmát volt hivatott kifejezni: az athnaméval együtt a fejedelem számára érkező felékesített ló, királyi pálca, süveg, kard, zászló és kaftán közül az utóbbi kettő a szultánnak fogadott hűséget szimbolizálta.

Erdély rendjei a választás után mindenkor elfogadtatták és aláíratták az új fejedelemmel a választási feltételeket, azaz a conditiókat, amelyben a fejedelem hatalmát korlátozó rendi jogokat fogalmazták meg, és amely összességét mintegy alaptörvénynek tekintették. Ezek között szerepelt a rendek választójogának további megtartása, a négy bevett vallás gyakorlásának biztosítása, az ország törvényeinek és a nemesi szabadságoknak a megőrzése, a szabad véleménynyilvánítás elfogadása az országgyűléseken. A választási conditiók pontjai fokozatosan bővültek a 17. század folyamán, a rendek több pontban fogalmazták meg a fejedelmi tanács összetételére és hatáskörére vonatkozó feltételeiket, s ezek révén remélték, hogy némi befolyást gyakorolhatnak a fejedelem döntéseire, s általában a fejedelmi politikára.

Ez a remény azonban nem sokszor válhatott valóra, hiszen a tanács tagjait a fejedelem nevezte ki, mentette föl, ő hívta meg az urakat az ülésekre, ő határozta meg, hogy milyen ügyeket terjeszt a tanács elé, és ami a legfontosabb: kizárólag a fejedelmen múlott, hogy figyelembe veszi-e a tanácsurak véleményét, vagy sem. A tanács nem tartozott felelősséggel az országgyűlésnek, és hatásköre is csupán általánosságban volt körülírva. A tanácsurak között a fejedelemség kormányzatának feje, a kancellár állt az első helyen, és ha erős egyéniségű, határozott elképzelésekkel rendelkező ember töltötte be a kancellárságot, leginkább ő befolyásolhatta valamelyest a fejedelem döntéseit. Ugyanakkor a fejedelem akár fej- és jószágvesztéssel is büntethette azt a tanácsost, aki rossz vagy törvényellenes, haszontalan vagy kárt okozó tanácsot adott.

A fejedelmi hatalom alapját a fejedelmek hatalmas magánvagyona biztosította. Ezek a nagy birtoktestek a Báthoriak, Rákócziak esetében Erdélyen kívül, magyarországi, partiumi területeken helyezkedtek el. Bethlen Gábor ugyan nem rendelkezett óriási birtokokkal, de hamar biztosította magának a legnagyobb birtokosi rangot azzal, hogy uralkodása kezdetén (1615) 1588-ig visszamenőleg fölülvizsgáltatta a kincstári birtokok eladományozását, és visszaszerezte azokat. A kincstár birtokában voltak a legnagyobb váruradalmak: Gyulafehérvár, Várad, Fogaras, Kővár, Görgény, Szamosújvár, Huszt, Zalatna stb. A családi és az egyre növekvő fiskális birtokok jövedelme – természetesen más jövedelemforrásokkal együtt – biztosította a fejedelem számára a hadsereg fenntartásának anyagi lehetőségét. Az ilyen háttérrel rendelkező fejedelem kezében összpontosult a főhatalom, azaz ő rendelkezett a hadsereg fölött, ő döntött háború és béke kérdésében, külügyi-diplomáciai ügyekben, kincstári és pénzügyekben. A fejedelem nevezte ki a kormányzat élén álló, neki felelős tisztségviselőket, és kezében összpontosult a bíráskodás felső szintje is.

Az országgyűlés
Az erdélyi rendek egykamarás országgyűlését is a fejedelem hívhatta össze. Általában két vagy több országgyűlést tartottak évente, legalábbis 1622-ig. Ekkortól kezdve azonban Bethlen megelégedett az évi egy gyűléssel, és igen erősen korlátozta az itt megtárgyalt ügyek körét. Az országgyűléseket általában Gyulafehérváron, Kolozsvárott és Tordán tartották, olykor valamelyik szász városban, ámbár azok nem szívesen engedték be falaik közé a rendeket.

Az országgyűlésre a fejedelmi tanács és a fejedelmi tábla tagjai, valamint néhányan a fejedelmi főtisztek közül voltak hivatalosak. Részt vehettek továbbá azoknak a főrangú családoknak a tagjai, akiket a fejedelem névre szóló meghívólevéllel, úgynevezett regalisszal meghívott, őket nevezték regalistáknak. 1654-ben 21 előkelő családból hívott meg a fejedelem országgyűlési tagokat, míg a 17. század végén 59 család tagjaiból válogatott. Mivel a fejedelem tetszése szerint jelölte ki a regalistákat, azok nyilvánvalóan az ő érdekeit támogatták. Így a fejedelem szinte minden javaslatát meg tudta szavaztatni a rendekkel. Végezetül pedig részt vettek az országgyűléseken a törvényhatóságok és a városok követei. A követek számát törvény nem rögzítette, az sokszor az adott város vagy törvényhatóság jelentőségétől, az országgyűlés várható fontosságától függött, de legtöbbször 1–10 között mozgott. A követeket küldőik instrukcióval látták el, amelyekben a helyi érdekek védelmére és képviseletére szólították föl őket.

Az országgyűlés (generalis congregatio) mellett részgyűléseket (partialis congregatio) is tartottak a fejedelemségben. A gyűléseket általában a fejedelem által kijelölt elnök vezette, s az üléseken nagyrészt a fejedelmi előterjesztéseket tárgyalták meg. Ezek a propozíciók az államélet tág terét fogták át, azonban mindig a fejedelem döntötte el, hogy mit enged az országgyűlés elé, és mit nem. Erősebb kezű fejedelem inkább maga határozott minden fontosabb kül- és belpolitikai kérdésben, eszébe sem jutott az ország rendjei elé vinni az ügyet. A fejedelmi előterjesztések jobbára a kincstár jogainak sérelmével, fiskális birtokok visszaszerzésével, az adózással, a hadsereg ellátásával, a fejedelmi hatalom kérdésével vagy az általános rendi jogokkal foglalkoztak. A rendeknek az országgyűlés elé terjesztett panaszai, postulatumai között leggyakrabban a rendeket egészében vagy egyes személyeket ért sérelmek szerepeltek, ritkábban közigazgatási, adóügyi vagy hadsereggel kapcsolatos panaszok. Összességében azt mondhatjuk, hogy az erdélyi rendi országgyűlés munkájában a fejedelem szerepe volt meghatározó jelentőségű, törvényjavaslatait és előterjesztéseit szinte kivétel nélkül megszavazták a rendek. Még inkább kitűnik a fejedelem kezében koncentrálódott hatalom, ha az országgyűlés jogkörét vizsgáljuk. A fejedelem hatalmát a rendek gyakorlatilag nem tudták korlátozni, és a fejedelmi jogkörbe tartozó külügyi, hadügyi és pénzügyi területen – ritka kivételektől eltekintve – csak kevéssé fontos kérdések kerültek az országgyűlés elé. A rendek mindig megszavazták az adót, ám annak felhasználásába nem szólhattak bele. Ugyanígy nem korlátozhatták a fejedelmi hatalmat még akkor sem, ha a fejedelem nem tartotta be a választási conditiókat. A fejedelem hatalmát erősítette az országgyűlés bíráskodási jogköre is, hiszen itt többségében hűtlenségi és felségsértési, illetve vagyonjogi pereket tárgyaltak, amelyeknél természetes módon élvezett elsőbbséget a fejedelem érdeke. Végezetül meg kell jegyezni, hogy bizonyos esetekben maga az országgyűlés ruházta át döntési jogát a fejedelemre.

Az előbbiekben felvázolt jellemzés azonban túlságosan sematikusnak és statikusnak tűnne, ha nem tennénk hozzá, hogy a fejedelem és a rendek hatalmi viszonyában voltak időszakok – még ha rövidek is –, amikor a rendek erőteljesebben képviselhették érdekeiket. Ez rendszerint fejedelemváltáskor következett be. Bethlen halála után vagy a II. Rákóczi György uralkodása utáni hatalmi válság idején alkalom nyílott a rendek számára, hogy jogaikat törvényekkel is biztosítsák, szigorúbb conditiókat fogadtassanak el az új fejedelemmel. Ezek azonban hamarosan érvényüket vesztették, s a fejedelem hatalmi túlsúlya rövid átmenet után visszaállt. Így volt ez a régebben ”gyengekezűnek” tartott Apafi Mihály uralkodásának kezdetén is, aki az 1660-as évek közepére ugyanúgy megerősítette hatalmát, mint 17. századi elődei.

Natio és rend
A rendi országgyűlés és a fejedelmi hatalom viszonyát meghatározó tényezők között a tankönyvek is említik az erdélyi rendek gyengeségét. Kétségkívül ezt mondhatjuk, ha Erdély rendjeit összehasonlítjuk a királyságbeliekkel. A birtokok nagyságát szemügyre véve látható, hogy a fejedelem mellett más valódi nagybirtokos ura szinte nem is volt a fejedelemségnek. A nemesség nagy része néhány faluban rendelkezett részbirtokokkal, esetleg néhány faluból álló kisebb uradalmakkal. A Kendy, Maylád, Kornis, Mikes és más arisztokratacsaládok sem mondhattak magukénak nagy domíniumokat. Anyagi bázisuk tehát messze nem biztosíthatta számukra a fejedelemmel való eredményes szembeszállásnak a reményét sem, hiszen egy hadsereg felállítására még néhány szövetkező főúr birtokainak jövedelme sem lett volna elegendő.

Az erdélyi rendek ugyancsak sokat emlegetett ”széthúzása” középkori gyökerekből fakadt. A középkori Erdély rendjeit a székely, a szász és a magyar natio alkotta. Az egyes natióknak mint rendeknek azonban csak az egyéni vagy közösségi alapon birtokbírhatási joggal rendelkező személyek lehettek tagjai, tehát a jobbágyok ebből eleve kirekesztődtek. Az erdélyi nemzetek jól körülbástyázott jogokat, privilégiumokat szereztek a maguk számára a középkor folyamán, és ezeket kísérelték meg átmenteni a 16. század belviszályai közepette a Magyar Királyságból az Erdélyi Fejedelemségbe. Kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy Erdély rendjeit a király – illetve képviseletében a nagy hatalmú erdélyi vajda –, majd a fejedelem személyén kívül semmilyen közös érdek nem fűzte egybe. Az első közös politikai fellépés, az unió (1437) után a 16. században sem jellemezte az erdélyi rendeket az egységesülés. Különböztek az adófizetési és hadsereg-kiállítási kötelezettségeik, s a privilégiumaik megőrzésén buzgólkodó nemzetek nemcsak az uralkodói hatalommal, hanem sokszor egymással is szembekerültek. A szászok kezdetben Habsburg-szimpatizánsok voltak, és később sem tűrhették az újabb és újabb szolgáltatásokat, az egyre több pénzt követelő, s gazdag városaikba magukat beszállásoló fejedelmeket. A székelyeket középkori társadalmuk szétzilálódása és ezzel párhuzamosan libertasaik elvesztése mind többször sodorta a lázadás, az ellenállás irányába, s még a 17. században sem adták fel a reményt, hogy visszakaphatják régi jogaikat, köztük a legfőbbet, az adómentességet. A Partium nemessége pedig eleve csak kényszerből csatlakozott az erdélyi rendekhez, mindvégig büszkén őrizve elkülönültségét. Ilyen körülmények között, ha a fejedelem külön-külön kiegyezett a vitás kérdésekben a rendekkel, nem kellett tartania egységes fellépésüktől.

A kormányzás
A fejedelemséget egyetlen kormányszerv, a fejedelemnek felelős kancellária irányította, melynek tisztségviselői ugyan a rendek közül kerültek ki, munkájuk során azonban kizárólag a fejedelemtől függtek, neki tartoztak felelősséggel. A kancellária hatásköre a belügyek minden ágára kiterjedt: a közigazgatás kisebb-nagyobb kérdéseinek megoldására, a fejedelmi udvar ügyeinek intézésére, a kincstári uradalmak igazgatására, hadszervezeti és hadellátási feladatokra, ezzel kapcsolatosan a végvárak és a hírszerzés ügyeire, továbbá a postaszolgálat és a kereskedés felügyeletére, de ugyanígy a bíráskodás területére is. A feladatok megoldása során azonban a fejedelmi utasítások és parancsok, a fejedelmi akarat végrehajtása volt az elsődleges cél. Az adóigazgatásban és a kincstári igazgatásban tevékenykedő tisztségviselők, valamint az ország generálisai és az udvari kapitányok is fejedelmi emberek voltak.

Az eddig elmondottak csupán néhány, ám meghatározó jelenséget ragadtak ki az önálló Erdély államiságának jellemvonásai közül. Az a tény, hogy a fejedelemséget két nagyhatalom egymással vívott harca hívta életre, és nem belső fejlődés alakította ki, meghatározó módon hatott az állam későbbi működésére. Az állandó katonai veszélyeztetettség és békeidőben az állam puszta fennmaradásáért folytatott küzdelem kényszerű hatalmi és kormányzati centralizációt vont maga után. Erősebbet, mint amely az ország gazdasági-társadalmi fejlettségéből következett volna. Hiszen Erdély a középkori magyar állam örököseként még másfél évszázadon keresztül hurcolta magával azokat a rendi és kormányzati sajátosságokat, amelyeken a korabeli Európa már régebben, a királyi Magyarország pedig éppen az idő tájt lépett túl. A fejedelemség fénykorában, Bethlen és a Rákócziak alatt megvalósuló pénz- és gazdaságpolitikát sem nevezhetjük színtiszta merkantilizmusnak, még ha rendkívül eredményes volt is.

Mire volt képes tehát ez az erőteljes centralizmus? A fejedelem elviekben elfogadta és elismerte a rendek hatalmát, a gyakorlatban azonban saját hatalmát erősítette meg minden eszközzel. A maga számára biztosította a megnövelt kincstári birtokok feletti rendelkezés jogát, s az adómegszavazáson kívül a rendek nem vettek részt a pénzügyi politikában. Az adóztatás azonban nem volt progresszív, az adó beszedése többé-kevésbé hatékony, de középkorias módszerekkel folyt. A hadsereg fenntartása a fejedelem tehetségétől és a fejedelmi kincstár lehetőségeitől függött. Mindemellett a központi kormányzat nem avatkozott a jobbágy–földesúr viszony alakulásába, az egyházak szabad működésébe, s a privilegizált városok, céhek, kereskedőtestületek is megőrizték jogaikat.

Ember Győző és Trócsányi Zsolt kutatásai alapján mondhatjuk: a fejedelemség-kori Erdély erős központi kormányzata középkori alapokon nyugvó és középkori jellegzetességeket mutató központi kormányzat volt, még akkor is, ha a nagy fejedelmek alatt a hivatalszervezet gyorsan és hatékonyan működött, s igen komoly pénzügyi teljesítőképesség jellemezte. De tegyük hozzá: erre rá is volt kényszerítve. Az állandó fenyegetettség miatt a hadsereg és a végvárak készenlétben tartása jelentette a kis ország számára a legfontosabb feladatot, ehhez pedig kiapaszthatatlan kincstárra, de legalábbis a jövedelmek jól szervezett behajtására volt szükség. Erdély fejedelmei ezen a téren lehetőségeiket a legteljesebb mértékben kihasználták, ám az abszolutista módon működő állam pénzügyi szervezettségét és kormányzati hatékonyságát meg sem közelíthették.