Szerző: Ritoók Zsigmond

Európa történetében az eddigi legsikeresebb kísérletet a rómaiak tették egy egységes civilizáció megteremtésére. De bármilyen elismerésre méltó volt is a rómaiak politikai praktikuma, katonai rátermettsége, jogi érzéke, egyáltalán nem vetekedhettek a görögök kulturális teljesítményével. Hellászt ugyan elfoglalta a világbirodalommá terebélyesedő Róma, de műveltségét nem megsemmisítette, hanem átörökítette az utókorra. Ez a görög–római kultúra lett a majdani európai műveltség egyik szilárd alapja. De ahhoz, hogy a középkori Európa megszülethessen, össze kellett omolnia az ókor legnagyobb birodalmának.

Bár ma már közhely azt mondani, hogy az európai kultúra alapja a görög–római és a zsidó–keresztyén művelődés, mégis igaz. Én csak egy harmadikat tennék hozzá, azt, amit jobb híján törzsi kultúrának neveznék, melyet a különféle népek, népcsoportok abból az időből hoztak magukkal, amikor még nem érintkeztek az előbbi kettővel, s ami azokat sajátosan színezte. A kultúra akkor egészséges, ha a három elem egyensúlyban van. Ha valamelyik túlteng a másik kettő rovására, vagy ha ellenkezőleg: elsorvad, hiányzik, billen a „háromlábú szék”. A következőkben azonban csak arról kívánok szólni, hogy mi volt a szerepe a görög–római kultúrának az európai művelődés alakulásában.

A görög mérték
A görög és a római művelődés között van egy lényeges különbség. A görögök is sokat tanultak más, általában keleti népektől mítoszokban, művészetben, tudományban, de nem tekintették a keleti kultúrát mértéknek, követendő példának. Elsajátították, amit jónak láttak, de azt más összefüggésbe állították, más értelmet adtak neki, termékenyen „félreértették”. A rómaiak számára a görög kultúra példakép volt, mérték, amit utánozni kellett, amivel versengeni lehetett. Eposzt úgy kellett írni, mint Homérosz, tragédiát, mint Szophoklész vagy Euripidész, komédiát, mint Menandrosz. Ez nem jelentett epigonizmust, mint ahogy nem epigon a gyermek, aki a felnőttek beszédét utánozva tanul meg beszélni, de az első perctől kezdve a saját érzéseit és gondolatait fejezi ki a tanult beszéddel.

A rómaiak voltak az elsők az európai kultúrában, akik egy másik kultúrát mértéknek tekintettek. A rómaiak abban az elsők, hogy a másodikak – miként Horváth István Károly egyszer szellemesen megfogalmazta. Ebben követőjük lett az egész európai kultúra, hiszen minden európai nép kultúrája a görögöt és/vagy a rómait „utánozta”, nem a szolgai majmolás értelmében, hanem a maga „törzsi múltjától” és a keresztyénségtől is meghatározott mondanivalójának kifejezési eszközéül használva, átvéve a gondolkodási formát, de saját gondolatainak hordozójává téve azt. Az egyházatyák vagy a nagy skolasztikusok az arisztotelészi logika módszereivel dolgoztak, de a keresztyén teológia kérdéseit taglalták. A román művészet nem római művészet, a gótika még kevésbé, de mindkettő más, mint mondjuk az indiai. A későbbi korok tehát – aszerint, hogy mit mondott nekik az ókor, hogyan értelmezték azt, mit akartak tanulni tőle – eltérő módon, de mind valamilyen viszonyba léptek a görög–római ókorral. A következőkben e viszony változásait vázolom, elsősorban a nyelvi kultúra és a gondolkodás vonatkozásában.

Nyelvi folytonosság
A középkor számára az ókor elsősorban a nyelvi műveltségben élt. Az emberek változatlanul görögül beszéltek az egykori Római Birodalom keleti felében, a Bizánci Birodalomban, magukat rómaiaknak nevezték, a római császárok egyedül törvényes utódának a bizánci császárt tartották. Az egyház nyelve is a görög volt, az Ószövetségnek az ókorban készült görög fordítását használták. Az iskolában az ókori klasszikusokat olvasták, azokhoz írtak tudós magyarázatokat, a nyelvi – stiláris – retorikai műveltség alapjai továbbra is a késő ókori kézikönyvek voltak. Így azonkívül, hogy az ókor pogány volt, ők pedig keresztyének, nemigen éreztek különbséget a két kor között, vagy talán inkább úgy mondhatnánk: a folytonosság tudata erősebb volt, mint a különbözőségé.

A nyelv, persze, az idők folyamán változott, elsősorban a kiejtésben (már ez is elkezdődött az ókorban), s fokról fokra szókészletében és nyelvtani szerkezetében is. Bár a kiejtésbeli változás általános volt, mindenki „újgörögösen” ejtette a szavakat, ennélfogva a verselés sem a régi hosszúságokon és rövidségeken alapult. A világkrónikák kevésbé művelt szerzői a nyelvtanban és a szókészletben is tettek engedményeket, a tudós műveltséggel rendelkezők azonban általában tartózkodtak az ilyen változások elfogadásától, lenézték a „népies” nyelvet, az ilyen nyelvezetű műveket olykor át is írták irodalmiasra, s igyekeztek olyan nyelvezetet használni, mint a mintaképnek tekintett ókori szerzők, időnként különös határozottsággal fordulva feléjük.

A régi irodalom tanulmányozásának gyakorlatiasabb okai is voltak: így szerezték történeti, földrajzi, természettudományos, filozófiai ismereteiket, melyeket természetesen a maguk tapasztalatai alapján értelmezhettek, illetőleg kiegészíthettek, továbbfejleszthettek, ámbár sokszor egyszerűen csak átvettek, nem szembesítve az ókori tekintélyt a tényleges tapasztalattal. Az ókori kultúra tehát egyfelől a szükséges és hasznos ismereteket jelentette számukra, amelyek nélkülözhetetlenek voltak, másfelől olyan kötelező példaképet, melyet a változtatás szándéka nélkül utánozni vagy elfogadni kellett. Ez egy bizonyos eltéréshez vezetett a nyelvi-irodalmi műveltségben az ókori mintaképekhez ragaszkodó, megmerevedő, így az élő nyelvi műveltségtől mind jobban eltávolodó magas műveltség, másfelől az ókori műveltségtől mind jobban eltávolodó eleven, „népies” műveltség között.

A folytonosság megtörése
Jórészt hasonló volt a helyzet Nyugaton is, csak itt a latin töltötte be azt a szerepet, melyet Keleten a görög. Míg azonban Keleten az irodalmi és a népies nyelv egyaránt görög volt, többé-kevésbé mindkettő mindenki számára érthető, vagyis a különbség a kettő között inkább csak rétegnyelvinek tekinthető, Nyugaton a latin mellett alakuló „népnyelvek”, az egyes népek nyelvei önálló fejlődésnek indultak, s lassacskán a latin nem volt érthető, ha azt valaki nem tanulta. Az egyház nyelve azonban a latin maradt, s a különböző ismeretek alapjait itt is az ókori írók műveiből merítették, ezért a latin nyelv tanulása és az ókori íróknak a szükségletek szerint megválogatott és értelmezett olvasása itt is elengedhetetlen volt. Az ókorhoz való viszonyt tehát a hasznosság elve, az ókori kultúra ismereteinek gyakorlati használhatósága, bizonyos esetekben használandósága határozta meg.

A középkor a késő ókor szerves folytatásának érezte magát, és természetes módon használta mindazt, amit az öröklött anyagból használhatott: a latin nyelvet a hivatali életben, a tudományban, az egyházban, magától értetődőnek véve azt, hogy igényei, szükségletei szerint alakítja, amit kapott. Senkinek sem jutott eszébe, hogy „rosszul beszél” latinul, mert nem úgy beszél, mint Cicero, s a hivatali vagy tudományos nyelv Keleten is természetszerűleg alkotott és használt olyan fordulatokat, kifejezéseket, melyeket egyetlen ókori szerző sem írt le.

A költészet szintén a nyelv változásainak megfelelően kereste meg az új formákat és eszközöket: Keleten a hangsúlyra épülő verselést, Nyugaton a rímet is. A nyugati fejlődésben mégis volt a keletihez képest egy jelentős különbség: a népnyelvi vagy, ha úgy tetszik, nemzeti nyelven írott irodalom megjelenése. Ez a költészet nem az ókori mintákhoz igazodott, még ha azok ismeretét el is árulja, a chanson de gestek nem tekintették az Aeneist kötelező példaképnek, mint ahogyan a Nibelung-ének sem. A trubadúrok és a minnesängerek sem a római lírát igyekeztek utánozni – sokkal inkább a „törzsi hagyomány” érvényesült, természetesen krisztianizált formában.

Ennek legalább két szempontból volt jelentősége. Egyfelől egy újfajta költészet fejlődött ki, új konvenciórendszerrel. Jól szemlélteti ezt Dante példája. Dante – mint a Boccaccio-féle Dante-életrajzból tudjuk – először latinul akarta megírni nagy művét, s így kezdte volna, követve az ókori epikus konvenciót: „Ultima regna canam fluido contermina mundo.” Mikor azonban végül „népi nyelven” írta meg, a kezdet, mint közismert, egészen más lett. Másfelől – és ez talán a fontosabb – ezáltal megtört a folyamatosság képzete. Előbb-utóbb tudatosodnia kellett, hogy ez a költészet nem az a költészet, hogy ez a költészet nem egyszerűen az ókori folytatása. A folytonosság megtörése tette lehetővé az ókor más voltának felismerését és mint másnak az értékelését.

Újraébredő érdeklődés
Nemcsak a költészet és a nyelv változott, hanem az embernek az őt körülvevő világhoz való viszonya is. Hogyan és miképp, ezt sokan elemezték. Számunkra most csak az a fontos, hogy ennek folytán megváltozott az ókor kultúrájához való viszony is. Amikor Petrarca egy általa felfedezett kódexben elolvasta Cicerónak a kötelességekről szóló művét, abban saját eszményeire, értékeire ismert. Ez teljesen új magatartás volt. Petrarca nem pusztán hasznos ismereteket akart szerezni tárgyi vagy nyelvi vonatkozásban, hanem egy megvalósítandó emberi magatartásra ismert rá. Ezzel lett az ókor mérték és program, kifejezése egy olyan világképnek, mely a földi életben nem siralomvölgyet lát csupán, hanem lehetőséget az emberben rejlő képességek kibontakoztatására. Az ókorhoz mint valami máshoz fordulás éppen az újnak a megvalósításához szolgált támpontul.

A latintudásnak ezután már nemcsak hasznossági szempontból volt értelme, hanem így lehetett megismerni, megérteni az ókori szövegeket, melyek egy új világ értékeit segítettek tudatosítani. Ez ösztönzött a kéziratok felkutatására. Már nem volt mindegy, hogy milyen kéziratból olvasnak egy szöveget, a régebbi kéziratoknak megnőtt a becse. Már nem volt elég ókori szerzők bölcs mondásait vagy szemelvényeit olvasni: a teljes író vagy a teljes mű kellett. És felébredt az érdeklődés a görög iránt, amit a törökök elől Bizáncból Nyugatra menekülő görög tudósok részben okoztak, részben fokoztak.

Az ókori írók olvasása nyomán fel kellett ismerni, hogy más az a latin nyelv, melyet az ókoriak használtak, mint a maguk korának latinsága. Lorenzo Valla könyvet írt az „elegáns latinságról”, amelyen írni kell. A költészet is visszafordult a régi formákhoz. A himnuszköltészet vagy a vándordiákok költötte versek, az úgynevezett vágánsköltészet rímes versei helyett az ókori formák és műfajok kerültek elő: a hexameteres eposz, a dicsőítő költemény, az epigramma, az elégia, sőt, hellyel-közzel a lírai formák is. A prózastílusban pedig megjelent a ciceronianizmus: latin prózát csak úgy lehetett írni, ahogy Cicero írt. Ez ellen már a legkiválóbb humanisták, Poliziano, Erasmus és mások is tiltakoztak, hiszen ez a latin nyelv megmerevedését, holt nyelvvé válását eredményezhette. Számukra az ókor nem dogma, hanem eleven és elevenítő, életet formáló erő volt.

A fejlődés a nemzeti irányt részesítette előnyben, ezt sokkal később Bessenyei így fogalmazta meg: „Egy nemzet sem lett tudós, hanem csak a saját nyelvén.” Az ókorhoz való viszony megváltozása nemcsak a latin és a görög nyelv használatában vagy az ókori kiejtés helyreállítására irányuló törekvésben (Erasmus) nyilatkozott meg, hanem a nemzeti nyelvű irodalmakra tett hatásban is, abban, hogy nemzeti nyelven akarták megvalósítani azt, amit az ókoriak, elsősorban a rómaiak a maguk nyelvén. A közepes vagy kis tehetségek esetében ez a törekvés szürke epigonizmus maradt, de a nagyok valóban azt tették, amit a rómaiak, a görögöket utánozva: koruk mondanivalóját fejezték ki, a maguk világképének megfelelően. A rómaiak tanították őket beszélni, de amit mondtak, az az ő koruké volt, a reneszánszé, a manierizmusé, a barokké. Ariosto, Tasso vagy Zrínyi tudatosan követte Vergiliust, de egyikük műve sem valami fakó Aeneis-utánzat.

A dráma egyszerre merített a népi előzményekből és Senecából, Plautusból vagy – mint Milton esetében – már az arisztotelészi drámaelméletből. A 16. század végi itáliai irodalomelmélet ugyanis újra felfedezte ezt a szinte az ókortól elfeledett művet, s a törvény, Scaliger szavával, a vezér és parancsoló rangjára emelte, így alkotva meg a maga – Arisztotelésszel korántsem mindenben egyező – drámaelméletét, s eszerint születtek nemcsak a mára már jobbára elfeledett korabeli olasz drámák, hanem a nagy francia klasszicista drámák is. A visszafordulás itt sem elfordulás vagy éppen menekülés volt a jelentől, hanem támpontkeresés a jelen kérdéseinek megoldásában, a jövő útjának megtalálásában, ötvözése az elöljáróban említett három tényezőnek.

Az emberiség gyermekkora
A 17. század elejétől fokozatos változás figyelhető meg az ókorhoz való viszonyban, először a filozófia és a tudomány területén, később az irodalomban is. A nagy földrajzi felfedezések, a technikai találmányok és a természettudományok, elsősorban a mechanika területén elért eredmények (Newton) nyomán megkérdőjeleződött az ókor fenntartás nélküli tisztelete, mely a továbbjutásnak csak gátja lehet. „Az embereket a tudományokban való haladástól visszatartotta és szinte megbabonázta az ókor tisztelete és a bölcseletben nagynak számító férfiak tekintélye” – szögezi le Bacon a Novum Organonban, már a mű címében is jelezve Arisztotelész meghaladásának szándékát. Az ókor a világ ifjúkora volt, a világ érett nagykorúságra csak az újkorban jutott: „mert az a korszak a mi szempontunkból régi és idősebb, a világ szempontjából azonban új és fiatalabb.”

Ezeket a gondolatokat – az ókor a gyermekkor, mi tanulnivalója van a felnőttnek a gyermektől? – visszhangozza azután a francia felvilágosodás, s ez a gondolat, a fejlődés gondolata állt a „régiek és a modernek viszálya” néven ismert irodalmi vita hátterében: magasabb rendű, kifinomultabb-e a Napkirály korának irodalma, mint Homérosz és a görögök? Ez a felfogás tehát az ókor kultúrájának jelentőségét a jelen számára a polgári fejlődésgondolat, elsősorban a technikai és tudományos fejlődés gondolatának jegyében negatívan ítélte meg. Akik védték a „régieket”, azok is a fejlődésgondolat jegyében védték: a primitívségnek is megvan a maga naiv bája. Ez volt a franciák álláspontja.

Másképp vélekedtek a britek, elsősorban a skótok. Az ókort, közelebbről Homéroszt ők is nyersnek tartották, de éppen ezért értékelték. Abban a régi, nyers korban ugyanis nem voltak társadalmi és irodalmi konvenciók, melyek gúzsba kötik az egyéniséget, az egyéniség szabadon érvényesülhetett. Ez a felfogás tehát az ókort a polgári individualizmus jegyében pozitívan ítélte meg. Ilyen körülmények között fejlődött ki az „eredeti tehetség” eszményképe, aki a természetet utánozza, nem más írókat, s így lett a romantikában az eredetiség különleges érték. Ez megint visszahatott az ókorhoz való viszonyra, a műveltségi anyag átalakult, olyan szerzőket, akik addig az iskolai alapműveltséghez tartoztak, kezdtek nem olvasni, mert csak kivonatolták a régebbi, az eredeti írókat, mert csak utánozták őket, s megnőtt a klasszikus görög kultúra értéke a rómaival szemben, mert az utóbbi csak utánozta az előbbit.

Elsősorban ez hatott német földön. Érthetően. A német nyomorúság viszonyai között sínylődő német polgárság gondolkodói ugyanúgy igenelték a polgári fejlődést, mint angol vagy francia osztályos társaik, de míg azok egy győzelmes forradalomnak mentek elébe, vagy már meg is vívták azt, ők ilyenben nem reménykedhettek. Helyzetükből következően náluk nagyobb súlyt kapott a kicsinyes feudális viszonyok és szellem gúzsaiból való szabadulás, az egyéniség szabad kibontakozása utáni vágy. Ez a polgárság az ókorban elsősorban nem a meghaladottat, a barbárt látta, hanem a gyermekien egyszerű, őszinte kort, amelyben az egyéniség még szabadon érvényesülhetett, mint Homérosz korában vagy az 5. századi Athénban. Az emberiség gyermekkora kifejezés itt más értelmet nyert, a fejlődésgondolatból kibontakozó árnyaltabb történeti szemléletben a klasszikus ókornak más jelentése lett. A felvilágosodás kora számára tehát az ókor volt a tájékozódási pont az önértelmezéshez, a saját helyzet felméréséhez, illetve a távlatok kijelöléséhez a cselekvési program vagy a vágyálmok síkján.

A 19. század folyamán a német felvilágosodás és klasszika ókorképe volt uralkodó (nem utolsósorban a német ókortudomány e korbeli vitathatatlan vezető szerepe folytán), mely az ókorban a „klasszikus harmónia” világát látta. A historizmus ezt az eszményítő képet árnyalta, de meg nem szüntette. Ezt közvetítette, terjesztette – szükségképpen leegyszerűsítve és megmerevítve – az iskola. A századvég ismeretelméleti és társadalmi-politikai válságának körülményei között azonban ez az ókorkép időszerűtlenné, érdektelenné vált, s az iskola adta klasszikus műveltséget több oldalról is kritika érte.

A haszonelvűség veszélye
Az egyik fajta bírálat a munkásmozgalom bizonyos köreiből jött: a klasszikus műveltség az uralkodó osztályok kiváltsága, az ő kiváltságos helyzetüket erősíti, s mint ilyen elvetendő. Egy másik fajta kritika a radikális polgárság véleményét fejezte ki: a klasszikus műveltség elvont, életidegen, a gyakorlati élet szempontjából haszontalan. Ismét más okból utasította el az ókori művelődést a szűkkeblű nacionalizmus: az ókori művelődésnek nincs köze a nemzetihez, mivel kozmopolita.

A munkásmozgalom vezető teoretikusai lelkesedtek a görög és római kultúráért, s még Lenin is úgy látta, hogy proletárkultúrát csak az emberiség egész története folyamán kialakult kultúra ismerete és elsajátítása alapján lehet létrehozni. Törpe tanügyi követőik rájuk tehát nem hivatkozhattak a klasszikus műveltségnek az oktatásban történő háttérbe szorításakor. Hivatkozhattak azonban, és hivatkoztak is, a hasznosságra: az ókor műveltsége a jelen viszonyai között nem hasznos.

Ez az elv, ez a szemlélet ma sem vesztett erejéből, illetve ott is hat, ahol nem mozgalmárok, hanem az üzlet határozza meg a művelődés céljait és eszményeit. Ez olyan tény, amit nem lehet fölényes megvetéssel, fitymáló megjegyzésekkel elintézni, s kivált nehéz gazdasági helyzetben levő államokban, gazdaságilag válságos korszakokban ez a szemlélet különösen és érthetően felerősödik. Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a középkorban más példára, mint az ókor művelődésére és irodalmára nem lehetett hivatkozni, mert nem volt, illetve csak alakulóban volt a más műveltség, ma viszont előttünk állnak az újkor gazdag nagy és kis irodalmai. Miért éppen a klasszikus műveltségnek, a klasszikus irodalomnak legyen kitüntetett helye?

Nem kétséges, hogy Európa az egyesülés felé halad gazdasági, politikai és kulturális vonatkozásban egyaránt. Kozmopolita korszak következik, amint a középkor kultúrája is az volt. Akkor a kultúra egységét a közös nyelv, a latin teremtette meg és tartotta fenn. Azt képzelni, hogy a közeli jövőben a kultúra megint ilyen egynyelvű lesz, valószínűleg nem reális gondolat. Az azonban, hogy legyenek kultúrájának olyan elemei, beszédes jelképei, melyek közösek, mindenki számára érthetők, értelmezhetők, talán igen, s eléggé magától értetődő, hogy ez a közös elem a görög–római és a zsidó–keresztény műveltség legyen. Feltéve természetesen, hogy Európa nem akar szakítani múltjával, s nem akar pusztán haszonelvűen a jelennek és a jövőnek élni. Ez a veszély kétségkívül fennáll.

*
Évekkel ezelőtt, mikor a Hannibál tanár úr című filmet a Karlovy Vary-i filmfesztiválon bemutatták, a bemutató előtt a szereplők a színpadon bemutatkoztak. A film főszereplője, a feledhetetlen Szabó Ernő ekkor figyelmeztetőleg felemelte jobb keze mutatóujját, és csak ennyit mondott: „Hannibal ante portas.” Nagy volt a derültség, a nézőtéren ülők, bírálók és közönség, nemcsak nyelvileg értették meg a mondatot, hanem megértették az alkalmazásban rejlő öniróniát is: a kultúrának ez az antikvitásból származó eleme a sokféle országból összejöttek számára közös kincs, mindenki számára egyaránt érthető, beszédes jel volt.

Hannibal ante portas. Betöri-e a kaput, elpusztítja-e Rómát?