2017. október 17.

Európa közös gyökerei. Gondolatok Bronislaw Geremek új könyve kapcsán

Szerző: Klaniczay Gábor

A nyolcvanas évek második felében, akkortájt, amikor fújdogálni kezdtek a változások szelei, s amikor Európa földrajzi kategóriából kezdett átváltozni politikai törekvéssé, Edgar Morin a következőképpen csodálkozott rá kelet-európai kollégáira Elgondolni Európát című könyvében: „Szemben minden felszínes látszattal, az európai kultúra egyáltalán nem hanyatlott le Keleten. […] Előfordulhat, hogy valakiben attól tudatosodik a leginkább az Európához tartozás, hogy elvágják tőle, kiszakítják belőle, mint azokban a 68-ban New Yorkba emigrált csehszlovák írókban, akik francia- vagy olaszországi nyaralásra indulva azt szokták mondani: Hazamegyünk!1

Nyugaton valószínűleg Czeslaw Milosz és Milan Kundera írásai kellettek ehhez a felismeréshez, de nyilvánvaló, hogy mindezt Közép-Európában aligha kell különösebben indokolni. Kevésbé nyilvánvaló viszont, hogy itt, Közép-Európában mi hogyan ítéljük meg egymás európaiságát vagy közép-európaiságát. Az oldalra vetett pillantásra most kitűnő alkalmat ad a politikusként és történészként egyaránt hírneves Bronislaw Geremek új könyve: Európa közös gyökerei2, egy tanulmánygyűjtemény, mely először 1991-ben olasz nyelven látott napvilágot. A magyar történetírás évszázados önértékelő kérdésfeltevései, különösen Bibó István3, Hajnal István4 és Szűcs Jenő5 Európára vonatkozó fejtegetései felől nézve Geremek gondolatmenetét, érdekes párhuzamokra és különbségekre bukkanhatunk.

Az tűnik elsőként a szemünkbe, hogy míg a magyarországi Európa-értékelés – összehasonlító elemzések, fejlődési modellek, nagy ívű általánosítások segítségével – mindenekelőtt saját helyünket keresi kontinensünkön vagy annak szüntelenül átalakuló történeti régióin belül, Geremek ellenkező irányból, fordított pozícióból kezdi vizsgálódását: Nyugat-Európa helyét keresi a lengyel történeti kutatásban. Nem véletlenül, hiszen saját munkássága is inkább összeurópai témákhoz kötődött: előbb a középkori párizsi kézművesség, majd a szegények, nincstelenek, kirekesztettek középkori és kora újkori történetével foglalkozott sikeres könyveiben.6

Geremek historiográfiai áttekintéséből megtudhatjuk, milyen témákat vizsgáltak, milyen eredményre jutottak a múlt század derekától kezdve, Joachim Lelewel úttörő összefoglalásai óta a középkori egyetemes történet lengyel kutatói. De ami talán ennél is fontosabb, kibontakozik egy olyan összkép, mely megmutatja, hogy az európai történelem és a saját nemzeti múlt vizsgálata nem két – az egyetemi oktatásban is elkülönülő – diszciplínaként kristályosodott ki, mint például nálunk, Magyarországon, hanem egyazon középkori világ elválaszthatatlan és együtt kutatandó két aspektusaként foglalkoztak vele a nagy lengyel gazdaság-, társadalom- és kultúrtörténészek: a Karoling Európát s azon belül Kelet-Európa születését vizsgáló Marceli Handelsman vagy tanítványa, Oskar Halecki7, a középkor végi gazdaságtörténeti összefüggéseket kutató Marian Malowist, Henryk Samsonowicz és Witold Kula8, a középkori művészettörténet olyan tekintélyei, mint Jan Bialostocki vagy Piotr Skubiszewski, a lengyel és európai vallástörténet kapcsolataival foglalkozó Tadeusz Mannteufel, Aleksander Gieysztor, Stanyslaw Bylina vagy Jerzy Kloczowski9. Összességében meglepő, sőt lenyűgöző a lengyel medievisztika európai témákkal kapcsolatos eredményeinek gazdagsága.

Geremek könyvének második írása az elmúlt évtizedek egyik népszerű kutatási témája, az egyházi elitkultúra és a népi kultúra határvonalán elhelyezkedő példabeszédek esetével szemlélteti, hogy a kultúra terjedésének mechanizmusai hogyan foglalták egységbe a középkori európai kereszténységet. A középkori egyházi folklór sajátosságait gazdagon illusztráló lengyel forrásanyag egyik tanulsága, hogy különösebb kommentár nélkül beláthatóvá teszi: a késő középkorban már egyazon nemzetközi kultúrán nevelkedtek Európa keleti és nyugati felén.

De vajon így is érezték-e? Nemcsak a kutatók utólagos osztályozása erőltet egységet a sokféle etnikum, nyelv, szokás, politikai függőség által megosztott partikularizmusok világára? A kötet harmadik tanulmánya, Az együvé tartozás és a közösség tudata a középkori Európában a leglényegesebb kérdések egyikét teszi fel. Az Európa középkori megszületéséről értekező történeti szintézisek10 mindaddig bizonytalan alapon állnak, amíg meg nem ismerjük, hogyan látták Európát maguk a középkori emberek: Európát mint földrajzi régiót, és Európát mint közös kulturális tradíciót, mint civilizációt. Az európai önértékelés középkori kialakulásának részletes rajza adja Geremek könyvének a gerincét.

Az említésre kerülő témák valójában a középkori Nyugat történetének jól ismert, fontos momentumai: a római örökség kérdése (azon belül Henri Pirenne-nek a Mediterráneummal s az arab hódítás kihatásaival foglalkozó munkái11); az Európát egyesíteni kívánó császárság politikai törekvései (az Alcuin sugallataira hallgató Nagy Károly mint „Európa királya és atyja” – rex et pater Europae); a latin kereszténység, a Christianitas összefogó ereje és expanziója, a hittérítő missziók, zarándoklatok, keresztes hadjáratok. Geremeket olvasva azonban olyan benyomásunk támadhat, hogy nemcsak a közgondolkodásban, hanem még a történetírásban sem tudatosult kellőképpen, mennyire fontos közösségformáló szerepe volt ezeknek a történeti tényezőknek. A keresztes hadjáratoknak például vallási, politikai és kereskedelmi funkcióik mellett alapvető homogenizáló hatásuk volt, melyet a nagy keresztestömegek Európán belüli migrációja váltott ki. A res publica christiana politikus vezetőivel szemben a Szentföld visszahódításának sikertelensége nyomán a 13. századtól kezdve egy sokkal reálisabb elvárás fogalmazódik meg: az Európát kívülről fenyegető tatár, majd török veszély elhárításának felelőssége.

A timor tartarorum kapcsán szorgalmazott összeurópai mozgósítás meglehetősen csekély gyakorlati eredményre vezetett, erről a lengyelek és a magyarok keserű tapasztalatokat gyűjthettek, Európa keletebbi feléről nem is beszélve. S szinte fölösleges hozzátenni, hogy hasonló volt a mérleg az oszmán terjeszkedés idején. Geremek azonban rámutat: talán ezzel a traumával is összefügg, hogy a 14–15. században többet beszéltek Európáról, mint valaha is azt megelőzően. A lengyeleknek és a magyaroknak kulcspozíciójuk sajátos szerepet adott az új, kívülről fenyegetett Európa fogalmának kidolgozásában. Az 1440 körül író lengyel karthauzi barát, Jakub z Paradyza komor, világvégeváró traktátusa, melynek Geremek külön tanulmányt szentel, sajátos földrajzi kategória-rendszerbe illeszti a világot – az európai kereszténységet – fenyegető gonosz erőket. Ekkoriban kezdett terjedni a kereszténység „védőpajzsának” (scutum), illetve „védőfalának” (antemurale) fogalma is, és mindez együtt járt a korábbi keleti identitások újraértékelésével, a szittya és szarmata öntudat, a görög keleti és pravoszláv kereszténység, az Ázsia felé terjeszkedő orosz területek európaiságával vagy nem európaiságával kapcsolatos – azóta is tartó – viták kialakulásával. Ugyanakkor fontos látni azt is, hogy Európa nyugatabbi felén ez volt az az időszak, amikor határozottabb formát kezdett ölteni egy új konszenzus az európai civilizáció tartalmi-közösségi értelmezéséről.

A társadalomtörténész Geremek természetesen nem mulaszt el figyelmeztetni arra, hogy e közösség elsősorban olyan struktúrákra támaszkodott, amelyeket a városok között kiépült gazdasági kapcsolatok, a középkori szerzetesség, lovagság nemzetközi szervezetrendszere vagy akár az udvari társadalom és a politikai reprezentáció új intézményeibe rendeződő arisztokrácia világában figyelhetünk meg. A középkori univerzalitások – a pápaság, a császárság – szétzilálódása idején Európa lett az újabb összefoglaló-rendszerező keret. Róla hallunk az egyházi viták megoldására zsinatokat szervező reformmozgalmaknál. Az európai kereszténység ekkoriban dolgozta ki modern önértékelését: már „különböző szokású nemzetek együttesének” látta magát. Ez a tartalmi gazdagodás áll amögött, hogy a 15. században népszerűvé vált a kontinensekről folytatott földrajzi gondolkodás, erről tanúskodnak Aeneas Sylvius Piccolomini vagy Maciej Miechowita munkái. Európa felkészült Amerika „felfedezésére” és arra, hogy a maga képére formálja a világot.

Geremek csupán a modern Európa-fogalom kialakulásának részletes elemzése után kanyarodik „haza”, „Lengyelország helyéhez a középkori Európa kulturális földrajzában”. A kibontakozó kép jól illeszkedik a könyv korábbi részeiben már biztos kézzel megformált keretekbe. A szláv kultúrák történeti differenciálódásának, belső megosztottságának elemzése, a Német-római Császárság különleges politikai szerepének kiemelése Lengyelország Nyugathoz kapcsolásában, továbbá mindazon kulturális hatások számbavétele, amelyek a hittérítő német papok, a lengyel harcosokkal együtt harcoló-zarándokló német és francia lovagok, a középkori városok német, vallon és zsidó polgárai vagy az itáliai művészek és humanisták révén érték a lengyeleket. E kapcsolatok teremtettek lehetőséget arra, hogy a Piast Lengyelország „latinizálása” hasonló szintézishez vezessen, hasonló tartópillére legyen a kialakuló új Európának, mint annak idején a kelta Gallia romanizálása és később kereszténnyé tétele Nyugaton. (Örömmel ismerhetett volna Geremek e ponton egy hasonló tézist megfogalmazó rokon elmére, ha olvashatta volna Szűcs Jenő Gentilizmus-könyvében a nyugati és a keleti „barbárok” megtérítéséről és latinizálásáról írt sorokat.12)

Érdemes odafigyelnünk, milyen kiegyensúlyozottan állítja Geremek párhuzamba Nyugat- és Kelet-Európa kialakulását, milyen elegánsan mutatja be Lengyelország Európához kapcsolódásának évszázadait. A nemzetközi történetírásban mostanában nagyszabású kezdeményezések vizsgálják újra, kik és hogyan tették Európát azzá, ami (például a Jacques Le Goff által szerkesztett és Magyarországon az Atlantisz Kiadó által kiadott Faire l’Europe – Európa születése című sorozatban Benevolo, Montanari, Mollat du Jourdin, Im Hof, Eco és mások könyvei). De arról kevesen szólnak ilyen világosan, hogy a mai Európa Nyugat és Kelet közös gyermeke.


Jegyzetek:

1. Edgar Morin: Penser l’Europe. Paris, 1987, Gallimard.

2. Bronislaw Geremek: The Common Roots of Europe. Cambridge, 1996, Polity Press.

3. Bibó István: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága. Budapest, 1946, Új Magyarország.

4. Hajnal István: Az újkor története. Budapest, é. n. (1939); Technika, művelődés. Tanulmányok. Budapest, 1993, História.

5. Szűcs Jenő: Vázlat Európa három történeti régiójáról. Budapest, 1983, Magvető.

6. Bronislaw Geremek: Le salariat dans l’artisanat parisien aux XIIIe–XVe sie`cles. Paris, 1968, Mouton; La potence ou la pitié. L’Europe et ses pauvres du Moyen Age a nos jours. Paris, 1987, Gallimard.

7. Oskar Halecki: Európa millenniuma. Budapest, 1993, 2000/Századvég; A nyugati civilizáció peremén. Budapest, 1993, 2000/Századvég.

8. Witold Kula: A feudális rendszer gazdasági elmélete. Budapest, 1985, Gondolat.

9. Jerzy Kloczowski: East-Central Europe in the Historiography of the Countries of the Region. Lublin, 1995, Institute of East Central Europe.

10. Robert S. Lopez: La naissance d’Europe. Paris, 1962, Armand Colin.

11. Henri Pirenne: A középkori gazdaság és társadalom története. Budapest, 1983, Gondolat; Mahomet et Charlemagne, Paris, 1970, PUF.

12. Szűcs Jenő: A magyar nemzeti tudat kialakulása. JATE, Szeged, 1992.