2017. október 23.

Európa mindig máshol van. Illúziók, aspirációk és a második világháború utáni újrakezdés

Szerző: Pető Andrea

1945-ben, a minden addiginál pusztítóbb, totális háború után a szabadság kvázi egysége fogta össze az európai kontinenst. A korábbi választóvonalakat a háború elsodorta, és egy illuzórikus, konstruált Európa-kép vált vonatkoztatási ponttá. A jaltai egyezmény következményei lassan értek geopolitikai realitássá. A háború utáni identitást két fontos tényező határozta meg: az egyik Európa újrafelfedezése, a másik pedig a háborús múlt feldolgozásának módja, illetve szelektív elfelejtése.

Az „Európai Egyesült Államok” kifejezést először a Le Moniteur használta 1848 világmegváltó terveitől lázas februárjában, és az „Európa-gondolat”, a közös európai identitás eszméje azóta is sokszor és sokféleképpen bukkant fel a politikai elképzelések kavalkádjában. A második világháború utáni időszak sem kivétel ez alól. Ekkor különösen azért volt szükség az „összeurópaiság” újrafogalmazására, mert korábban a fasiszta jobboldal is előszeretettel használta az „Új Európai Rend” fogalmát, mely az anarchisztikus, liberális, kisállami Európával ellentétben hatékony fellépést ígért a „judeo-bolsevista-szláv” veszéllyel szemben.

Magyarországon a háború utáni újrakezdés, vagy ahogy Hamvas mondta: „feltápászkodás” nem volt feltétlenül dicső feladat. A kudarcot fel kellett dolgozni, a felelősöket meg kellett nevezni. A pszichológiából ismert közös szenvedés utáni megváltás érzése régi-új nemzeti identitást teremthetett. Az új nemzeti identitás belülről történő megfogalmazását azonban mind a patetikus, valódi tárgy nélküli bűnbánat, mind a kívülről jövő számon kérő kritika akadályozta.

A háborús felelősség
Bár a háború különböző dolgot jelentett a kontinens keleti és nyugati felén – gondoljunk csak a soah számadataira vagy a szovjet csapatok által elkövetett atrocitások mértékére, szemben az angolszász csapatokéval –, mégis fontosabbnak tűntek az összefogó elemek, a közös háborús élmény. Mindez meghatározó elemnek bizonyult a közös európai identitás kialakításához.

Először is a háborús felelősség kérdésében jött létre teljes nézetazonosság: „a németek” csinálták a háborút, csak ők felelősek érte. A nácizmust kizárólag német jelenségként értelmezték a túlélők. Ezzel feleslegessé vált minden olyan önvizsgálat, mely az adott ország honpolgárainak felelősségét kutatta volna. „Ők” tették ezt velünk, és egy szó sem esett arról, hogy „Mi” mit tettünk másokkal. A német béke- és hadisikerek 1938-tól azonban nem jöhettek volna létre az adott államok, honpolgáraik és államigazgatásuk aktív támogatása nélkül. Arról a tényről sem igen esett szó például, hogy Franciaországban már jóval a német megszállás előtt felállították az első koncentrációs táborokat. A „németek” egyoldalú felelőssé tétele mindenki számára kényelmes megoldást kínált. Azzal, hogy a párizsi békekonferencián Ausztriát kiáltották ki a nácizmus első áldozatának, a többi ország is nyugodtan követelhette magának az „áldozati státust”. A nürnbergi tárgyaláson csak néhány prominens nácit ítéltek el, ami nagyon is megfelelt a szovjet igazságszolgáltatás érdekeinek: ne bolygassák mélyebben az ügy erkölcsi és jogi vonatkozásait, mert talán a diadalmas Szovjetunió sem bizonyulna olyan szeplőtelenül ártatlannak, ha az emberi jogok tiszteletben tartását vizsgálnák a háború előtt és alatt.

A másik közös élmény a denácifikáció folyamata, mely meglepő hasonlósággal zajlott le Franciaországtól a keleti végekig. A hit, hogy a bűnösök a dolgok rendje és módja szerint megbűnhődtek, tehát el lehet felejteni, le lehet zárni azt, ami történt, mindenhol a közös identitás alapját képezte. A szövetséges csapatok hamar belátták, hogy az élet normalizáláshoz szükség van a helyi közigazgatással való együttműködésre. Ausztriában 1948-ban mintegy 500 000 korábbi nácit helyeztek vissza állampolgári jogaiba. A szovjet megszállási zónába eső többi országban ezt közvetlenül a háború utáni szelektív B-listázással oldották meg. Magyarországon 1946-ban több mint 100 000 magán- és közalkalmazottat bocsátottak el a háborús felelősség vizsgálatával együtt járó elitváltásban. A fordulat éve után a szakértelem követelményét a politikai megbízhatósággal helyettesítve töltötték fel az államapparátust, mely már háromszor annyi kádert követelt, mint 1938-ban.

A denácifikáció fontos része volt a háborúért felelős németség kitelepítése. A kollektív büntetés keretében 15 millió németet telepítettek ki a különböző országokból, köztük Magyarországról is több mint kétszázezret. A pontos számokról még mindig tart a történészek vitája: melyik oldalon volt nagyobb az áldoztok száma, a veszteség mértéke. A kollektív bűnösség jegyében a magyarok egy részét is kitelepítették Szlovákiából, hiszen a liberális nézeteiről elhíresült Benes kijelentette, hogy „nem akar egy országban élni” a bűnös magyarokkal és németekkel. Ezzel szinte megvalósult az etnikailag tiszta nemzetállamok eszméje.

Felejtésen alapuló Európa-kép
Ekképpen a háború történetének kétféle olvasata alakult ki, mely a felejtés egységes homályát borította a kontinensre. Arról a kényelmetlen és bonyolult kérdésről, hogy „Mi” mit tettünk a háborúban, nem esett többet szó, csak arról, hogy mit tettek velünk a németek, ez lett a hivatalosan megfogalmazott múltértelmezés. Erre alapozódott „az ellenállás” rendkívül makacsnak bizonyult mítosza, melyre minden háború utáni politikai erőnek szüksége volt, hogy hitelességét bizonyítsa az új politikai színtéren. Különösen a hazatérő kommunistáknak állt érdekében, hogy a feddhetetlen harcos jelmezében tűnjenek fel. A kommunista párt a többi, esetlegesen létező fegyveres ellenállási mozgalom tudatos elfelejtésével, a népbíróságok felállításával és tevékenységével segítette az ellenállási mítosz létrejöttét, miszerint a „tiszta, bűntelen” népet az árulók elárulták, ezért ha őket megbüntetjük, mi „a nép nevében”, akkor megszabadítjuk a népet elnyomóitól, akik történetesen a korábbi rendszer elitjéhez tartoztak.

A nyilvános tárgyalások, vezető politikusok, miniszterek és miniszterelnökök kivégzése viszont kétségtelenül hozzájárult a fasizmus legyőzéséhez. A kontinens szovjet hadsereg által megszállt felében társadalmi forradalom zajlott le, amely azonban ugyanúgy a háborús múlt elemeinek tudatos felejtésén alapult. Fokozatosan formálódott tehát a történelem olyan értelmezése, melyben a háború utáni forradalom a korábbi történések elfelejtésével legitimálódott. A saját történelem elmondhatatlanná vált, a múlt hivatalos olvasata a személyes élményt ellehetetlenítette. Ugyan ki merte volna nyilvánosan megkérdőjelezni például a Vörös Hadsereg erkölcsi fölényét a szovjet fegyverek árnyékában, amikor a megszálló csapatok egyik legfontosabb dolga volt emlékművek felállítása kitalált személyeknek, akik kitalált hőstetteket követtek el, mint a méltán elhíresült Guszev kapitány.

Az új, nyugati európai identitás, melyet a hatékonyság, modernitás, fiatalság, európai gazdasági unió, belpolitikai stabilitás kulcsszavai határoztak meg, Schumannhoz, De Gasperihez és Adenauerhez kötődik, akik tisztában voltak vele, hogy a feldolgozatlan nemzeti traumák és rossz emlékek helyett a távoli „Európa” válhat az azonosulási ponttá, a közelmúlt fájó emlékeit jótékonyan elfedve. A kontinens keleti felén a mitikus „Európa” iránt táplált illúziók, aspirációk azonban megtörtek a történelmi, geopolitikai realitásokon.

A kontinens nyugati felén Európa a fel nem dolgozott háborús emlékeket elfedő fogalom lett, s a keleti rész a kommunista hatalomátvétellel kiváló ellenpontként szolgált az európai fogalomkör fogalmi, ideológiai tökéletesítéséhez. A hidegháború idején a „vasfüggönyön túli rab nemzetek” képe segítette a dichotómikus „Másik”-kép továbbélését, és a „Gonosz Birodalmának” megtartása létkérdéssé vált a felejtésen alapuló „tiszta európaiság” tudatának fennmaradásához. A Maastricht által megfogalmazott 1989 előtti „Európa” kényelmesen éldegélt a kontinens zavaró és szegény keleti fele nélkül.

A második világháborút követő, felejtésen alapuló „Európa”-értelmezést azonban alapjaiban ingatta meg két tényező. Történészek új generációja jelent meg keleten és nyugaton, délen és északon, akik új kérdéseket tettek fel. Például váratlanul megkérdezték szüleiktől: „Te mit csináltál a háború alatt?” És a kapott válaszok nem illettek a háború „hivatalos” történetébe. A vichyi Franciaország kollaborációjáról szóló francia történészvita vagy a Németországban jelenleg is látható, a Wehrmacht történetét bemutató kiállítás, mely megkérdőjelezi a második világháború kollektív értelmezéseinek sarokpontjait, mint a kollaboráció, illetve a Wehrmacht korábban óvatosan őrzött feddhetetlenségi mítosza a soah végrehajtásában – mind-mind része a háború demitizálásának.

A másik, nem kevésbé fontos tényező a kommunizmus összeomlása: az immár szabad államok megkezdték a háborús múlt feltárását, gondoljunk csak Sára Sándor Don-kanyar sorozatának történetére. De a kommunizmus összeomlása új vetületben értelmezte a kollaboráció kérdését: immár a második világháborút megnyerő új, kommunista hatalmi apparátussal. Így 1989 döntő éve maga is hozzájárult új mítoszok és új kollektív felejtések kialakulásához, melyre a legjobb példa a jóvátételi vagy átvilágítási huzavona a különböző országokban. Az 1945-ös újrakezdés mítosza, melyben a diszkontinuitás kultuszával legitimáljuk a múlttal való szembenézés hiányát, 1989-ben újból visszatért. Úgy tűnik, mindig elfelejtjük, hogy a romoknak is van történetük, és nem tűnnek el nyomtalanul.

A kommunizmus összeomlása egy másik, korábban elhallgatott problémát is felvetett, ez pedig a zsidóság történetének kérdése. 1945 után a kontinens egységesen elfelejtkezett arról, hogyan is jutottak el a gázkamrákig. Néhány egyéni per, az Eichmann- vagy a Touvier-per során azonban kellemetlen összefüggéseket tártak fel. A kommunista párthoz való csatlakozás a keleti féltekén jó menedéket adott a zsidó identitás harmonizálásához. A soah zsidó áldozatait eufemisztikusan és nem megkülönböztetően Franciaországban „deportáltakként”, Magyarországon a „fasizmus áldozataiként” emlegették. A kérdésre, hogy ki és hogyan felelős a sorsukért, lassan kapunk választ. A történészszakma felelőssége pedig, hogy 50 évvel a háború befejezése után még mindig nem tudott olyan kérdéseket feltenni, melyek a közvéleményt is a korábbi hivatalos mítoszok újragondolására késztették volna.

Napjainkban kontinensünk újra a különböző politikai-hatalmi aspirációk színtere. Nem kell hát csodálkoznunk, hogy a jó öreg „Európa” különféle jelmezekben egyre gyakrabban újra elénk penderül, de a sorra lehulló álarcok mögött előtűnik fáradt mosolya.