Szerző: Kosáry Domokos

Európa történeti modelljét körvonalazva az első szembetűnő jelenség a sokféleség. A második a belső struktúrák, a zónák fejlődése és kölcsönhatása. A harmadik az expanzió, vagyis a kiterjeszkedő Európa viszonya a Föld többi emberi kultúrájához, a nagyvilághoz. A negyedik a politikai megosztottság, ennek jellegzetességei, a különböző országok, a nemzetállamok kialakulása és konfliktusai. Az ötödik pedig, amikor már közel érünk a jelenhez, az európai integráció lehetőségei és kilátásai.

Európa nem pusztán és nem is elsősorban földrajzi fogalom: ha csak az volna, akkor a Föld világtérképén az eurázsiai kontinens különös nyúlványának tűnhetne, amellyel önmagában aligha volna érdemes sokat foglalkozni. A valóságban Európa a történetileg kialakult emberi kultúrák egyike. E kultúra különböző elemei – tehát egy-egy ország, egy-egy etnikum vagy más közösség – valahogyan mind részei e nagyobb egésznek. Az önálló részek ebbe az összefüggésbe illeszkednek: közös fejlődés fogja őket össze. S ha ez így van, akkor saját történetünk jobb megértése szempontjából is nélkülözhetetlen, hogy ezzel a fogalommal dolgozzunk, hiszen ez volt múltunk színtere, jelenünké is ez, és őszintén remélem, hogy a jövőnké is ez lesz. Még egyértelműbben, mint korábban.

A sokféleség
Egy angol történész szerint az etnikai, nyelvi, nemzeti vallási stb. különbségek oly nagyok Európán belül, hogy tulajdonképpen nincs közös európai kultúra, hanem több kultúra van. Tehát a közös európai kultúra, amelyről beszélni szoktunk, és amelynek megnyilvánulásait a történészek keresik a múltban, tulajdonképpen csak olyan önkényes fogalom, amelyet azok próbálnak a múltba visszavetíteni, akik napjainkban az európai integráció aktuális politikai programját szeretnék megvalósítani. Az azonban, hogy ez ma politikai program is lett, nem változtat a történelem tényein. Először is az európai kultúra együttesét, közös vonásait, alkotórészeinek összetartozó voltát nem most találták ki. Még csak nem is azok, akik a jelen század elején páneurópai mozgalommal próbálkoztak. Az emberek sokkal régebben, már századokkal ezelőtt tisztában voltak azzal, hogy létezik ilyen európai kultúra. Magyarországon már IV. Béla király emlegette az ilyenféle Európát. A 18. században – még a nemzetállamok kialakulása előtt – pedig olyan kijelentések hangzottak el francia felvilágosultak részéről, hogy csak európaiak vannak.

Újabban külön tanulmány vizsgálta, hogy a 18. században a nyugati politikai gondolkodók szerint kik tartoztak az európai kultúrához. Magyarország természetesen beletartozott, mert része volt a Habsburg Monarchiának. Annak alapján húzták meg az európai kultúrához tartozás határát, hogy hol, milyen mértékben jelentkeztek a felvilágosodás jelei. Az oroszoknál ezeket eleinte még nem találták, őket ezért nem tartották Európához tartozónak. Később viszont Oroszország nyugati része, tehát Szentpétervár is Európának számított. Nem számított viszont Európának az iszlám világa, az Oszmán Birodalomé, amely akkor még ott volt Magyarország déli határainál, a Balkánon is.

A sokféleség persze valóban az európai kultúra egyik alapvető vonása. Szepsi Csombor Márton, mint külföldön járó fiatal peregrinus diák, tanulmányai során a 17. században bejárta Európa nyugati részét. Tapasztalatairól könyvet adott ki, amelynek ez volt a jellemző címe: Europica varietas (Az európai sokféleség). S ezt a sokféleséget nem csak úgy kell elképzelnünk, hogy Európa területileg megoszlik nemzeti, vallási és más közösségek között. Volt időbeli sokféleség is. Ezt azok az egymást követő nagy kulturális áramlatok jelezték, amelyek a századok folyamán sorra elterjedtek Európában, illetve annak bizonyos régióiban, ezzel tovább bonyolítva a vertikálisan jelentkező sokféleséget.

Európa történeti kultúrájának volt egy alapvető közös motívuma: a kereszténység, ám ebből hosszú folyamat eredményeként már a 11. században kivált az ortodoxia (a keleti egyház). Később létrejött és jelentős szerephez jutott a reformáció, amelynek többféle változata alakult ki, de rövidesen megújult a katolikus egyház is. A nagy vallások alapvető szerepe más kultúrákban is megfigyelhető, de a problémáknak az a kritikai újragondolása, a megújulási képesség, az újat keresés – amely előbb a vallásos ideológián belül jelentkezett, majd a vallásos ideológián kívül, a felvilágosodásban és a liberalizmusban öltött testet, mintegy ellentétben a korábbi kezdeményezésekkel, miközben azok is tovább éltek, mert a hagyományos értékrendszerek, a vallások egyáltalán nem szűntek meg, sőt megújhodtak – olyan sokféleséget produkált, amely más kultúrákban e földtekén így nem található.

Azt hiszem, az elmúlt évszázadok során – még a 20. század elején is – nem azért nem írtak részletesebben Európa történetének sajátos jellemzőiről, mert nem ismerték azokat, vagy nem figyeltek fel rájuk, hanem egyszerűen olyan Európa-centrikusan gondolkoztak a historikusok, annyira azonosították problémáikat a nagyvilág, az emberiség problémáival, hogy tulajdonképpen nem tartották szükségesnek az európai kultúra és az emberiség más kultúráinak egymás mellé állítását, összevetését. A világtörténelmet is úgy írták meg, hogy 1492-ben „felfedezték” Amerikát. A felfedezés szó maga is Európa-centrikus szemléletet jelez, Amerika ugyanis a maga egyéni kultúrájával korábban is létezett.

A 19. században kissé egyszerű magabiztossággal úgy gondolták, hogy a természet meghatározott törvényekkel dolgozik, és ilyen törvények bizonyára érvényesülnek a társadalomban és a civilizációk hasonló fejlődésében, azonos jellegében is, nem figyelve arra, hogy ezek, hasonló vonások mellett, igen eltérő sajátosságokkal bírhatnak. Ez jellegzetes 19. századi gondolkodás. Ma már tudjuk, hogy ez nem egészen így van. Azóta kiderült, hogy a természeti törvények sem egészen olyanok, mint ahogy annak idején elképzelték, sok minden függ az adott feltételek alakulásától. Hangsúlyozom, hogy amit mondok, az nem valamiféle posztmodern relativizmus. Ez csak annyit jelent, hogy még mindig nem tudunk eleget. Ne legyünk hát túl biztosak abban, hogy a saját világunkat jól ismerjük. Tehát nem olyan álláspontot kell elfoglalnunk, hogy tulajdonképpen, mondjuk, maga a hegy nem is létezik, mert különböző oldalakról lehet megszemlélni, megközelíteni. Csak meg kell tanulni a valóságot megkeresni, és ez nem olyan egyszerű.

A harmincas években egy angol szerző írt egy nagy Európa-történetet, amelyben szépen elmesélte, hogy mint zajlottak le az európai politikai események. Majd a végén kissé csalódottan azt mondta: neki, úgy látszik, nem sikerült olyan szabályos ritmust, képletet e történetben felfedeznie, amelyet mások, nála okosabbak talán képesek lennének megfigyelni. Szerinte tehát jobb, ha a történész azzal számol, hogy a múlt tele van előre nem látható, véletlen eseményekkel. Ebben van is igazság. A szerző persze, mint liberális angol, megjegyzi: a haladás ténye azért nyilvánvalóan írva látható a történelem lapjain. Óvatosságból azonban itt is hozzáteszi: „de hát ez nem természeti törvény, mert hiszen az, amit egy nemzedék a maga erőfeszítéseivel elért, az az eredmény a következő nemzedékben eltűnhet.” És ebben megint van igazság, hiszen a civilizációk, a nemzetek és az emberek törékenyek. De nyilvánvaló, hogy e könyv azért nem jut ennél többre, mert elsősorban politikai eseményeket vizsgál, amelyek, bármilyen fontosak, tudvalevőleg a rövid lejáratú jelenségek közé tartoznak. Márpedig mindannyian – idősebbek és fiatalabbak egyaránt – különböző időtartamú folyamatok között élünk. Ez áll a gazdaságra, gondolkodásmódra, sőt a politikára is.

A hosszú lejáratú folyamatokat, lényeges, főbb tendenciákat úgy tudjuk felismerni, megrajzolni, ha történeti modelleket próbálunk körvonalazni. Modellen a történelemtudományban azt értjük, hogy a múlt egy részéről olyan elméleti rendszert alakítunk ki, amely a lényeges összefüggéseket mutatja fő vonalaiban, vizsgálati célra, és amelynek elemei meghatározott viszonyban állnak egymással, így a vizsgálat tárgyáról új információt is tudnak nyújtani. Lehet, hogy ez a meghatározás nagyon elméletinek hangzik, de gyakorlati haszna azonnal kiderül, ha például egy hagyományos feltételezés nem illik bele egy valóságos hosszú folyamatba, és ezért módosítanunk kell a feltételezést. Ez történt például, amikor az európai kultúra 18. századi struktúráját kezdtük vizsgálni, és azt, hogy ebben miként helyezhető el Magyarország fejlődése.

Dinamikusan változó struktúra
A 18. század vizsgálata során nyilvánvalóan kitűnt, hogy az európai kultúra rendelkezik egy fejlettebb epicentrummal, egy élen járó résszel, központi maggal vagy fennsíkkal (ezek franciából fordított fogalmak). Ehhez az epicentrumhoz tartozott a polgári fejlődésben élenjáró Anglia, Hollandia, de idesorolható az akkor még forradalom előtti, feudális Franciaország, sőt a vele közvetlenül határos német és olasz vidék is. A német és olasz területek tulajdonképpen megoszlottak: egy részük a fejlett epicentrumhoz állt közel, más részük pedig a peremvidékhez. Ez a jelenség később is sokáig érezhető maradt.

A fejlettebb epicentrumot hatalmas, kiterjedt peremzónák vették körül. Ilyen volt északon Skandinávia, délen a Földközi-tenger vidékén a spanyol félsziget, Dél-Itália, s ilyen volt természetesen Közép-Európa keleti részén a lengyel–cseh–magyar zóna, amely akkor részben Poroszország, részben a Habsburg Monarchia, részben – keleten – az Orosz Birodalom keretei között élt. Ez a kelet-közép-európai lengyel–cseh–magyar zóna a fejlődési feltételek szempontjából – sem korábban, sem később – nem volt azonos a tulajdonképpeni orosz Kelet-Európával. Ha nagyon megnézzük, létezett Európának egy negyedik zónája is, hiszen akkor még Amerika, az Újvilág is Európa gyarmata volt. Észak-Amerika (Kanada, Egyesült Államok) a fejlettebb európai epicentrum államainak a kolóniája; a dél-amerikai, latin-amerikai világ pedig a mediterrán peremzónának (Spanyolországnak, Portugáliának) a gyarmata volt.

Európát a 18. században az előző századokhoz képest igen jelentős fejlődés jellemezte. Lassú, fokozatos, nem ugrásszerű, de olyan értelemben is jelentős fejlődés, hogy az átlagéletkor növekedésétől az írni-olvasni tudás szintjének emelkedéséig vagy akár a gazdasági termelés eredményességéig a legkülönbözőbb területeken megmutatkozott.

Az egyik tanulság mindebből az, hogy Európa történeti struktúrája olyan különböző szintű, egyenlőtlen fejlődésű zónák együtteséből épült fel, amelyek egymással állandó kölcsönhatásban álltak. Az epicentrumból kihívások érték a peremzónákat. Ezek lehettek gazdaságiak, politikaiak, kulturálisak. Mindegyikre találunk példát. Mindannyian hallottunk a felvilágosult abszolutizmusról mint politikai tendenciáról Poroszországban, Svédországban vagy a Habsburg Monarchiában, de Spanyolországban és Itáliában is. Nem feltűnő ez a névsor, ha a térképre nézünk? Nem Franciaország, Anglia vagy Hollandia szerepel rajta, hanem a peremzónák északi, déli és keleti országainak sora. Tulajdonképpen a fejlettebb epicentrum hatékonyabb államainak nyomása, kihívása volt az, ami fejletlenebb politikai riválisaikat arra késztette, hogy jobban kihasználják erőforrásaikat, felzárkózzanak egy magasabb színvonalhoz.

Európa struktúrája természetesen sokat változott a századok folyamán. Az epicentrum többször áthelyeződött: először Velencéből Antwerpenbe, majd Amszterdamba, onnan Londonba költözött. De a lényegen, hogy valahol egy epicentrum működik, ez nem változtatott. A peremzónák is változtak. Gondoljunk Spanyolország emelkedésére és süllyedésére. Gondoljunk arra, hogy milyen eltéréseket mutat mondjuk Svédország vagy Lengyelország fejlődése, ha hosszú időn át vizsgáljuk őket. Még a kihívások jellege is változik, tehát az, hogy a fejlettebb államok hatása gazdaságilag vagy politikailag előnyös vagy előnytelen. De ezek a változások csak azt mutatják, hogy dinamikus modellről van szó, amely mozog, átalakul, s ez nem változtat a dolgok lényegén. Még azt is hozzátehetjük, hogy a különböző zónák összefüggő rendszerének ez a mechanizmusa nem csak az egészet jellemzi együtt, hanem az egyes régiókat vagy országokat is. Ott is megtaláljuk alsóbb szinten, kisebb méretekben ezt az alapképletet. Hogy egy közismert példát mondjak: itt van a Habsburg Monarchia, azon belül a történeti Magyarország. Magyarországon belül is gyorsabban fejlődött a központi rész, mint a peremvidékek.

Nos, a vizsgálat következő tanulsága az volt, hogy a 18. században Magyarországot is fokozatos emelkedés jellemezte. Tehát nemcsak a nyugati régiót, nemcsak a peremzónákat általában, hanem speciálisan Magyarországot is. Vagyis az a hagyományos feltételezés, hogy itt valami süllyedés, nemzetietlenné válás ment volna végbe, vagy éppen gyarmati visszaszorulás egy elmaradottabb állapotba, egyszerűen nem felel meg a valóságnak. Nagyon sokat lehetett olvasni egy időben arról, hogy Magyarországot, amely a 18. század elején még nagyjából egy szinten állt Ausztriával, a bécsi kormányzat gyarmati gazdaságpolitikája nyomta vissza. E tétel politikai indítékaival nem kell itt foglalkoznunk. Elég arra rámutatnunk, hogy már a kiindulópontja is téves volt, mert Magyarország a 18. század elején sem állt egy szinten Ausztriával, nem szólva arról, hogy Lengyelországot is hasonló állapotok jellemezték, pedig ott nem a bécsi gazdaságpolitika érvényesült.

Az elmúlt évtizedek során lengyel, magyar, amerikai és más gazdaságtörténészek éppen az előző időszakban, a 16–17. században próbálták a kelet-közép-európai zóna fejlődési megtorpanásának, lemaradásának okait felfedezni. Eszerint a 16. századtól kezdve következett be Európa történetében a fordulat: az atlanti világpiac kialakulása során a fejlettebb nyugati országok gazdasági, ipari, polgári fejlődése nekilendült, és e kihívás előnytelenül érintette a keleti zónát, amely agrártermelővé vált, fejlődése megtorpant. Agrárterményeket szállított a Nyugatnak, ahonnan iparcikkeket importált. Még ezt a kereskedelmi forgalmat is nagyrészt a fejlettebb partnerek tartották kezükben, mint Lengyelország vonatkozásában a német városok. Érthető, hogy az ilyen jelenségekre éppen a gazdaságtörténészek figyeltek fel, hiszen a politikailag oly látványosan megosztott Európának e belső gazdasági összefüggései voltak a legszembetűnőbbek. E fejlemények társadalmi és politikai velejárói is világosan felismerhetők: a keleti zóna paraszti viszonyainak romlása, a nemesi-rendi uralom megerősödése, amikor Nyugaton az új államok hatalmi keretei kezdenek kiépülni a fejedelmi abszolutizmus módszereivel.

E lényegében véve helytálló felismerésekkel kapcsolatban csak két kritikai észrevételt kell tennünk. Az egyik az, hogy ezt a fordulatot nem nevezhetjük a keleti zóna „elkanyarodásának”, mint egyes historikusaink tették. A valóságban ugyanis ez az előnytelen munkamegosztás éppen annak következménye volt, hogy a korábbinál közelebbi kapcsolat, együttműködés alakult ki Kelet és Nyugat között. Valami olyasmi történt, mintha az egyik fél a másik vállára állt volna, hogy egy magas fal tetejét elérje. Amikor azt elérte, többé nem volt szüksége a támaszra. A fejlettebb epicentrum kihívása nagymértékben előnytelen volt a keleti zóna számára a 16–17. században, de a 18. században ez a jellege megint megváltozott. Ettől kezdve a kihívás ismét inkább ösztönzőleg hatott a keleti zóna fejlődésére.

A másik kritikai észrevételem annak a feltételezésnek szól, hogy itt, a 16–17. században kell az epicentrum és a keleti peremzóna fejlődési eltéréseinek létrejöttét, okait keresnünk, mert előzőleg e régiók nagyjából azonos szintet értek el. A valóságban azonban, ha hátrább lépünk a középkor felé, hamar kiderül, hogy bizonyos, elég jelentős eltérések már a 15. században és előtte is felfedezhetők. Az újabb kutatások igen világosan megmutatták, hogy a Skandináviától a lengyel és cseh vidékeken át Magyarországig terjedő hatalmas, félkörív alakú területsáv, amely a 10–11. században kapcsolódott az európai keresztény kultúrához annak korai, belső expanziója során, már eleve bizonyos késéssel érkezett, és eltérő feltételei következtében kezdettől fogva sajátos jellemzőkkel bírt az európai fejlődés egészén belül.

A kapitalizmus kohója
Miben tértek hát el itt a feltételek, illetve mi volt az, ami eredetileg, indulásakor az európai fejlődést jellemezte? E kérdésekkel is több jeles hazai és külföldi szakember foglalkozott. Francia kutatások eredményeiből kiindulva Makkai László úgy próbálta meghatározni az európai fejlődés „eredeti jellegzetességeit”, hogy a feudalizmus kialakulásának első, korai szakaszát vette vizsgálat alá. Azt, amelyben az új földesuraság kialakulása, illetve gazdasági és politikai hatalomátvétele, a „feudális struktúrák létrehozása” az antik világ lehanyatlása után végbement. Szerinte az európai feudalizmus igazi, „tiszta” modellje az „antik” (görög–római) és a barbár (főleg germán) elemek találkozásából, megfelelő arányú vegyülékéből keletkezett, és eleve magában hordta a „kapitalizmus felé mutató”, tehát a feudalizmust meghaladó tendenciákat. Ahol a keveredési arány nem bizonyult egészen megfelelőnek, mert túl sok vagy túl kevés volt akár az antik, akár a barbár alkotóelem, ott – ennek következtében – már a feudalizmus sem „tiszta”, hanem többé-kevésbé hiányos formában jelentkezett, és így a benne rejlő kapitalista irányú tendencia lefékeződött.

Mindebből lényegében véve el is fogadhatjuk azt, hogy az európai feudalizmus modelljében valóban benne volt az önmaga meghaladásához, a kapitalizmushoz, a polgári fejlődéshez vezető, eleinte rejtett, később megerősödő tendencia. Csak nem szabad ezt a tendenciát olyan eleve beprogramozott menetrendfélének tekinteni, amely más, külső tényezők hatásától függetlenül érvényesül. A „tiszta” feudális modell szülőföldje – a szerző szerint – a „Karoling Birodalom francia–német törzsterülete” volt, itt a legjobb a két elem aránya, itt figyelhető meg leginkább „a modellben foglalt tendencia kibontakozása”. A valóságban azonban a kapitalista fejlődés élére mégsem ez a terület került, hanem – Németalföld nyomán – Anglia, amely a középkorban bizony még Európa kissé elmaradott és félreeső peremvidékei közé tartozott. Az angol kapitalizmus látványos nekilendülésének, a modellben szereplő tendencia felerősödésének magyarázatát tehát alighanem más, külső, világpiaci tényezők hatásában is kell keresnünk.

A hazai fejlődés sorsát sem pusztán és kizárólag az döntötte el már az induláskor, hogy honfoglaló őseink, nem bírván megszerezni a több antik elemmel kecsegtető Lombardiát, onnan visszatérve, időszámításunk 900. esztendejében elfoglalták a szerényebb múltú Pannóniát, vagyis a Dunántúlt. De hivatkozhatnánk Svédország még szembetűnőbb példájára is a skandináv peremzónában, amely a 10–11. századi nagy belső európai expanzió idején aligha állt magasabb szinten, mint Magyarország a Duna-medencében, sőt annál nyilvánvalóan még kevesebb antik, római előzménnyel rendelkezett, de a 20. századra más folyamatok eredményeként a fejlett európai országok szintjére emelkedett és nemrég nehézségek nélkül tagja lett az Európai Uniónak.

Az európai kultúra fejlődése egyébként sem lineárisan, egyenes vonalban haladt a korai századoktól napjainkig. Alapvető tendenciái felismerhetők, de érvényre jutásuk változó ütemben, hullámvonalakban, visszaesések, válságok, újabb nekilendülések során át ment végbe. A „sötétnek” nevezett középkor a 13. században, a katedrálisok korában látványos felfutással jelentős eredményeket ért el építészeti technikában, népességszámban, városi fejlődésben, a rendi politikai struktúrák kialakításában és sok más területen egyaránt. Főleg Nyugaton, ahol viszont ezután szinte két évszázadon át válságos időszak következett, gazdasági visszaeséssel, népességcsökkenéssel, pestisjárvánnyal (ami a válságnak nem kiváltó oka, hanem velejárója volt), külső és belső háborúkkal. A 14–15. századi Franciaországban, amelyet belső zavarok és angol hódítók is gyötörtek, keservessé vált az élet.

Ugyanakkor Magyarországot, ha voltak is bőven nehézségei, nem visszaesés, hanem éppen ellenkezőleg: gyorsabb fejlődési ütem jellemezte, és nem pusztán azért, mert az északi és erdélyi hegyek aranybányái akkoriban – már és még – európai méretekben is jelentős eredményeket produkáltak. A 14–15. század ugyanis az egész kelet-közép-európai zónában emelkedő periódusnak bizonyult, amely sokat behozott a korábbi késedelemből. Ezt akkor is feltétlenül pozitív előrelépésnek kell tekintenünk, ha a részletes vizsgálat, a helyi struktúrák alapos elemzése e sietősebbé vált fejlődés kissé felületes, hiányos, egyszerűbb voltát is kénytelen észlelni. E folyamatokat – további századokra is kiterjedően – Szűcs Jenő mutatta be Európa három történeti régiójáról írt, nemzetközi visszhangot is kiváltó, jeles tanulmányában (1983). A szerző e címmel természetesen nem olyasmit kívánt mondani, mintha Európának csak három régiója volna, hanem azt jelezte, hogy a régiók közül háromnak az összehasonlító vizsgálatát kívánja elvégezni. Tehát az eredeti nyugatiét, amelynek kettős (antik és barbár) alapvetéséről fent szó esett, továbbá a tulajdonképpeni kelet-európai, vagyis orosz régióét, valamint a kettő között elhelyezkedő Közép-Európa keleti (lengyel–cseh–magyar) zónájáét, amelyet világosan megkülönböztet a „valódi” Kelet-Európától – annak ellenére, hogy akkoriban, a Szovjetunió időszakában az utóbbi két zóna elég lényeges eltéréseit politikai okokból lehetőleg figyelmen kívül hagyták.

Az az összefoglaló kötet, amelyet 1993-ban debreceni historikusok tettek közzé Európa történetéről, lényegében véve ezen eredmények figyelembevételével határozta meg az európai fejlődés alapjait és jellemzőit. Hangsúlyozta az antik és a barbár elem egybefonódását a gazdaság, a technika, a jog stb. terén, és arra az eredményre jutott, hogy Nyugaton – ha feudális feltételek között is – kialakult a birtok magántulajdona, míg a „valódi” Kelet-Európában ehelyett a föld közös birtoklása vált jellemzővé. Az eltérés kifejezésre jutott az egyházak funkcióiban is. A nyugati (katolikus) egyház, a magántulajdon alapján állva, erőt képviselt az állammal szemben is, s a birtokosok érdekeit támogatta. A keleti (ortodox) egyház viszont, a közös birtoklás elvét vallva, alárendelődött az államnak. Eszerint tehát nagyjából a vallási megoszlás is követte a határvonalat Közép-Európa keleti zónája és a tulajdonképpeni kelet-európai zóna között.

A vélemények és részletek további megvitatása helyett azonban emeljük ki inkább azt a lényeges vonást, hogy spontán módon, belső feltételekből, elsőként valóban Európa volt képes a maga feudális rendszerét a polgári gazdasági, társadalmi és politikai rendszerrel felváltani. Tehát a feudális rendszeren belül kezdett kibontakozni az a tendencia, amely végül a váltást, az újat létrehozta. Az átalakulás elsősorban e folyamat következménye volt, és nem abból adódott, hogy a középkor óta időről időre kiéleződő társadalmi feszültségek jeleként parasztok, jobbágyok próbálták – hiába – a birtokos nemesség uralmát megdönteni. A feudalizmus egyébként is igen összetett fogalom. Mind a hűbériség, mind az azt követő rendiség kiváltságokon épült, de ezek egyszersmind bizonyos „szabadságokat” is képviseltek kisebb-nagyobb csoportok, közösségek számára, mint ahogy a későbbi szakaszban a kialakult szokásrendszer értelmében az „abszolutista” uralkodó sem lehetett korlátok nélküli despota.

Természetesen az a nagy átalakulás, amely az új, polgári rendszert – a feltételek fejlettségétől függően Angliában és Hollandiában a 17. században, Franciaországban a 18. század végén, Közép-Európában a 19. század derekán – létrehozta, nagy társadalmi-politikai küzdelmek, rendszerint forradalmak közepette ment végbe. Ezek közül a francia forradalom volt a legjelentősebb és legdrámaibb, anélkül, hogy egyedi eseményeivel a polgári irányú történelmi fordulat általános érvényű példájának, mintájának kellene tekintenünk. Rövidesen, már a 19. században kitűnt, hogy adott formájában az új, kapitalista rendszer is kitermel nagy társadalmi feszültségeket. Ezek feloldása azonban – mint néhány, vesztett háborút követő, erőszakos kísérlet sorsa megmutatta – csak az elért demokratikus szabadságjogok megőrzése, továbbfejlesztése mellett, és nem azok megtagadása árán képzelhető el. Vagyis abban az irányban, amelyet az európai fejlődés minden ellentmondásos tünet, válság és buktató ellenére, úgy látszik, folyamatosan követni próbált.

Európa expanziója
További jellemző vonása az európai kultúrának a terjeszkedés, az expanzió, amely egy időre szinte uralmi pozíciót biztosított számára a nagyvilágban. Valamiféle terjeszkedési törekvés természetesen – gazdasági, vallási vagy politikai motívumokkal színezetten – jelentkezett más jellegű kultúrákban is. Elég itt az iszlámra, az arab kereskedőkre vagy éppen az ázsiai nomád hódító birodalmakra utalnunk. Európa expanzióját tehát nem maga a terjeszkedés ténye, hanem elsősorban az különböztette meg más kultúrákétól, hogy messzebb érő, szerteágazóbb és tartósabb volt, mint azok. Olyannyira, hogy ez kontinensünk kis méreteivel szinte nem is állt arányban. Meg talán azzal a viszonylag szegényes, szerény színvonallal sem, amely Európát a kezdeti időszakban jellemezte. Az iszlám (arab) világ a 8–9. században még felkészültebbnek, gazdagabbnak tűnhetett. S az aranyért, amely innen, dél felől érkezett, Európa akkoriban, más csereérték híján, emberekkel, rabszolgákkal fizetett. E kereskedelem Nyugaton úgy működött, hogy például verduni kereskedők a mai Csehország területéről szállították az eladó emberanyagot Hispániába a móroknak, akiket csak egy emlékezetes katonai vereség (732) akadályozott meg abban, hogy Franciaországot is uralmuk alá vessék. Az arab–perzsa krónikákból tudjuk, hogy szerényebb méretekben ilyesmivel próbálkoztak Etelközben a honfoglalás előtt a magyarok is, akik keleti szláv foglyaikat adták el nemesfémért a Fekete-tenger kikötőiben.

A középkor további századaiban viszont Európa fejlődése oly mértékben felfutott, hogy megkezdődhetett a terjeszkedése. Először egy nagy belső expanzió indult kelet felé: nyugat felől főleg német telepesek érkeztek Skandináviába, illetve a Visztula és a Duna vidékére. Nemcsak Buda vagy Pozsony, hanem Stockholm régi városlakói is németek voltak. Ezt követte a 15. századtól kezdve a külső expanzió az Újvilág és Ázsia felé. A világ más kultúrái között, amelyek addig inkább csak közvetlen szomszédságukkal érintkezve élték a maguk külön életét, nagyrészt az európaiak közvetítésével jött létre kapcsolat. Aminek voltak olyan „semleges” velejárói, hogy nemcsak áthozták az Újvilágból a kukoricát, dohányt és a burgonyát, hanem odavitték – máshonnan – a gyapotot, a cukornádat és a rizst. De voltak brutális, embertelen megnyilvánulásai is, mint a rabszolga-kereskedelem, amely Fekete-Afrikából szállította a munkaerőt az Újvilág ültetvényeire.

E terjeszkedésben és kalandokban – érthető módon – Európa atlanti partvidékének országai jártak az élen. A legelső hódítók, Portugália és Spanyolország még rendszerint arra hivatkoztak, hogy a katolikus vallást óhajtják terjeszteni, bár a valóságban a nemesfémek megszerzésének vágya kezdettől fogva egyike volt a fő indítékoknak. Annál is inkább, mivel a Földközi-tenger keleti medencéjét elzárta előlük az iszlám kultúra újabb képviselője, a török hatalom, amelynek támadásai a tengeren és a Duna vidékén, a harctérré vált Magyarországon századokon át fenyegették Európát, ahonnan végül csak a 19–20. században kellett hanyatlása következtében szinte teljesen kivonulnia. Hollandia nyíltan kereskedelmi célkitűzéseket követő gyarmati terjeszkedése először Észak-Amerikában, majd onnan kiszorulva, a messzi keleten szerzett pozíciókat. A gyarmatok birtoklásáért egymással versengő hatalmak közül Anglia került az élre Indiától Észak-Amerikáig és Kanadáig, amelyet Franciaországnak a 18. században fel kellett adnia.

Az európai – főleg a francia – felvilágosodás politikai írói viszont már nemcsak több együttérzéssel fordultak a távoli kolóniák népei felé, hanem a tapasztalatok tanulságait is megfogalmazták: az Európán kívüli világ alávetésében és kifosztásában egymással versengő hatalmakat olyan éles kritikával illették, amely e hatalmak hazai szerepét is megkérdőjelezte azzal, hogy a külső hódítások veszélyesen hatnak vissza Európa saját politikai rendszerére. Ez természetesen nem akadályozta a terjeszkedés erőit abban, hogy folytassák akcióikat. Az angol gyarmatbirodalom növekedésében az észak-amerikai kolóniák elvesztése, függetlenné válása, az Egyesült Államok megszületése (1783) is csak átmeneti megtorpanást jelentett.

Európa azt vitte szét a világba, amivel éppen rendelkezett. Fejlettebb haditechnikával győzte le Latin-Amerika helyi civilizációit. Később gazdasági behatolással, kereskedelemmel, kapitalista módszerekkel vette ellenőrzése alá a világ különböző pontjait. S itt vissza kell térnünk a kapitalizmus kialakulására. Feudalizmusról, pontosabban kiváltságokra épült társadalmi-politikai rendszerekről, amelyek többé-kevésbé a feudalizmus fogalma alá sorolhatók, Európán kívüli országok esetében is beszélhetünk. A kapitalizmus – tehát a polgári gazdasági és társadalmi rendszer – azonban spontán módon, belső feltételekből, úgy látszik, csak Európában, közelebbről annak nyugati epicentrumában, fejlettebb zónájában született meg. Másutt már e kialakult kezdeményezés kihívására, tehát annak következményeként jött létre, majd terjedt el a nagyvilágban. Elvileg persze feltételezhetjük, hogy ez a társadalmi átalakulás esetleg hosszabb idő múltán máshol is végbemehetett volna, így például Japánban bizonyos fokig megvoltak a későbbi spontán változás feltételei. Ez a feltevés azonban nem változtat a történelmi tapasztalaton és tényeken. A kapitalizmussal Ázsia feudális államai is mint idegen, európai hatalmak módszerével találkoztak először. Ezzel persze összefért, ha kellett, az erőszak alkalmazása is, tehát nemegyszer súlyos konfliktusok sora. De végső fokon együtt járt e találkozásokkal a feudalizmust meghaladó, új társadalmi rend politikai eszméinek és intézményeinek terjedése is.

Mindez elősegítette azt is, hogy más kultúrák különböző országai – amelyek elég erősnek bizonyultak e feladathoz – az európai behatolást kivédve, szintén továbbfejlődjenek. Európa tehát expanziója során – igaz, olykor keserves beavatkozással – azt is elősegítette, hogy a nagyvilág különböző kultúrái hasonló civilizációs technikákkal, módszerekkel lássák el magukat, és kialakulhasson egy többé-kevésbé közös nemzetközi jogrend. Nem szólva arról, hogy az Amerikai Egyesült Államok, amely eredetileg az európai kultúra átültetett részeként született, függetlenségi harcával, politikai eszméivel már a 18. század végén kezdett a vén kontinensre visszahatni. A 20. századra pedig oly jelentős szerephez jutott Európával kapcsolatban is, hogy most már euroatlanti kultúráról, hatalmi együttesről beszélhetünk.

A kolóniák sorsa sok tekintetben összefüggött Európa belső küzdelmeinek alakulásával. A napóleoni háborúk után váltak függetlenné a latin-amerikai államok. A 20. században pedig, főleg a 2. világháború után, megindult a dekolonizáció, a gyarmati rendszer felbomlása. Európa korábbi vezető pozíciója megszűnt a nagyvilágban. Immár nem angol és francia csapatok állomásoztak Amerikában, hanem amerikai csapatok Európában.

Politikai megosztottság
Sajátos módon ez a viszonylag kis kontinens jó néhány kisebb-nagyobb politikai egységre tagolódott. Ennek ellenére Európa modellje e sokféle államával együtt valahogy hatékonyabbnak, tartósabbnak bizonyult, mint az Ázsiában időről időre kialakult hatalmas, központilag irányított birodalmaké.

A középkorban gyakran egy-egy országon belül is fegyvert fogtak egymás ellen a feudális tartományurak. Később, a 15–16. századtól kezdve már az egységesebbé vált, jobban megszervezett újkori nagyhatalmak rivalizálása, eltérő érdekeinek összeütközése, nemegyszer fegyveres konfliktusa jellemezte Európát. Változatos szövetségi rendszerek jöttek létre, amelyek által a kisebb, helyi ellentétek is gyakran nagyobb háborúkhoz kapcsolódtak. Franciaország és a spanyol–osztrák Habsburg-hatalom versengése volt az európai politikai és katonai küzdelmek egyik fő meghatározó tényezője, amely a keleti, lengyel–magyar zónát sem hagyta érintetlenül. Európa e belső konfliktusait ennélfogva az sem akadályozta meg, hogy kialakult egy európai „államrendszer”, amelyen belül a hatalmak együttélésének, versenyének módszereit a 17–18. században már elméletileg is megfogalmazta a nemzetközi jogi és politikai irodalom. A szerzők azt kezdték hangsúlyozni, hogy a különböző európai hatalmak minden ellentétük és összeütközésük ellenére is egyazon nagyobb egésznek a részei, tagjai.

Egy nemzetközi jogi munka 1758-ban egyenesen azt fejtegette, hogy a „modern” Európa, eltérően a korábbitól, egybefüggő „politikai rendszert alkot”, amely már nem az „elszigetelt daraboknak az a zavaros halmaza”, mint egykor, hanem olyan mechanizmus, amelyet a hatalmi egyensúly elvének alkalmazásával tartanak működésben. Ezt az elvet elsősorban Anglia próbálta érvényesíteni: mindig a legerősebb államot mint esetleges riválist kívánta mások segítségével ellensúlyozni és megakadályozni abban, hogy Európában túlsúlyra jusson és uralkodó szerepet tölthessen be. S bár voltak, akik már a 17. század végén kidolgoztak – egyelőre utópisztikus – terveket az általános és örök békéről, ez az államrendszer továbbra sem működött zavartalanul. Ezt jelezték azok az általános jellegű békekötések is, amelyek az időről időre ismétlődő, nagyobb háborús konfliktusok után próbáltak Európában jobban működő nemzetközi rendet kialakítani. Ezek az újjárendezések természetesen úgy igyekeztek az „egyensúlyt” helyreállítani, ahogy az az éppen győztesként felülkerekedő fél érdekeinek megfelelt. Így történt ez 1648-ban, a harmincéves háború után, a vesztfáliai békében, később a spanyol örökösödési háborút lezáró utrechti (1713), illetve rastatti (1714) békében, a napóleoni háborúkat és a bécsi kongresszust követő rendszerben (1814–15) és – még szembetűnőbb módon – az első világháború után, amelynek a második világháború, mondhatni, záró fejezete volt.

Ez a széttagolt, akadozva működő államrendszer véres háborúival rengeteg pusztulást, szenvedést hozott. Volt azonban egy történelmi eredménye is: egyik hatalomnak sem sikerült erőszakos uralma alá vetnie egész Európát és létrehoznia egy általa irányított, egységes hatalmi szervezetet, olyasmit, amit a 16. században univerzális birodalomnak neveztek. Ez nem sikerült akkoriban V. Károlynak, nem sikerült később Napóleonnak sem, hogy a későbbi, még veszélyesebb önjelöltekről ne is beszéljünk. S Európa talán éppen ezért bizonyult hatékonyabbnak, mint az ázsiai hódítók egységesnek szervezett, központosított birodalmai. Talán éppen azért tudott a sokféle nehézség közt jobban fennmaradni, mert a széttagolt politikai erők sokfélesége a különböző módszerek, megoldások sokféleségét is jelentette. Nem csupán egy központot kellett megdönteni, nem egyetlen megoldást, technikát kellett eliminálni ahhoz, hogy valaki az egészet megkaparinthassa. Európa a találékonyságnak, az erők többféle alkalmazásának, az ötleteknek és a kezdeményezéseknek széles spektrumát képviselte a politikában is. Nagyon reméljük, sőt ebben biztosak is lehetünk, hogy az erők és eszközök e változatosságát akkor sem fogjuk elveszíteni, ha az európai integráció, immár önkéntes összekapcsolódás eredményeként, sikeresnek bizonyul.

Európa ugyanis ma olyan modern nemzetekből áll, amelyek, bizonyos előzmények után, az újabb századokban nyertek egyre határozottabb identitást, mely azzal az igénnyel párosult, hogy a korábbi, dinasztikus politikai szervezetek helyén nemzetállamokat alkossanak. A fő mintát ehhez a polgári forradalomban átalakult Franciaország adta meg, ahol a politikai határokon belül egy nemzet élt: a francia, és – elvben – egy hivatalos nyelv érvényesült: a francia. A valóságban persze akkoriban sokan ott sem beszéltek franciául, de a példát mások is több-kevesebb sikerrel követték. A polgári fejlődéssel együtt megerősödő nacionalizmus jelentős erőket és újféle lojalitást aktivizált a társadalomban, s maradandó értékeket termelt. Szélsőséges, torz megnyilvánulásaival viszont egy idő múltán a türelmetlenség és az emberi szenvedés új változatait is létrehozta. E bajok főleg akkor váltak nyilvánvalóvá, amikor az egységes, zárt nemzetállamok igényét Közép-Európa keleti zónájában kezdték érvényesíteni, ahol a különböző nyelvek és etnikumok sok helyen keverten, egymásba ékelődve jelentek meg.

A 19. században a magyarok kezdték magukat mind több nehézséggel szemben találni, amikor régi, történeti, soknemzetiségű országukat magyar polgári nemzetállammá próbálták alakítani. Még nagyobb horderejű problémák adódtak abból a módszerből, ahogy az első világháborúban győztes hatalmak Közép-Európa egész keleti zónájában próbálták alkalmazni a nemzetállami elvet, ezúttal a magyarok rovására, a soknemzetiségű, dinasztikus Habsburg Monarchia helyén, amely évszázadokon át az európai egyensúly biztosítékának számított, ám ekkor a legyőzött Németország szövetségeseként a „népek börtönének” ítéltetett. Az új, kisebb államok azonban a valóságban megint nem lettek nemzetállamok. Közülük Csehszlovákia és Jugoszlávia azóta felbomlott, az utóbbi véres háborúban, miután kiderült, hogy a horvátok és szerbek közti hagyományos ellentétek nagyobbak, mint a két nyelv közelsége, és az is nyilvánvalóvá vált, hogy csehszlovák nemzet sem létezik.

Annyi bizonyos, hogy a zárt nemzetállam, amelyben egyetlen nemzet kizárólagosan uralkodik minden más nemzetrész, etnikum felett, veszélyek nélkül nem működhet Európa e zónájában, ahol az etnikai határokkal egybeeső politikai határok ma, a második világháború és az azt követő idők újabb tragédiái után sem találhatók, és ilyenek nem is húzhatók meg. Az európai integrációra vár a feladat, hogy a pusztán egyéni emberi jogokon túlmenő „kisebbségi” jogok alkalmazásával a feszültségek e forrását a nemzetállami kizárólagosság korlátozásával, kialakítandó európai normák alkalmazásával megszüntesse.

Az európai integráció kilátásai
Európa történelmének új fejezetét nyithatja meg az integráció, a talán legérdekesebb kalandét, amely, ha sikerül az önkéntes társulás, összefogás útján, a közös felemelkedés reményét, lehetőségét hordozza magában. Az európai integráció – korábbi képzelgések és álmodozások után – tulajdonképpen két politikai tény indítására kezdett valóra válni. Az egyik az volt, hogy Európa két nagy történeti nemzete, a német és a francia, súlyos csapásokat, vereséget szenvedett a két világháborúban, amelyekben egymással szemben álltak. Ez akkor is így van, ha tudjuk, hogy Franciaország mindkét alkalommal a győztes szövetségesek oldalán élte túl a konfliktust. Ha csak az egyik fél szenvedett volna vereséget, akkor aligha békülnek így össze. Ahhoz mind a kettőnek súlyos megaláztatásokon kellett átesnie, hogy végre rájöjjenek: jobb együtt, mint egymás ellen.

A másik tényező a közös külső veszély, a szovjet expanzió fenyegetése volt. Így alakult ki lépésről lépésre az Európai Közösségek eleinte főleg gazdasági és technikai jellegű együttműködése, szervezete. Ebből nőtt ki az Európai Unió. Ez a folyamat igen sikeresnek indult, bár újabban talán nem fejlődött oly simán és gyors ütemben, mint remélték. A folyamat olykor akadozni látszik. Részben bizonyára azért, mert a vereség már régen történt, sőt, egy ideje megszűnt a Szovjetunió is, bár az orosz zóna továbbra is elég sok kiszámíthatatlan problémát rejt magában. Főleg azonban azért, mert Maastricht után értünk abba a stádiumba, amikor az integráció valóban kezdi sérteni a hagyományos nemzeti szuverenitásokat (és valutákat). Ezt már nehezebben viselik, és sok a töprengés meg a vita arról, hogy vajon szorosabban vagy lazábban, centralizáltabb vagy pedig föderalizált megoldással lehetne-e jobban megoldani e kérdést. A szuverenitás egy részéről nyilvánvalóan le kell mondani a közös javára, amely viszont mindenki számára többet jelenthet, mint a leadott részek külön-külön. Ehhez járul az Unió kibővítése észak és főleg kelet felé, tehát a kettészakadt Európa összeforrasztása.

A Nyugat számára az egyik alternatíva az, hogy megelégszik azzal a gazdaságilag jól működő, kisebb együttessel, amely eddig kialakult, és itt lezárja az ügyet, nem veszi be a keleti szomszédokat. Rövid távon ez a kényelmesebb megoldás. A keleti zónában ugyanis feszültségek vannak, gazdasági nehézségek, s a szovjet diktatúra alatt letarolt országok újjáélesztése – mint a német keleti tartományok példája is mutatja – jelentős pénzügyi befektetést igényel. S az itt élő nemzetek egymással vitatkoznak vagy éppen – mint a volt Jugoszlávia példája mutatja – háborút kezdenek, amellyel szemben az Európai Unió nem tudott egységes álláspontra jutni és főleg hatékonyan fellépni; ehhez az amerikaiakra volt szükség. Ennek ellenére távolabbi perspektívából a Nyugatnak elemi érdeke, hogy egy újabb lépést tegyen, a másik, jobbik alternatívát válassza, vagyis az Európai Unió szempontjából végrehajtsa azt, amit a középkori keresztény Európa végrehajtott a magyar államalapítás, az északi és keleti zóna befogadása időszakában. Tehát folytassa azt, ami már elkezdődött Svédország, Finnország, Ausztria bekapcsolásával.

Ha e hatalmas tartalékot, ezt a sok millió embert ekkora területtel, potenciális piaccal sikerül az Unió rendszerébe beillesztenie, a világháborús válságokban megrendült Európa új, jelentős erőforrással gazdagabban, több siker reményében vehet részt abban a globális versenyben, amely a különböző, részben új központok közt folyik a nagyvilágban. Ha pedig a Nyugat ezt elmulasztja, könnyen lehet, hogy keleti határain erőtartalékok helyett az instabilitás, nyomorúság, gazdasági, társadalmi és nemzeti konfliktusok kellemetlen és veszélyes szomszédságával kell majd számolnia.

De a keleti zóna is komoly alternatívák előtt áll. Visszafordul-e a 19. századba, vagy pedig előrelép a 21. századba. Könnyebb visszajutni a nyers, vad kapitalizmus zavarai, a társadalmi és etnikai feszültségek közé. Könnyebb a nacionalista indulatokat követve a zárt, kis nemzetállamok rendszerébe kapaszkodni foggal-körömmel, és zavaró elemként kezelni mindenkit, aki a határokon belül más etnikumhoz, nyelvi vagy egyéb közösséghez tartozik. Rövid távon könnyebb hátrafelé menekülni, de végül is felbecsülhetetlenül veszélyesebb. Mindannyiunknak, szomszédainknak is nemzeti létérdeke, hogy előremeneküljünk, az európai integráció felé. Ennek természetesen vannak, lesznek előírt feltételei, követelményei, amelyeknek eleget kell tenni a demokratikus intézményrendszer, a jogharmonizáció, a piacgazdaság és további normák terén. De a beilleszkedés módozatainak csak egy része következik ebből, másik, jelentős része az illető ország szakembereinek felkészültségén fog múlni az Unióval folytatott tárgyalások során. Ezeken hosszú időre eldőlhet, hogy a kapcsolódás ne alacsony, alárendelt, kiszolgálói szinten történjék, hanem az egyenrangú partnerség szintjén.

Európa ugyanis nemcsak egyetlen nemzet nem lesz, hanem teljesen homogén terület sem. A nemzeti fejlődés és Európa érdeke viszont egymással teljes harmóniában képzelhető el. S a mi zónánk kis nemzetei, amelyek nemegyszer jártak rosszul a történelemben, a maguk saját nyelvével, kultúrájával annyival is inkább megtalálhatják a maguk helyét és biztonságát a nagyobb egészen belül, mivel annak más régióiban is vannak kis nemzetek, hasonló érdekekkel, s ezek együtt nem kis erőt és súlyt képviselnek.