2017. október 21.

Fehérvár az Árpád-korban konferencia összefoglalói

A konferencia 2014 augusztusában került megrendezésre Székesfehérváron.

Zsoldos Attila
Az Árpád-kori Székesfehérvár

Székesfehérvár, a korai magyar városok általános jellemzőinek megfelelően, mind településszerkezetét, mind lakói jogi helyzetét illetően széttagolt településhalmaz volt inkább, semmint valamiféle "egységes város". A széttagoltság településszerkezeti szempontból a vár és a váralják egymáshoz közeli, ám mégis elkülönülő földrajzi fekvésében mutatkozott meg, a lakosság jogi helyzetének sokszínűsége pedig a királyi és egyházi népek különböző csoportjainak egymás mellett éléséből fakadt, s ezen a palettára legfeljebb a sajátos kiváltságokkal rendelkező hospesközösségek helyeztek fel újabb színeket. A középkori Fehérvár, a várral együtt, hat településrészből állt. Az előadás ezen településrészek - a Vár, a Budai Külváros, Újfalu, Újváros, Szentkirályfölde és Ingovány - történetét mutatta be röviden. Ennek során két kérdéssel foglalkozott részletesebben. Az egyik a feltételezett királyi palotával kapcsolatos. Szembetűnő ugyanis, hogy egyetlen forrás sem említi viszonyítási pontként valamely városi ingatlan fekvésének meghatározásakor - ellentétben más épületekkel, például templomokkal -, jóllehet ez kézenfekvő lett volna. A késő középkorból és a kora újkorból ellenben több olyan adat is a rendelkezésünkre áll, amelyek arról tanúskodnak, hogy a király, ha Fehérvárott időzött, a prépostság épületében szállt meg, amelynek templomát, a bazilikát - amint az köztudomású - amúgy is magánkápolnájuknak tekintették a magyar királyok. A másik kérdés Újfalu városrész helyének meghatározása volt: az előadás - egy 1298. évi forrás alapján - arra a következtetésre jutott, hogy e városrész a középkori Vártól - a mai belvárostól - keletre feküdt.

Weisz Boglárka
A középkori Székesfehérvár gazdasági életének jogi háttere

Egy-egy középkori város gazdasága csak akkor tudott megfelelőképpen fejlődni, ha a település bizonyos kiváltságokkal rendelkezett, melyeket azonban csak az uralkodótól kaphattak. A fehérváriaknak IV. Béla 1237. május 6-án adott kiváltságlevelet, ez azonban sem tárgyi valóságában, sem szövegében nem áll a kutatás rendelkezésére. Ennek ellenére biztosan kijelenthető, hogy tartalmazta a fehérváriak országos vámmentességét, mivel más közösségeknek, városoknak nyújtott privilégiumok erre egyértelműen utalnak. Feltételezhető, hogy ugyanekkor forum liberum, azaz vámmentes hetivásár tartására is lehetőséget kaptak, melyet vagy hétfőn, vagy pénteken tarthattak meg. Legkorábban ekkor kaphattak jogot a régi magyarságban "sokadalom"-nak nevezett éves vásár tartására, amit Szent István ünnepe (aug. 20.) tájékán rendeztek meg. A Szent Imre naphoz (nov. 5.) kötődő sokadalom ellenben 14. századi eredetű lehetett. IV. Béla kiváltságlevele minden bizonnyal a fehérváriak adózásával is foglalkozott, a részletek azonban - az adó nagysága, megfizetésének időpontja - nem ismertek. A 13. század során harmincadmentességi kiváltságot is szerezhettek a fehérváriak, erre azonban csak 1702. évi kiváltságlevelük utal. Az 1330-as években - de talán korábban is - Fehérvárott kisdénárt vertek, melynek azonosítása az ismert leletanyagban kérdéses. A ma budainak tartott veretek sorában található H 501 dénárral kapcsolatban felmerül annak lehetősége, hogy az nem Budáról származik, és talán Fehérvárott verték.

Skorka Renáta
Királykoronázások a középkori Fehérváron

A középkori uralkodókról a köztudatban rögzült kép szerint a király állandó jelvénye a koronája, mely méltóságának szinte kizárólagos jelképeként soha nem kerülhet le fejéről. Az előadás azonban felhívta a figyelmet arra, hogy a valóságban a korona önmagában még senkit nem tett királlyá, hiszen a koronázás az uralkodóavatás szertartásában a felszenteléshez, a felkenéshez, az eskütételhez, a trónra ültetéshez hasonlóan csupán egyetlen mozzanat volt. A középkori magyarországi királyavató szertartást több tényező alakította: egyrészt az éppen használatban lévő, az egyház egyetemes szabályaihoz igazodó koronázási ordo, másrészt az ország hagyományaira és jogszokásaira épülő előírások. A magyar szokások szerint a szertartást az esztergomi érseknek kellett végeznie, a Szent István fejékének tartott Szent Koronával és a fehérvári prépostság Nagyboldogasszony-templomában. Ezen utóbbi hármas szabály garantálta a középkori koronázások törvényességét, betartásuk fontosabb szempontnak bizonyult az ordo rendjénél. Ez utóbbi elsősorban útmutatóként szolgált, melytől szükség esetén - alkalmazkodva a koronázandó személyhez és a koronázás körülményeihez - el lehetett térni. Az előadás kísérletet tett arra, hogy a fennmaradt - elsősorban 15. századi - források alapján felvázolja egy szabályos koronázás forgatókönyvét, hangsúlyozva azokat a mozzanatokat, melyekre az eddigi kutatás kevesebb figyelmet szentelt. Kiemelte, hogy az előkészületek során a fehérvári polgárokra, úgy tűnik, a városban és a templomban egyaránt fontos szerep hárult, s a ceremónia kezdetekor csak akkor nyitották ki a szentély ajtaját, ha a koronázandó ígéretet tett jogaik és kiváltságaik megerősítésére. A szertartás fontos, de nem lemaradhatatlan eleme volt a közfelkiáltás mozzanata, mely a kezdeti időkben, az ordo előírásainak megfelelően, bizonyosan az érsek latin nyelven, a jelenlévőkhöz intézett kérdésére adott válasz volt, a 15. század végére azonban - ezt több forrásunk igazolja - az érsek szerepét e ponton átvette a nádor, aki magyar nyelven fordult az egybegyűltekhez. Az előadás rávilágított arra is, hogy a szertartás egyik eleme - amikor Fehérvár egyik külvárosában, a szabad ég alatt a négy égtáj irányába suhintott az újonnan megkoronázott király - minden tekintetben rokonítható a karintiai hercegek avatási szertartásának hasonló mozzanatával, vagyis nem magyar sajátosság.