Szerző: Szarka László

Ezerkilencszáztizennyolc október 30-án, két nappal azt követően, hogy Prágában kikiáltották a Csehszlovák Köztársaságot, Turócszentmártonban, a kétmilliós magyarországi szlovák nemzet dualizmuskori politikai központjában a Szlovák Nemzeti Tanács nemzeti deklarációban fogalmazta meg álláspontját. Eszerint "a szlovák nemzet a nyelvi és művelődéstörténeti szempontból egységes cseh-szlovák nemzet része", amely számára a tanácskozás résztvevői "a teljes függetlenség alapján a korlátlan önrendelkezési jogot" követelték.

Dunai határ
A Szlovák Nemzeti Tanács által elfogadott deklarációnak október 31-én publikált szövegéből azonban - a legfrissebb bécsi és prágai eseményekről is jól informált Milan Hod a beavatkozására - már hiányzott a szlovák nemzeti önállóságot garantálni hivatott 4. pont, amely azt követelte, hogy a "cseh-szlovák nemzet magyarországi ága is képviseltesse magát az eljövendő békekonferencián". Ezzel az önálló szlovák politikai akció lehetősége és Károlyi Mihály magyar-szlovák kiegyezést kilátásba helyező elgondolásai egyaránt esélytelen alternatívákká váltak. Pedig Károlyinak a Szlovák Nemzeti Tanácshoz küldött október 30-i távirata az együttműködésre helyezte a hangsúlyt: "Mi azon az állásponton vagyunk, hogy minden népet megillet az önrendelkezés szent joga? Meg akarjuk azonban mondani, hogy mély meggyőződésünk és szent hitünk szerint a tót és a magyar nép egymásra van utalva, és hogy békés megegyezésben és testvéri együttműködésben kell keresnünk szebb jövőnket és a jobb életnek feltételeit és biztosítékait."

A magyar-szlovák viszony rendezését önmagában az a tény sem akadályozta volna, hogy a szlovák választávirat a jó viszony egyedüli lehetséges formáját a szuverén nemzeti képviseletek közötti nemzetközi kapcsolatok kialakításában jelölte meg. Ez utóbbinak szükségességét egyaránt érezték Prágában, Turócszentmártonban és Budapesten is, jóllehet a legszorultabb helyzetben kétségkívül a semlegességét egyoldalúan kinyilvánító magyar kormány volt. A szlovák politikusokkal Jászi, a kormány nemzetiségi minisztere megszakítás nélkül kapcsolatban állt. A prágai vezetéssel Supka Géza követi kiküldetésével sikerült november 7-én kapcsolatot teremteni. A Csehszlovák Nemzeti Tanács vezetőivel folytatott tárgyalásain azonban egyértelműen kiderült, hogy az antant teljes támogatását élvező csehszlovák külpolitika megpróbálja a magyar kormány nemzetközi elszigeteltségét és nemzetiségi problémáit maximálisan kihasználni.

A történeti Magyarországgal szembeni csehszlovák területi követelések nagy ingadozásokat mutattak. Kezdetben a Masaryk-féle csehszlovák emigráció is hajlott a magyar-szlovák etnikai vonal respektálására, és hasonló alapállást mutatott a magyarországi szlovák elképzelések egyike-másika is. Ám a csehszlovák államalapításért harcoló politikai emigrációban viszonylag korán, már 1916-ban többséget szerzett a dunai határ gondolata. Ez később, 1918 folyamán gazdasági és stratégiai érvekkel kiegészítve egy, a mainál is délebbre húzódó határvonal elérésére sarkallta a csehszlovák diplomáciát. A békekonferencián előterjesztett csehszlovák emlékiratok egyik térképmellékletén a határvonal már a Duna jobb partján, illetve a Mátra déli lejtőin húzódott!

Kész tények elé...
A prágai kormány arra törekedett, hogy az antant egyetértésével katonailag kész tények elé állítsa a békekonferenciát. A magyar kormány viszont - katonai ereje nem lévén - a reális nemzetiségi viszonyoknak megfelelő, ideiglenes rendezésben volt érdekelt, és a svájci kantonok mintájára elképzelt belső nemzetiségi föderalizálás tervével állt elő. Jászi, a kantonterv kidolgozója ugyan hangsúlyozta, hogy ez a rendezés csupán a békekonferencia határozatáig lett volna érvényes, ám szlovák részről pontosan érzékeltették, hogy a belső elhatárolódást rögzítő bármifajta megegyezés nagymértékben befolyásolhatta volna a békekonferencia döntését is. A Jászi és a Román Nemzeti Tanács közt november 13-14-én folytatott aradi tárgyalások kudarca után valószínűleg még magát Jászit is meglepte Milan Hod a tárgyalási ajánlata.

A prágai kormány megbízottjaként november 26-án Budapestre érkező szlovák politikus ugyanis hajlandónak mutatkozott a provizórikus megállapodásról tárgyalni. A több napig tartó megbeszéléseket a magyar kormány az ország teljes széthullását megakadályozó utolsó esélyként értékelte, és ennek megfelelően messzemenő engedményeket - önálló szlovák parlament, széles körű közigazgatási autonómia, teljes körű szlovák nyelvhasználati jogok, független kulturális élet - helyezett kilátásba.

A tárgyalások a csehszlovák kormány határozott tiltakozásába ütköztek: Hod át mint államközi tárgyalásokkal nem megbízott képviselőt dezavuálták, és felkérték a Párizsban ügyködő Benest, tegyen meg mindent annak érdekében, hogy az antant nyilatkozatban ismerje el Csehszlovákia jogát Szlovákiára. A csehszlovák politikusnak valóban sikerült is elérni ezt Pichon francia külügyminiszternél. A párizsi megállapodásnak Vyx alezredes által Károlyi Mihályhoz elküldött változatában azonban nem szerepeltek a magyar hadsereg által kiürítendő "Szlovákország" déli határai. Ennek pótlására a magyar kivonulás fontosságát felismerő Hod a december 6-án Bartha Albert hadügyminiszterrel aláírta azt az ideiglenes demarkációs vonalat rögzítő megállapodást, amelyet megint csak Benes közbeavatkozására a francia kormány december 24-i jegyzéke módosított. Ennek alapján "a csehszlovák állam által követelt határok, mint a szlovák föld történelmi határai", a Duna és az Ipoly vonalában, majd egyenes vonalban Rimaszombattól az Ung folyó torkolatáig és innen az Ung folyását követve az Uzsok magaslatig húzódó vonallal lettek kijelölve.

Ezek a koordináták azután már nem változtak, pedig különösen a Tanácsköztársaság elleni intervenció idején a prágai kormány igyekezett minden korábbinál nagyobb területi követeléssel előállni. Ám éppen a Vörös Hadsereg ellenoffenzívájának megállítása végett szükséges demarkációs vonalak rögzítése adott alkalmat, hogy a Külügyminiszterek Tanácsában 1919. június 11-én gyakorlatilag véglegesítsék a magyar-csehszlovák határokat.

Magyar légvárak
Talán érdemes megemlékeznünk néhány olyan magyar kísérletről, amely - jórészt Jászi ellenében - a magyar kormánytagok támogatásával is találkozott. Például, 1918 decemberében előkészületek történtek egy önálló Szepesi Köztársaság kikiáltására. Ennél is tovább jutottak a Dvortsák Viktor és Bulissa Károly által kezdeményezett keleti szlovák mozgalom törekvései: december közepén Homonnán, Sároseperjesen és Kassán kiáltották ki az önálló Tót Népköztársaságot, amely a békekonferencián önálló képviseletet követelt volna a maga számára, valójában azonban minden lépését a magyar kormánnyal egyeztette.

Magánbeadványokban felmerült egy Magyar-Szlovák Szövetséges Köztársaság ötlete is, amely a Jászi-féle Nemzetiségi Minisztérium számára olyannyira nem tűnt abszurdnak, hogy megvizsgálták, támogatná-e az ötletet befolyásos szlovák politikus. Ennek negatív eredménye kétségkívül híven tükrözte a korabeli közép-európai erőviszonyokat: a "keleti-Svájc" és a "dunai konföderáció" demokratikus alternatívái az önálló nemzetállam megteremtésével szemben ideiglenesen sem gyakorolhattak olyan vonzerőt, amely a szlovák politikai táborban szakadást idézett volna elő.

Más kérdés, hogy a szlovákok számára csupán közvetett önrendelkezésre nyílott mód 1918 őszén. Saját erőtlenségüket, politikai programjuk tisztázatlanságát, illetve a közép-európai kisnemzetek emigrációinak erős nyugati pozícióit felismerve, kényszerűen ráhagyatkoztak a már kidolgozott és az antant részéről támogatott elképzelésekre. A magyarokkal való megegyezés fel-felhangzó alternatívája vagy akár csak a méltányos nemzeti elhatárolódás hosszú távon sok hasznot ígérő lehetősége - a Masaryk és Benes által tágasra tervezett Slovensko korábban senki által nem remélt határainak igézetében - gyorsan elfelejtődött.