2017. augusztus 24.

„Föl a tett mezejére, polgártársnőim!” 1848–49

Szerző: Borbíró Fanni

A forradalom és szabadságharc másfél éve olykor emberpróbáló feladatokat rótt a magyar nemzetre, férfiakra és nőkre egyaránt. A nők véleményéről, cselekvési lehetőségeiről és tetteiről azonban – néhány szereplő félig-meddig ismert életrajzán kívül – nem sokat tudunk. Tévedés volna azt gondolni, hogy Jókai „Föl a tett mezejére, polgártársnőim!” felkiáltására a nők tömegesen rohantak a csatatérre, hiszen túlnyomó többségük a hagyományos női szerepeken alapuló feladatokat végezte a szabadságharc idején is. De annak ellenére, hogy a régi kereteken belül maradtak, sokszor túlléptek korábbi önmagukon, hiszen egy-egy új helyzet – sokszor a kényszerű szükség – újfajta cselekvésre késztette őket.

Az események jellegéből adódóan inkább a politikai és hadi fejlemények kerültek a történeti kutatások homlokterébe. Ezért a forrásközlések és a szakirodalom is inkább azokkal a nőkkel foglalkozott, akik 1848-ban – sok férfihoz hasonlóan – kiléptek a nyilvánosság tágabb terére, és közszereplést vállaltak. Azokról a nőkről, akik a magánszférán belül maradtak, tényszerű adatok híján nem születtek különálló tudományos munkák, hanem a forradalmi megmozdulások, az áprilisi törvények, majd a szabadságharc keltette általános társadalmi, gazdasági változásokat megélő nemzet részeként vizsgálták őket. Nem elemezték tehát, hogy mindezen fordulatok hogyan hatottak a nőkre, illetve a férfiak és nők viszonyára, a társadalom által nekik szánt szerepekre.

Az 1848-as törvények más országok forradalmi törvénykezéséhez hasonlóan – mint Franciaország vagy az Egyesült Államok – nem adtak a korábbinál több jogot a nőknek, hiszen például az új választójogi törvény csak a férfiakra vonatkozott. Ráadásul olyan jogoktól is megfosztották őket, amelyek addig nyugat-európai társaikhoz képest előnyösebb helyzetet biztosítottak számukra. A rendi privilégiumok eltörlésével többek között megszűnt a főúri özvegyek azon joga, hogy megbízottakat küldjenek maguk helyett az országgyűlésekre.

A magyarországi nőkérdés fontos és vitatott összetevőjét, a nőoktatást érintette az 1848. július 20. és 24. között ülésező országos tanügyi kongresszus. Ennek nőnevelésügyi albizottsága tervezetben foglalta össze és rendszerezte a korábbi évtizedek nőnevelési célkitűzéseit. A javaslatok megfogalmazásában a kongresszus – 257 küldött között – egyetlen női résztvevője, Karacs Teréz is hallatta hangját. Az értekezlet elsősorban általános köznevelési elvek és szabályok lefektetését tartotta szükségesnek, hogy a sokszor magánképezdékben zajló nőnevelést is az országos közigazgatási és tanrendszer keretébe vonhassák. A résztvevők meghatározták a leánytanodákban és a tanítónőképzőkben oktatandó tárgyakat, valamint a lányok esetében is javasolták a 6 és 12 év közötti iskolakötelezettséget. A tanítók és tanítónők számára egyenlő javadalmazást írtak elő, ezzel mintegy kijelentve a férfi és női pedagógusi munka egyenértékűségét.

A tanügyi kongresszus tervezete, amikor a nőnevelés szabályozásának mielőbbi szükségességét hirdette, arra a reformkorban elterjedt eszmére hivatkozott, miszerint a népnevelés legfontosabb tényezője az anya. Azért kell gondot fordítani a lányok (és az őket tanító nők) oktatására, mert belőlük lesznek a jövő anyái; az ő feladatuk, hogy hősies honfiakat és honleányokat neveljenek. A nők kiművelésének gondolata a sajtóban már korábban elkezdődött eszmecseréhez kötődött, amelynek résztvevői a nők közéleti szerepeit vitatták meg. Teleki Blanka, aki már korábban felvállalta a férfiaktól független életmódot és a közéleti szereplést, 1848. májusi cikkében szintén a nők nevelését, szellemi műveltségük fejlesztését tartotta elsődlegesnek, mivel úgy gondolta, a nők csak akkor állhatnak elő emancipációs követelésekkel, ha már kiléptek a „szellemi kiskorúságból”.

A forradalom következtében a nemzeti érzelmek csak felerősítették a férfiak addig is létező elvárásait: Vahot Imre a Radikál magyar hölgyek kívánataiban, Jókai Mór pedig Nőszabadság! című cikkében fogalmazta meg a honleány kötelességeit. A nőknek – természetesen – „saját köreiken belül” kell a haza hasznára tevékenykedniük, például társasköreikben a magyar nemzeti műveltséget terjeszteni, a kisdedóvás ügyét támogatni, a környezetükben lévő férfiakat a hazafiság jó útjára terelni, és persze jó honfiakat és honleányokat nevelni.

Az ösztönző szózatokra sok nő is tollat ragadott, hogy politikai véleményét kinyilvánítsa, esetleg hazafias érzéseinek akár versben, elbeszélésben hangot adjon. Ezekből az írásokból kitetszik, hogy bár a férfiak leginkább a nők forradalmi szerepvállalási kötelezettségeit sorolták fel, és lelkesítő cikkeikben az erkölcsi dicsőségen kívül semmit nem ígértek, a nők mégis azonosultak a szabadság és a hazaszeretet eszméjével. A szövegek arról tanúskodnak, hogy maguk a nők sem a férfiszerepek átvállalására buzdítottak, hanem a női feladatkörök legteljesebb betöltésére.

Szendrey Júlia, akit a nagyközönség ekkor már nemcsak mint a nemzeti költő hitvesét, hanem – az Életképekben közölt írásai, elsősorban a személyes élményekről, érzelmekről beszámoló naplója nyomán – mint ifjú szerzőt is ismert, 1849 áprilisában „testvéri szózatot” intézett a magyar nőkhöz. Arra szólította fel társait, hogy befolyásukkal és lelkesítésükkel legyenek a haza hasznára, buzdítsák harcra kedveseiket, férjeiket, fiaikat. Ehhez akár a szeretet-szerelem megvonása is eszköz lehet a nők kezében: „csak úgy legyünk övék, ha ők a hazáé” – javasolta Petőfiné.

Jókai fent említett cikkének szavai már 1848 márciusában előrevetítették a nők szabadságharcos feladatait: a harcoló férfi fegyvereit és zászlóit megáldani, az apát, kedvest, férjet, fiút hazavárni, a sebesülteket ápolni, a dicső halottakat eltemetni – mindazok a kötelezettségek, amelyekről egy évvel később Szendrey Júlia is írt. Ezek az elvárások a szokásos női szerepekhez idomultak, amelyek szerint a nő férjének hűséges támasza, gyermekeinek odaadó és áldozatkész édesanyja.

Olykor mégis ellentmondásba kerültek a régi kívánalmak a helyzet változása nyomán keletkező újfajta követelményekkel: a nőktől, akik 1848. április 14-én még küldöttségben köszönték meg Batthyánynak, Kossuthnak és Széchenyinek, hogy a forradalom véráldozatok nélkül zajlott le, és akik számára a gyermekei életét féltő és óvó édesanya volt a minta, később azt várták el, hogy maguk küldjék harcba fiaikat és férjeiket.

A férfiak hazafias indíttatású eszmei támogatása mellett nem hanyagolható el az a gyakorlati segítség sem, amelyet a nők adtak, akik otthon magukra maradva a korábbinál sokkal nagyobb önállósággal és az ezzel járó felelősséggel szembesültek. Rájuk maradt a gyakran ápolásra szoruló öregek, a gyermekek ellátása, ezenkívül a gazdaság irányítása s a frontvonalak mögötti viszonylag békés hétköznapok megteremtése is. Mivel a férfiak elmentek harcolni, fokozottan szükség volt arra, hogy valaki a négy fal között maradjon és a családon belül kézben tartsa a dolgokat. Ez, persze, egy korábban is hangoztatott nézetet erősített, miszerint „a nő világa az otthon, a férfi otthona a nagyvilág”.

A női feladatokból egyébként olyan – amúgy a társadalomban elkülönülő – csoportok is kivették a részüket, mint az apácák. A magyar kormány Szatmárnémetiben az irgalmas rendi apácák házában helyezte el a „sérvitézeket”. A háborús helyzetből adódó feladatok teljesítését – ágynemű- és fehérneművarrás, tépéskészítés, kórházi felszerelések összeállítása – minden nőtől egyaránt elvárták, a társadalmi helyzet mégis sokszor meghatározta a cselekvési lehetőségek korlátait. Míg a parasztasszonyok a nehéz mezei munkákat végezték hadba vonult férjeik helyett, a rangosabbak, főként az arisztokrata nők munkájukkal és helytállásukkal az egész társadalomnak igyekeztek példát mutatni.

Általában azok lettek a szabadságharc ügyének szószólói, akik az 1840-es években – gyakran férjeik révén – a reformerekhez tartoztak, mint például a két Zichy nővér, Batthyány Lajos és Károlyi György felesége. Voltak, akik már korábban, esetleg éppen a nőkérdés vitája kapcsán a közélet szereplőivé váltak – Szendrey Júlia, Karacs Teréz vagy Teleki Blanka –, s most siettek hazájuk iránti hűségüket tettekkel is bizonyítani. Sokat jelentett, ha egy-egy ismert személy állt a szent ügy mellé, hiszen amikor a Pesti Hírlap közzétette Kossuth Zsuzsanna felhívását, akit bátyja 1849. április 16-án „az összes tábori kórházak főápolónőjévé” nevezett ki, az asszonyok tömegesen keresték fel a kórházakat, hogy ápolónők legyenek. A fiatalasszony három gyermekét idős anyjára hagyva bejárta az országot, 72 kórházat szervezett meg, mégis állandóan összeütközésbe került a hadvezetés egyes tagjaival, akik nem kívántak egy nőnek engedelmeskedni. Bátyjától is hiába kért támogatást, hogy tevékenysége hatékonyabb legyen, Kossuth Lajos a kellő hatáskört nem adta meg neki.

Kossuth Zsuzsanna a hazafiságot tartotta fontosabbnak, és nem az anyai kötelezettségeket, amikor gyermekeit otthon hagyta. Ugyan a nők többsége nem szegült szembe az általános elvárásokkal, mégis akadtak, akik hátrahagyták otthonukat, és a csatatérre mentek. Sokan családjukkal együtt kényszerültek menekülni – például az erdélyi román felkelések idején vagy Pest ostromakor, amelyről megrendítően hiteles beszámolót olvashatunk Kánya Emília, az első magyar szerkesztőnő tollából. De voltak, akik férjüket követték a frontra, mint Toldalaginé Bethlen Johanna, aki Erdélyből Pesten, Cegléden, Kecskeméten, majd Szolnokon és Szegeden keresztül utazott, csak hogy szeretett urával találkozhasson.

A hadseregben évszázadok óta egyetlen szerep jutott a nőknek: a katonák ellátása, amelyet a markotányosnők végeztek. A szabadságharc idején 2-4 „tápnő” kísért minden századot, ezek az asszonyok feladatuknál fogva gyakran egyenesen a tűzvonalba kerültek, hiszen a honvédeket a csata közben is frissítőhöz kellett juttatni. Míg a markotányosnők többnyire gazdasági kényszerből vagy nyerészkedés céljából választották ezt a veszélyes hivatást, akadtak olyanok is, akik önként szakítottak a nőknek szánt sztereotip szerepekkel, és a honleányság egyfajta sajátos – elég konkrét – értelmezéseként honvédnek álltak.

Közülük a legismertebb – a róla szóló operett révén – a félig horvát származású Lebstück Mária lett, aki 18 évesen Karl néven állt be a bécsi egyetemi légióba, majd a magyarországi német légióba, később a tiroli vadászzászlóaljba nyert beosztást. Kápolnánál megsebesült, ekkor Dembinski hadnaggyá léptette elő, 1849 áprilisában a 9. (Miklós) huszárezredbe került segédtisztnek, végül pedig már főhadnagyi rangban harcolt.

Hasonló karriert futott be Bányai Júlia, aki kincstári bányahivatalnok lányaként műlovarnő volt, majd 24 évesen Bányai Gyula néven csatlakozott a 27. (nagyváradi) honvédzászlóaljhoz, és részt vett az erdélyi harcokban. 1849. február 9-én Piskinél megsebesült, de később állítólag az ellenféltől 12 társzekeret zsákmányolt. Júliusban a gyulafehérvári ostromseregben szolgált, aztán a zsibói fegyverletételig főhadnagy volt. Pfiffner Paula színésznői pályáját hagyta ott, hogy honvéd hadnagy fivére példáját követve beálljon a bécsi légióhoz. Férfiruhát öltve Erdélyben harcolt, 1849 elején Tihucánál súlyos sebet kapott, de a szabadságharc végére ő is elérte a hadnagyi rangot. Beck Vilma Kossuthnak és a magyar hadvezetés több tagjának kémkedett, a 17 éves Viola Anna honvéd tizedesként 29 ütközetben vett részt, Fodor Jánosné csákvári zsellérasszony férjével együtt csapott fel önkéntes nemzetőrnek.

Nehéz lenne pontos számokat mondani, de jóval több nő harcolt honvédként – főleg az erdélyi hadseregben –, mint ahányukról név szerint tudunk. (Állítólag 1849 áprilisában Kolozsvárott alakult egy 153 fős női vadászszázad is.) Az ismeretlenség egyik oka, hogy általában férfiruhában, álnéven léptek be a seregbe, s csak néhány nőt jegyzett fel eredeti nevén a történetírás.

Azok a nők, akik kiléptek a hagyományos szerepkörből, esetleg aktívan részt vettek a harcokban, a szabadságharc leverése után nehezen tudtak visszatalálni a társadalomba. Lehetőségeik és sorsuk általában azonos azoknak a férfiaknak a sorsával, akik jelentősebb politikai-közéleti szerepet játszottak a megelőző másfél évben: vagy a megtorlás áldozatai lettek, vagy emigrációba kényszerültek, esetleg megőrültek. A nők életének későbbi alakulása azonban gyakran azt mutatja, hogy közéleti szereplésüknek a férfiakénál is komolyabb és visszafordíthatatlan következménye lett.

A nők a megtorlás időszakában is „tették a dolgukat”: menekülteket bújtattak, foglyokat látogattak, esetenként konspiráltak. Olykor a hagyományosnak mondható női viselkedés is túlzott retorzióval járt: egy osztrák százados Buchwald Franciskát menekültek bújtatásáért a nyilvános piacon meztelenül megvesszőztette, mire a szégyent túlélni képtelen férj főbe lőtte magát. (A feleség erősebbnek bizonyult: gyermekeivel együtt otthonától távolra költözött és még jó harminc évet élt.)

Azoknak a nőknek, akik szakítottak a régi korok által diktált szerepekkel, vállalniuk kellett, hogy a megtorlásnál is a férfiakkal azonos bánásmódban részesülnek. Lebstück Mária, aki még a háborúban hozzáment feletteséhez, Jónák József tüzérőrnagyhoz, aradi fogságban szülte meg kisfiát; később szerencséje volt, hogy szülőföldjére, Zágrábba internálták, s így viszontláthatta rokonait. Bányai Júliának sikerült elmenekülnie, Sumlában férjhez ment, ezután Törökországban, majd Kairóban magyar vendéglőt működtetett. Pfiffner Paulát 1853-ban Nagyváradon hadbíróság elé állították, majd szabadon bocsátották, másnap öngyilkos lett. Beck Vilmát meggyanúsították, hogy kettős kém volt, s a vádak alól már nem tudta tisztázni magát, mert a vizsgálat előtt hirtelen összeesett és meghalt.

Kossuth Lajos édesanyja, húgai és azok családjai sokáig raboskodtak egyetlen szobába összezárva, a félévi fogság után Kossuth Zsuzsanna Brüsszelbe emigrált, ahol kitanulta a csipkeverést, és műhelyt nyitott. Később Amerikába ment, ott is sikerrel folytatta a csipkeüzletet, amíg 37 évesen el nem vitte a tüdőbaj. Teleki Blankát felségárulás vádjával 1851-ben letartóztatták, a kihallgatás másfél éve után 10 évi várfogságra ítélték. Szabadulása után a kufsteini és laibachi börtönben szerzett súlyos szembetegsége és tüdőbaja okozta korai halálát 1862-ben.

Az 1848–49-es események nem változtatták meg a magyar nők társadalmi helyzetét, de alapvető kihatással voltak számos nő életének alakulására. Sajnos bizonyos esetekben a társadalom is hozzájárult korábban köztiszteletnek örvendő tagjai életének ellehetetlenítéséhez – vagy túlzott elvárásaival, vagy azzal, hogy tudomást sem vett az illetőről. Szendrey Júliának nem bocsátotta meg a közvélemény, hogy beteljesítve a versbeli jóslatot, és túl hamar eldobta az özvegyi fátylat, hogy maga és gyermeke anyagi egzisztenciáját biztosítsa. A híres „Mária főhadnagy” pedig Újpesten szobafestő fiával együtt nyomorgó mosó- és varrónőként halt meg 1892-ben.