2017. március 28.

Forradalom vagy polgárháború

Szerző: Tóth István György

A király kivégzésével lezárult a forradalom első szakasza. Az alattvalói ellen külső segítségért folyamodó uralkodót árulónak bélyegezték, és szabályos bírósági tárgyalás után lefejezték. Később a kivégzett király családja visszatért, és látszólag ott folytatta az uralkodást, ahol a forradalom kitörésekor abbahagyta. A restauráció azonban nem tartott sokáig. A dinasztiának újból, s mostmár végleg el kellett hagynia az országot.

A fenti sorokat változtatás nélkül leírhatnánk akár a nagy francia forradalom, akár az angol polgári forradalom történetének összefoglalásaként. A látszólagos egyezések azonban éppen a lényeget takarják el: a két forradalom közötti különbségeket, amelyeket másfél évszázad változásai teremtettek.

A vulgáris marxista történetfelfogás szerint az angol polgárság a nagy forradalomban legyőzte a nemességet, elhárította a kapitalizmus előtt tornyosuló feudális maradványokat, ezáltal hozzásegítette Angliátl, hogy elinduljon a tőkés fejlődés útján. Ez a forradalom értelmezés egyenes vonalat húz Cromwell, Robespierre és Lenin közé. Ez azonban nehezen egyeztethető össze a 17. századi angol társadalom tényeivel. Az angol parasztság terheiben és jogaiban például nem történt jelentős változás Cromwell uralma idején. Néhány elmaradt vidéket kivéve seholsem szedtek már dézsmát vagy követeltek robotot Angliában, a parasztok legnagyobb része a forradalom előtt, alatt és után egyaránt járadékot fizetett a földesúrnak. Nehéz lenne a tényekkel összhangba hozni azt a csábító feltételezést is, hogy a lefejezett I. Károly gazdaságpolitikája kizárólag a nemesség, míg Cromwellé kizárólag a polgárság érdekeit szolgálta volna. Ha pedig az önkényuralmat felváltó demokratikus kormányzatban keressük a forradalom lényegét, s közelebbről szemügyre vesszük a forrásokat, végképp zavarba jövünk. A királyságot felváltó protektorátus egy évtizede alatt ugyanis a parlament összetétele és szerepe sokkal kevésbé felelt meg a modern demokrácia elvárásainak, mint I. Károly uralmának kezdeti éveiben.

A Hosszú Parlament megnyitása (1640) és II. Károly trónra lépése (1660) közti időszak története ma is heves tudományos viták tárgya. Ennek a két viharos évtizednek történetét valószínüleg jobban megértjük, ha nem a 19. század fogalmait akarjuk visszavetíteni a vallásháborúk századába, hanem analógiát keresve az akkori Európában nézünk szét. Amikor I. Károly feje a porba hullott, a francia királyságot is hatalmas vihar rázta meg. Az egész Európára kiterjedő, elhúzódó gazdasági válság Franciaországot is sújtotta, és a harmincéves háborúban kimerült, túladóztatott társadalom legkülönbözöbb rétegei szálltak szembe a meggyengült királyi hatalommal. Az a kompromisszum, amelyet a formálódó abszolút monarchia képviselt, felborult. A párizsi polgárság mellett a legelőkelőbb hercegek és a vidéki nemesség is fegyvert fogott az uralkodó és annak gyűlölt főminisztere ellen. Az öt évig tartó, fordulatokban és csatákban gazdag polgárháború, a Fronde harcaiból azonban XIV. Lajos és Mazarin állama megerősödve került ki. A következő évtizedekben új ledülettel folytatódott a francia abszolút monarchia kiépítése. Az erős központi állam a rendek: a nemesség és a polgárság részvétele nélkül kormányzott. Franciaországban az abszolút monarchia nyerte meg a polgárháborút, és így XIV. Lajos és két azonos nevű utóda anélkül irányította országát, hogy összehívta volna a rendek képviselőit. Erre csak másfél évszázaddal később került sor - 1789-ben.

Másként alakultak azesmények a cstorna túloldalán. 1629-től - amikor is a parlament törvénytelennek nevezte a királyi vámokat, és felszólított mindenkit, hogy ne fizessen - I. Károly egyedül, rendeletekkel kormányzott. 1640-ben a háború és a pénztelenség kényszerítette rá - akárcsak XIV. Lajost 1789-ben -, hogy összehívja a rendeket. A franciánál jóval erősebb angol rendek azonban kemény ellenfélnek bizonyultak, és amikor a király a hadsereghez folyamodott segítségért, a parlament is sereget gyűjtött, kitört a polgárháború. A hét évig elhúzodó harcok végül is a király vereségével végződtek. A parlament azonban hiába remélte, hogy Károly elfogadja a győztesek által diktált feltételeket. A király visszautasította követeléseiket, és ezzel sorsa megpecsételődött. Egy hetes bírósági tárgyalás után, 1649. január 30-án a hóhér bárdja végzett vele. Kivégzése ugyanolyan politikai baklövés volt, mint XVI. Lajosé egy másik hideg januári napon. Az angol parlament számára sokkal hasznosabb lett volna egy fogságban tartott király, akinek lemondásáról alkudozni lehet a dinasztia többi tagjával. Így azonban Károly koronás rokonsága szerte Európában Vromwell ellensége lett, s csak azért nem történt katonai beavatkozás, mert egyrészt Anglia egy szigeten, tengerektől védve terűl el, másrészt Európa még kábultan hevert az alig pár hónapja végetért harmincéves háború után. Franciaország és Spanyolország pedig, akik elsősorban támadhattak volna - továbbra is egymással hadakoztak. A királypártiak mindenesetre gazdagodtak egy szentként tisztelt mártírral, az új rendszer társadalmi bázisa pedig tovább szűkült.

Cromwell ugyan nem vette fel a királyi címet, a jakobinusok államához hasonló köztársaság azonban még elképzelhetetlen volt a 17. század derekán. A Protektorátus átmeneti államformának, a hadsereg alig leplezett diktatúrájának bizonyult, mely csak hónapokkal élte túl a forradalom zseniális tábornokát, Oliver Cromwellt. A kivégzett király fia tizenegy évvel apja lefejezése után visszatért, Angliában látszólag helyreállt a forradalom előtti rend. Amikor azonban II. Károly öccse, II. Jakab került a trónra, és ő a francia mintát, a Napkirály államát tekintette példának, 1688-ban az angol nemesség és polgárság - immár ereje tudatában - új királyt hívott be, megszabva uralkodása feltételeit. Ekkor, a Dicsőséges Forradalomban jött létre az a kompromisszum, amely megvetette a következő század parlamentális Angliájának alapjait. Míg a kontinens országait a 18. században jórészt abszolút uralkodók irányították, Anglia egy másik, korszerűbbnek bizonyult úton haladt.

Ha úgy gondoljuk, hogy a forradalom lényege nem a véres csatákban és az uralkodó látványos kivégzésében keresendő, hanem a politikai rend gyökeres átalakításában, akkor megállapíthatjuk, hogy a szigetország történetében az 1688. évi kompromisszum hozott igazi változást. Ezt a vértelen forradalmat azonban Cromwell lovasságának véres csatái alapozták meg - az abszolút monarchiát a polgárháború őrölte fel.



Add a Facebook-hoz
Leggyakoribb címkék:
Nőtörténet (105) | Alkotmány (58) | Horthy-kor (42) | Közjogi (31) | Államtörténet (30) | Európa (29) | Béke (24) | Habsburg (22) | Középkor (18) | Prostitúció (18) | Igazságszolgáltatás (16) | Ókor (14) | Gender (14) | Erdély (13) | Trianon (13) | 1848-49 (12) |
Legnépszerűbb címkék:
Nőtörténet (105) | Horthy-kor (42) | Prostitúció (18) | Államtörténet (30) | Alkotmány (58) | Középkor (18) | Habsburg (22) | Ókor (14) | Trianon (13) | Európa (29) | Közjogi (31) | Erdély (13) | Igazságszolgáltatás (16) | Gender (14) | Osztrák–Magyar Monarchia (10) | Béke (24) |

Kiadja a Rubicon-Ház Bt. | Felelős kiadó: Rácz Árpád | 1161 Budapest, Sándor u. 60. | Telefon: 402-1848 | Fax: 402-1849
Minimum felbontás: 1024 x 768 | Kivitelezés: Civertan Bt.