2017. november 24.

Forradalomról és más efféle emberi lomról

Szerző: Hahner Péter

Meddig ragaszkodunk még, ahhoz, hogy a forradalmak mindig egy fejlettebb gazdasági-társadalmi rendszert készítenek elő? Meddig feledjük még, hogy az élelemtermelés kialakulása óta a legjelentősebb gazdasági-társadalmi átalakulás az ipari forradalom volt, melyre kizárólag békés belpolitikai viszonyok közepette kerülhetett sor?

A társadalmi-politikai forradalmak jelentős hatást gyakorolhatnak egy-egy ország történelmi fejlődésére, nemegyszer világtörténelmi jelentőségre is szert tehetnek, s általában bővelkednek a nagyszabású, emlékezetes tömegjelenetekben. Talán ezért van az, hogy filozófusok, történészek és politikusok egyaránt hajlamosak túlbecsülni a forradalmak jelentőségét. Így elnevezték őket a világtörténelem motorjainak, kijelentették róluk, hogy új világot hoznak létre a régi romjain, mintha a történelem afféle állóvíz lenne, amelyet csak nagy ritkán sikerül felkavarni egy-egy forradalom erőteljes csapásaival.

Forradalmi mitológia
Vannak országok, ahol az uralkodó politikai csoportosulások valamelyik forradalom örökösének tekintik magukat. Ilyenkor a hivatalos ideológia képviselői szinte vallásos tiszteletben részesítik saját forradalmukat, amelyet kizárólag fekete és fehér színekben, a múlt és a jövő, a haladás és a reakció, a jó és a rossz harcaként hajlandóak értelmezni. Olykor egész mítoszrendszer épül ki a forradalmak körül, s az egykori valóság szinte eltűnik a legendák ködében. Látványos festmények és filmek készültek például a Téli Palota ostromáról, holott a kortársak emlékirataiból és John Reed magyar nyelven is többször kiadott könyvéből (Tíz nap, amely megrengette a világot) bárki megbizonyosodhat róla, hogy semmiféle rohamra nem került sor. A párizsi Bastille-ról is mindenki tudja, hogy a "zsarnokság börtöne" volt, holott 1789. július 14-én mindössze hét foglyot szabadíthattak ki az ostromlók: négy hamisítót, két őrültet és egy gyilkost.

E forradalmi mitológia egyik alaptétele, hogy a forradalmakat hosszú távú, mély és rendkívül éles társadalmi ellentétek készítik elő. Hogy is vezethetnének rövid távú történelmi jelenségek ilyen nagyszabású eseményekhez? Például a múlt század republikánus francia történészei szerint 1789 a francia nép több évszázados küzdelmeinek betetőzése volt, a hagyományos marxista felfogás szerint pedig a forradalmakat gazdasági megalapozottságú társadalmi ellentétek okozzák.

Az utóbbi évtizedekben azonban egyre több történész ismerte fel, hogy az aktuális, rövidebb távú ideológiai és politikai ellentétek rendkívül nagy szerepet játszhatnak a forradalmak kirobbantásában. A francia kincstár kiürülése és egy mindössze másfél évtizedes gazdasági válság sokkal többet ártott a királyságnak a 18. század végén, mint az igencsak halovány s pusztán a válság hatására felerősödő nemesi-polgári ellentétek. A cári Oroszországban pedig a 20. század elején minden bizonnyal jobban éltek az emberek, mint ötven évvel korábban vagy később, Witte és Sztolipin jóvoltából jelentős reformokra is sor kerülhetett, csak éppen az első világháború erőpróbáját nem tudta kiállni a rendszer.

El kell vetnünk azt a voluntarista elképzelést is, mely szerint a forradalmak azért robbannak ki, mert egy osztály vagy társadalmi réteg ezt akarja, a mozgalom élére áll, s a forradalom eredményeit is e csoport érdekei határozzák meg. A forradalmak általában igen sok tényező együttes hatása eredményeképpen robbannak ki, s e tényezők között az emberi szándék igen csekély szerepet játszik. A 17. századi angol és a 18. széázadi francia forradalmat senki sem "akarta", a kortársak mindössze a fennálló rendszer megreformálására törekedtek, cselekedeteik kölcsönhatása azonban egészen mást eredményezett.

Volt a századfordulónak egy olyan forradalmára, aki éjjel-nappal a forradalomra készült, arról írt, arról beszélt, s minden bizonnyal arról is álmodott - Vlagyimir Iljics Leninnek nevezték. S mégis, 1917 januárjában ezzel a kiábrándult mondattal fejezte be egyik levelét: "Mi, öregebbek, aligha fogjuk már meglátni az eljövendő forradalom döntő ütközeteit." Óvakodnunk kell tehát a forradalmi szándék jelentőségének túlhangsúlyozásától. Valószínűleg annak az amerikai történésznek volt igaza, aki így fogalmazott: "A forradalmakat nem csinálják - a forradalmak jönnek."

Többszereplős drámák
Természetesen vannak olyan csoportok és regek, amelyek felülkerekedhetnek a politikai küzdelmek során, s a többieknél erőteljesebben érvényesíthetik akaratukat. Nem feledkezhetünk meg azonban arról a tényről sem, hogy a forradalmak mindig "többszereplős" drámák, amelyek végkifejlete általában a színpadra lépő társadalmi rétegek különféle szándékainak közös eredetője szerint alakul, s közvetlenül nem vezethető le egyik réteg forradalom előtti törekvéseiből sem.

"A forradalmi front nem a régi katonai kézikönyvek szabályai szerint jön létre - állapította meg François Furet francia történész -, hogy az egyik oldalon ott állnak azok az osztályok, amelyek támogatják a mozgalmat, s közös elképzelésekkel bírnak a jövőt illetően, a másik oldalon pedig azok, akik a múltról vallott közös elképzelés nevében felsorakoznak ellenük. Éppen ellenkezőleg: a forradalom, alávetve a gyorsan változó politikai eseményeknek, természetétől fogva fluktuál. Heterogén mozgalom, különböző frakciók hozták létre, amelyek céljai eltérőek, sőt, ellentmondásosak is lehetnek." A magukat forradalminak valló rendszeresk hivatásos ideológusai szerint a forradalom mindenkor "a nép ügye", a nép "igazi érdekeit" fejezi ki, s csak önző reakciósok vagy félrevezetett kisebbségek fordulhatnak szembe vele. A néptömegek természetesen valamennyi nagyobb forradalomban tevékeny részesei voltak a régi rendszer megsemmisítésének. A világtörténelemben azonban nemegyszer előfordult, hogy a politikai küzdelmekben felülkerekedő forradalmi csoportosulások éppen a forradalomra hivatkozva olyan elnyomó jellegű intézkedéseket léptettek életbe, amelyeket a régi rend járma alól frissen felszabadult tömegek nem voltak hajlandók eltűrni, s tömegesen fordultak szembe az új vezetéssel.

Cromwell 1655-ben Angliát körzetekre osztotta, s egy-egy tábornokot állított élükre, akik sokkal hatékonyabban avatkoztak be a vidék mindennapi életébe, mint 15 évvel korábban I. Károly hivatalnokai. Nem csoda, ha 1660-ban az angol társadalom egyöntetű lelkesedéssel fogadta a kivégzett király fiának visszatérését a trónra. Nyugat-Franciaország parasztságának 1793-ra eleget lett abból, hogy régi papjaikat elűzik, az egyházi földeket idegen városiak vásárolják fel, s ráadásul több adót kell fizetniük s több katonát kell kiállítaniuk, mint a forradalom előtt. Tömegesen fogtak fegyvert az új hatalomellen. De vajon nevezhetjük-e ellenforradalmároknak őket? Hiszen annak a községi és megyei önkormányzatnak a nevében lázadtak fel a párizsiak diktatúrája ellen, amelyet 1789 után hoztak létre a helyi parasztság legteljesebb egyetértésével! Az 1920-as évek elején Oroszország-szerte lázongások fogadták a terrort és a diktatúrát. De a kronstadti tengerészek nem a cári uralmat akarták visszaállítani, hanem a többpárti szovjeteket.

A néptömegek tehát gyakran a forradalom eredeti törekvéseinek a nevében szálltak szembe a pártharcokból győztesen kikerülő csoportok diktatúrájával, akik természetesen ellenforradalmároknak, a régi rend híveinek nyilvánították őket, s még jobban megerősítették a terrort és a diktatúrát. Ha elfogadjuk a rendkívül leegyszerűsítő forradalom-ellenforradalom felosztást, arra a következtetésre jutunk, hogy az 1650-es évek Angliájában, az 1793-94-es Franciaországban és az 1920-as évek Oroszországában éppen az ellenforradalom volt a tömegmozgalom, s a forradalom hívei kerültek kisebbségbe! Valójában azonban arra kell törekednünk, hogy feltárjuk valamennyi társadalmi réteg törekvéseit a maguk sokszínűségében, s ne próbáljuk erőszakkal "forradalmárokká" vagy "ellenforradalmárokká" nyilvánítani őket.

A múltat nem lehet elsöpörni
A forradalmak vezetői hajlamosak kijelenteni magukról, hogy újrakezdték a világtörténelmet, a múltat végképp elsöpörték, s egészen új világot építettek fel. Az angol forradalom egyes radikális szektái Krisztus földi királyságának mielőbbi eljövetelét várták, a francia forradalmárok 1793-ban új időszámítást vezettek be, az orosz forradalmárok pedig azt állították, hogy az Auróra ágyúdörgésével 1917. november 7-én az emberiség új korszakba, a szocializmus korszakába lépett. Valójában azonban minden forradalom jóval többet őrzött meg a régi rendből, mint amennyire ezt híveik állították róluk, s eredményeik tárgyilagos számbavétele után sincs sok okunk az elragadtatásra.

Az angol forradalom során valamelyest modernizálták az államgépezetet, felszámoltak néhány jelentéktelen feudális maradványt, de a király magánbíróságaitól eltekintve, 1660-ban szinte teljesen abban a formában állították vissza a királyságot, ahogy ez 1640-ben létezett. A királyi hatalom csak az 1689-es "dicsőséges forradalom" után szorult vissza fokozatosan. Gazdasági és társadalmi téren a történészek semmiféle döntő különbséget nem tudnak kimutatni a forradalom előtti és a forradalom utáni Anglia között. Az új gazdasági és társadalmi rendszer csak száz év múlva, az ipari forradalom során kezdett kibontakozni.

A francia forradalom társadalmi téren nem tett mást, mint tisztázta a 18. századi gazdasági és kulturális fejlődés következményeit: az országot ettől kezdve nem a születés, hanem a vagyon előkelősége kormányozta - nem az arisztokrácia, hanem a gazdag nemesi és polgári tulajdonosok. Valamennyi ennél radikálisabb társadalmi intézkedésre csak a háborús szükséghelyzet miatt került sor, s a győzelmek után el is törölték ezeket. Már a múlt század francia történészei, Tocqueville és Sorel is felismerték, hogy a forradalom mind a belpolitikában (a centralizmus megerősítésével), mind a külpolitikában (a terjeszkedés révén) a régi rend politikai gyakorlata örökösének bizonyult. Gazdasági intézkedéseivel a forradalom előkészítette a modern kapitalizmus majdani kibontakozását: felszámolta a kiváltságokat, szabaddá tette az utat a vállalkozás előtt, egységes piacot, jogrendszert és racionális közigazgatást hozott létre. Más intézkedéseivel azonban le is fékezte ezt a fejlődést: megszilárdította a kistulajdon elsődlegességét, konzerválta az ország agrárstruktúráját, megnehezítette a tőkekoncentrációt. A háború pedig tönkretette a kereskedelmet. Gazdasági téren a 19. század elején nagyobb volt a szakadék Anglia és Franciaország között, mint 1789-ben.

Politikai téren a forradalom öröksége ellentmondásos. Egyrészt számtalan liberális és demokratikus eszmét megfogalmaztak a Bastille bevételét követő tíz év során, amelyek a későbbiekben Európa-szerte elterjedtek, másrészt azonban azt is megmutatták, hogyan lehet e szép eszmék nevében több százezer embert elpusztítani. A rendkívüli hevességű politikai küzdelmek következtében Franciaország társadalma olyannyira megoszlott, hogy a 19. században egyik politikai rendszernek sem sikerült tartósan megnyerni a franciák többségének támogatását: 1799 után olyan gyors iramban követték egymást a különböző politikai rendszerek, hogy egyik sem ért meg húsz évet, s csak az 1880-as évekre sikerült olyan rendszert kialakítani, amely tartósnak bizonyult.

Köztudott, hogy az orosz forradalom vezetői mindent megtettek régi rend minél gyökeresebb elpusztítására. Az orosz társadalom és politika több évszázados strukturális sajátosságait azonban ők sem tudták megváltoztatni. Megmaradt a korlátlan egyeduralom, amelyet 1917 előtt a cárok, utána a bolsevik és kommunista párt főtitkára egyesített a kezében; megmaradt az állam alkalmazásában álló elit, amely hűsége fejében különböző kiváltságokra tehet szert, s megmaradt vagy éppen fokozódott a tömegek teljes jogfosztottsága. Úgy tűnik, a történelmet nem lehet teljesen "újrakezdeni", s még bizonyos tendenciának háttérbe szorítását is csak más, de már meglévő történelmi tendenciák felerősítésével lehet elérni.

Nincs értelme a rajongásnak
A történelem folyamán oly sok és olyannyira különböző jelenséget neveztek eddig forradalomnak - államcsínyeket, palotaforradalmakat, polgárháborúkat, nemzeti szabadságharcokat, gazdasági és kulturális átalakulásokat -, hogy ez eleve óvatosságra int az általánosításokkal kapcsolatban. Ha valamennyi forradalomnak nevezett jelenség közös ismérveinek feltárására törekszünk, alighanem csak közhelyeket fogalmazhatunk meg, s félő, hogy minél több ismérvet sorolunk fel, annál kevesebb történelmi folyamatra lesz alkalmazható az általánosítás. Ha azonban az úgynevezett "nagy" társadalmi-politikai forradalmakra szűkítjük a vizsgálódást, mingy amilyen a 17. századi angol, a 18. századi francia és amerikai, valamint a 20. századi orosz, kínai és iráni forradalom volt, bizonyos következtetéseket mégis megengedhetünk magunknak.

Egyetlen közös vonása van valamennyi "nagy" forradalomnak: a régi rendek összeomlása. Ezért rendkívül nehéz s valószínűleg lehetetlen is általánosítani a forradalmak okait, hiszen a 17. századi angol monarchia nyilván más tényezők miatt omlott össze, mint a 20. századi orosz. Ráadásul minden összeomláshoz komplex, soktényezős folyamatok vezettek: gazdasági, társadalmi, politikai, ideológiai vagy éppen hadügyi jelenségek interakciói, egymást kölcsönösen felerősítő következményei. Igen gyakori jelenség, hogy egy gazdasági és egy politikai válság egybeesése robbantja ki a forradalmat - ez az 1848-as francia forradalmak esetében. Máskor egy-egy vesztes háború s a háborúval együtt járó gazdasági válság játszik döntő szerepet. Annyi azonban bizonyos, hogy az államszervezet összeomlásának jóval nagyobb jelentősége van a forradalmak kirobbanása szempontjából, mint az osztályok konfliktusainak. Hiába hatja át a lakosság nagy részét a forradalmi szenvedély, ha az államgépezet szilárd marad, ha a hivatalok megbízhatóan működnek, a katonák pedig engedelmeskednek feljebbvalóiknak, s szükség esetén a tűzparancsot is végrehajtsák - akkor abban az országban nem lesz forradalom. Ha viszont egy állam működésképtelenné válik, mert háborús vereséget szenvedett, vagy egyszerűen csak elfogyott a pénze és menthetetlenül eladósodott, akkor összeomlásával megnyithatja az utat egy békés vagy egy erőszakos, forradalmi társadalmi-politikai átalakulás előtt. A vulgármaxista, osztályközpontú történelemszemlélet egyik legnagyobb hiányossága, hogy az államot pusztán az uralkodó osztály engedelmes eszközének, afféle elnyomó gépezetének tekinti, s nem vesz tudomást relatív önállóságáról.

Nincs a forradalmakban semmi rendkívüli, amit ne lehetne józan ésszel felfogni: egyes működésképtelenné vált "régi rendek" összeomlásait követő, viszonylag gyors és erőszakos társadalmi-politikai válságok ezek, amelyek együtt járnak nagyobb néprétegek lázadásaival, vagy éppen ezek hatására következnek be. Nincs értelme az irántuk táplált rajongásnak, ahogy nincs értelme létjogosultságuk vitatásának sem: emberi szándéktól - sajnos vagy szerencsére - többé-kevésbé független történelmi folyamatok ezek. Tekintsünk úgy a forradalmakra is, mint a háborúkra: tagadhatatlan, hogy egyes háborúknak jótékony következményei is lehettek egy-egy ország gazdasági-társadalmi fejlődésére nézve. De milyen áron? A veszteségeket is számba vevő politikai gondolkodóknak arra kell törekedniük, hogy a társadalmi-politikai átalakulásokra lehetőleg háborús és forradalmi erőszak nélkül kerüljön sor.