2017. szeptember 21.

Furcsa cikk vagy furcsa hozzászólás?

Ö. Kovács Józsefnek megjelent egy rövid cikke a Rubicon 2015/11. számában, „A demokratikus földreform mítosza” címen. Erre reagál Barta Tamás kollégának a Rubicon szerkesztőségébe küldött, „Hozzászólás egy furcsa cikkhez” c. írása. Magam mint a Rubicon szerkesztőbizottságának egyik tagja kaptam kézhez utóbbi írást. Napokig hárítottam a reagálást. Nagyon átlátszó álságossága kevésbé irritált: tetszik, avagy sem, ilyen közegben élünk. Szakmai (műfaji, tárgyi) pontatlanságai inkább zavartak. Emiatt ragadtam – toll helyett – klaviatúrát.

Az 1945. évi földreform (földosztás) valóban az egyik legkorábban feltárni kezdett és – vidékenként, tájanként is számos részletében – feltárt kérdésköre a második világháború utáni magyar közelmúlt tematikáinak. Ami történt, épp annyira volt társadalmi elégtétel-szerzési ambíció, mint voksokra aspiráló politikai aktus. Értelemszerű, hogy a rákövetkező fél évszázadban e tárgykör a kortárs historiográfiába elsősorban a résztvevő tevőleges aktorok, illetve a reform kedvezményezettjei nézőpontjából idéződött meg. Ez a közelítés, a történtek visszamenőleges legitimálása, akkor is a memoárok sajátja, ha közben – használt forrásait illetően – maradéktalanul eleget tesz a céhbeli konvencióknak. A történtek egy vonulata legitimálódott, s lett a kulturális, „forró” emlékezet polifóniájából a „hideg”, történelmi emlékezet szimplifikált monológja. Olyasmi, mint Szabó Magda Ókút-jából a színház, a minden mást feledtető káprázat.  

Majd hat évtized elteltével jön egy kutató, aki elkezdi újraolvasni az addigi „kútfőket”, s módszeresen gyűjti mellé az iratok sokaságát felszabadító „levéltári forradalom” hozadékát. A régiek addig kevésbé reflektált passzusai és az újak vallatása nyomán azt indítványozza, hogy auditur et altera pars. Semmi mást nem tesz, mint az egymás váltó történészgenerációk bármelyike, addig mellőzött vagy újonnan fellelt forrásleletekre bukkanva. A konkrét esetben arra hívja fel a figyelmet, hogy a földreform-rendelet sokszálú ága-bogáról hogyan hántódott le a megvalósulás során minden más. Arra, hogy a pőre aktuálpolitikai machiavellizmus a demokratikusnak álmodott-hirdetett „ősi juss” adományozása közepette dobta sutba magát az erről szóló jogszabály számos rendelkezését.

Ö. Kovács József a reform megvalósulását bogarássza az erről szóló jogszabályhoz viszonyítva. Oda jut, hogy a földosztás végrehajtása jórészt a jogszabályt „szögre akasztva” zajlott: mintha több lenne a normaszegés, mint a rendtartásszerű birtokkonfiskálás, illetve annak felparcellázása. (Uzsgyi neki: országos kutatási projekt annak feltérképezésére, hogy milyen arányban ment végbe a földosztás a korabeli kormányrendelet paragrafusait betartva, és milyen arányú volt a „közvetlen demokrácia?” közepette eszközölt szabálysértés.) E tárgyú olvasmányaim szerint az utóbbi „erőnyerő”, a szintén rendeletben foglalt „megváltás” pedig végképp elmaradt. Állításom nem „bizonyító erejű”. Csupán szelektív olvasási-kutatási tapasztalat. Bárkinek szabadságában áll cáfolni: ha előbb A-tól Z-ig végigkutatta! Ez éppúgy a történet része, mint az ún. mentesítések csonkolt, szűkkeblű realizálása, vagy a jogosultságuk ellenére hoppon maradók tömegének ügye. Utóbbira újabban számszerű utalások már olvashatók, módszeres feltárása még hiányzik. Mint ahogy – tudomásom szerint – eleddig nem tematizálódott „a földreform vesztesei” kérdésköre sem. Két tanulmányt ismerek, melyben – inkább csak példálódzóan – kitérnek arra, hogy milyen következménnyel járt a földosztás a mezőgazdasági inventár- és eszközállomány új diszlokációjára, s megpendítik, hogy az ezzel járó óhatatlan transzformációs veszteség kedvezőtlen volt a földművelés egészére. Miként hatott vissza a rohamtempóban átszabott magyar mezőgazdaság produktivitás-módosulása a jóvátételi kötelezettségek azonnal megkívánt (agráriumot érintő) teljesíthetőségére? (A birtokszerkezet változásának „statisztikai képletét” ismerjük, a gazdalét, a „rendtartó” falusi közösség átformálódásának kezdeteit alig. Sarkadi Imre, Márkus István ezt pásztázó korabeli szociográfiái a maguk idején is „fehér hollók” voltak, s jószerivel azok is maradtak.)  

A megvalósult fősodor mellé hirtelenjében – mert hozzászólásom nem értekezés és nem tanulmány – hét olyan összetevő jutott eszembe, amelyek egyenkénti és egymásra reflektáltatott elemzése felölelné a földreform történelmi megismerhetőségének szélesebb spektrumát. Ö. Kovács cikke a témakör sokaságából egyet exponál: a tulajdonbiztonság elillanását, a tulajdonváltás jogszerű és „jogon kívüli” praxisát akkor, amikor az állami/nemzeti szuverenitás – és abból származtathatóan a személyes, állampolgári szabadságbirtoklás is – tartósan exlex állapotban volt (és maradt). A „demokratikus földosztás” az említett további komponensek negligálása következtében lett kánon: olyan kortársi eufemizmus, ami idővel beépült a tárgykör historiográfiájába is. Azután „ott ragadt”. Csak azért nem lett a mitológiából hagiográfia, mert újabb három év elteltével már nem csupán az „úri”, hanem a paraszti birtokbírhatás is tűrhetetlenné nyilváníttatott. „A paraszti magángazdálkodás naponta szüli újjá a kápitálizmust” (sic!) – hallhatták a kortársak Rákosi Mátyás szentenciáját, hogy azután eluralja a vidéki mindennapokat (is) az agráriumot kollektivizáló gazdasági és adminisztratív erőszak. (De ez már egy másik történet.)   

Barta Tamás Ö. Kovács cikkével azonos terjedelmű hozzászólása – igényesebben – historiográfiai bevezető része lehetne egy földreform tárgyú értekezéshez. Főként, ha nem (kontra)szelektálna a földkérdésről a huszadik század első felében forgalomba került írások között. Kioktatja a szóban forgó cikk szerzőjét, hogy mi mindent nem mondott el az 1945-ös földreform előtörténeteként. Lehet, hogy éppen a „hozzászólására” készülve mulasztotta el a doktoranduszképzés részét képező, „a történetírás műfajai” című szemináriumot. Amit számon kér, értekezések, témamonográfiák esetén evidencia, de nem kritériuma egy résztémát exponáló cikknek, vagy konferencia előadásnak… 

Ezután Barta rátér saját szakértői ellenvetéseire. Ezek közül az első: „1945-ben a legtöbb helyen a front elvonultával a keletkezett hatalmi űrt helyben választott önkormányzati szervek, ún. nemzeti bizottságok töltötték be, amelyeket sokszor még az Ideiglenes Nemzeti Kormánynak is idejébe telt teljesen saját ellenőrzése alá vonni. Nem világos, hogy a helyi önkormányzat választását nevezi-e a szerző „bolsevik társadalomszervezésnek”; ha igen, akkor viszont nem világos, hogy a pártfüggetlen helyi önkormányzatiságot hogyan hozza össze a pártdiktatúrával.”

A visszatérően említett „választott” helyi önkormányzatok – legyen szó akár a nemzeti bizottságokról, akár települési igazgatási fórumokról – akkoriban nem léteztek. A nemzeti bizottságok túlnyomó többsége a frontátvonulás után újjászerveződni engedett pártok delegáltjaiból rekrutálódott. Előbb – értelemszerűen – a Tiszántúlon, míg a Dunántúlon többségük már belügyminiszteri iniciatíva nyomán kezdett szerveződni. „Pártmentességről” azonban sehol sem volt szó. Mi több, Révai József arra ösztönzi kommunista párttársait, hogy leghasználhatóbb nemzeti bizottsági kádereiket kooptáltassák mielőbb a felálló igazgatási szervekbe. Kezdettől bonyodalmas pártalkuk nyomán bízták meg az újjászerveződő közigazgatás tisztségviselőit – jórészt pártdelegáltakból. Vezető tisztségek esetében ez soha nem történhetett a helyi szovjet város-, vagy területparancsnok előzetes jóváhagyása nélkül. A parlamenti választások háború utáni gyakoriságától (1945, 1947, 1949) eltérően a vidéki Magyarországon a második világháború után először 1950-ben tartottak helyhatósági választásokat, ám akkor már az ún. tanácsrendszert helyezték üzembe. Azt vélelmezem, hogy Barta Tamás általam nem kutatott újabb források feltárása alapján találta meg az 1945 utáni Magyarországon „a pártfüggetlen helyi önkormányzatiságot”. Ez lenne az első alkalom, hogy „a magyar közigazgatás korábbról nem ismert mértékű bepártosodottságáról” szóló – tanulmányokban többször megismételt – megállapításom porrá zúzatott. Mindazonáltal – engedelmével – bevárom tézisének a szakmában szokásos (elvárt) műfajú bizonyítását.     

A hozzászólás másik tézise szerint „tárgyi tévedés” Ö. Kovács azon állítása, hogy a földreformrendelet nyélbe ütése során „csak a Szovjetunió akarata számított.” Az 1945-ös földreform – soha korábbról nem ismert mértékű tulajdonátrendezés okán – olyan súlyú közjogi kérdés volt, amelyet az akkoriban újjászerveződni engedett pártok egyöntetűen törvénnyel kívántak rendezni. Ezért kezdeményezte Zsedényi Béla, az Ideiglenes Nemzetgyűlés debreceni alakulásakor választott elnöke újabb ülésszak összehívását. Ezt azonban – több forrás egybehangzó leírása szerint – K. J. Vorosilov marsall, a magyarországi Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnöke nem engedélyezte. Közülük most egy Moszkvából hazatért korabeli kommunista vezetőnek, Vas Zoltánnak adom át a szót. „Ha Rákosi és Nagy Imre hetek óta nem engednék a többi párt taktikázását a földreformról – idézi fel Vas a marsall szavait –, hanem ezt eréllyel máris keresztülvitték volna a pártoknál és a kormánynál, ahogyan ő ezt már ismételten tanácsolta, úgy a mostani balatoni csatában a magyar hadosztályok földműves származású katonái nem harcolnának többé a németek oldalán.” (Vas Zoltán: Akkori önmagunkról. Bp. 1982. 88. old.) Ez okból lett a földreform jogalapja törvény helyett kormányrendelet (600/1945. ME.), hogy azt majd utólag – a végrehajtás után – emelje törvényerőre az Ideiglenes Nemzetgyűlés 1945 szeptemberében végül összehívni engedett budapesti ülésszaka. Aligha szólható meg a Vörös Hadsereg tábornoka azért, mert ő a földosztás mielőbbi meghirdetését az ellenséges haderő – lehetőség szerinti – meggyengítése szempontjából nézte. Ám az 1945. évi magyarországi földreform időzítését és mineműségét végsőleg nem annak nembeli sajátosságai determinálták, hanem egy hozzá képest külsődleges – szovjet (!) és katonai (!) – akaratérvényesítés.

Ö. Kovács József cikkével – mint bármely más írással – vitatkozni teljesen normális dolog, akár szakmai berkekben, akár a manapság is szélesebb – és történetpolitikai irányzatosságot is beszüremleni engedő – „public history” körében. Erősen rontja viszont bármifajta indíttatású érvelés meggyőző erejét, ha az ellenvetés, a riposzt – Barta Tamást idézve – tárgyi tévedések sorát vonultatja fel.   

Kollegiális tisztelettel, Gyarmati György
Vác, 2015. november 15.