Szerző: Ágoston Gábor

A keresztény Európa sokáig elképzelhetetlennek tartotta a Szentföldet bitorló muszlimokkal kötendő békét. Jeruzsálem azonban messze volt, s a békekötés elutasítása korántsem jelentette az állandó háború kockázatát. Más volt a helyzet, amikor az Oszmán Birodalom már Magyarország egy részét is hódoltatta. A pusztító hadjáratokat le kellett zárni, békét kellett kötni a pogánynak tartott hódítókkal. De akarta-e a békét a másik fél, az Európa belseje felé nyomuló oszmán hatalom?

Amikor az ötödik keresztes háború idején, 1229-ben békés úton sikerült visszaszerezni Jeruzsálemet, a pápa érvénytelenítette az egyezséget, mert ellenzett mindenféle békés megegyezést a „hitetlenekkel”. A hitetlenekkel kötött békét az egyház megszeghetőnek tartotta. Cesarini bíboros 1444-ben ezzel érvelt az oszmánokkal kötött béke felrúgása és a tervezett újabb keresztes hadjárat elindítása mellett, a kortársak azonban nem mindnyájan osztották az egyház véleményét. A várnai katasztrófáért és Ulászló király haláláért Thuróczy és Bonfini is a bíborost okolta, aki esküszegésre vette rá a királyt, a várnai vereséget pedig isteni büntetésnek tartották.

Ezek a vélemények már tükrözték a megváltozott korszellemet. Bár a keresztes eszme tovább élt, a 15. század második felére a pápai állam által vezetett respublica christiana felbomlott, s helyén a Szentszék szorításából fokozatosan kiszabaduló európai államok (a későbbi nemzetállamok elődei) és új dinasztikus birodalmak jöttek létre. Az új államok külpolitikájának vezéreszméje az ország békéjének és gazdagodásának biztosítása lett. Ez hadseregeik ereje mellett egyre inkább függött az európai hatalmi egyensúlytól, amelynek megteremtésében és fenntartásában a 16. századtól kezdve egyre több európai ország szánt szerepet a hajdani ősellenségnek, az oszmánoknak. Az Oszmán Birodalom tehát fokozatosan az európai államrendszer részévé vált, amellyel nemcsak béke, de szövetség is köthető volt már. Az Oszmán Birodalom azonban jókora fáziskéséssel jutott el ugyanerre a felismerésre.

Az oszmán felfogás
Az oszmánoknak a hitharc (gaza) és a szent háború (dzsihád) eszméjére sokkal inkább a muszlim hittestvérek – és vetélytársak –, tehát az anatóliai török fejedelemségek, az egyiptomi mamelukok, illetve az iszlám síita irányát követő szafavida perzsák elleni harcok eszmei igazolásához volt szükségük, semmint az európai keresztény országok elleni hadjárataikhoz. A hivatalos oszmán felfogás szerint a szultán hódításainak fő célja az egyedüli igaz hit terjesztése, s aki a hódítást gátolja, az az igaz hit terjesztését gáncsolja, következésképpen jogos ellene a háború. Az ilyen hadjáratok előtt a szultánok az ország muszlim lakosainak (és bizonyára saját lelkiismeretük) megnyugtatására írásbeli jogi véleményt, azaz fetvát kértek valamelyik magas rangú vallástudósuktól, általában az isztambuli főmuftitól. Így tett I. Szelim szultán (1512–20) a síita perzsák elleni első, valamint egyiptomi hadjáratát megelőzően is. Ez utóbbi vállalkozás azért is kényes volt, mert a szunnita iszlám akkori feje, Mutavakkil kalifa ekkoriban az egyiptomi mameluk uralkodó székhelyén, Kairóban tartózkodott, amely az oszmán hadjárat egyik célpontja volt.

A keresztények elleni hadjáratok igazolásául a szultánoknak nem volt szükségük hasonló megerősítésre, jóllehet a hadsereg-mozgósítások előtt küldött parancsokban találkozhatunk a dzsihádra utaló frazeológiával. Az európai keresztény országok elleni hódítások alapját erejük adta, miként arra I. Szulejmán szultán (1520–66) több ízben is hivatkozott. Amikor azonban nem állt rendelkezésre kellő erő a világuralmi tervek megvalósításához, az oszmánok is békét kötöttek keresztény ellenfeleikkel.

Török békék és békedelegációk
Hunyadi János 1443–44. évi téli hadjáratának sikerei után a kis-ázsiai karamánok támadásától is szorongatott oszmánok békét kértek Hunyaditól. Ez a korábban szegedi békének nevezett és az esküszegés kapcsán az előbbiekben már említett béke több tanulsággal is szolgál. Először is, a szultán kínosan ügyelt arra, hogy az egészet úgy tüntesse fel, mintha nem ő, hanem a keresztények kérték volna a békét. Jóllehet már 1444 januárjában puhatolózott a béke lehetősége felől, majd pedig márciusban feleségével, Carica Marával – aki Brankovics György szerb despota leánya volt – küldetett egy görög szerzetest Brankovicshoz, az első „hivatalos” lépést mégis Ulászló király tette meg, amikor 1444. április végén 60 fős békedelegációt küldött az oszmán fővárosba, Edirnébe, ismertebb nevén Drinápolyba. A békét is itt kötötték meg 1444. június 12-én. Ezt követően a korabeli szokásoknak megfelelően a keresztény fél – azaz Ulászló lengyel–magyar király, Hunyadi és Brankovics – megesketésére díszes török küldöttség utazott Magyarországra. A tárgyalások előbb Szegeden, majd Váradon folytatódtak, s a békét végül itt erősítették meg 1444. augusztus 15-én.

A 16. századi török expanzió idején jobbára a birodalom terjeszkedése által veszélyeztetett európai államok kezdeményezték a békekötéseket. Ezért az oszmán kormányzat könnyedén tudta érvényesíteni azt az alapelvét, hogy a békét lehetőleg török földön kössék meg, s hogy a keresztény uralkodók díszes békedelegációkat küldjenek Isztambulba. A szultán ugyanis rangon alulinak tartotta volna, ha mindez nem így történik. A béke feltételeit külföldi követekkel vagy saját küldötteik útján egyeztették. A török küldöttek gyakorta csausok voltak, esetleg a csausok feje, a csaus basi, de találhatunk a követek között tolmácsokat is. 1444-ben a Magyarországra küldött török békedelegációt a jóval rangosabb Baltaoglu Szülejmán bég vezette, aki kapidzsi basi, azaz a szultáni szeráj kapuőreinek feje volt.

A 16. és 17. században a Habsburg–török békekötésekben fontos szerep jutott a magyarországi hódoltság elöljáróinak, mindenekelőtt a budai pasáknak. Az 1606. évi zsitvatoroki béketárgyalásokon a török delegációt Ali budai pasa vezette, s a küldöttség tagjai között megtaláljuk Habil Efendi budai kádit, valamint Ali pasa kethüdáját, azaz helyettesét is. A zsitvatoroki béke meghosszabbításáról 1627-ben Szőnyben tárgyaló török delegáció vezetésével szintén a budai pasát bízták meg, de az „ő jelen nem létében” annak munkáját vélhetőleg Isza budai mufti irányította. Ez azért is ésszerűnek tűnt, mert a delegáció tagjai közül ő volt az egyetlen, aki jogi képzettséggel rendelkezett. A sikeres tárgyalások eredményével Isztambulba érkező Isza Efendit hamarosan belgrádi, majd isztambuli kádivá, később pedig anatóliai, illetve ruméliai kádiaszkerré nevezték ki.

Arra is van példa, hogy fontosabb békekötések előtt a török békedelegáció vezetője rangemelésben részesült. A szentgotthárdi csatát követő vasvári békekötés előtt a török tárgyalódelegáció vezetőjét, Kara Mehmedet ruméliai beglerbéggé nevezték ki és pasai rangot is kapott.

Európai diplomácia Isztambulban
Mivel az oszmánok 1793-ig nem tartottak állandó követeket az európai fővárosokban, a békekötések előkészítésében döntő szerep jutott az európai követségeknek. Isztambulban, az Oszmán Birodalom új székhelyén az első állandó követséget Velence állította fel 1454-ben. Lengyelország 1475-től, Oroszország 1497-től, Ausztria 1525-től, Anglia 1583-tól, Hollandia 1612-től tartott állandó követeket a Portán. Az állandó követek, akiket egy kortársuk találóan nevezett „privilegizált kémeknek”, illetve a birodalom fővárosába küldött ünnepélyes békedelegációk az iszlám menedék- vagy vendégjog (aman) előírásainak megfelelően a Porta „vendégszeretetét” élvezték. A követek attól a pillanattól kezdve, hogy oszmán földre léptek, török kíséretet kaptak, személyes és vagyonbiztonságukért a helyi török hatóságok feleltek, s ugyancsak rájuk hárult a követségek ellátásának terhe, amire az oszmán-török nyelvnek külön műszava (tájin) is volt. Ez a „vendégszeretet” azonban vajmi kevés biztonságot jelentett. Az európai békedelegációk tagjai vagy az állandó követek az országuk és a Porta közötti háborúskodás kiújulásakor könnyen házi őrizetbe vagy fogságba kerülhettek, mivel az oszmánok nem ismerték a diplomáciai mentességet, a kora újkori európai diplomácia ezen fontos vívmányát. Így járt Habsburg Ferdinánd követe, Hyeronimus Laski is 1541-ben, amikor a szultáni udvarban hírét vették, hogy Ferdinánd csapatai Budára támadtak. Egy másik Habsburg-követ, Malvezzi orátor pedig évekig raboskodott a hírhedt Héttoronyban, s csak a Verancsics Antal és Zay Ferenc vezette újabb Habsburg-követség közbenjárására szabadult ki fogságából. A külföldi követek fogságba vetésének szokásával az oszmánok csak 1806-ban, az Oroszország elleni háború kezdetén hagytak fel.

Renegátok és tolmácsok
Mivel sem az oszmán diplomácia vezetői nem tudtak latinul vagy modern európai nyelveken, sem pedig az isztambuli európai állandó követek nem beszélték az oszmánli török nyelvet, a békekötésekben fontos szerepük volt a tolmácsoknak. A 15–16. században az olasz, görög és a szláv nyelveknek, a 16. századi Habsburg–török béketárgyalásokon pedig a magyar nyelvnek volt fontos közvetítő szerepe. Ez utóbbit nagyban megkönnyítette, hogy a birodalom vezetésében és a portai tolmácsok között több magyar vagy magyarországi születésű is volt.

1564–65 fordulóján léptették elő portai főtolmáccsá Hidájet agát, akiről tudjuk, hogy Scherer Márknak hívták, és nagyszebeni születésű szász ember volt. Hidájet aga, aki korábban a budai pasák török íródeákja volt, német, magyar, latin és török nyelvtudásának köszönhetően diplomáciai feladatokat is ellátott. 1564 októberében a budai pasa megbízásából, 1565 tavaszán pedig Szulejmán szultán parancsára tárgyalt Bécsben a Habsburg–török béke meghosszabbításáról. Nem ő tehetett róla, hogy a béke meghiúsult. Konstantinápolyban ugyanis a háború mellett döntöttek, s Hidájet agának ez a fordulat az életébe került: visszatérte után árulással vádolták, mert a béke érdekében tevékenykedett. Istvánffy Miklós történetíró úgy tudta, hogy zsákba varrva a tengerbe vetették, mások szerint azonban a szultáni selyemzsinór végzett vele.

Az európai állandó követségek sokáig a Galatában vagy Perában élő latin keresztényeket, a Navonikat, Grillokat, Oliveriket és Fornettiket használták tolmácsként, azaz dragománként. A Fornetti-család tagjai például több generáción át szolgálták az isztambuli francia állandó követeket. Ezek a tolmácsok azonban a szultán alattvalóiként csak a szultáni kancellárián kiállított okmány (berát) birtokában végezhették feladatukat, így lojalitásuk enyhén szólva kétséges volt. Ráadásul a béketárgyalások alkalmával gyakorta adódtak problémák a tolmácsok hiányos nyelvismeretéből, félrefordításaiból. 1689-ben például Sir William Trumbull isztambuli angol követ (1687–91) nem győzött panaszkodni jelentéseiben a követség tolmácsainak „lustaságára”, „hűtlenségére”, „tehetetlenségére” és „alkalmatlanságára”.

A Porta az isztambuli görögöket alkalmazta tolmácsként. A 17. század második felétől a portai főtolmácsok kivétel nélkül Isztambul Phanar (törökül Fener) nevű városnegyedének görög arisztokratacsaládjaiból kerültek ki. Az európai egyetemeken végzett, jó nyelvismerettel rendelkező és az európai politikai viszonyokban is jártas tolmácsok az európai–török béketárgyalások meghatározó személyiségei lettek. Alexander Mavrocordato, aki közel negyedszázadon át viselte a portai főtolmácsi tisztet, s ezen idő alatt az oszmán diplomácia meghatározó személyiségévé nőtte ki magát, kezdettől fogva döntő szerepet játszott a Szent Liga meghatalmazottjaival folytatott béketárgyalásokon. A béketárgyalások kezdetén a török delegációt Zülfikar Efendi, reiszülküttab, a külügyek akkori irányítója vezette, de mellette ott volt Mavrocordato is. A delegáció Belgrád 1688. szeptember 6-ai visszafoglalása után két nappal érkezett Badeni Lajos belgrádi táborába, s 1689. február 8-án fogadta őket Lipót császár Bécsben.

Mavrocordato fontosságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ő volt az egyetlen, aki végigkísérte a maratoni hosszúságú béke-előkészítő folyamat minden fontosabb mozzanatát. Ott találjuk az első hivatalos kapcsolatfelvételnél Bécsben 1689-ben, s jelen volt a béke aláírásakor 1699-ben Karlócán. Ő tárgyalt a felek között közvetítő holland és angol diplomatákkal is: 1689-ben a második török követség vezetőjeként Bécsben J. J. Hamel Bruynincx bécsi holland követtel, majd pedig Lord William Pagettel, Anglia bécsi, 1693 és 1702 között pedig isztambuli követével, illetve Jacobus Coyler isztambuli holland követtel, aki 1684 és 1725 között képviselte országát a Portán.

A karlócai békét megelőző egy évtizedes béketárgyalások története, a Franciaország, Anglia, Hollandia, valamint a Szent Ligába tömörült országok és a Porta ellentétes érdekei, a tárgyalások bonyolultsága és buktatói jól mutatták, hogy az Oszmán Birodalom nem a kereszténység ősellensége többé, hanem az európai államrendszer része, amellyel számolni lehet és kell az európai hatalmi egyensúly megteremtésében, illetve fenntartásában.

A karlócai béke után az oszmánoknak még egy évszázadig tartott, hogy elfogadják: a birodalom nem az iszlám hit egyedüli védelmezője a keresztény Európával szemben, hanem az európai államrendszer egyik, s egyre inkább erejét és hatalmát vesztő tagja, amely mind jobban rászorul az európai államok szövetségére és a békére. Amikor a század végén a birodalom ismét kétfrontos háborúba sodródott Ausztriával és Oroszországgal, az oszmán vezető körök ennek az elvnek megfelelően kötötték meg a svéd–oszmán oroszellenes szövetséget 1789-ben, majd a porosz–oszmán szövetséget 1790-ben, amely Ausztria ellen irányult, s amelybe Svédországot és Lengyelországot is belefoglalták. A vallási ellenzék, élén a hadsereg bírájával, Sanizáde Szádik Mehmed Efendivel azonban ellenezte a szövetséget: ”Ti hívők! Ne fogadjátok barátotoknak az én ellenségem és a ti ellenségeteket!” – hivatkozott Mehmed Efendi a Koránra. Az isztambuli főmufti azonban a próféta egyik mondását idézte a szövetség igazolására: „Isten az iszlám ügyét olyan emberekkel fogja megsegíteni, akik nem iszlám vallásúak.”

Az iszlám háza

A hagyományos muszlim szemlélet a világot két részre, a Dar al-Iszlámra, azaz az iszlám házára és a Dar al-Harbra, azaz a háború házára osztotta fel. Az elsőn azokat a muszlim államokat értették, amelyekben az iszlám vallás és vallásjog uralkodott, a másikon pedig a világ többi részét. Miként csak egy Isten, Allah létezik, úgy a Földön is csak egy (muszlim) uralkodó és egy jog lehet. Ideális esetben tehát az iszlám háza egyetlen birodalom, egyetlen muszlim uralkodó fősége alatt. Ez az állam azonban védelmezni köteles mindazon nem muszlimokat is, akik hódítás útján kerültek muszlim uralom alá, feltéve persze, hogy ezek nem politeisták, hanem az ún. „könyves népek” közé tartoznak, azaz valamely kinyilatkoztatott, szent könyvvel rendelkező vallás tanításait követik.

Amikor azonban a nagy hódítások leálltak, és az iszlám, illetve nem iszlám országok közötti határok megmerevedtek, az iszlám világbirodalom megteremtésének célja a beláthatatlanul távoli jövőbe tolódott, s az egymás mellett élést sokkal inkább a béke, nem pedig a háború jellemezte. Miként oly sokszor a történelemben, most is az ideológiát igazították az új helyzethez: a muszlim jogászok bevezettek egy köztes kategóriát, a Dar al-Szulh vagy másként a Dar al-Ahd, azaz a béke, illetve a szerződés háza fogalmát. Ebbe a kategóriába azokat a nem muszlim országokat sorolták, amelyek békét kötöttek a muszlim államokkal, adófizetéssel ismerve el a muszlimok főségét.

A Korán és az elsődleges jogforrások, valamint a muszlim jogtudósok nem egységesek az iszlám és a háború háza közötti béke és háború kérdésében. A Koránban a dzsihád főnévként 2, igeként 24 helyen fordul elő. E helyek egy részében a dzsihád valóban a szent háború értelemben szerepel. Ezzel szemben a Korán más helyein ennél jóval általánosabb jelentésben fordul elő: „az iszlám vallás gyakorlása, tanítása és kiterjesztése érdekében folytatott küzdelem”. A jogforrások és jogmagyarázók szerint e küzdelem szívvel, nyelvvel és kézzel éppúgy folytatható, mint fegyverrel, tehát a hit fegyveres terjesztése csak egyik, s a jogmagyarázók szerint nem is a legfontosabb jelentése a szónak.

A nyugati véleményekkel ellentétben, a muszlim jogtudósok jelentékeny része a békét tekinti természetes állapotnak az államközi kapcsolatokban, s a háborút csak akkor tartja megengedhetőnek és jogosnak, ha az iszlám házát kell megvédelmezni a külső támadás ellen. A helyzet újbóli rendezése érdekében mind a háború előtt, mind pedig a háború idején keresni kell a béke lehetőségét, s hasonlóképpen el kell fogadni az ellenfél békeajánlatát, amit a következő Korán-idézettel támasztanak alá: „Ha békére hajlanak, akkor te is légy hajlandó arra, és hagyatkozz Allahra.” A szunnita iszlámon belüli négy meghatározó vallásjogi iskola közül a hanafita, málikita és hanbalita jogi iskola képviselői szerint a békeszerződések korlátlan időre köthetők. A békét lejártáig tiszteletben kell tartani, s csak az ellenfél békeszegése miatt lehet egyoldalúan megszegni. A hanafita jogi iskola, amelyhez az oszmánok is tartoztak, a háborút csak akkor tartja jogosnak, ha a nem muszlimok ellenségesen viselkednek a muszlim közösséggel szemben, portyákat, támadásokat intéznek országuk ellen. Nézetüket a következő Korán-helyekkel támasztják alá: „harcoljatok a pogányok ellen valamennyien, amiképp ők is harcolnak ellenetek valamennyien!”, illetve „harcoljatok ellenük, amíg nem lesz több megkísértés [fitna], s amíg a hitvallás csupán Allahé lesz! Ha azonban fölhagynak (és megtérnek), szűnjön meg az ellenségeskedés – kivéve az istentelenek ellen!” A külön kategóriába tartozó, kinyilatkoztatott vallásokat követő népekkel, azaz a keresztényekkel és zsidókkal a háborút csak addig jogos folytatni, amíg azok el nem fogadják az adófizetést. Megtérésük tehát nem feltétel: „Harcoljatok azok ellen – azok között, akiknek az Írás adatott –, akik nem hisznek Allahban, a Végső Napban, és nem tekintik tilalmasnak azt, amit Allah és az ő küldötte megtiltott, és nem vallják az igazság vallását – mindaddig, amíg megadják a jótettért járó dzsizját” – olvasható a Koránban.

A sáfiita jogi iskolához tartozó jogtudósok jóval szigorúbb véleményt képviselnek. Szerintük a végső cél az iszlám uralmának kiterjesztése a világ egészére. Következésképpen a muszlimok és nem muszlimok közti béke jogilag elképzelhetetlen, s a háború megindítására elegendő ok az is, ha az ellenfél nem az iszlám vallás követőihez tartozik. Ezt a véleményt – csakúgy, mint az ellentétes vélemény hívei – a Korán bizonyos helyeivel támasztják alá: „Ha tehát a szent hónapok letelnek, akkor öljétek meg a pogányokat, ahol csak föllelitek őket! Fogjátok el őket! Ostromoljátok meg őket! Állítsatok csapdát az összes leshelyről!” A háború csak akkor ér véget, ha az egész világ iszlám uralom alá kerül. Bizonyos kényszer miatt a háború megszakítható, s ha a muszlim közösség érdekei úgy kívánják, a nem muszlimokkal béke is köthető. Ez a béke azonban csak ideiglenes lehet, s tíz évnél nem tarthat tovább. A békét bármikor egyoldalúan is fel lehet mondani, azzal a megszorítással, hogy erről a háború újbóli megindítása előtt értesíteni kell a másik felet.