2017. június 28.

Hadakozók rendje - Nemesség a középkori Európában

Szerző: Engel Pál

Számunkra, akik modern társadalomban élünk, az a ter-mészetes, hogy minden ember egyenlőnek születik. Úgy gondoljuk, hogy az egyén társadalmi emelkedése elsősorban a képességeitől függ, vagy legalábbis szeretnénk azt hinni, hogy ez így van. Tudomásul vesszük, hogy van, aki gazdagnak születik, van, aki szegénynek; beletörődünk még abba is, hogy az egyik könnyebben érvényesül, mint a másik. Azt a gondolatot azonban, hogy aki "egyszerű" származású, az ne is érvényesülhessen, felháborítónak és a természetes világrend megcsúfolásának érezzük. A középkor embere sok egyéb mellett abban különbözött tőlünk, hogy minderről merőben másképp gondolkodott. Számára az volt a magától értetődő, hogy az ember sorsa a születéskor eldől. Úgy tudta, mert így is volt, hogy a származás, a szülők társadalmi hovatartozása mindenki számára eleve kijelöli azt a helyet, amelyet a jövőben elfoglalhat. Ha parasztnak született, parasztként fog meghalni, ha pedig úrnak, akkor úrként. Hogy ez a világrend igazságos és ez az egyedüli lehetséges, arról nemcsak az urak voltak meggyőződve, hanem a parasztok is. A középkori ember éppoly mélységesen hitt az emberek eredendő egyenlőtlenségében, mint mi az ellenkezőjében, és - szemben velünk - neki minden oka megvolt rá, hogy higgyen, mert a világ, amely körülvette, csakugyan az egyenlőtlenségre épült. 

Mintegy ezer évvel ezelőtt, nagyjából Szent István államalapításával egy időben már készen állt az a rend, amely Európa életét évszázadokra meghatározta. Egy kortárs ezt úgy fogalmazta meg, hogy az emberek hivatásukat tekintve háromfélék, három "rendbe" - ma úgy mondanánk: osztályba - sorolhatók: vannak, akiknek az a feladatuk, hogy harcoljanak, másoknak az, hogy imádkozzanak, a többieknek pedig, hogy dolgozzanak és a két kezük munkájával eltartsák az előbbieket. Apróbb részletektől eltekintve ez így is maradt sok száz éven keresztül. A középkor társadalma mindvégig elsősorban ebből a három fő elemből állt: a hadakozókból, vagyis a nemességből, a papságból és a parasztságból. Polgárságról a korai időszakban még nem beszélhetünk. A városiasodás folyamata, amely ezt az új réteget megteremtette, 1000 körül még a kezdet kezdetén tartott. Független városlakók - kereskedők, iparosok és értelmiségiek -, akik nem illettek volna a "három rend" egyikébe sem, akkoriban nem vagy alig akadtak. A középkor világrendjét éppen a belőlük lassacskán kialakuló polgárság kezdi majd hosszú idő múltán szétmállasztani, polgárok találják ki az újkorban a társadalmi egyenlőség eszméjét is, amely 1789 után Európa-szerte diadalmaskodik és megteremti a modern világot, véget vetve a nemesség és a papság évezredes egyeduralmának.

A társadalmi egyenlőtlenség végső fokon a föld birtoklásán, a földesuraságon alapult. A középkor intézményei közül talán ezt a legnehezebb megérteni, mert az akkori földbirtok gyökeresen különbözött attól, amit ma értünk alatta. Ma erről a szóról egy kisebb vagy nagyobb mezőgazdasági üzem jut az eszünkbe, amelynek az a rendeltetése, hogy termeljen és hasznot hajtson tulajdonosának, aki többnyire maga is dolgozó. Több száz évet visszalépve az időben egy olyan világot kell magunk elé képzelnünk, amelyben a földbirtokos nem dolgozik, hanem kizárólag dolgoztat, a termelés és a haszon pedig voltaképp másodlagos jelentőségű. A föld legfontosabb tulajdonsága ugyanis az uralom, amelyet mások fölött biztosít, mindazok fölött, akik a birtokon, annak határain belül élnek. A középkorban Európa-szerte minden talpalatnyi föld valakinek az uralma, földesurasága alá tartozott, mégpedig nemcsak a szántók, rétek, legelők, erdők és nádasok, hanem maguk a falvak is házaikkal, telkeikkel és a bennük lakókkal együtt. Következésképpen a társadalom többé-kevésbé élesen kettéhasadt egyfelől azon kevesekre, akik a földet birtokolták, tehát a földesurakra, másfelől ama sokaságra, amely az előbbiek uralmának alávetve e földön élt, tehát a parasztságra.

A paraszti alávetettségnek végtelenül sok formája létezett időtől és helytől függően. Voltak, akik szinte rabszolgaként robotoltak a földesúr gazdaságában, voltak, akik cselédként tevékenykedtek a háza körül, a legtöbben saját paraszti gazdaságukat művelték, és földesuruknak csak terménnyel és pénzzel - vagy kizárólag pénzzel - adóztak, ismét mások valamilyen speciális szolgáltatásra, például szekerezésre voltak kötelezve. Függésük azonban nem merült ki abban, hogy ezeket teljesítették, mert mindezen túl - alattvalók voltak. Ha perpatvaruk támadt a szomszédjukkal, vagy ha kihágást követtek el, a földesúr bírósága, "úriszéke" ítélkezett fölöttük, haláluk esetén hagyatékuk bizonyos hányada az uraságot illette. Egy részük "röghöz volt kötve", azaz utódaival együtt örökké ugyanazon a birtokon kellett élnie; másoknak megvolt ugyan a joguk, hogy másik földesúrhoz költözzenek, de ezt csak uruk engedélyével tehették. Emellett a föld birtoklásához különböző kiváltságok kapcsolódhattak: például a várépítés, vámszedés, vásártartás joga vagy valamely adózási privilégium. Sok földesúr kapta meg azt az előjogot, hogy halálos ítéleteket is hozhasson, sőt ezeket saját közegeivel végrehajtathassa.

Mindebből az következik, hogy a földbirtokrendszer mind a társadalom szerkezetét, mind a politikai berendezkedést meghatározta. Nyilvánvaló volt, hogy akik másnak az alattvalói, azok nem rendelkezhetnek politikai jogokkal, tehát nem szólhatnak bele sem szűkebb közösségük, sem az ország irányításába. A politikában tehát kizárólag a földesúrnak lehetett szava, mégpedig nagyjából annak arányában, hogy mekkora birtoka és hány alattvalója volt. A parasztok így nem csupán uruk megélhetését biztosították, hanem tőlük függött annak társadalmi rangja és megbecsülése, sőt nagyjából a karrierje is. Azok a kevesek, akik falvak sokaságát birtokolták és uradalmaikon több ezer alattvalónak parancsoltak, minden országban évszázadokon át a politikai vezető réteget alkották.    

A földbirtok szerte Európában három tényező - a király, az egyházi intézmények és a világi személyek vagy családok - között oszlott meg. A nemesség voltaképpen ez utóbbiak gyűjtőneve: ama kisszámú elité, amelynek alattvalói vannak és földesúri jogokat gyakorol fölöttük. A kora középkori történelem homályába vész, hogy ez a birtokrendszer és ez az elit, tehát maga a nemesi rend miképpen és kikből alakult ki. Biztos, hogy őseik között akadtak germán harcosok, akik földjüket még a népvándorlás idején szerezték, és akadtak római arisztokraták, akik a birodalom összeomlása után át tudták menteni vagyonukat az új rendszerbe. A legtöbben azonban feltehetően harcosként, frank, longobárd vagy gót királyok szolgálatában, politikai és katonai érdemekért szereztek földet az idők folyamán. Ma csupán a végeredményt látjuk: azt, hogy már a 11-12. századra egész Nyugat-Európában - keleten valamivel később - kialakult egy sajátos öntudattal rendelkező földbirtokos osztály, amely kezében tartja az ország irányítását és élesen elkülönül a társadalom alsóbb rétegeitől. Ez az osztály volt a nemesség, a "hadakozók rendje".  

A nyugat-európai nemesi öntudat alapja egy sajátos, társadalmilag kötelező, "úri" életforma volt. Aki földesúr, az nem kényszerül dolgozni, mert eltartja birtokának jövedelme. A kétkezi munkát következésképp alantas tevékenységnek tekintette, és aki ilyet végzett, az a szemében eleve alsóbbrendű lénynek számított, nem volt méltó arra, hogy nemesnek nevezzék. A szellemi munka fogalmát ekkor még nem ismerték; azt, ami mai fogalmaink szerint ide sorolható, ekkoriban főként papok végezték. A nemes számára tehát a hadakozás volt az egyetlen elfogadható tevékenység, annál is inkább, mert a paraszt ebből eleve ki volt rekesztve. Ez az az idő, amikor a középkorra jellemző lovagi harcmodor kialakult. Ennek költséges kellékeit - harci mént, páncélzatot - egyedül a vagyonosok tudták beszerezni. Lovag módra élni egyedül a földesúr volt képes, ebből következően a nemes, a földesúr és a lovag egész Európában nagyjából ugyanazt a réteget jelenti. Az életformához a megfelelő lakóhely is hozzátartozik: a nemesúr nem paraszt módra, faházban lakott, hanem saját birtokán épült várában, kastélyában vagy legalább olyasféle kúriában, amely ezekre emlékeztet. Mivel státusa a földjein alapszik, városi házba általában csak jóval később, az újkorban hajlandó költözni, eltekintve Itáliától és Spanyolországtól, ahol a kisebb vagyonú nemesség jó része kezdettől városlakó volt.  

A nemesség távolról sem volt egységes. Voltak kisbirtokosok, akiknek épp csak annyi földjük volt, hogy lovag módra szolgálhassanak egy módosabb úr házában. Mások - főnemesek - egész tartományok felett uralkodtak, és még kíséretüket is szegényebb nemesek tucatjai alkották. A társadalmi különbség idővel többnyire címekben is kifejeződött: a főnemesi családok tagjai bárói, grófi, őrgrófi és hercegi címet kaptak vagy vettek fel, míg a többség egyszerűen csak "lovag", "úr" vagy "nemes" maradt. Az együvé tartozás tudata azonban fontosabb volt, mint ezek a különbségek. Valamennyien lovagoknak tartották magukat, a legszegényebb nemesúr csakúgy, mint a legelőkelőbb, a király; egymás közt egyenlőkként érintkeztek, és lovagi torna alkalmával összemérték az erejüket, míg mindebből minden "nemtelen", még a leggazdagabb paraszt is ki volt rekesztve. Összekapcsolták őket alapvető kiváltságaik is, elsősorban személyes mentességük mindenfajta adó alól, ami a nemesi rend tagjait Európa-szerte jellemezte.  

A nemességet nemcsak a közös életforma fűzte össze, hanem az előkelő származás tudata is. Mivel a földbirtok és vele a társadalmi helyzet is öröklődött, a nemesi státus nemzedékről nemzedékre szállt, a nemesség Európa legtöbb országában egyfajta kasztot alkotott, amelybe nehezen lehetett bejutni, ám kihullani sem volt könnyű belőle. Egy-egy család évszázadokon át birtokolta ugyanazokat a falvakat, és minél hosszabb ideje, annál büszkébb volt ősi eredetére. Megfigyelhető, hogy a kasztszerű elkülönülés még szigorúbbá vált a nemesség hanyatlása idején. Természetes volt, hogy nemes csak nemesi családból házasodik, a polgárlányokkal kötött mésalliance-ot még az újkorban is, amikor már gyakori volt, rossz szemmel nézték.

Az öröklődési szokások azonban igen különbözőek voltak, és jelentősen befolyásolták a nemesi családok sorsát. Mindenütt elsősorban a fiúk örököltek, leányok csak akkor, ha fiúgyermek nem volt. Ezen belül Nyugat-Európában, Angliától Spanyolországig az elsőszülöttségi rendszer dívott: a vagyon zöme a legidősebb fiúra szállt, míg a fiatalabbakat kisebb birtokkal, esetleg pénzzel elégítették ki, avagy papnak adták. Németország nagyobb részében azonban, akárcsak Magyarországon, a fiúk egyenlő részt kaptak az örökségből, ami igen gyakran a családi vagyon fokozatos szétaprózódását eredményezte.

Ahány ország, sőt tartomány volt Európában, annyiféle sajátosságot észlelhetünk a nemességgel kapcsolatban. Angliában ez a fogalom, a nobility - legalábbis a késő középkortól fogva - elsősorban a főnemességet, a lordok arisztokráciáját jelentette. Lejjebb nem volt olyan áthághatatlan szakadék paraszt és "úr" között, mint másutt, elsősorban azért, mert itt mindvégig szép számmal voltak szabad paraszti birtokosok, akik senkinek sem voltak alávetve. Azt, hogy ki számít "úriembernek", gentlemannek, főképp a megfelelő életmód szabta meg. Az a paraszt, akinek sikerült vagyonra szert tennie, a fiából már urat nevelhetett; aki pedig elszegényedett, könnyen lecsúszhatott az úri osztályból, a gentryből a parasztemberek közé.

A kontinensen, Németalföldet - a mai Hollandiát - leszámítva, ez egyáltalán nem így volt. A francia noblesse is igen rátarti és exkluzív volt, de Spanyolországban, ahol sok vagyontalan kisnemes élt, éppenséggel közmondásos szakadék tátongott a paraszt és a mégoly szegény, de annál büszkébb hidalgó között. A spanyol arisztokrácia fejei, a grandok ugyanakkor mérhetetlen uradalmaikkal még európai viszonylatban is a leggazdagabbak közé tartoztak. Németországban, ahol a központi hatalom a 13. század folyamán gyakorlatilag megszűnt, a főnemesség zöme egyenesen uralkodói jogokat szerzett és birodalmi fejedelemmé vált. Észak-Itália nagy részén viszont nem is volt igazi nemesség. Azok, akiket így neveztek, vagyis a nobilék voltaképp városlakó polgárok voltak vagy azzá váltak, és elsősorban kereskedéssel foglalkoztak, ami másutt elképzelhetetlen lett volna.

Kelet-Közép-Európa - Magyarország és Lengyelország - fejlődése szintén sajátosan alakult. Először is itt jóval több ember vallotta magát nemesnek, mint másfelé. Nyugaton a középkor végén a nemesség aránya az összlakossághoz képest 1-2%-ra tehető, és nemesnek lenni - akár kasztról volt szó, akár nem - lényegében a lovagi életforma vállalását jelentette. Keleten, ahol a nemesség zöme erre eleve nem volt képes, ez a mentalitás nem alakult ki, itt a nemesi öntudat merőben más forrásokból táplálkozott és másként nyilvánult meg. Ennek utóhatásai még 20. századi világunkat is közelről érintik.