Szerző: Germuska Pál

A közkeletűen csak "ötvenes éveknek" nevezett periódusban a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) - a Szovjetunió első ötéves tervét (1928-32) másolva - grandiózus, radikális és torz iparosítási programot hajtott végre. Az már a korábbi kutatásokból is tudható volt, hogy a hidegháborús hisztéria miatt a beruházások és fejlesztések végletesen a nehéziparra, azon belül is az alapanyaggyártásra és a (szén)bányászatra koncentrálódtak, évtizedekre meghatározott pályára állítva Magyarország gazdasági fejlődését. Az utóbbi években hozzáférhető vált források alapján viszont immár részletes adatokkal is bizonyítható, hogy a Rákosi Mátyás, Gerő Ernő és Farkas Mihály alkotta "trojka" gazdasági katasztrófához vezető fegyverkezési és hadiiparosítási programot erőltetett rá Magyarországra. Cikkünkben bemutatjuk hogyan született meg ez a program, milyen katonai és hadiipari fejlesztések történtek a vizsgált periódusban, és mindez milyen hatással volt a hazai gazdaságra.

"A felemelt ötéves terv egyre nehezebben elviselhető gazdasági bajokat eredményezett, (…) a vaskohászatba ölt tízmilliárdok helyett a timföldgyártás megtöbbszörözésével fele költséggel olyan jó minőségű acélhoz juthattunk volna, amiből a hazai ipar és a mezőgazdaság fejlesztését segítő gépipart fejleszthettük volna és nemcsak a szovjet kívánságokat kielégítő gépipart. Hatalmas pénzt nyelt[ek] el a hadiipari jellegű építkezés[ek] is. Bizony, Farkas Mihály rézágyújának felvirágozása a magyar ipar és mezőgazdaság műszaki fejlesztésének lehetséges virágait hervasztotta el, sajnos évtizedekre." - mondta Szabó Gergely, akkori vegyipari miniszter az 1950 és 1953 közötti időszakról a vele készült életinterjúban, 1988-ban. A közkeletűen csak "ötvenes éveknek" nevezett periódusban a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) - a Szovjetunió első ötéves tervét (1928-32) másolva - grandiózus, radikális és torz iparosítási programot hajtott végre. Az már a korábbi kutatásokból is tudható volt, hogy a hidegháborús hisztéria miatt a beruházások és fejlesztések végletesen a nehéziparra, azon belül is az alapanyaggyártásra és a (szén)bányászatra koncentrálódtak, évtizedekre meghatározott pályára állítva Magyarország gazdasági fejlődését. Az utóbbi években hozzáférhető vált források alapján viszont immár részletes adatokkal is bizonyítható, hogy a Rákosi Mátyás, Gerő Ernő és Farkas Mihály alkotta "trojka" gazdasági katasztrófához vezető fegyverkezési és hadiiparosítási programot erőltetett rá Magyarországra. Cikkünkben bemutatjuk hogyan született meg ez a program, milyen katonai és hadiipari fejlesztések történtek a vizsgált periódusban, és mindez milyen hatással volt a hazai gazdaságra.

Az 1947-48-tól Közép-Kelet-Európában kiteljesedő szovjetizálás a gazdasági és társadalmi élet minden területét áthatotta Magyarországon is: a szocialista rendszer bevezetése a politikai jogok korlátozását, a sajtó- és információs szabadság, valamint a vallásszabadság megsértését, a civil szféra korlátozását, a szabad mozgás jogának megsértését, a tulajdon és vállalkozási jog korlátozását, az állami terror bevezetését jelentette. A tervgazdálkodás meghonosítása együtt járt a szovjet technológia és a szovjet termelési modell kötelező átvételével, a folyamatot katonai és civil tanácsadók hada irányította és ellenőrizte. A sztálini rendszerben genetikailag benne volt az elzárkózás, az autarkiás hajlam, a represszió és az erőszakszervezetek központi szerepe, mindehhez kapcsolódóan a fegyverkezés és a háborús készülődés. A nemzetközi politikában 1948-49-re kialakuló feszültségek tovább erősítették ezeket a tényezőket, sőt, egyfajta külső igazolásul szolgáltak az extenzív katonai fejlesztési program elindításához.
A csatlós országok haderejét - ugyancsak szovjet minta alapján - rohamtempóban újjászervezték, és az ekkor születő középtávú (5, illetve 6 éves) népgazdasági terveket a haderő gyorsított fejlesztésének rendelték alá. Az új, "népi demokratikus" hadseregek a szovjet hadsereg második világháborús eszközeit kapták meg indulásképpen. A következő lépés a hadiipari háttér létrehozása volt, amelynél Moszkva két fő célt tűzött ki: 1. az autarkiát - egy-egy ország minél több fegyverből és hadfelszerelésből legyen önellátó, 2. az uniformizálást - a blokk minden hadserege azonos, szovjet standardokon és licenceken alapuló fegyverzettel legyen felszerelve. Az 1940-50-es évek fordulóján a Szovjetunió fegyverszállítási egyezmények sorát kötötte a blokk országaival. A szállítmányok értékének kétharmadát tízéves futamidejű hitelre kapták, a maradék egyharmadot pedig áruszállítások formájában kellett teljesíteni. Az első szovjet-magyar fegyverszállítási szerződést 1948. július 2-án kötötték meg, majd 1949-50-ben további két egyezmény született. Így Magyarország közel 400 millió rubel értékű fegyvert kapott hitelbe.

1948 nyarán - a kommunista párt teljes hatalomátvételét és az egységes munkáspárt, a Magyar Dolgozók Pártja létrehozását követően - megkezdődött a sztálini típusú iparosítási program előkészítése. Az Országos Tervhivatal (OT) - az MDP iránymutatásának megfelelően - a nehézipar kiépítését helyezte az 1950. január 1-jével elindítani tervezett I. ötéves terv középpontjába. A hadsereg fejlesztésére is mind grandiózusabb tervek születtek, az 1949. évi állami költségvetésben már a kiadások 12%-át a Honvédelmi Minisztérium (HM) számára irányozták elő. Az I. ötéves terv előzetes sarokszámait az MDP Politikai Bizottsága (PB) 1949. február 17-én hagyta jóvá. A testület a várható nemzeti jövedelem egyötödét irányozta elő beruházásra minden egyes évben úgy, hogy 1949-1954 között összesen 34,3 milliárd forintot lehessen befektetni. 1949 áprilisában és májusában elkészültek a hadsereg ötéves fejlesztésére szóló tervek is, amelyek mintegy 20 milliárd forintot szántak a haderő növelésére, felszerelésére és hadianyagok beszerzésére.

Noha a várható gazdasági feszültségek és szűk keresztmetszetek miatt az OT 1949 nyarán megkísérelte csökkenteni a beruházási rátát és mérsékelni a növekedési előirányzatot, a pártvezetés nem engedett a tempóból. Az MDP PB tovább emelte a középtávú terv előirányzatait, különösen miután a Kominform novemberi 16-i, budapesti ülése kiközösítette a J. B. Tito vezette, a sztálini iránymutatásokat meg nem fogadó és külön úton járó Jugoszláviát. Az Országgyűlés 1949. december 10-én fogadta el az 1949. évi XXV. törvényt a Magyar Népköztársaság első ötéves népgazdasági tervéről. A terv 50,9 milliárd forintot (ebből 21,3 milliárdot az iparban) beruházva, öt év alatt 86%-os gazdasági növekedést kívánt elérni. Elfogadásakor a törvény már köszönőviszonyban sem volt a tényleges fejlesztési célkitűzésekkel, valójában olyan propagandaszólamok gyűjteménye volt, mint a közkeletűvé vált iránymutatás: Magyarországot "agrár-ipari országból ipari-agrárországgá" kell átalakítani. Az átalakuláshoz már az1949. december 31-én lezáruló hároméves terv is hozzájárult, amelyben az újjáépítés szükségletei és a jóvátételi szállítások miatt eleve komoly súlyt kapott a nehézipar. Az 1947-49-es tervidőszakban beruházott 10,3 milliárd forintnak a 35%-a jutott az iparra, és leggyorsabban a gépipar termelése bővült (212%-kal), azután a vas- és fémiparé (182%-kal), valamint a vegyészeti iparé (174%-kal) - minden más ágazaté elmaradt ettől az ütemtől.

1950-ben, az I. ötéves terv kezdő évében a legnagyobb beruházásokat a kohászatban, a bányászatban, a gépgyártásban és a villamosenergia-termelésben indították el mintegy 8 milliárd forintos keretösszeggel. Elkezdték a várpalotai és komlói szénbányák bővítését; a Dunai (később Sztálin) Vasmű építését Dunapentelén; az ózdi és diósgyőri kohászati üzemek rekonstrukcióját; a várpalotai és a tatabányai alumíniumkohók építését, illetve felújítását; a barcikai nitrogénmű és a szolnoki kénsavgyár építését; a dunapentelei, az inotai, a tatabányai, a dorogi, a tiszalöki, a berentei és az ózdi erőmű építését, illetve bővítését.

A hadsereg-fejlesztési tervekben már messze túllépték az 1947-es békeszerződésben Magyarország számára engedélyezett 70 ezer fős limitet. A HM vezérkar távlatilag 13-15 hadosztály felállításával számolt békeidőszakban, amely háború esetén 30 fegyverben álló hadosztályra bővült volna. Ehhez a hadseregmérethez dolgozták ki hadiipar fejlesztési terveit, a tartalékolási és a mozgósítási előkészületeket. Mindezek figyelembevételével az OT közel 40 hadiipari üzem építésének, illetve rekonstrukciójának terveit készítette elő. Ebből tíz teljesen új telepítésű "tükörüzem" volt. Az új hadiüzemek tervezésére, telephelyének kijelölésére és építésére 1950-ben mintegy 700 millió forintot költöttek el.

TÜKÖRÜZEMEK
A hadiipar rekonstrukciójánál és az új üzemek létesítésénél is meghatározó szempont lett a "biztos hátországban" való elhelyezés. 1945 előtt a magyar hadiipari kapacitások Budapesten és a Dunántúl, illetve Észak-Magyarország hagyományos nehézipari központjaiban épültek ki. Egy Magyarországot érő támadás esetén éppen ezek az ipari koncentrációk kerültek volna leginkább veszélybe. Ezért Észak- és Kelet-Magyarország addig nem iparosodott régióiban, falvak és kisvárosok külterületén, jól álcázható terepadottságokkal kerestek helyet az új üzemek többségének. A gyártókapacitások megduplázása vagy többszörözése érdekében létesültek a meglévő gyárral megegyező feladatú-profilú hadiüzemek ebben a "hátországban". Ugyancsak stratégiai okokból, főként a tüzérségi lőszergyártásnál, a gyártási folyamat egyes szakaszait széttelepítették: más településeken és más üzemekben folyt a részegységek gyártása, valamint a végszerelés is. Ez a későbbiekben igen jelentős szállítási többletköltségeket okozott az érintett vállalatoknak.

A szovjet fegyverszállítások ugyan elindultak 1949 folyamán, de a gyártás megszervezéséhez szükséges műszaki dokumentációk átadása és a szovjet hadiipari szakemberek érkezése 1950-51-re csúszott át. A régi hadiipari üzemek rekonstrukciós tervei és az új gyárak tervei szinte kivétel nélkül szovjet dokumentációk adaptálásával készültek. A munka meggyorsítása érdekében a szovjetek különféle típusterveket adtak át a magyar tervezőintézeteknek: a gyártandó haditechnikai termékek konstrukciós rajzait, gyártástechnológiai leírásait, a vonatkozó fontosabb GOSzT-szabványokat stb. A korábban Magyarországon rendszerben lévő fegyvertípusok gyártását leállították, és csak a szovjet licencek alapján készülhettek haditechnikai eszközök.

1. TÁBLÁZAT.
Meglévő és újonnan létesítendő hadiipari üzemek, 1949-1953

FORRÁS: Felsorolás a KGM/B vállalatairól. 1959. október 23. HL MN 1964/T 68/016/29/1.
Megjegyzések: * A gyár elkészült, de a hadiipari kapacitás már nem épült ki, vagy ha igen, érdemi haditermelést nem folytatott. ** A létesítmények építését megkezdték ugyan, de korai szakaszban félbeszakították a beruházást, és soha nem fejezték be. *** Az építkezést már el sem kezdték.

Titok- és információvédelmi megfontolásokból, valamint a csatlós hadseregek alárendelt helyzetben tartása érdekében a Szovjetunió többnyire másodvonalbeli technológiát adott át. Egyfelől azért, mert az 1930-as évek elején behozott amerikai és nyugati technológiákat - valamilyen mértékben továbbfejlesztve - exportálta az új szocialista országokba. Másfelől a legújabb fejlesztéseket, a legkorszerűbb technológiákat eleve nem is kívánta átadni a szatellit országoknak. Az 1950 tavaszától Magyarországra érkező hadiipari tanácsadók fő feladata a szovjet szabványokra való átállás levezénylése és ellenőrzése volt, az eredeti licencelőírásoktól - annak technológiai színvonalától függetlenül - nem lehetett eltérni. Az átállás az alapanyaggyártásnál, az alkatrészgyártásnál, a gyártósoroknál és a minőségellenőrzésnél is súlyos konfliktusokkal, többletmunkával és rengeteg többletköltséggel járt. A korábbiaknál többnyire szigorúbb GOSzT-szabványok alkalmazását és betartását komoly erőfeszítések árán, csak évek alatt sajátította el a magyar ipar.

A Magyar Néphadsereg létszáma 1950 végére megközelítette a 120 ezer főt, felszerelése és ellátása egyre jelentősebb nyersanyag- és alapanyagkészleteket emésztett fel. A helyzetet tovább súlyosbította a koreai háború 1950. júniusi kitörése, amelyre az Amerikai Egyesült Államok és a Nyugat egyebek mellett az embargós korlátozások szigorításával reagált. Így számos stratégiai jelentőségű nyersanyag (színesfémek, kohókoksz stb.) és félkésztermék (hengerelt acélok) világpiaci ára megugrott, beszerzésük akadozott. 1950-51 fordulóján reális veszély alakult ki egy harmadik világháború kitörésére, a koreai konfliktus eszkalálódásával az Egyesült Államok és a Szovjetunió is közvetlen összeütközésre készült. A szovjet blokk egységes fegyverkezését biztosítása érdekében J. V. Sztálin 1951. január 9-ére Moszkvába hívta Bulgária, Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország, valamint Románia pártvezetőit és honvédelmi minisztereit. A generalisszimusz a négynapos tanácskozáson utasította a szatellit országok vezetőit a korábban elindított hadsereg- és hadiipar-fejlesztési programok meggyorsítására, meghatározta az egyes országok hozzájárulási kvótáját - az egyes hadseregek békebeli és mozgósítási létszámát, szükséges felszerelését (nehézfegyverzet, repülőgépek stb.). (Az értekezleten a következő békeidőszaki hadsereglétszámok elérését irányozták elő 1953-ra: Bulgária 140 ezer, Csehszlovákia 250 ezer, Lengyelország 350 ezer, Románia 250 ezer, Magyarország 150 ezer.)

A Moszkvában aláírt kötelezettségek végrehajtása érdekében a magyar I. ötéves tervet is át kellett dolgozni - méghozzá néhány hét alatt. Az MDP II. kongresszusa 1951 februárjában csak azért hívták össze, hogy jóváhagyja az irreálisan megemelt tervelőirányzatokat: a gyáripar termelését 1954-re az eredetileg előirányzott 86% helyett legalább 200%-kal, ezen belül a nehéziparét az eredeti 104% helyett 280%-kal kívánták növelni. A beruházásoknak az eredetileg előirányzott 50,9 milliárd forint helyett legalább 80 milliárd forintot, ezen belül a nehéziparban 18,3 milliárd helyett 37 milliárd forintot kellett volna elérniük.

1952-ben a 200 ezer fős létszámot is túllépő hadsereg fejlesztése és a hadiipar kiépítése még erőltetettebb tempóban folytatódott, amihez a gazdasági vezetés többek között az infláció felpörgetésével teremtett forrást. A munkások és alkalmazottak fogyasztói árindexe 1949-hez képest 1951-re 28%-kal, 1952-re pedig 80%-kal emelkedett. A Központi Statisztikai Hivatal - szélesebb árbázison számított - utólagos kalkulációja szerint 1951-ben 20%-os, 1952-ben pedig 40%-os inflációt lehetett kimutatni. A lakossági jövedelmeket békekölcsönökkel és áremelésekkel csapolták meg, az agráriumban dolgozókat ráadásul különösen magas adókkal sújtották. Újra be kellett vezetni a jegyrendszert, az életszínvonal meredeken esett, falun is ínséges állapotok alakultak ki, a vidéki ingázók tízezrei a kiemelten ellátott nagy ipari építkezésekről hordták haza ennivalót. A sztálini elvárásokat is túlteljesítő magyarországi gazdaságpolitika ekkorra - Gyarmati György megfogalmazásával - kiépítette a "magyar hadikommunizmust": szinte totálissá vált a pártállami irányítás és militarizálták a gazdaságot.

MAGYAR HADIKOMMUNIZMUS?
A szakirodalom a Szovjetunió 1918 és 1921 közötti időszakát nevezi hadikommunizmusnak, amikor a polgárháború miatt a szovjethatalom minden lehetséges erőforrást a harcoló csapatok támogatására és felszerelésére koncentrált.

Magyarországon 1950-re teljes egészében megvalósult az ipar államosítása és központi irányítás alá vonása. Állami monopóliummá vált a külkereskedelem. Szigorú munkaerő-piaci szabályozás lépett érvénybe, állami begyűjtési rendszert építettek ki, hogy a városok ellátását biztosítsák, a magángazdaság minden formáját szinte üldözték és annak teljes felszámolására törekedtek. A vasútnál, a postánál, az egészségügyben katonai szervek jöttek létre, a minisztériumokban katonai főosztályokat alakítottak a háborús felkészülés biztosítása érdekében, és milliárdos nagyságrendű stratégiai-mozgósítási tartalékokat halmoztak fel.

A "KR-TERVEZÉS" - A HADIGAZDÁLKODÁSRA VALÓ FELKÉSZÜLÉS
A HM Miniszteri Kollégiuma 1949 májusában és szeptemberében foglalkozott az ország háborús felkészítésének és mozgósítási előkészületeinek kidolgozásával. A mozgósítási munkák fedőneve ekkortól Koordinációs és Racionalizálási Munka volt, röviden "KORA", majd "KR". 1951 januárjában az Üzemgazdasági Tanács utasítása alapján elkészült a minisztériumok és más főhatóságok KR-szabályzatának tervezete. A javaslat 4 csoportra bontva adta meg az országos KR-hálózat feladatait: a tervhivatal és a termelő minisztériumok (köztük a január 1-jei hatállyal tovább osztódó ipari tárcákkal: Kohó- és Gépipari Minisztérium, Nehézipari Minisztérium és Könnyűipari Minisztérium) számára; a gazdálkodó minisztériumok (mint a Pénzügyminisztérium, a kereskedelmi minisztériumok), valamint az igazgatási minisztériumok (igazságügyi, külügy, népművelési stb.) és egyéb más főhatóságok (Munkaerő-tartalékok Hivatala, Központi Statisztikai Hivatal stb.) számára. A dokumentum hat oldalon sorolta a főhatóságok feladatait a népgazdaság mozgósítási felkészítése, mozgósítása és a háborús gazdálkodásra való átállás tervezése területén. Az Üzemgazdasági Tanács 1951. március 15-én hagyta jóvá a KR-szervek végleges szervezeti és működési szabályzatát. Az erőfeszítések ellenére a vállalati mozgósítási tervjavaslatok csak 1952 végére álltak össze, így 1952-ben kizárólag az országos KR-keretterv született meg. Emellett számos részterületet érintő jogszabály és rendelkezés készült el, így például: Villamos-energia korlátozásának tervezete; Háborús munkaerőszükségleti terv elkészítése; Fontosabb barlangok, tárók és pincék felmérésének és szétosztásának szabályozása; A Munka Törvénykönyvének módosítása mozgósítás esetére; Járvány elleni felkészülés terve; A hadiipari üzemekben foglalkoztatottak és családtagjaik ellátása mozgósítás esetén stb. Ugyanakkor alapvető intézkedési tervek hiányoztak alsóbb szinteken - például, hogy rendkívüli helyzetben hogyan működtetik a termelést csökkentett létszámmal, kevesebb járművel stb.

A rákosista gazdaságpolitika prioritásait jól tükrözi az állami beruházások alakulása. Ennek bemutatásához az Országos Tervhivatal egykor szigorúan titkos kimutatásaival korrigáltuk a Központi Statisztikai Hivatal nyilvános adatsorait. Az infrastrukturális-kommunális beruházásokból levontuk a fegyveres erők (hadsereg, államvédelem, büntetés-végrehajtás) beruházásait és a hadszíntér-előkészítés (a Közlekedési és Postaügyi Minisztérium által a postánál, a közútnál és a vasútnál végrehajtott katonai beruházások és felújítások) kiadásait. A 2. táblázatból kitűnik miként növekedett 1951-ben a fegyveres erők és a nehézipar részesedése, és 1952-ben is közel 60%-ot hasított ki ez a két szektor a népgazdaság beruházásaiból.

2. TÁBLÁZAT.
A népgazdaság beruházásainak megoszlása a különböző szektorok és ágazatok között 1950-től 1953-ig.

A nehéziparra az összes ipari beruházás 92-94%-a jutott 1951-53-ban. (Lásd a 3. táblázatot.) Ezek döntő része az alapanyaggyártásra - leginkább a kohászatra és a szénbányászatra - koncentrálódtak azért, hogy kielégítsék a radikális ütemben fejlődő hadiipar nyersanyagszükségletét és az egész nehézipar villamosenergia-éhségét. A hadiipart - az OT adatsorainak segítségével - különválasztottuk a gépiparon belül, így világossá válik, hogy ez az ágazat jutott arányaiban a legtöbb forráshoz az alapanyaggyártás után 1951-52-ben. Ha a gépipari beruházásokat is felbontjuk, kiderül: 1950-ben az 57%-a, 1951-ben a 66%-a, 1952-ben pedig a 60%-a a hadiiparban valósult meg; egyéb gépipari fejlesztésre tehát alig maradt forrás.

3. TÁBLÁZAT.
Az ipari beruházások megoszlása az egyes ágazatok között 1950 és 1953 között.

FORRÁS: Saját számítás a Beruházási adattár 1950-1966. Budapest, KSH, 1967. 77. és 88.; Az ország honvédelmét és belső biztonságát szolgáló gazdasági tevékenység alakulásának elemzése az 1950-1970-ig terjedő időszakra. 1971. szeptember 1. MOL, XIX-L-1-qqq 9. d. alapján.

A haditermelés folyamatosan növekedett a tárgyalt időszakban, és mind több üzemet csatoltak a hadiipari szervezethez: 1950-ben még csak 15 vállalat tartozott a Nehézipari Minisztérium illetékes főosztályához, 1953-ban viszont már több mint 30 vállalatot felügyelt az önálló hadiipari főhatóság, a Középgépipari Minisztérium. A régi hadiipari vállalatoknál (MOM, Gamma, Danuvia stb.) változatlanul létezett valamilyen mértékű civil termelés, az új, 1951-52-től termelésbe lépő üzemeket viszont eleve úgy tervezték és létesítették, hogy kizárólag katonai termékeket gyártsanak. Utóbbiak kapacitását eleve a mozgósítási (háborús) mértékre tervezték, amely akár többszörösen is meghaladhatta a békebeli termelés nagyságrendjét. Ez később komoly gondokat okozott, mivel civil termelést csak további ráfordításokkal tudtak elindítani. A hadiipar vállalatok termelésének értéke 1950 és 1953 között megötszöröződött, ezen belül a haditechnikai termelésük a 16-szorosára nőtt.

A háborús időket idéző gazdaságpolitika következtében 1952-53 fordulójára összeomlás-közeli állapotba került a magyar gazdaság. A kiemelt nehézipari beruházásoknál is több hónapos lemaradások mutatkoztak, a mezőgazdasági és az ipari termelés is visszaesett, a gépipari, kohászati és hadiipari vállalatoknál egymilliárd forintot közelítő veszteség képződött. A korábban célul tűzött, 20%-ot közelítő szédületes növekedési tempótól jócskán elmaradva, folyó áron is csak 11%-os nemzeti jövedelem-növekedést lehetett kimutatni 1952-ben. Reálértéken valójában 2,4%-os csökkenést mutatott a megtermelt nemzeti jövedelem. A pártvezetés azonban érdemi korrekció helyett leváltotta a tervhivatal elnökét és "anticionista" kampányt indított, és csak 1953 késő tavaszán - Moszkva irányváltása nyomán - kezdte felülvizsgálni az éves tervet és a távlati célkitűzéseit. J. V. Sztálin halálát követően ugyanis a szovjet vezetés részlegesen felülvizsgálta álláspontját, és a szatellit országok vezetőit is beszámoltatta a korábbi évek politikájáról. Majd 1953 júniusában a magyar pártvezetést is Moszkvába rendelték, Rákosi Mátyás főtitkárt önkritikára kényszerítették, és lemondatták a miniszterelnöki posztról. Helyére Nagy Imrét jelölték, aki ambiciózus reformprogramjával azonnal megkezdte a felduzzasztott hadsereg leépítését, a katonai kiadások lefaragását.