2017. október 17.

Harcosból versengő - I. A modern férfi születése. Az arisztokrácia szabadidős és sporttevékenysége a 19. századi Magyarországon

Szerző: Hadas Miklós

A vadászat elsődleges célja az élelemszerzés. E tevékenység valamennyi formájában harcnak tekinthet, amennyiben az ellenség megsemmisítésére, megölésére irányul. Ráadásul a harc egyik legősibb formáját képviseli, hiszen a megölt ellenséget a gyilkos a szó szoros értelmében bekebelezi, azaz megeszi. Ezért joggal értelmezhetjük a Bourdieu által leírt, libido dominandin alapuló férfiuralmú társadalmi berendezkedés egyik ősi alapintézményeként. A falkavadászat fő célja már nem az ellenség megölése és elfogyasztása, hanem egy szabályozott keretek között zajló üldözés, amelynek során nem a puszta végeredmény, hanem a játékos és többesélyes küzdelem, a verseny elnyújtott folyamata a lényeg. E tevékenység egy olyan fejlődési állapot finom és meggyőző jelzőjének tekinthető, amelynek során a közvetlen erőszak helyébe mindinkább a fair play elve lép, nemcsak az üldözők egymás közötti, hanem az üldöző és üldözött egymáshoz való viszonyát is meghatározva immár. A lóverseny folytatja, radikalizálja, sőt, bizonyos értelemben beteljesíti azokat a változási folyamatokat, amelyek a falkavadászatban elkezdődnek. Míg a „falkázás” nem több annál, ami: a szabadidő kellemes eltöltése, szórakozás, társasági összejövetel, addig a lóversenyért való munkálkodás tétje túlmutat önmagán: az erőfeszítések végső soron egy új férfiember kitenyésztését és a nemzet fölemelését egyaránt szolgálják. A kockázat mértéke gyakorlatilag minimálisra csökken a lóverseny esetében, hiszen itt a nézők már rögzített pozícióból követik az eseményeket. Emellett az állatok nem egymás elpusztítására, hanem megelőzésére törnek: a harc helyébe fokozatosan a versengés lép. A harcot és a versengést civilizációs szakadék választja el egymástól. Akár azt is mondhatjuk, hogy a modern kor beköszöntének egyik csalhatatlan jele, hogy a társadalmi élet legkülönbözőbb szféráit a versengés, azaz az áttételes, közvetett harc hatja át, amelynek már nem az ellenfél megsemmisítése, hanem legyőzése, a függőségek egyre bonyolódó rendszerében értelmezett alárendelése a célja.

Az 1830-as évektől kezdve a gimnasztika fokozatosan a puritán polgár életvitelének centrumába kerül, s ily módon joggal értelmezhető a modernizálódó polgár inkorporálódott ethoszaként, par excellence testpolitikaként. Az egyéni gimnasztikai gyakorlatok végső soron a nemzettest egészségesebbé tételét, megerősítését, azaz a nemzet fejlődését szolgálják. E tekintetben pedig igencsak hasonlatosak a Széchenyi-féle lóversenyek végső céltételezéséhez. Csakhogy itt nem áttételesen, a gazdaság fejlesztése révén, hanem a szó szoros értelmében, a (lélekkel egybeforrt) testbe épülve jelennek meg a kívánatosnak tartott elemek. A gimnasztikai foglalkozásra járó ifjak intézményes és szervezett körülmények között kénytelenek alávetni magukat egy olyan szocializációnak, amelynek eredményeképpen előbb-utóbb alkalmassá válnak arra, hogy fegyelmezett, monotóniatűrő és másokhoz igazodó emberi erőforrásként a saját életciklusukon túlmutató társadalmi újratermelődési mechanizmusok, illetve a társadalmi nagycsoportok közötti hosszú távú versengés részeseivé váljanak. A gyermekember jövője, a benne rejlő potencia a fölmenők társadalmilag kondicionált pályaíve meghosszabbításának számít. A hatvanas évek második felétől a tornászat már jóval összetettebb társadalmi erőtérben jelenik meg; a testgyakorlatokkal és testhasználattal kapcsolatos tevékenységek és szervezetek egyre több szereplő érdekeit és céljait érintik. A tornázó polgár ezért immár egyaránt megkülönböztetni kényszerül magát a más sportot űző, valamint a másképpen tornázó polgároktól és arisztokratáktól. A tornamozgalom célkitűzéseit részleges siker koronázza: a modern versenysport szféráiból egy emberöltő alatt kiszorulnak ugyan, ám az iskolai oktatás bevételére irányuló stratégiájuk teljes sikerrel jár. E folyamat a modernitás expanziójának részeként fogható föl, amelynek során megszilárdulnak az életvitel racionalizálására irányuló önkontroll, önfegyelem, valamint a felsőbb akaratnak alávetett engedelmeskedési késztetés intézményi keretei. Az államilag kötelezővé tett tornában – folytatva az öntevékeny gimnasztikában megkezdett tendenciát – a közszemlére kitett, engedelmes, fegyelmezett, másikhoz igazodó gyermektest válik a polgári jövő megteremtésének föltételévé. A beállítódási versengés színtere a versenypályáról a tornaterembe, súlypontja pedig a felnőttekről a gyermekekre helyeződik át. A tornasport az idő előrehaladtával fokozatosan bevonul a zárt, fülledt és oxigénhiányos tornatermek falai közé. Ezzel szemben a korcsolyapályák mindvégig jó levegőn, szabad téren, természeti környezetben találhatók. A sötét, homályos, elzárt, nem nyilvános tornacsarnokokkal szemben a korcsolyázás és a hozzá kapcsolódó rendezvények a világosságban, a nyilvánosság fényében, a kíváncsi tekintetek előtt kitárulkozva zajlanak. A korcsolyázásból egy boldogabb társadalmi állapot fölszabadult szelleme árad: ez már a jobb világ, a szebb élet igézetében létező, örülni is képes emberek közösségi tevékenysége, amelyben a kötelességek helyett a szórakozásé a vezető szerep. Látványos, színházszerű aktivitás; nem a jövőre, hanem a jelenre irányuló emberek sportja. Gyakorlati művelése során visszafordíthatatlanul tárgyiasulnak és nyilvánossá válnak a nőhöz, a nőiességhez kapcsolódó korabeli képzetek.

A korcsolyázás elterjedése az 1870-es években egy olyan folyamat indikátora, amelynek során a magánszféra (és fő lakója, a nő) egyre nagyobb része válik publikussá, és ezáltal bekerül a modernitás expanziós mozgásának erőterébe. Ami korábban szűkebb körben, a kastélyok áthatolhatatlan falai között zajlott, kikerül a nyilvánosság polgáriasuló tereibe, ahol – az általános teatralizáció részeként – a kívülállók kíváncsi tekintetének is tárgya lesz. A rendies minták alapján létrehozott közösségekbe fokozatosan behatolnak a piac szervezőelvei: belépődíjakat szednek, a befolyt összegből beruházásokat végeznek, építkeznek, terjeszkednek. A korcsolyázó egyletek vállalkozásokként kezdenek működni. Ily módon a magánszféra nyilvánossá válása együtt jár az esztétikum piacosodásának folyamatával.

A Magyar Athleticai Club 1875-ös alapításának körülményei az alapítók ama törekvését tükrözik, hogy elhatárolódjanak az alacsonyabb rangú és presztízsű társadalmi csoportoktól, illetve az e csoportok tagjait tömörítő (sport)köröktől. A polgári tornával szemben az atlétika az arisztokrácia és az úriemberek időtöltéseként kíván szolgálni. Az atlétikával színre lépő nemesi generáció a versengő férfiasságot teszi meg a nemzet megszilárdításának eszközéül. A legitim férfiasság definiálására vállalkozó arisztokrata azonban már tisztában van azzal, hogy a 19. század utolsó negyedében kétszeresen is el kell határolnia magát, ha a nemzet jövője szempontjából stratégiai jelentőségűnek tekinthető cselekedeteket monopolizálni szeretné. Egyrészt az „emanczipálódó” nőktől kell megkülönböztetnie magát: ennek legkézenfekvőbb eszköze, hogy a férfiakat a nyilvános, a nőket a privát szférába próbálja utalni. Másrészt el kell határolódnia az alsóbb népcsoportoktól, különösen a fölemelkedő polgárságtól is. Azaz: a férfiasság – a korábbi, magától értetődően univerzális igényű meghatározottságával szemben – immár partikuláris és relacionális módon definiálódik. Az atlétika és a kerékpározás közötti legfontosabb eltérés, hogy a kerékpározás az arisztokrata indíttatású és keresztény úriemberek által kirekesztőlegesen művelni igyekezett atlétikával szemben polgári kezdeményezésre létrejövő és a későbbiekben is túlnyomórészt polgárok által művelt sport. Képviselői az első modern sportolók, akik a városokban, majd igen hamar a községekben és a településeket összekötő utakon is elvileg bárhol, bármikor, bárki által láthatóan fölbukkanhatnak vasparipájukon. A kerékpárosok szembefordulnak az atlétákat és a tornászokat közös platformra helyező és korábban soha meg nem kérdőjelezett alapelvvel, és az amatőrizmus szellemével a profizmus szellemét állítják szembe. Csaknem valamennyi számottevő kerékpáros egyszerre sportoló és kerékpárgyári megbízott, illetve kerékpárüzlet-tulajdonos is. A kerékpározó a tornászó apákhoz és fivérekhez képest már öntudatos polgár, aki kevésbé fél és kevésbé szorong; látni és látszani, cselekedni és fölfedezni akar, akár környezete megbotránkoztatása árán is.