2017. november 20.

Harcosból versengő - II. Futball és férfiidentitás a 20. századi Magyarországon

Szerző: Hadas Miklós

A férfias nemesi versengés beállítódási mintái alapján szerveződő atlétika és a feltörekvő polgárság életvitelének racionalitását inkorporáló torna egy fontos vonatkozásban közös nevezőre hozható: a szertornász, a futó, a birkózó vagy az úszó közös abban, hogy végső soron egyedül küzd önmagával, illetve ellenfelével. Ezzel szemben a futball a szó többszörös értelmében tömegsport: a polgárság alatti társadalmi csoportok tagjai is űzhetik, mégpedig egy csapat tagjaként, nagyszámú szurkoló előtt. Minimális felszereltséggel is művelhető, s így kevés költséggel jár. A csapatok identitáshordozó jellege az alsóbb néprétegek kollektív distinkciós igényeit is kielégítheti. A labdarúgás demokratikus-meritokratikus játék, hiszen sajátos belső szabályai és szelekciós elvei nem kötődnek közvetlenül a különböző társadalmi rétegek közösségi beállítódásaihoz és késztetettségeihez. Így ez az a sport, amely – beteljesítvén a 19. század közepén elkezdődött, és már a korábbi sportokban is körvonalazódó folyamatot – a kooperatív-közösségi férfiasság par excellence intézményesüléseként fogható föl.

A 20. század első felében a magyar futball belső kontextusa mindenekelőtt az FTC–MTK-derbi (ill. annak szimbolikája) révén érthető meg. Ugyanakkor, ha érteni szeretnénk, miért is vált a magyar nemzeti tizenegy a kontinens egyik legjobb csapatává már századunk tízes éveiben, ajánlatos a külső kontextusra, azaz az osztrák–magyar derbire is utalni. A két nemzet válogatottja 1902 és 1956 között 101-szer találkozott (ebből 82 alkalommal az 1938-as Anschluss előtt). E küzdelemsorozat lényegi szerkezeti hasonlóságokat mutat az MTK–FTC-szembenállással. Hiszen ahogy a magyar derbi a zsidók és németek közötti asszimilációs versenyfutás szimbolikus megnyilvánulásaként is fölfogható, az osztrák–magyar derbi, legalábbis magyar részről, részben az osztrák–magyar monarchiabeli szimbolikus dominanciáért, részben a kontinens futballválogatottjai közötti elsőségért folytatott versengés kifejezője.

A Monarchia széthullásának történelmi pillanatában a szféra szükségleteit messze meghaladó tudás halmozódik föl a magyar futball világában. A jobbra tolódó, az antiszemitizmust kormányszintre emelő új rezsim első éveiben a legkiválóbb, elsősorban zsidó származású magyar játékosok és edzők külföldön keresnek maguknak munkát. Legtöbben Ausztriába távoznak (a Hakoah, a bécsi zsidó csapat, mely 1925-ben megnyeri az első osztrák profi bajnokságot, jórészt Budapestről érkezett játékosokból áll), de sokan dolgoznak Olaszországban, Csehországban, Svájcban is, és nem elhanyagolható a Latin-Amerikába kikerülők száma sem.

A harmincas években kialakul egy autonóm futballszféra, melyben jelentős szakmai tudás halmozódik föl. Ám míg a bécsi foci a harmincas években a fasizálódó rendszer egyfajta baloldali ellenkultúrájának tekinthető, amit az Anschluss után brutálisan elnyomnak, addig Magyarországon (és hozzátehetjük: Olaszországban is) a nagypolitika egyértelműen fölhasználni igyekszik a legnépszerűbb sport által generált jelentés- és identifikációs tartalmakat. (Jelzésértékű, hogy az 1938-as világbajnokság döntőjét Olaszország és Magyarország játssza.)

A negyvenes évek végétől a kommunista hatalomátvétel következtében a társadalom szinte valamennyi szférájában brutális mértékű és sebességű átalakulás zajlik Magyarországon. Ennek tudatában nem lehet kellőképpen hangsúlyozni: a futball világában nincsenek drámai törések, a korábbi működésmód folyamatossága többé-kevésbé biztosíttatik. Kétségtelen, ebben a szférában is megtörténik a rendszerváltás, de ez lényegében azon szakemberek vezetésével zajlik, akik korábban is meghatározó szerepet játszottak. A Bukovi Márton, Csanádi Árpád, Sebes Gusztáv vagy Guttmann Béla kaliberű edzők munkájában évtizedek szaktudása halmozódik föl.

Az aranycsapat sikereit az is magyarázza, hogy a futballszféra államosíttatik ugyan, s a totalitárius rendszer függőségi viszonyai ide is behatolnak, ám a meghatározó szereplők informálisan rendkívüli szabadságjogokat élveznek: a kommunista hatalom bizonyos mértékig tolerálja a mikrostruktúra hatalmi logikáját. Lemondva a privilegizáltak életvilágának totális gyarmatosításáról, a kommunista hatalmi elit lehetővé teszi, hogy a játékosok egymás között fönntartsák és működtessék a nagyvárosi proli-vagány bandakultúra számos elemét. Azaz: a hatalmi elit eltűri, hogy Puskás ne csupán csapatkapitány, hanem bandavezér is legyen (vagyis a bandavezért teszik meg csapatkapitánynak).

Ám míg a játékosok különleges szabadságjogokkal rendelkeznek, addig az edzők sokkal inkább együttműködni kényszerülnek a kommunista hatalmi elittel. Mindazonáltal Sebes Gusztáv nem báb, aki szolgalelkű célracionalitással teljesítené a hatalmi központ elvárásait. Amit tesz, azt a legjobb meggyőződéséből teszi. Szövetségi kapitányként követett céljai összhangban állnak a szülői házból hozott önfegyelemmel, küzdőképességgel, tervszerűséggel, aszkézisre való hajlammal, azaz a fölfelé irányuló mobilitást önkorlátozás révén elérni szándékozó sváb kispolgári etosszal. Másképpen fogalmazva: az ötvenes évek Magyarországán a hatalom logikája ugyan lehetővé teszi, hogy az elitfutball szférájában ne történjen meg az életvilág totális gyarmatosítása, ugyanakkor nem mond le a diszpozíciók bekebelezéséről, azaz arról, hogy a kulcsfigurák otthonról hozott viselkedési és értékmintáit a rendszer működésének részévé tegye. Alapvetően e bekebelezési mechanizmus sikerének köszönhető, hogy a magyar labdarúgó válogatott a stratégiai elemként integrált tervezett improvizáció révén képes a szabadság elemeit is a szigorúan megtervezett futballtaktikába építeni.

Ám az aranycsapat briliáns teljesítménye nemcsak a „mindenki eszén túljáró, nagypofájú városi proli-vagány" beállítódás és az aszketikus kispolgári etosz tervgazdaságba illesztett sajátos szintézisének köszönhető. A sikerekben szerepet játszik az a konspirációs klíma is, mely az ötvenes évek első felében a játékosokat és az edzőket folyamatosan a környezet (és ennélfogva, természetesen, a mindenkori ellenfél) kijátszására, megtévesztésére készteti. Nem lehet nem észrevenni ugyanis a lényegi azonosságot a kommunista pártkongresszuson tiszti egyenruhában parádézó Puskás, a kommunista vezetők nőügyei kapcsán összekacsintó focisták és szakvezetők, a szokatlan csapatösszeállítást és fölállást a válogatott mérkőzés megkezdése előtt tíz perccel zárt borítékban közlő Sebes Gusztáv, az egymást az edző titkos szempontjai alapján megfigyelő játékosok, valamint a jobbszélen játszó balszélső, a védőt játszó kapus, a hátravont középcsatár és a tudatosan váltogatott formációk között. Vagyis a rendszer működésébe integrált hagyomány mellett a totalitarianizmus mindennapi szürrealitása is szükségeltetik ahhoz, hogy a világ akkori legjobb futballcsapata éppen Magyarországon szülessen meg, és sikert sikerre halmozzon.