2017. augusztus 19.

Hatalmi politika és az egyensúly hagyománya. Az európai koncert az első világháború előtti évtizedekben

Szerző: Majoros István

A 19. századi Európa a hatalmi egyensúly jegyében működött. A rendszernek az öt főszereplő, az öt nagyhatalom multipoláris jelleget kölcsönzött. A hatalmi szisztéma másik jellemzője a homogenitás volt: a résztvevőket hasonló gazdasági és politikai elvek mozgatták, ezért a struktúrát sokáig a stabilitás, a korlátozott erőszak jellemezte, mivel a szereplők politikai ellenfelek voltak ugyan, de nem egymás engesztelhetetlen ellenségei. Az európai államok azonban a fokozott biztonságra törekedve szövetségi rendszerekbe, két, egymással szemben álló hatalmi tömbbe tagozódtak. A kérdés az volt: fel lehet-e rúgni az egyensúlyt büntetlenül?

A külpolitika minden korszakban valamilyen rendszerben működik. Morton Kaplan amerikai politológus hat rendszert különböztet meg: a hatalmi egyensúly, a laza és a merev bipoláris, az egyetemes, a hierarchizált, valamint a vétó szisztémát. Ezek egyik jellegzetessége, hogy általában kevéspólusúak, s a főszereplők közötti kapcsolatok a mechanizmus többi résztvevőjére is meghatározóak. Ugyanis az adott struktúra jelöli ki azokat a határokat, melyek között egy állam mozoghat, s a diplomácia ügyességétől függ, mennyire használja ki ezt a mozgásteret.

Játékszabályok
1815-ben a szent szövetségi rendszer az európai hatalmak közötti egyensúly jegyében jött létre. A hatalmi egyensúly rendszerének van egy rövid és egy hosszú távú mozgása. Ez utóbbi nem más, mint meg-megújuló kísérlet egy birodalom létrehozására. A 19. század ilyen kísérlettel kezdődött, amikor Napóleon Franciaországa megpróbálta Európa térképét saját érdekeinek megfelelően átrendezni. Európa történetében azonban Franciaország nem állt egyedül ilyen jellegű törekvéseivel. Az egyensúly felrúgásának gondolata minden európai nagyhatalmat megkísértett, ezért leegyszerűsítve azt is mondhatjuk, hogy Európa története tulajdonképpen nem más, mint meg-megújuló kísérletsorozat valamilyen egyetemes európai rendszer vagy birodalom megteremtésére.

A jelenség magyarázata abban keresendő, hogy a felfedezések korától a nemzetközi kapcsolatok gazdasági és politikai oldala élesen elkülönült egymástól. A 16. században létrejött és azóta egyre táguló, európai vezetésű tőkés világgazdaság egyik sajátossága ugyanis az volt, hogy a „gazdasági döntések elsősorban a világgazdaság egészének küzdőterére orientáltak, míg a politikai döntések elsősorban a világgazdaságon belüli, törvényes kontrollt gyakorló kisebb struktúrákra, az államokra (nemzetállamok, városállamok, birodalmak) irányulnak”. A hosszú távú mozgás tehát lényegében nem más, mint a politika és a gazdaság összhangjának megteremtésére, illetve a világgazdaság határainak politikai azonosítására irányuló kísérlet. A kudarcot mindig az okozta, hogy egy állandóan változó világgazdaságot akartak politikailag azonosítani.

A rövid távú mozgások két hosszú fázis között jönnek létre, s ezek során a mindenkori nagyhatalmi klub tagjai lényegében az egyensúly biztosítására törekednek különböző hatalmi kombinációkkal. E mozgás egyik legfontosabb íratlan játékszabálya az, hogy a hegemóniára törő hatalommal szemben koalíciók sora jön létre mindaddig, amíg a vezető szerepre pályázót vissza nem szorítják, s ezzel az egyensúly helyre nem áll. E szabályból következően a hatalmi társulások általában alkalmi jellegűek voltak, ezért a cél elérése után felbomlottak, majd más cél érdekében új, esetleg az előzőekhez képest homlokegyenest ellenkező koalíciók jöttek létre. Fontos, ugyancsak az egyensúlyt szolgáló játékszabály, hogy a béketárgyalásokon vagy más egyezmények alkalmával a kompenzációk elvét érvényesítették: a vesztes hatalmat is kárpótolták területileg, s lehetőséget adtak arra, hogy a legyőzött, de a mechanizmusban még fontos szerepkört betöltő hatalom tagja maradhasson a nagyhatalmi klubnak.

E fenti képet azonban árnyalnunk kell. A gyakorlatban ugyanis az Anglia, Franciaország, Poroszország, Oroszország és a Habsburg Birodalom részvételével működő ötös fogatban általában bipoláris helyzet keletkezett, s a nagyhatalmaknak a mindenkori két erőközponthoz kellett igazodniuk. A bécsi kongresszust követő évtizedekben például a két pólust Anglia és Oroszország jelentette egészen a krími háborút lezáró párizsi békéig. Ezután az angol–francia, illetve a porosz–francia erőközpontok voltak a meghatározóak az 1870–71-es háborúban elszenvedett francia vereségig. A frankfurti békétől az első világháború végéig terjedő évtizedeket pedig a francia–német viszony határozta meg. A másik árnyalatot az jelenti, hogy a nagyhatalmi klubon kívül megjelentek a kis- és középállamok, melyek mozgását nem lehetett figyelmen kívül hagyni.

A 19. századi európai egyensúly azonban – bármennyire is idealizáljuk – valójában kényszerhelyzet eredménye volt: egyik hatalom sem érezte magát olyan erősnek, hogy egy francia típusú univerzalizmusra tegyen kísérletet Európában. Nagy-Britannia nem is tartotta kifizetődőnek ezt a vállalkozást, mivel a világ más részei nagyobb hasznot kínáltak számára, ezért a kontinensen az egyensúlyban volt érdekelt, s ehhez a nagyhatalmak között mindig talált partnert.

A francia–porosz háborút követő évtizedekben a hatalmi egyensúly alkalmi szövetségi társulások szervezésével már nem volt biztosítható. A globalizálódott európai politika tartós szövetségi blokkok kialakítását és működtetését igényelte. Az 1871 után létrejött hatalmi csoportok azonban nem az 1945 utáni bipoláris világ tömbpolitikáját képviselték, hanem átmenetet képeztek a laza, alkalmi társulásoktól a zárt hatalmi blokkig. A rendszer átalakulása is lassan, észrevétlenül következett be. A felszín még azt mutatta, hogy a hatalmak mozgását a pillanatnyi célok határozzák meg, s csupán a jó szemű, politikában jártas megfigyelő vehette észre, hogy ez a mozgás a gazdaság és a politika függvényében a tömbpolitika felé mutat. Az első világháború kirobbanásakor aztán az átlagember számára is nyilvánvalóvá vált, hogy Európa két, egymással ellenséges blokkra, a hármas antantra és a hármas szövetségre bomlott. Ezt a korszakot egyszerre jellemezte a multipolaritás és a rejtett bipolaritás, miközben a hatalmi rendszer homogenitása megmaradt.

A német kihívás
A német egységet, illetve a francia–porosz háborút lezáró frankfurti békét követően sajátos mozgás indult el a nemzetközi kapcsolatokban, mely röviden a „kettős kihívás–válasz” viszonnyal jellemezhető. Ez a Franciaországnak és Németországnak köszönhető mozgás lélektani folyamatot indított el: a fenyegetettség érzéséből fakadóan a biztonságot erősítő törekvések láncreakcióját. A biztonság növelésének igénye paradox módon az első világháború kirobbanásában is fontos szerepet játszott, miközben korábban, évtizedeken keresztül az európai egyensúlyt biztosította.

A kihívás először Franciaország számára volt érzékelhető. A németektől elszenvedett háborús vereség következtében a franciák elvesztették Elzászt és Lotaringia egy részét. S bár mindössze 15 ezer km2 és 1,6 millió lakos elcsatolásáról volt szó, a veszteség érzékenyen érintette a franciákat, hiszen vasérctelepek, kohók, a Moselle-vidék szénmedencéje és a mulhouse-i textilipari terület, valamint Strasbourg s ezzel a Rajna-vidék kereskedelmének egyik fontos pontja került Németország kezébe. A veszteségekhez kell számítani a békeszerződés által előírt 5 milliárd frankos hadisarcot. Komoly kihívást jelentett Franciaország számára az is, hogy a Rajnán túl 41 millió lakossal, dinamikus gazdasággal, valamint Európa legjobb hadseregével rendelkező ország szerveződött. Sőt, 1873-ban Bismarcknak sikerült Oroszországot és Ausztria–Magyarországot a három császár szövetsége néven közös hatalmi blokkba tömörítenie.

Úgy tűnt, Franciaország válaszadási esélyei rosszak, mivel csak 36 millió lakost és gyengébb dinamikájú gazdaságot tudott szembeállítani Németországgal. Ráadásul semmi esélye nem volt arra, hogy szövetségessel erősítse helyzetét a bismarcki külpolitikával szemben. A még szabadon álló Anglia és általában a nagyhatalmak számára ugyanis a német egység vagy Bismarck koalíciója nem az európai egyensúly felborítását, ellenkezőleg: a helyreállítását jelentette. Külpolitikai tervei és aktivitása alapján ugyanis III. Napóleon Franciaországa volt az egyensúlyt veszélyeztető hatalom.

Mivel Párizs egyelőre nem számíthatott szövetségesre, s arra sem volt ereje, hogy fegyverrel vegyen elégtételt a vereségért, a válaszadást a belső talpra állással kellett kezdenie. Ezen a területen meglepően gyors volt a siker. A hetvenes évek közepére az ország gazdasági teljesítőképessége elérte a háború előtti szintet. Gyorsan újjászervezték a hadsereget is: 1872-ben bevezették az általános hadkötelezettséget, 1875-ben pedig növelték a tisztek, altisztek számát. Az intézkedéseknek köszönhetően a francia hadsereg békelétszáma elérte a németét. E válaszadási törekvés azonban konfliktushoz vezetett a két ország között, s elindította a már említett lélektani sokkhoz vezető folyamatot.

A francia talpra állási kísérleteket Berlin úgy értékelte, hogy az Németország biztonságát veszélyezteti, ezért 1875-ben fegyveres konfliktussal fenyegette Franciaországot. Párizs azonban nem maradt egyedül, mivel sem Anglia, sem Oroszország nem akarta Franciaország további gyengülését s ezzel Németország erősödését. Az 1875-ös háborús riadalom az európai hatalmi egyensúly automatizmusának egyik példája is, mivel a nagyhatalmak szövetségi kapcsolatok nélkül is garantálták Párizs biztonságát, tehát megvédték a hatalmi egyensúlyt. A francia politikai vezetés ennek ellenére úgy értékelte helyzetét, hogy a belső erőfeszítések mellett csak egy tényleges szövetség nyújthat számára biztonságot Európában. A hetvenes években azonban a franciák legfeljebb abban bízhattak, hogy egy nemzetközi válság kedvező helyzetet teremt számukra, vagy a német kihívást előbb-utóbb a többi nagyhatalom is megérzi.

Az 1875–78-as balkáni válság még csak annyit eredményezett, hogy gyengítette Bismarck első koalícióját, a három császár szövetségét, s megszüntette Franciaország elszigeteltségét, mivel külügyminiszterét is meghívták a válságot lezáró berlini kongresszusra. A bismarcki külpolitika azonban a nyolcvanas években még inkább elszigetelte Franciaországot. A német kancellár 1879. október 7-én egy új koalíciós szisztémát indított útjára. A Béccsel aláírt, kettős szövetség néven ismert egyezmény oroszellenes éle tagadhatatlan, de a német kancellár Oroszországot sem akarta elveszíteni, s egy esetleges háborúban nem kívánt kétfrontos háborúba kerülni. Mivel a kettős szövetség Pétervár elszigeteltségtudatát erősítette, 1881. június 18-án új szerződés született a három császár között. Újra működött a három császár szövetsége is, miközben a kettős szövetség Olaszország jelentkezésével 1882. május 20-án hármas szövetséggé bővült. Az eddigiekhez hasonlóan ez is defenzív tömörülés volt: a németek és az olaszok kölcsönös támogatásról biztosították egymást francia támadás esetére, miközben a Monarchia is bebiztosította magát egy oroszokkal vívandó háború esetére.

Az újabb szövetségi tömörülés tovább erősítette Franciaország elszigeteltségét, s Bismarck 1882-ben joggal mondhatta: a gép olyan jó, hogy magától működik. Ez igaz is lett volna, ha a Balkán nem létezik. De létezett, s ez később komoly gondokat okozott a bismarcki Európának.

Már az 1885–87-es bolgár válság olyan lépésre kényszerítette Bismarckot, amely hosszabb távon a franciáknak kedvezett. A kancellár 1887. november 6-án bezáratta a berlini pénzpiacot az oroszok előtt. Ebben az időben a cári birodalom legjelentősebb hitelezője Németország volt, s Bismarck így akart pénzügyi nehézségeket okozni az oroszoknak, nehogy a bolgár válság miatt az orosz–osztrák–magyar feszültségek háborúhoz vezessenek a két birodalom között. A háború valóban elmaradt, de a német intézkedés miatt Párizs lett az oroszok hitelezője, s 1888 decemberében kibocsátották az első 500 millió frankos orosz kölcsönt. Ezzel megkezdődött a francia tőke oroszországi behatolása. Igaz, ekkor ez még csupán gazdasági lehetőség volt, de a francia diplomácia a tőkeexportot fegyverként használta fel, hogy válaszoljon a német kihívásra.

Francia válasz kihívással
Bismarck a francia pénzügyi intézkedésnek nem tulajdonított jelentőséget, mivel az volt a véleménye, hogy egy gazdasági kapcsolat még nem jelent szövetséget. A német diplomácia a nyolcvanas évek végén még esélyt sem látott arra, hogy egy francia–orosz szövetség létrejöjjön. 1887-ben felújították a hármas szövetséget, s ugyanebben az esztendőben létrejött a földközi-tengeri antant. Februárban angol–olasz egyezményt kötöttek a Mediterráneum status quójának megőrzésére, melyhez márciusban Ausztria–Magyarország, majd Spanyolország is csatlakozott. Ez azt jelentette, hogy a hármas szövetség áttételein keresztül Anglia is része lett a bismarcki struktúrának. Ezt erősítette meg az 1890. július 11-én megkötött Zanzibár–Helgoland egyezmény Németország és Anglia között. Igaz, a három császár szövetségét nem újították fel, de ugyancsak 1887-ben az ún. viszontbiztosítási szerződésben Bismarcknak sikerült Oroszországot is benntartania biztonsági rendszerében. Franciaország elszigeteltsége ezzel teljesnek tűnt. Mégis, ezek az esztendők teremtettek lehetőséget a fordulatra azzal, hogy a német kihívás szele Oroszországot is megcsapta.

Az alapvető fordulatot Bismarck lemondása jelentette 1890-ben. Az új német külpolitikai vezetés ugyanis szakított az exkancellár vonalával, s nem tartotta fontosnak a szövetséget Oroszországgal. Az 1890-ben lejáró viszontbiztosítási szerződést már nem újították meg, mivel úgy vélték, nem nyújt védelmet egy francia–német konfliktus esetére, ugyanakkor balkáni bonyodalmakba sodorhatja Berlint, ami ráadásul a hármas szövetséget is veszélyeztetheti. Úgy ítélték meg, hogy a viszontbiztosítási szerződés megújításának elmaradása nem rejt kockázatot, Oroszország úgysem talál szövetségest magának. A németek inkább a hármas szövetség erősítésére törekedtek, ezt mutatta a földközi-tengeri antant is. Oroszország már-már diplomáciai vákuumban találta magát: Angliával komoly ellentétei voltak Közép-Ázsiában, miközben a kontinentális blokk a szigetországgal erősödött. Az oroszokat ebben a hitükben a hármas szövetség 1891. májusi megújítása csak megerősítette. Kivezető utat a franciákkal való kapcsolat jelenthetett. Így jött létre 1891. augusztus 27-én egy konzultatív paktum a két ország között, 1892. augusztus 17-én katonai egyezményt írtak alá, s a szövetség az egyezmények ratifikálása után, 1893 végén, 1894 elején elkezdett működni.

Az orosz–francia szövetség megkötése után sajátos helyzet alakult ki. Berlin még nem mérte fel a változás igazi jelentőségét, Párizs pedig a valóságosnál nagyobb horderőt tulajdonított neki. A bebiztosított európai hátország tudatában Franciaország a gyarmati küzdelmekbe vetette magát, 1898-ban az afrikai Fashodánál Angliával kirobbant konfliktus során azonban rá kellett jönnie, hogy válasza erősítésre, korrigálásra szorul, mivel az oroszoktól nem kapta meg azt a támogatást, amelyre számított. Nem is kaphatta meg, mivel a szövetség angol–francia konfliktus esetére nem volt érvényes, ugyanakkor az egyezmény több cikkelye is félreértésekre adott lehetőséget. A két ország szakértői ez utóbbiakat pontosították, a francia diplomácia pedig arra törekedett, hogy biztonságát s a németeknek adott válaszát tovább erősítse. Erre azért volt szükség, mert Oroszországot a távol-keleti ügyek kötötték le, így Párizst az a veszély fenyegette, hogy európai konfliktus esetén egyedül marad.

A francia diplomáciai offenzíva először Olaszországban ért célba: 1902-ben a Barre`re–Prinetti paktumban az olaszok francia–német háború esetére semlegességet ígértek. Ez az egyezmény még nem választotta le Rómát a hármas szövetségről, de megmutatta, hogy a német blokknak itt van az Achilles-sarka.

A francia diplomácia Anglia irányában is eredményesen dolgozott. Az egyre sokasodó aggasztó jelenség hatására a németellenes tábor Angliában is erősödött. 1896-ban a német ipar a vastermelésben megelőzte az angolt, melynek teljesítménye az elektromos és a vegyipar területén is elmaradt a némettől. Németország az európai és a tengerentúli piacokon is kezdett egyre veszélyesebb konkurenssé válni. Az angol politikai vezetés azonban inkább a német világpolitikai törekvések jelzéseit érzékelte: a hadiflotta fejlesztését, a közel-keleti aktivitást. Mindez Anglia számára is nyilvánvalóvá tette a német kihívást, amely már a szigetország politikai, gazdasági és tengeri hegemóniáját is veszélyeztette. Franciaországgal viszont csak gyarmati kérdésekben voltak ellentétei, melyeket rendezni lehetett. Ez a körülmény vezetett az 1904. április 8-án aláírt entent cordiale-hoz. Igaz, a francia–angol szívélyes kapcsolat lazább volt egy szövetségnél, mert katonai elkötelezettségről nem esett szó, csupán a gyarmati problémákat – Egyiptom és Marokkó ügyét – rendezték. Franciaország mégis jelentőségteljesnek érezhette a német kihívásra adott válaszát, amely viszont már Németország számára jelentett komoly kihívást. Anglia szorosabbra zárta a francia–orosz harapófogót. A francia blokk szerkezete a kontinentális és a globális igényeknek egyaránt megfelelt, míg a német blokk elsősorban a kontinenshez kötődött, s a vilmosi világpolitikai törekvéseket nem tudta hatékonyan szolgálni.

Német válaszkísérletek
A francia válaszkihívás hatására Berlin 1904 után védekező pozícióba szorult. Mégis, első pillantásra úgy tűnt, hogy a német diplomácia viszonylag könnyen visszavághat a francia riposztra. A német remények az 1904 elején kirobbant orosz–japán háborún alapultak, amely Párizs helyzetét sebezhetővé tette. Anglia és Oroszország között ugyanis gyarmati ellentétek feszültek Közép-Ázsiában, ráadásul az oroszok ellenfele, Japán 1902 óta Anglia szövetségese volt. Párizs a frissen kötött francia–angol antantot veszélyeztette volna, ha teljesen az oroszok mellé áll. Ha viszont nem ezt teszi, azt kockáztatja, hogy az oroszok a németeknél keresnek támogatást, veszélyeztetve ezzel a francia–orosz szövetséget. E helyzettel Berlin is tisztában volt, s úgy vélte, egy csapásra megszabadulhat a vele szemben álló blokktól.

Úgy tűnt, a német diplomácia gyors sikert ér el: a marokkói kérdést kiélezve, 1905-ben megbuktatta a németellenes francia külügyminisztert, Delcassét. A következő lépésben a francia–orosz szövetséget akarta megszüntetni úgy, hogy egy német vezetésű kontinentális blokkot hoz létre. E cél érdekében találkozott II. Vilmos 1905 júliusában Björkö szigetén II. Miklós orosz cárral, s aláírtak egy egyezményt, amely politikailag Franciaország háttérbe szorítását eredményezte volna, gazdaságilag pedig azt, hogy a francia pénzpiacot mindkét hatalom kihasználja. Párizs a frankdiplomácia segítségével ezt a német támadást kivédte, mivel a háborúban kimerült Oroszországnak kölcsönökre volt szüksége, melyeket csak a björkői egyezmény feledésével kaphatott meg. Berlin ezután a marokkói kérdésben akarta Franciaországot háttérbe szorítani, az 1906 januárjában megnyílt algecirasi konferencián azonban – ahol arról volt szó, hogy az afrikai országban kinek a befolyása érvényesüljön – Németország diplomáciai vereséget szenvedett. A német parádriposzt félresiklott.

A francia diplomácia pedig tovább erősítette pozícióit: közreműködésével került sor 1907 augusztusában az angol–orosz kapcsolatteremtésre, amellyel a kettős antant hármassá alakult át. Úgy tűnt viszont, hogy az 1908-as boszniai annexiós válság Berlin malmára hajtja a vizet. Pétervár ugyanis nem kapott támogatást szövetségeseitől, s diplomáciai vereséget szenvedett, ezért ismét a hármas szövetséghez közeledett. Ezt jelezte az olaszokkal kötött racconigi egyezmény a balkáni status quóról 1909-ben, illetve a németekkel kötött potsdami egyezmény Perzsiáról 1910-ben. Azonban sem ezek, sem az 1911-es második marokkói válság nem gyengítette meg a hármas antantot. A németek az utóbbiban csak annyi eredményt értek el, hogy Francia-Kongó egy részét megszerezték.

1911 után az európai hatalmak biztonsági intézkedései kölcsönös bizalmatlanságot eredményeztek, s újabb biztonságot garantáló lépéseket szültek. 1910-től növelték a német hadsereg békelétszámát, hadihiteleket szavaztak meg. 1912-ben a francia katonai konvenciót tengerészeti egyezménnyel egészítették ki, Anglia és Franciaország pedig összehangolta tengeri flottáját. A Balkán-háborúkban a német diplomácia csupán annyit ért el, hogy az első Balkán-háború antant befolyás alatt lévő blokkját sikerült szétrobbantania, s a törököknél helyreállította presztízsét.

A német diplomácia 1904 óta tartó válaszkísérletei a francia kihívásra sikertelenek voltak. Ezért az 1914-es szarajevói merényletet Berlin arra használta, hogy a leghatékonyabbnak ígérkező válasszal, a háború segítségével bomlassza fel az őt veszélyeztető hatalmi blokkot. S bár a háború német vereséggel végződött, az 1904 óta kitűzött célt, a hármas antant szétrobbantását Oroszország kiesésével elérte.

Az európai egyensúly kudarcának tekinthető az első világháború? Nem, mert sem a nemzetközi kapcsolatok, sem a hatalmi egyensúly rendszerének nem a béke volt a célja. A háború és a béke egyaránt csupán eszköz volt a hatalmi kapcsolatokban. Ezért 1918-tól egy újabb rövid távú mozgásban a háború miatt felborult egyensúlyt igyekeztek helyreállítani, ezúttal a béke eszközeivel.