Szerző: Ormos Mária

Attól tartok, hogy a bevezető alapján mást várnak tőlem, mint amit hallani fognak. Egy történésztől elvárható lenne, hogy megpróbálja e hosszú magyarországi, közép-európai, szovjet nyitási politikát - beleértve ebbe a határnyitást is - 12-15 percben összefoglalni. Nos, erre a merész feladatra nem tudok vállalkozni. E helyett azt a kérdést szeretném felvetni, hogy mit tud és minderre miként válaszol ma, közel húsz év távlatából a magyar politika, média, a közvélemény és a tudomány? Egyáltalán mit is tudunk róla? Hogyan reflektálunk rá? Kezdem a határnyitással, ami könnyebbnek és egyszerűbbnek tűnik. Egy viszonylag rövid történetről, a "rövid időben" lejátszódott "esetről" van szó. E rövid történetnek sok az átélője minden színhelyen és minden érdekelt közegben. Közülük sokan elmondták már, akár több ízben is, saját tapasztalataikat, élményeiket. A már hivatkozott Andreas Oplatka pedig valóban összefoglalt mindent, amit a határnyitás kérdéséről ma tudni lehet. Alapos, rendszeres, a tényekként megragadható szövegekhez, emlékekhez ragaszkodó feldolgozást adott az olvasók kezébe. Mindazonáltal ez a könyv sem tartalmazhat minden társadalmi és politikai értelemben fontos részletet. Még sokáig lehet vizsgálni a menekülők kilétét, a merész és bizonytalan kimenetelű lépésre vállalkozók motivációját, valamint a fogadtatásuk körülményeit. Mostanában talán az a legjobb hír, hogy hamarosan e kérdésekre is meg lehet találni a választ. Berlinben ugyanis néhány héttel ezelőtt megnyitottak egy óriási dokumentációt, amely a magyar-osztrák határnyitásra, a menekültekre és sorsukra vonatkozik. Hatalmas anyagról van szó, amelynek másolt változata már Magyarországon is megtalálható, mivel egy magyar történész rábukkant, lemásolta és haza hozta.

Nos, végeredményben a határnyitás, mint "eset" egyre világosabb körvonalakkal rendelkezik, és a közeljövőben minden bizonnyal még többet tudunk majd róla. Sokkal nehezebb probléma a nyitás kérdése általános, nemzetközi, valamint hazai értelemben, amely probléma azonban ott áll a konkrét határnyitás aktusa mögött. Ismereteim szerint Magyarországon két alakváltozat van forgalomban a nyitási, és vele együtt a szovjet rendszer felbomlási, bukási folyamatát illetően. Az egyik változat szerint, amely az utóbbi időben kezdett terjedni, minden a nagyhatalmak térfelén dőlt el. Magyarország és a szovjet befolyási övezethez tartozó többi közép- és kelet-európai ország a sakktáblán legfeljebb a paraszt szerepét töltötte be, nem aktorai, hanem csak alanyai voltak a játéknak. Mintegy a történések szeszélye, hogy hol ide tartoztak, hol amoda. A továbbiakat illetően két, egymástól alaposan eltérő állásponttal lehet a leggyakrabban találkozni. Az egyik szerint az egész, csakis világméretekben értelmezhető problémát egyedül az Egyesült Államok magatartása, politikája határozta meg és döntötte el. Olyan megfogalmazást is hallani lehetett, amely szerint az USA megnyerte az első és második világháborút, valamint a hidegháborút. Mindent megnyert tehát a 20. században, megmentve ez által Európát, a nyugati civilizációt, sőt a világ békéjét és nyugalmát is. Nem firtatom a két világháború kérdését, de felvethetőnek vélem a kérdést, hogy vajon a hidegháborút még meg kellett-e nyerni a '80-as évek második felében? A fegyverkezési versenyt az USA már előzőleg megnyerte. A Szovjetunió új főtitkára, Mihail Gorbacsov viszont leszerelési programokat terjesztett elő, és le is szerelte a hadsereg jelentős kontingenseit. Bejelentette, hogy Afganisztánból kivonja a szovjet csapatokat, és ezt meg is tette. A hidegháború fagyos légköre tehát jelentősen felmelegedett, és folyamatban voltak ígéretes tárgyalások. Következésképpen arra a konklúzióra juthatunk, hogy a kérdést helyesen nem lehet kizárólag az egyik oldal figyelembe vételével értelmezni, hanem számításba kell venni mindkét oldal magatartását és lépéseit. Ami viszont a Szovjetunió helyzetét és álláspontját illeti, abban vélhetően jelentős szerepe volt a birodalom belsejében és peremterültén lezajló folyamatoknak. Magáról a szovjet belső helyzetről egyelőre csak a "vészhelyzet" idejében ismerünk hiteles információkat, az előzmények azonban meglehetősen tisztázatlanok. E kérdéskörrel kapcsolatban nem kizárólag a Baltikumra, Ukrajnára és a Kaukázus vidékére gondolok, hanem magára Oroszországra is, és a Jelcin féle politizálás mélyebb gyökereire és előzményeire is. Mindent összevéve: a nagyhatalmi játéktéren lezajlott folyamatok értelmezése mind a mai napig meglehetősen hiányos vagy egyenesen egyoldalú.

A másik elterjedt intrerpretációs változat hazánkban a nyitást és a rendszerváltást kizárólag a belső erők mozgása alapján kezeli, és ennek végeredményeként azt a látszatot kelti, mintha egyedül a magyar tényező döntötte volna el a magyar kérdést. Ezen túlmenően jó ideig valamennyi ellenzéki politikai áramlat önmagát tartotta és hirdette meghatározónak. Mindenkinek megvolt (részben megvan) a forgatókönyve, amely a '80-as évek folyamán (elejétől vagy '87-től) folytatott tevékenységükben (szamizdat folyóirat, szervezkedés, tervezetek készítése stb.) megnyilatkozott, és amely hitelesnek is mondható. A politikai mezőnyben egyedül a szocialisták hallgattak és hallgatnak mind a mai napig arról, hogy valójában mi játszódott le pártjuk belsejében a '80-as évek második felében. A vállalt és hirdetett szerepek tekintetében azonban a legutóbbi időben új szín jelent meg a palettán. Az egyik résztvevő, amely annak idején szerfelett radikálisnak tűnt a változások kikövetelése terén, hangoztatni kezdte, hogy a rendszerváltásnak nem volt igazi részese. Ott is volt, meg nem is, mert a többiek csak az asztal végére engedték be. Valójában nem volt tehát köze a döntésekhez, és ez alapot képez arra, hogy ma új döntéseket hozzon és az országot új, más pályára állítsa.

A magam részéről azt gondolom, hogy Magyarország sorsát egyrészt nem lehet izolálni a nemzetközi helyzettől, másrészt pedig belpolitikai értelemben sem lehetséges egyetlen, vagy akár egy-két tényező figyelembe vétele alapján helyesen elmagyarázni. A nyitásban és a váltásban sok szereplő játszott közre. Legjobban a Külügyminisztérium lépéseit ismerjük, bár még azokat sem pontosan, de a közvéleménynek nagyon csekély az értesülése a korabeli kormányzati politika egészéről, valamint a Magyar Szocialista Munkáspárt és útóda, a Magyar Szocialista Párt belső erőviszonyairól, "platformosodásáról", a reformkörökről és a reform-tervekről. Sokat tudunk mindarról, ami a nyilvánosság előtt zajlott, számos dokumentum szintén napvilágot látott, a belső viták, kötélhúzások, harcok azonban nagyrészt máig láthatatlanok. Még kevésbé ismert, hogy mi zajlott le közben a párt szavazóbázisában. Azt gondolom, hogy e kérdések feltárása nélkül elfogadható és hiteles képet aligha lehet alkotni az országról és a benne végbement szellemi és politikai folyamatokról.

Végül is mit mondhatunk a saját szerepünkről, részvételünkről a nagy nemzetközi felbolydulásban, miben áll az érdemünk? Volt egy idő - ha jól emlékszem a '70-es években - amikor divatba jött a kisnemzeti, kisállami problematika. Történészek és politikusok vitatták konferenciákon és kongresszusokon a kérdést, hogy a kisnemzetnek, kisállamnak, kis országnak mi a helye és helyzete a történelemben, a világfolyamatokban. Nem emlékszem arra, hogy valamilyen derűs következtetésre jutottak volna. A kisnemzeteket és a kis kultúrákat mind a nagyhatalmak politikusai, mind a gondolkodók évszázadokon át felesleges valaminek tartották a nagy világcivilizációk szempontjából, és úgy vélték, hogy a történelem logikája szellemében előbb vagy utóbb el fognak tűnni. A 20. században e felfogásnak volt egy képviselője, Adolf Hitler, aki nem csak osztotta a kisnemzetek feleslegességének gondolatát, de tevékenyen elő is akarta segíteni az "eltüntetésüket". E kérdésre számos alkalommal kitért, és 1944-ben magas rangú katonatisztek előtt két feltétlenül megsemmisítendő kisállamot meg is nevezett. Az egyik a holland, a másik a magyar volt. Manapság a világ messze eltávolodott e gyilkos gondolatoktól, de abban úgyszólván minden elemző ma is egyetért, hogy egy kis ország mozgástere elenyésző a meghatározó nagy erők közé beszorulva. Mindenesetre, vélik sokan, és gondolom magam is, mindegyiknek van egy kis mozgástere, és a sorsuk attól függ, hogy ezt felismerik-e és fel tudják-e használni. A magyar történelemben kétségtelenül adódtak időszakok, amikor az irányadó csoportok megértették a nemzetközi helyzet által biztosított lehetőséget és megpróbáltak élni is vele. A kisnemzeti lét és történet voltaképpen attól függ, hogy az ország politikai és értelmiségi elitje felismeri-e a megnyílt lehetőséget, és kész-e, képes-e azt kiaknázni. A magyar történetre a '80-as évek második felében, valamint - különösen - 1989/1990-ben ez volt a jellemző. Ritka pillanat volt, amikor ellenzékben, az ellenzék különböző soraiban, valamint az állampárt egyes platformjaiban számos vezető személyiség, olyanok, akiket sokan követtek is, felfogták, megértették a lehetőséget, amelyet a nemzetközi erőviszonyok alakulása felkínált. A színes, sok elemből összetevődő elit a megértett lehetőséget fel is használta. Ez a boldog és szerencsés pillanat azonban nem sokáig tartott.