Szerző: Franz Vranitzky

Elhangzott az Egy Emberibb Világért Alapítvány által szervezett pódiumbeszélgetésen - Budapest, 2009. május 28.

Európa felosztásának időszakában, tehát még a hidegháború idején, Ausztria azon államközösség szélén helyezkedett el, amely magát - ahogyan akkoriban nevezték - a nyugati értékek birtokosának vallotta. Bár nem minden kommunista vezetésű állam helyezkedett el keletre tőlünk - Kelet-Berlin és Prága is Bécstől nyugatabbra található -, de összességében ők "a keletiek" voltak. Az osztrák kormányok, nemcsak a sajátom, hanem azon kollégákéi is, akik már korábban ezt a hivatalt viselték, ebből a pozícióból próbáltak az úgynevezett keleti államokkal - beleértve a Szovjetuniót is - gazdasági, külpolitikai, kulturális kapcsolatokat fenntartani és kialakítani. Ami, úgy gondolom, sikerült is.

Ez Ausztrián belül és főleg a nyugat-európai szomszédoknál nem volt magától értetődő. A szomszédok oldaláról a háttérben állandóan felbukkanó kérdés volt a következő: mit jelent az, ha ti a kommunista államokkal sokkal jobban harmonizáltok, mint mi "európai többiek"? Kicsit dühösek is voltunk, hogy például a frankfurti repülőtéren és Zürichben az egyik irány: Európa, USA és a másik irány: Kelet-Európa és Ausztria volt. De ez így volt.

A belpolitikában a következőket kell kiemelni: abban az időben, amikor még nem létezett konvertibilis valuta, egy olyan időben, amikor az Európa keleti részéhez tartozók közül jó néhány még nem volt tagja az európai valutauniónak, ekkor mi meglehetősen élénk külkereskedelmet folytattunk - export, import, beruházások stb. -, és kialakítottuk Ausztriában a hitelgarancia és a hitelbiztosítás rendszerét. Az osztrák parlamenti ellenzék mindig kritikusan megjegyezte: az osztrák államháztartás terhére finanszírozzátok a kommunizmust keleten. Azonban a valóságban ez tette lehetővé, hogy az iparunk jelentős részét felépíthessük. Ez lenne a második szemszög.

A harmadik szemszög: az osztrák szövetségi kormányok elsődlegesnek és fontosnak tartották a politikai párbeszédet a kelet-európai államvezetésekkel. Engedjék meg, hogy röviden visszatekintsek 1955-re és korábbra. 1955-ig a négy szövetséges megszállása alatt állt Ausztria. 1955. május 15-én Moszkvában írták alá az államszerződést. Tehát nem 1989-ben ötlött először eszünkbe, hogy kommunista tisztviselőkkel tárgyaljunk és megoldásra jussunk, hanem már sokkal korábban, és azt gondolom, elmondható, hogy ezen az úton-módon gondolkodásmódokat, beállítottságokat, szokásokat, hagyományokat egy korai stádiumban ismertünk meg. Egy negyedik megjegyzés: a Párizsban letelepedett amerikai újságíró, William Pfaff, aki a The New York Timesnak dolgozott, egyszer felállított egy tézist. Ez a következőképpen hangzik: a kelet-európai államokat "zárójelben" kell szemlélni, mégpedig egy olyan zárójelben, amelyben ezeket az államokat a kommunista egységpárt irányította, majd amikor a zárójel bezárult és a kommunista rezsim megszűnt, megmutatkozott, hogy ezen államok társadalmában és kultúrájában semmiféle változás nem állt be. Ez azt jelenti, hogy korábban, a kommunizmus előtti és a kommunizmus utáni időszakban többé-kevésbé azonos kulturális sajátosságokat tartottak meg és folytattak tovább.

Ez számunkra mint szomszédok számára úgy általában és Magyarország esetében különösképpen fontos volt, mert a kölcsönös megértést voltaképpen a különböző kormányzati időszakokat átívelően fenn tudtuk tartani. Ez a későbbiekben, amikor a körülmények normalizálódtak, sokat segített.

Hadd tegyek egy ötödik megjegyzést: 1975-ben zárult le a Helsinki-folyamat. Az a Helsinki-folyamat, amely végső soron az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet (EBEÉ) megalakulásába torkollott, és korai szakaszában a kelet- és nyugat-európaiakat egy asztalhoz ültette, ugyanekkor a Helsinki-folyamat alapgondolatai, mégpedig az emberi jogok, a demokrácia, a jogállam, a sajtószabadság alapelvekké emelkedtek.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a Helsinki-irányelveket 1975-ben mindenhol bevezették, de az első lépéseket megtették, alapelveket fogalmaztak meg, amelyeket még ma sem mindenki ismer el és hajt végre magától értetődően. Tudniillik a Helsinki-folyamat résztvevőinek, akik egyben az EBEÉ tagjai is, joguk van - valójában kötelességük - azokban az országokban beavatkozni, ahol a sajtószabadságot, az emberi jogokat, a demokratikus viszonyokat stb. nem tartják be. Én magam a hivatalom lejárta után 1997-98-ban, mondjuk úgy, a saját bőrömön tapasztaltam meg, amikor Albániában a demokratikus átalakulást veszély fenyegette, az EBEÉ utódszervezete, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) meghatalmazással ruházott fel, hogy az EBESZ nevében Albániában azért kezeskedjünk, hogy a demokrácia, az emberi jogok és a sajtószabadság fenntartassanak. Az akkori albán kormány nagy bosszúságára, amely ezt a cselekedetet külső beavatkozásként értékelte, de EBESZ-tagságuk miatt ez ellen igazából nem tudtak semmit tenni.

Ennek Magyarországhoz semmi köze. Csak azt állítom, hogy sok minden, ami az 1989 előtti időszakban történt és elindult, ebben a szellemben az EBEÉ/EBESZ-ben lehetséges volt, itt is létrejöttek megegyezési szintek.

Hatodik és egyben záró megjegyzésem: különösen Magyarország és Ausztria viszonyában - hiszen az osztrákok utazni vágyó népség, amilyenek lényegében a magyarok is - a korai nyitás, mégpedig a vízummentesség és egyéb más ügyek, amelyeken az ember manapság mosolyog, fontosak voltak. De én emlékszem arra, hogy mennyire fontos volt Kelet-Ausztria és Magyarország számára rövid időn belül kerékpárutat nyitni a Fertő-tó köré, és ily módon teljesen egyszerűvé tenni az egymással való kommunikációt. A magyarok és osztrákok kommunikálni akartak, nemcsak a nemzetközi mérkőzéseken, amikor még Ausztriának jó válogatottja volt - még ma is valószínűleg a magyaroknak van jobb csapatuk, mégis azt gondolom, hogy olyan híresek nincsenek, mint a maguk idejében Kocsis, Puskás és a többiek voltak. De ezek a nemzetközi mérkőzések, a kerékpárút, az osztrákok tudásvágya, körülnézni a szomszédos országban, barátságokat kötni, ismereteket szerezni, kifejezett vágyként jelentkezett, ellentétben más nyugat-európai országokkal.

Még emlékszem egy esetre, amikor vendégeink voltak valamelyik nyugat-európai államból, akik még soha nem láttak vasfüggönyt, és kérleltek minket, hogy vigyük őket a vasfüggönyhöz, hogy egyszer láthassák. Amikor meglátták, gyorsan visszaszálltak az autóbuszukba, mert azt gondolták, mégis vonzóbb a hotel, mint a szögesdrótot nézni. De maga a fal, az elhatároltság nem jelentett tényleges akadályt a kétoldalú kapcsolatainkban.

A valóságban olyan jól megértettük egymást, hogy azon a napon, Horn Gyula és Alois Mock közösen átvágták a szögesdrótot. Ehhez két megjegyzés szükséges: erről az eseményről egy fénykép jelent meg, amely bejárta a világot, és mindenhol az állt, hogy az osztrák és a magyar külügyminiszter az osztrák állam területén állva átvágják a szögesdrótot. Ez így egyáltalán nem igaz. A fotós azt mondta, hogy így nem tud fényképezni, mivel ellenfényben áll. Ezért a külügyminiszterek átmentek a magyar állam területére, és a fényképész Ausztriából készítette a felvételt. Ez az egyik, a másik: azon a napon, amikor a külügyminiszterek átvágták a szögesdrótot, már szinte semmi sem létezett belőle. Erre az alkalomra néhány új drótot kellett kihúzni ahhoz, hogy az uraknak legyen mit átvágniuk. Hát igen, amiről önöknek 10-15 percben mesélek, hosszú évekig, évtizedekig elhúzódott.