2017. december 16.

Hercegek és hercegségek a középkori Magyarországon konferencia összefoglalói

A konferencia a 2014. szeptember 20-án került megrendezésre Székesfehérváron.

Zsoldos Attila:
Hercegek és heregnők az Árpád-kori Magyarországon

A kor forrásadottságai következtében az Árpád-ház nem - vagy még nem - uralkodó tagjai, a hercegek, közül összehasonlíthatatlanul többet tudunk a bel- vagy külpolitikai eseményekbe keveredőkről, mint a valamilyen oknál fogva a háttérben meghúzódókról. Némileg meglepő, hogy a hercegek gyermekkorát illetően sem vagyunk teljesen tájékozatlanok, jóllehet azt nyilvánvalóan az eseménytelenségnek az a fajtája tehette igazán boldoggá, ami biztosítja, hogy a gyermek legfeljebb megszületésének örvendetes ténye révén kerüljön azok látószögébe, akiknek írásait néhány száz év elteltével történeti forrásként használjuk. A megszületett gyermeket - akár fiúról, akár leányról van szó - dajka gondozta. Az életkor előrehaladtával a dajkák nevelőknek adták át a helyüket a hercegek mellett. Arról, hogy a kor hol húzta meg a hercegek számára szükséges, s így elsajátítandó tudnivalók határait, csupán korlátozott ismereteink vannak. A herceget - akár az uralkodó fia, akár testvére vagy unokatestvére volt - birtokok illették meg, személyük köré pedig udvartartás szerveződött.

Az Árpádok leányai sajátos helyzetben voltak a dinasztián belül. Sorsuk általános jellemzője ugyanis, hogy hamar elkerültek szülőhazájukból, mivel férjhez adták őket valamely idegen fejedelemhez: azt, hogy kihez, a pillanatnyi külpolitikai lehetőségek vagy kényszerek szabták meg, s legkevésbé sem a személyes érzelmek. A magyar királyi udvarban így legfeljebb addig éltek hercegnők, míg anyjuk, a királyné mellett nevelkedtek, forrásaink számára gyakorlatilag láthatatlanul. Az, hogy olykor mégis éltek felnőttként Árpád-házi hercegnők Magyarországon, rendre valamely rendkívüli körülményben leli magyarázatát. Ezeknek a hercegnőknek az életében a politika valamilyen formában minden ismert esetbeb megjelent: az Árpádok leányai is megfizették tehát előbb vagy utóbb születésük előkelőségének adóját.

Bagi Dániel:
Az Árpád-kori dukátus

A 11. századi hercegség, más szóval: dukátus, történetét a magyar historiográfiában két irányból közelítették meg. A kutatók egy része a dinasztia ügyének tekintette, s ezért elsősorban a "patrimoniális királyság" keretei között tárgyalta. A második világháború utáni kutatás az államfejlődés szemszögéből vizsgálta a 11. századi hercegséget, két különböző dukátus-modellt dolgozva ki. Az egyik egyidősnek tekintette a magyar honfoglalással, s a csatlakozott népek szállásterületét látta benne. A másik azonban a 11. századi trónviszályok termékének tartotta, s az ország majdnem lakatlan peremvidékeinek feudalizációjában lelte meg szerepét.

Az előadás a dukátus kérdéskörét két szempontból közelíti meg. Az egyik a források, a másik pedig egy közép-európai összehasonlító elemzés. A források tekintetében kiemelendő, hogy a 11. századi hercegség történetét elsősorban elbeszélő kútfőkből ismerjük. Ezeket azonban sajátos formanyelven írták egy nagyon megválogatott közönség számára, akiket elsősorban a trónviszályokban résztvevők egymással szembeni viszonyrendszere érdekelte. Így feltehető, hogy a dukátus inkább csak a trónviszályok egyik kísérőjelensége volt. Másrészről az összehasonlító módszertan segítségével arra a kérdésre keressük a választ, hogy milyen összefüggés mutatható ki az Árpádok hercegségében a területi különállás és a hatalmi funkciók között.  Ez különösen a lengyel Piastok és a cseh Přemyslidák által kialakított hasonló struktúrák fényében érdekes.

Font Márta:
Rosztyiszlav herceg IV. Béla udvarában

Rosztyiszlav Mihajlovics, aki IV. Béla király Anna nevű leányát vette feleségül, a Rurik dinasztia csernyigovi ágából származik. A csernyigovi fejedelmek női ágon közeli rokonságban álltak a Halicsot és Volhíniát uraló fejedelmekkel. Ez utóbbiak közül Danyiil már gyermekként is megfordult a magyar királyi udvarban, később hol szövetségesként, hol ellenfélként került kapcsolatba II. Andrással. 1235-ben IV. Béla koronázásán a király lovát vezette. 1235 és 1241 között Béla személyesen nem, de csapatok küldésével többször is segítette. Emiatt teljesen érthető, hogy az 1238 tavaszán Magyarországra érkező Rosztyiszlav nem nyerte el sem Béla király támogatását, sem leányának kezét.

A tatárok 1239. évi támadásának Csernyigov áldozatul esett, ekkor Rosztyiszlav apja, Mihail Magyarországra menekült. Az 1240 őszén indult újabb tatár támadás nyomán - melynek során Kijevet is elfoglalták -, a nyugat felé továbbhaladó tatárok elől Danyiil is Magyarországra menekült. A tatárok magyar földre érkezése előtt mindannyian Lengyelország felé hagyták el az országot. A tatárok 1241. évi visszavonulása után a ruszbeli fejedelmek visszatértek székhelyükre és a köztük lévő konfliktusok is folytatódtak. Danyiilnak sikerült halicsi uralmát újjászervezni, Mihail és fia, Rosztyiszlav Csernyigovban kísérleteztek ugyanezzel, illetve halicsi területen való megkapaszkodással. 1243-ban Rosztyiszlav ismét Magyarországra érkezett. Béla ekkor hozzáadta leányát és felkarolta vejének halicsi törekvéseit is. 1245-ben magyar hadak indultak Rosztyiszlav támogatására, de 1245. augusztus 17-én Jaroszlav városa alatt vereséget szenvedtek. 1246-ban Rosztyiszlav apja mártírhalált halt a tatárokkal való összetűzésben, így számára a Rusz területére való visszatérés kilátástalan lett.

Az a szokatlan helyzet állt elő, hogy a magyar király veje Magyarországon maradt, itt kellett számára rangjához illő pozíciót kreálni. Rosztyiszlav a dux Galicie titulust továbbra is viselte, de ez a jogigénynél többet nem jelentett. 1247-ben e cím mellett mint banus Sclauonie is szerepelt egy oklevél méltóságnévsorában (a felsorolásban megelőzve a nádort is), majd rövidesen mint Macsó ura (dominus de Machou) lépett elő. A későbbiekben ehhez járult a dominus de Bozna és az imperator Bulgarorum cím, amelyek a déli határmenti területek kiszélesítésére tett kísérleteivel függtek össze. A terület nagyságára, a cím és a valós uralom közötti összefüggésre nehéz választ adni a források kis száma, illetve csak utalásokat tartalmazó jellege miatt. Mindenesetre világos, hogy Rosztyiszlavnak mint a király vejének dominus címe magasabb rangot jelzett, mint a terület későbbi bánjaié, de egyben kevesebb is volt, mint ami a király fiainak Magyarországon kijárt (dux). Ezt támasztja alá utódainak szerepe is, akik közül hosszútávon Konstancia cseh királyné pozíciója volt a legrangosabb.

B. Halász Éva:
Anjou István herceg

Anjou István herceg I. Károly magyar király és Erzsébet királyné ötödik fiaként, 1332. augusztus 20-án született. A fiatal herceg első ízben 1349-ben kapott területi hatalmat Szepes és Sáros megyék felett. A következő évben Szlavónia, Horvátország és Dalmácia élén állt, ekkor I. Lajos király távolléte idején a régenshercegi teendőket is ellátta. 1351-ben Erdély, 1352-ben pedig Szepes és Sáros duxa volt. Valószínűleg a Drávántúlon készült tartósabban berendezkedni, mivel 1353 tavaszától 1354. augusztusában bekövetkezett haláláig a "Szlavónia, Horvátország és Dalmácia hercege" címet viselte. A herceg udvartartását 1349-ben szervezték meg, ennek élén a hercegi méltóságviselők által. Tudjuk, hogy István udvarában az udvarbírói, a tárnokmesteri, a pohárnokmesteri, az asztalnokmesteri és az ajtónállómesteri tisztségeket betöltötték. Ismerünk hercegi udvari lovagokat és ifjúkat is. A hercegi kancelláriát az 1350-től István mellett szolgáló Megyericsei György vezette ítélőmesteri (prothonotarius) címmel, mellette Brünni Péter titkos kancellárként és kápolnaispánként működött közre a hercegi oklevelek kiadásánál. A hercegséghez tartozó megyék ispánja és az ottani királyi várak várnagya szintén a herceghez köthetőek. Erdélyben és Szlavóniában a hagyományosan a különkormányzati területek élén álló vajda és bán tisztségét betöltötték, de személyük inkább az udvar, semmint a herceg választását tükrözte. A báni és a vajdai hivatal működése a dukátus idején nem tért el lényegesen a megszokottól. A dukátus területén a királyt illető bevételek a hercegség fennállása idején István herceget illették, így ő rendelkezett a háramlás jogán (rendesen) a király kezére került birtokokkal is.

István halála után rövid ideig özvegy felesége, Bajor Margit hercegnő vezette Szlavóniát, Horvátországot és Dalmáciát, de 1356-ban elhagyta Magyarországot. Ekkor nem volt olyan felnőtt tagja a királyi családnak, aki területi hercegség élére állhatott volna, mely így megszűnt.

Neumann Tibor:
Hercegek a középkor végi Magyarországon

A történeti véletlen úgy hozta, hogy a mohácsi csata előtti szűk másfél évszázad magyar királyai közül csak kettőnek született törvényes trónörököse: Habsburg Albert utószülött fiát, V. Lászlót azonban három hónapos csecsemőként, II. Ulászló fiát, II. Lajost pedig két éves kisgyermekként királlyá koronázták. A középkor végén tehát olyan hercegekről beszélhetünk csupán, akik már nem az éppen uralkodó dinasztia, hanem az arisztokrácia tagjai voltak. Magyarországon az számított hercegnek, aki királyi családból származott - a magyar király sohasem adományozott hercegi címet főúri családnak. Elismerték ugyanakkor a külföldről hozott hercegi rangot, mint tették azt a Zsigmond-korban Munkácson letelepülő Tódor litván-podóliai herceg vagy a Boszniából Szlavóniába áttelepülő Szentszávai hercegek esetében. Az egyedüli olyan herceg a korszakban, aki főúrként nyert hercegi címet, Perényi Imre nádor volt 1517-ben, de ő is - az Esterházyak vagy a Batthyányak későbbi példájához hasonlóan - a császártól kapott német birodalmi hercegi titulust. Jellemző módon Perényi és utódai Magyarországon sohasem hivatkoztak hercegi rangjukra, csak az 1504-ben II. Ulászló királytól kapott grófi címüket viselték.

Volt ugyanakkor két olyan herceg a középkor utolsó évtizedeiben, akiknek az atyja király volt, de ők nem lettek azzá. Újlaki Lőrinc (†1524) a Mátyás király által boszniai (hűbéres) királlyá kinevezett Újlaki Miklós fia volt, és erre tekintettel Bosznia hercegének tekintették. Pályafutása nem volt éppen sikeres, élete végén azonban a király országbíróvá nevezte ki (1517). Mátyás törvénytelen fia, Corvin János számos hercegi címet viselt (liptói, szlavóniai, opavai). 1490-ben a rendek megígérték neki, hogy boszniai királlyá és fejedelmi jogokkal rendelkező szlavón herceggé teszik, de csontmezei veresége után csak az üres szlavóniai hercegi titulust kapta meg, 1494-ben azonban erről is lemondott a báni tisztségért cserébe. II. Ulászló király nyomására 1501-ben a sziléziai opavai hercegséget magyarországi birtokokra cserélte. 1504-ben bekövetkezett halálakor már csak a liptói herceg címét viselte, de a liptói birtokok már nem voltak a kezén. A Hunyadi-ház utolsó tagja, fia, Kristóf herceg fél évvel később követte a sírba.

A középkor végén a két herceg a nagybirtokosokat tömörítő bárói réteg élén álltak, amelynek többi tagja közül kizárólag státusz-szimbólumok emelték ki: címzésük a "méltóságos" (illustris, illustrissimus) volt, és a grófokhoz hasonlóan csak a király ítélkezhetett felettük. Okleveleiket bizonyos ügyekben érvényesnek (autentikusnak) fogadták el, és azokra a királyhoz hasonlóan vörös viaszból való pecsétet nyomhattak.

Pálosfalvi Tamás:
A szentszávai hercegek Magyarországon

Az előadás egy olyan hercegi család történetét vizsgálja, amely mintegy száz éve, Thallóczy Lajos kutatásai óta nem kapott figyelmet Magyarországon. A bosnyák Kosača családból származó szentszávai hercegek magyarországi szereplése a középkori magyar-bosnyák kapcsolatok egy sok szempontból tanulságos epizódja. A történet gyökerei a középkorban Humnak, magyarul Halomföldének nevezett, később Hercegovinaként ismertté vált területre vezetnek, amely Luxemburgi Zsigmond király idején Sandalj bosnyák nagyvajda uralma alatt állt. A magyar balkáni politikában is jelentős szerepet játszó Sandalj halála után országát unokaöccse, Stefan Vukčić örökölte, aki valamikor 1448 körül felvette a Szentszáva hercege címet. A címmel egyfelől a boszniai királyságtól való függetlenedését jelezte, másrészt a középkori szerb királyság jogutódjaként lépett fel. Az egyre intenzívebbé váló oszmán fenyegetés árnyékában a függetlenség elérhetetlen cél maradt: Stefan herceg haláláig, 1466-ig kénytelen volt az oszmánok, Velence és V. Alfonz aragón-nápolyi király alkotta politikai háromszögben lavírozni, Alfonz király vazallusaként, egyben oszmán adófizetőként. 1463-tól e háromszög Hunyadi Mátyás magyar király balkáni offenzívája nyomán átmenetileg négyszöggé bővült: Stefan herceg fia, Vladislav (László) a magyar király szolgálatába állt. 1466-ban Mátyás birtokcserében állapodott meg László herceggel, aki hercegovinai birtokok átengedése fejében előbb Zágráb, majd Körös megyében kapott várbirtokokat. A herceg családja ettől kezdve Szlavóniában élt, fia, Balsa Péter herceg a szlavóniai nemesség latinos műveltségű tagjává vált. A hercegek szlavóniai birtokai nem voltak számottevőek, időszakos politikai jelentőségüket nem is azoknak, hanem egy rokoni kapcsolatnak köszönhették. Stefan herceg legkisebb fia Ahmed pasa néven az oszmán birodalom befolyásos politikusává emelkedett, II. Bajezid szultán veje lett, ötszörös nagyvezír, ami bizonyos időszakokban (például 1500-1501-ben, vagy 1510 körül) felértékelte Balsa Péter herceg közvetítői szerepét. Ahmed pasa halála után e közvetítői szerep funkcióját vesztette, így a Jagelló-kor utolsó évtizedétől a szentszávai hercegek szlavóniai ága a legteljesebb jelentéktelenségben élt egészen eltűnéséig a 16. század derekán.