Szerző: Romsics Ignác

Azon funkciók közül, amelyeket a történetírás betölthet és magára vállalhat, legalább egy politikai is található: az éppen regnáló rendszer legitimálása történeti érvekkel. Kisebb vagy nagyobb mértékben erre minden rezsim igényt tart, s tollforgatók, akik ilyen szerepre vállalkoznak, mindig és mindenhol akadnak.

Az egyes korok legitimációs potenciálja természetesen különböző. Kitüntetett jelentősége mindig a félmúltnak, azaz a legitimálandó rendszert megelőző korszaknak van. A magyar történelemben ez egészen a legutóbbi évekig az első és a második világháború vége közötti negyedszázad, az 1918–19-es forradalmak időszaka s az ezt követő Horthy-rendszer volt. A ”szocializmust építő” dicső jelen sötét ellentétpárjának a magyar történelem mélypontjaként ábrázolt Horthy-rendszer, előképének pedig az első háborút követő forradalmi időszak, különösképpen az 1919-es Tanácsköztársaság számított. Változás az 1960-as évek második felében kezdődött, amikor a Kádár-rendszer valamelyest megszilárdult, s közvetlen történelmi mumussá az 1956-os forradalom és szabadságharc, azaz az ellenforradalom vált. A Horthy-rendszer kutatása agit. prop-os feladatból kezdett egyre inkább szaktudományos feladattá válni. Ugyanakkor az addigi egyoldalúságok reakciójaként az 1980-as évek elejére különféle nosztalgiák is kialakultak. A rendszerváltozást követően egyes körökben ez egészen odáig fejlődött, hogy az előjeleket felcserélve a Horthy-rendszert igyekeztek pozitív történelmi előképként felmutatni, s az 1918–19-es, illetve az 1945 és 1990 közötti időszaktól minden eredményt, heroizmust és dicsőséget elvitattak.

A politikai rendszerek legitimációs igénye mellett a mindenkori félmúlt egyoldalú és szubjektív bemutatásának másik oka az, hogy az emberi élet – különösképpen Európának ebben a szegletében – általában hosszabb, mint a különböző politikai rendszerek élettartama. Az első értékeléseket tehát mindig a letűnt korok kárvallottjai végzik el, akiktől természetesen a legkevésbé sem várható el távolságtartás, elfogulatlanság és empátia. Ők írásaikkal is igazságot akarnak osztani, s annak belátására, hogy erre éppen ők a legkevésbé alkalmasak, csak a legemelkedettebb szellemek képesek. A kádári konszolidáció alatti szaktudományos megújulásnak a Horthy-rendszert illetően kimutathatóan az is oka volt, hogy ekkor jutott szóhoz először az a nemzedék, amely már 1945 után született.

Napjainkra úgy tűnik, egy újabb historiográfiai fordulóhoz érkeztünk. Félmúlttá egyre inkább a Rákosi-, sőt a Kádár-rendszer válik, s a Horthy-kor kezd olyan semleges történelmi korrá lényegülni, mint a dualizmus vagy a reformkor. Ezzel egy időben a levéltárakban és a könyvtárakban is újabb és újabb generációk képviselői tűnnek fel. Olyanok, akiknek nemcsak a Horthy-rendszerről, hanem a Rákosi- és a kora Kádár-rendszer primitív indoktrinációs mechanizmusairól sincsenek személyes tapasztalataik.

A Rubiconnak ez a száma ennek a történelmi és egyben historiográfiai korfordulónak a terméke. E sorok írójától eltekintve, a szerzők szinte kivétel nélkül az 1960-as és az 1970-es években születtek, s felnőtté az elmúlt évtizedben váltak. Fiatalságukon és a Horthy-kor iránti érdeklődésükön túl összeköti őket az is, hogy diákként, doktoranduszként vagy már kezdő kutatóként, illetve oktatóként valamennyien kitüntettek bizalmukkal, és véleményemet kérték írásaikról. A szám ennyiben egy közel évtizedes csoportmunka eredménye, pontosabban abból ad ízelítőt, hiszen az egyes cikkek általában nagyobb tanulmányok vagy kismonográfiák összefoglalásai. Köszöntjük az Olvasót!