2017. október 23.

Hitbér és jegyajándék. A királynéi hatalom a középkorban

Szerző: Horváth Emőke

A királyné, mint az uralkodó felesége, a királyi család tagja, részesült a hatalomból. A király után ő – és a trónörökös – rendelkezett a legnagyobb hatalommal, s ennek birtoklásában a koronázás szertartása csak megerősítette a királynét. A királynéi diadém nemcsak az uralkodó feleségét, hanem a már felkent trónörökös feleségét is megillette. A fia révén hatalomhoz jutott anyakirályné e tekintetben kivétel, az ő fejére nem került korona.

A királynék koronázása a veszprémi püspök joga volt. Ennek ellenére II. András felesége, Jolanta esetében az esztergomi érsek végezte a koronázást és a királyné felkenését, amiből jogi vita is keletkezett. A veszprémi püspök jogaiban sértve érezte magát, és orvoslást kért panaszára. Végül az ügy II. Ince pápa elé került, aki pápai bírákat küldött az eset kivizsgálására. Ettől az időponttól kezdve tarthatjuk számon a veszprémi püspök királynékoronázási jogának írásos formában történő kinyilatkoztatását. Ez idáig csupán szokásjogról lehetett szó. A királyné koronázása a királyéhoz hasonlóképpen zajlott, csupán néhány részletben tért el attól.

A házasság és koronázás révén a királyné társa (uralkodótársa) lett a királynak, a hatalom részesévé vált. A királyné hatalmának írott letéteményese a házassági szerződés, melynek révén az uralkodó különböző javakat, anyagi forrásokat bocsátott a királyné rendelkezésére. A házasságkötés előtt megfogalmazott házassági szerződésekben hitbér és jegyajándék címén kaptak a királynék jelentős területeket és pénzösszegeket, melyek többnyire nem – vagy csak részben – személyre szóló tulajdonaik, hanem a méltóságukhoz kötött javak voltak.

A királynéi javakat három csoportba sorolhatjuk: a méltósághoz kötött javadalmak; a hitbér és a jegyajándék címén kapott adományok; valamint a magánbirtokok. E három kategória között nem lehet éles határt vonni, az első kettő esetében sokszor átfedés tapasztalható.

A királynék számára juttatott adományokról Gizellától kezdve vannak adataink. Az Altaichi Évkönyvekben olvashatunk arról, hogy István király birtokokat adományozott feleségének, melyeket István halála után Orseolo Péter erőszakkal visszavett az özvegytől. A ránk maradt házassági szerződésekből tudjuk például, hogy II. András 8000 márkát, a Maroson lemenő sót, a pesti szaracénok jövedelmét és Bodrog megyét adományozta feleségének, Jolantának.

A király után a királyné és a trónörökös voltak a legnagyobb földbirtokosok. Uradalmaik azonban nem egy tömbben helyezkedtek el, hanem az egész ország területén szétszórva. Mégis úgy tűnik, a királyné földbirtokosi súlya nem volt országos jelentőségű. Csak néhány olyan területről tudunk, ahol nagyobb, összefüggő füzérben találhatók a királynéi birtokok. Ilyen területnek kell tekintetnünk a hagyományosan királynéi tulajdonban lévő segesdi birtokkomplexumot, a vizsolyi ispánságot, Pilis, Pozsega és Verőce megyéket. A királyhoz hasonlóan a királyné is eladományozhatta a tulajdonában lévő birtokokat, de a méltósághoz kötötteknél ezt csak a király és a főurak jóváhagyásával tehette meg. Általában nem figyelhető meg éles elkülönülés a király és a királyné birtokai között, mind az uralkodói háztartás részét képezte. Több helyen olvashatjuk, hogy a királyné birtokaiból – nemcsak a méltósághoz kötöttekből – az uralkodó adományokat tett, jobb esetben megemlítve, hogy a királyné jóváhagyásával, beleegyezésével történik a dolog. A király tehát ezeket a területeket is mintegy sajátjának tekintette.

A földbirtokon kívül egyéb jövedelemforrás is állt a királyné rendelkezésére. A harmincad, különösen az Árpád-korban a királyné udvartartásának céljaira rendeltetett. II. András egyik 1235-ös oklevelében azt találjuk, hogy 12 000 márkát ad hitbérként leányának, illetve az aragón királynak, és ezen összeg kifizetésére lekötötte a harmincadvámokat, melyek éves jövedelmét 15 000 márkában jelölte meg.

A királyné udvara a királyénak a mintájára szerveződött, a tisztségviselők hasonló funkciókkal rendelkeztek, csupán kevesebben voltak. A szaporodó hivatali teendők ellátására, az oklevelek kiállítására külön kancelláriát hoztak létre. Pontos adatunk nincs arra vonatkozóan, hogy ez az intézmény mikor keletkezett, de az bizonyos, hogy a XIII. században már működött. Többnyire a veszprémi püspök töltötte be a királyné kancellárjának tisztjét.

1161-től bukkan fel a forrásokban a királyné udvarispánja, feladata a királyné birtokainak vezetése volt. Az Aranybulla külön említést tesz a királynéi udvarbíróról, aki a királyné ítélőszéke alá tartozó népek legfőbb bírájának tisztét töltötte be. A tárnokmester udvari szolgálatot lát el, s az ispánok – a királynéi népek tisztjei – az ő utasításai alapján végezték feladataikat. A lovászmesteri cím is létezett a királyné udvarában, de hivatala nem volt. Tudunk még pohárnok-, ételhordó- és asztalnokmesterekről is.

A királyné hatalmát az őt megillető jogok jellege minősíti. A királyhoz hasonlóan részesült a koronázás és felkenés szertartásában. A házassági szerződés és ajándékok révén jelentős nagyságú birtokokat kapott, adókivetési joggal bírt, udvartartása, kancelláriája volt, egyház feletti patrónusi és nemesítési joggal rendelkezett, összességében elmondható, hogy a királyéhoz hasonló jogai voltak. A királyt és a királynét egyazon jogi személyként fogta fel a kor, ennek ellenére a királyné önálló hatalmi, gazdasági súlya a középkor folyamán nem mondható meghatározónak.