Szerző: Póczik Szilveszter

Hitler Európa-politikája a fajok egyenlőtlenségének elméletén nyugodott. A rasszizmusra és tömeggyilkosságokra alapozott “új európai rendben” a németeken kívül a többi népre kiirtás vagy rabszolgasors várt volna. Hitler új Európája mindenben tagadása volt a hagyományos európai értékeknek, nem a népek együttműködését feltételezte,hanem egy óriási gazdasági térséget jelentett, amelyet a nem árja népektől megtisztítva Németország birtokol.

Alig telt el néhány esztendő azt követően, hogy a második világháború hadszínterein elhallgattak a fegyverek, Európa újjászervezésének és a hidegháborúnak a politikai háttere előtt máris útjára indult egyfajta történelmi revizionizmusként ismert törekvés. Az irányzat – főként német – képviselői a tények újrarendszerezésével és újraértelmezésével igyekeztek a Harmadik Birodalmat az európai politika- és hadtörténet normális jelenségeként, a hagyományos hegemoniális törekvések egyikeként bemutatni, amely nem különbözött lényegesen más nemzetek korábbi kísérleteitől.

E törekvések szélsőséges változatai Hitler rendszerét a szellemében és szerkezetében megroppant Európa újjászervezésére tett – tragikusan félreértett – kísérletként mutatják be, Hitler háborúját Európának az orosz és amerikai világhatalmakkal szembeni önvédelmi harcaként és antibolsevista prevencióként propagálják, Hitlert pedig européerré avatják, miközben a nácizmus romboló dühét jótékony homályba borítva, még a holocaustot is a sztálini Gulágra adott reakcióként kezelik vagy éppen letagadják.

A nemzetiszocializmus Európára vonatkozó elképzeléseiről Hitler írásaiból (Mein Kampf; Zweites Buch; Tischgespräche), más nemzetiszocialista vezetők hagyatékából, memoárokból, a német külügyminisztérium irataiból, a korabeli sajtóból, végül a történeti szakirodalomból alkothatunk képet. E kép távolról sem egységes, hiszen a nemzetiszocialista mozgalomban nagyon sokféle, ellentmondó eszmékkel rendelkező erő adott egymásnak randevút, a hatalomátvételt követően pedig egymás illetékességét keresztező személyek és intézmények rivalizáltak a vezér kegyeiért és érdekeik érvényesítéséért. Az így kialakult káoszban a vezér és kancellár volt a mérleg nyelve, a dolgok végső mércéje – ez tette lehetővé majdnem korlátlan hatalmát.

Hagyomány és faji doktrína között
A pártalapítás müncheni hőskorában Hitler még aligha rendelkezett kiérlelt külpolitikai elképzelésekkel. Az első világháború nyugati frontján elszenvedett katonai vereség és a versailles-i békediktátum keltette felháborodás volt a meghatározó élménye, ebből táplálkozott a győztes Angliával és Franciaországgal szembeni harcos agitációja. Gondolatai még szorosan kötődtek a primitíven értelmezett bismarcki tradícióhoz és II. Vilmos éppen letűnt világpolitikájához, a kettő közötti különbségeket azonban aligha értette meg. Amit megértett és magáévá tett, az az erőszak, a háborús hódítás szelleme volt. Hangosan követelte a Hohenzollern-császárság régi határok közötti restaurációját és a gyarmatok visszaadását.

Az 1923-ig terjedő müncheni időszak Hitler számára a tanulás periódusa, ekkor érték azok a hatások, amelyek gondolkodását pályája utolsó, gyászos pillanatáig meghatározták. A fehérorosz emigránsokkal fenntartott kapcsolatok kérlelhetetlen bolsevizmusellenességet alakítottak ki benne. Ekkor került a kezébe a cári titkosrendőrség által hamisított Cion bölcseinek jegyzőkönyve, s ez megerősítette antiszemitizmusát, melyet a Thule-társaság germán faji mítosza egészített ki. Ekkor ismerkedett meg Rudolf Hess közvetítésével Karl Haushofer geopolitikai elképzeléseivel, az élettérről és a nagytérgazdaságról szóló elméletekkel. 1921 januárjában a párt számára megvásárolt Völkischer Beobachterben Hitler már a „német nemzet germán birodalmának” megvalósítását tűzte ki a mozgalom céljául.

A balvégű müncheni puccskísérlet után Hitler a landsbergi börtön kényelmes cellájában fogalmazta elméletté, politikájának „gránitkemény alapzatává” korábban szerzett benyomásait, töredékes gondolatait. Külpolitikai vezéreszméje a fajbiológiai okokkal indokolt harc az élettérért, amelyet a kevés területtel rendelkező német néptest számára gyarmatok helyett a kontinens keleti részén, Oroszország területein talált meg. A sors kezét látta abban, hogy a bolsevik forradalommal Oroszországban a „kérlelhetetlen világzsidó” ragadta meg a hatalmat, s onnan akarja kiterjeszteni uralmát a világra. Németország történelmi küldetésének tartotta, hogy a zsidó bolsevizmus elleni világméretű harcot összekösse az élettér megszerzésének német sorskérdésével.

Hitler a keleten meghódítandó élettér kapcsán nem hagyott kétséget afelől, hogy a leigázott területekre kíméletlen germanizálás, az ott élő népekre pedig a lassú kihalás vagy kiirtás vár. Úgy vélte, a jövendő német nemzetállam feladata a Népszövetségben és az államközi kapcsolatokban folytatott diplomáciai bűvészkedés helyett az lesz, hogy „a német nép számára annyi hatalmat és területet követeljen ki, amennyi jövőjének biztosításához szükséges”. Fantazmagóriának tartott minden európai közmegegyezésre alapozott elképzelést, s később Briand Európa-koncepciójában a németség elnemzetietlenítésére szőtt tervet látta. A végcélhoz vezető út első állomásaként az európai kontinens feletti uralom megszerzését jelölte meg, amelynek legfontosabb előfeltétele a régi rivális, Franciaország megsemmisítése és az átkos kisállamiság felszámolása.

Angliának a Ruhr-válságban (1923) tanúsított békülékeny magatartása angolbarát fordulatot idézett elő Hitler formálódó külpolitikai gondolkodásában. Úgy gondolta, a konvencionális gyarmati politika feladásával megszerezheti a fajilag rokon Anglia szövetségét és a Dél-Tirolra vonatkozó német völkisch igényekről való lemondással az ekkor még példakép Mussolini barátságát.

Hitler világhatalmi elképzelései egy háromfázisú modellben rekonstruálhatóak. Az első szakaszban a kialakuló Germán Birodalom megszerzi a keleti életteret és uralma alá hajtja Európa nyugati, északi, valamint délkeleti vidékeit. Itália Római Birodalma a Földközi-tenger medencéjére – beleértve Észak-Afrikát is – terjeszti ki hatalmát. E két birodalom hosszú időre elhatárolja érdekeit a tengeri és gyarmatbirodalom Nagy-Britanniától, amely a bolsevizmus veszélyétől hajtva és gyarmatait féltve, hajlandónak mutatkozik feladni a kontinensen hagyományos egyensúlyi törekvéseit, és keleten szabad kezet ad Németországnak. Hitler e hármas szövetségi rendszer megvalósítását tekintette élete feladatának.

Hitler azonban nem mondott le egyszer és mindenkorra a tengerentúli igényekről. Távlatban lehetségesnek, sőt elkerülhetetlennek tartotta – akár Angliával szövetségben, akár annak ellenében – az Egyesült Államokkal való megmérkőzést az elsőségért és a világtengerek uralmáért. Hatalompolitikai számítása egybevágott faji elképzeléseivel, hiszen úgy vélte, a kontinentális hegemónia és az angol szövetség békés időszaka alatt a németség fajilag a világtörténelem legértékesebb népévé válik, amely egyedül jogosult a világuralomra. Ennek kivívásával a hitleri koncepció utolsó stádiumában beteljesedik és véglegesen nyugvópontra jut a fajbiológiai világtörténelem.

Hitler persze még sokáig nem tudhatta, hogy Anglia – Bismarck óta a német külpolitika zárjához való kulcs – végül nem az ő elvárásainak megfelelően fog reagálni, és történelmi időre méretezett tervének szakaszai röpke néhány évbe fognak sűrűsödni. Sokáig az sem volt bizonyos, hogy a párton belül, majd Németország katona- és külpolitikájában Hitler – egyébként is csak szűk körben és hallgatóságtól függően változó hangsúlyokkal terjesztett – utópikus koncepciója fog felülkerekedni. A párt jobbszárnyán elhelyezkedő konzervatívok a hagyományos imperializmus hívei voltak. Közéjük tartoztak a vilmosi kor magas rangú katonái, valamint a prominens náci Hermann Göring. Később hozzájuk csatlakoztak a nacionalista polgárságnak a Stresemann-féle külpolitikában csalódott egyes képviselői – mint Hjalmar Schacht –, akik leginkább a weimari jobbközép pártok külpolitikai elképzeléseit osztották, a megvalósításban azonban a militarista módszereket részesítették előnyben. Az 1914-es határok és a monarchia visszaállítása mellett tettek hitet, a kontinensen német dominancia vagy hegemónia megteremtése, továbbá a délkeleti irányú, békés gazdasági vagy agresszív expanzionizmus, végül az elvesztett gyarmatok visszaszerzése szerepelt programjukban; a rivális hatalmakkal való konfliktusokat a tengerentúli területekre kívánták száműzni.

A náci hatalom konszolidációjáig a hagyományos revizionizmus pángermán eszméktől is áthatott elképzelései tűntek a legszalonképesebbeknek, ezért a Gottfried Feder által 1928-ban megfogalmazott pártprogramban is az összes német vérű egy birodalomban történő egyesítésére került a hangsúly. A konzervatívok ellenpontjaként a Strasser fivérek körüli nemzetiszocialista szociálforradalmárok Északnyugat Munkaközössége nagyon is komolyan vette a nacionalizmus és a szocializmus szintézisét. 1929-ben meghirdetett programjukban Németország történelmi hivatását abban látták, hogy az elnyomott, köztük gyarmati népek élére állva vezesse a rabló finánckapitalizmus, a plutokrácia, vagyis a nagyhatalmak elleni harcot. Ennek érdekében elutasították a tengerentúli gyarmatosítást, és készek lettek volna szövetséget kötni a Szovjetunióval. Egyre inkább ellentétbe kerülve Hitlerrel, 1930-ban le is szakadtak a nemzetiszocialista mozgalomról.

A konzervatívokkal ugyancsak szemben állt a doktriner rasszista parasztvezér, Richard Walther Darré csoportja, amely a hagyományos gyarmati imperializmusban a germán fajra veszélyes tendenciákat vélt felfedezni. Ők a minél tágabb – orosz, angol és francia befolyástól megtisztított – közép-kelet-európai élettér mellett voksoltak, s a gyarmati politikának legfeljebb a nyersanyagigény biztosítása céljából tettek volna átmeneti engedményeket. A jövendő Germániát – Himmlerrel összhangban – kizárólag kontinentális hatalomnak, a tengeri hatalom Angliával való szövetséget és érdekmegosztást pedig véglegesnek képzelték el. Nem így a későbbi külügyminiszter, Ribbentropp, aki a közép-kelet-európai birodalom eszméje mellett egy angolellenes európai szövetség és nagyszabású tengerentúli gyarmatosítás terveit melengette.

Talán a párt berkeiben komoly súllyal nem rendelkező magányos fantaszta, Rosenberg volt az egyetlen, aki történelmi – herderi, rankei – romanticizmusától vezettetve bizonyos megértést mutatott az Európa-eszme nagyhatalmi variánsa iránt. Az ő szemében Európa négy nagy nemzet – az olasz, a francia, az angol és a német – organikus egysége és közös kulturális-politikai teljesítménye; bármelyikük megsemmisülése káoszt idézne elő; de a kisnemzetek is rendelkeznek lélekkel, és joguk van a léthez a nagyhatalmi államközösség irányítása alatt; Oroszországot viszont vissza kell szorítani Ázsiába.

Európa béke és háború között
A hatalomátvétellel szélesre tárultak a kapuk a nemzetiszocialista eszmeiség előtt. Deklarálták, hogy „a német nacionalizmus a német nép tudatos és ösztönös igénye arra, hogy államában, kultúrájában és gazdaságában megvalósítsa hit, vér, történelem, lakóhely és nyelv által meghatározott lelki egységét egy olyan korlátlan uralmi térben, amelynek középpontjában az összes német törzset egybefogó Birodalom fog állni”. A becsületre, jogra és hagyományra keveset adó Hitler azonban túl ravasz, óvatos és hajlékony volt ahhoz, hogysem teljes mellszélességgel kiálljon a szimpatizánsok és a pártsajtó – egyébként is csak belső fogyasztásra szánt – hőzöngései mellett. Sokkal inkább arra törekedett, hogy személyét, illetve kiépülő rendszerét kül- és belpolitikailag szalonképessé tegye. Szakadatlan békefogadkozásai mellett több ízben hitet tett az Európa-gondolat mellett is, hogy a hagyományos revizionizmus köntösét felöltve készülhessen tervei első szakaszának megvalósítására. Látványosan elhatárolta magát Hugenbergnek az 1933-as londoni világgazdasági konferencián elmondott, Németországnak gyarmatokat és keleti életteret követelő beszédétől, amely egyben jó ürügyet szolgáltatott a prominens konzervatív politikus félreállítására. A Népszövetség és a leszerelési konferencia elhagyása azonban már igen korán jelezte, hogy Hitler nem kér a francia dominanciájú Európából. Az egy évvel későbbi német–lengyel megnemtámadási egyezmény már a Franciaország elleni katonai csapás előkészítése jegyében született.

Hitler 1936 márciusában már elég erősnek érezte magát, hogy bizonytalankodva bár, de papírkosárba hajítsa a locarnói egyezményeket, összezúzva Franciaország vezetői aspirációit Európában. Ugyanakkor két elhíresült beszédben is bizonygatta békeszándékát és Európa iránti elkötelezettségét. Óva intett attól, hogy „Európát, a népek megváltoztathatatlan határokkal bíró közösségét bárki ostobaságból vagy indulatból gyűlölettel teljes harcokba taszítsa”, ugyanakkor éles színekkel ecsetelte a keresztény Európa bolsevista veszélyeztetettségét, a demokráciák tehetetlenségét és a védelem szükségességét. Miközben barátságos szavakkal illette a „nemzeti” Franciaországot, már javában folyt a diplomáciai offenzíva Nagy-Britannia megnyerésére: egymást váltották az orosz veszélyre való hivatkozások, a békülékeny gesztusok, egyezmények és a gyarmati követelésekkel történő zsarolási kísérletek. Marius Moutet francia gyarmatügyi miniszter már ekkor felhívta a figyelmet arra, hogy Hitler a gyarmatokkal zsarol, de cselekedni a kontinensen fog.

A német szirénhangok nem találtak süket fülekre Londonban, ahol a németbarát Rothermere lord sajtója által is bátorított újfajta Európa-politika és a Chamberlain–Halifax-féle megbékítési igyekezet jegyében jelentős engedmények árán is igyekeztek Németországot, illetve Olaszországot visszaterelni a négyhatalmi koncertterembe. 1938 márciusában, napokkal Ausztria bekebelezése előtt a brit külügyminiszter hivatalos formában is felajánlotta Németországnak a részvétel lehetőségét a gyarmatok igazgatásában és az ásványkincsek feltárásában az európai biztonsági rendszerbe történő visszatérésért cserébe. Ezzel azonban Németország együttműködésre és gazdasági összefonódásra kényszerült volna a Nyugattal. Márpedig Hitler ezt kívánta a legkevésbé.

Az 1937. november 5-én keletkezett ún. Hossbach-jegyzőkönyvből kiderül, hogy Hitler egyre inkább belefáradt Anglia körüludvarlásába, és nem utolsósorban Ribbentropp hatására elhatározta: Angliát vagy belekényszeríti a szövetségbe, vagy akár katonailag is kierőszakolja semlegességét a kontinensen folytatandó háborúban. Hitler egyedül a háborús megoldásban bízott. Egyre terhesebbek lettek számára az appeasement jegyében tett angol gesztusok, az Anschluss és a délkelet-európai német szupremáciára támasztott igények elismerése. Hiábavalóak voltak a konzervatívok, köztük Schacht erőfeszítései, hogy a tengerentúli expanzió irányába tereljék az eseményeket, hamarosan a politikai partvonalon kívül találták magukat. Hitler nagy európai háborút akart. Alig tudta leplezni a békés megoldást kínáló müncheni egyezmény feletti haragját, és már készült a prágai menetelésre.

Hitler a háborús cél érdekében instrumentalizálta a kisebbségi kérdést. A német kisebbségek kérdése egyszerre jelentett ürügyet és propagandaeszközt államok szétveréséhez vagy belső rendjének aláásásához. Ehhez azonban előbb engedelmes eszközzé kellett változtatni a kisebbségek szervezeteit. 1937-ben gleichschaltolta és az SS hatáskörébe utalta a Külföldi Németség Szövetségét (Verein für Deutschtum im Ausland). Korábbi vezetői helyére olyan politikai bábok kerültek, mint a szudétanémet Konrad Henlein. 1938-ra megbénult az Európai Kisebbségi Konferencia munkája is, amely nem minden idealizmus nélkül harcolt egy évtizeden át a nemzetiségek kulturális jogaiért, nemzetközi jogi személyiségük elismertetéséért és az európai határok – ma úgy mondanánk – légiesítéséért. Utolsó két, londoni és stockholmi kongresszusán pusztába kiáltott szóként hangzottak el a békefelhívások.

Az új rend körvonalai
A Molotov–Ribbentropp-egyezménnyel, majd Lengyelország elpusztításával kiviláglott, mit is jelent Hitler számára Európa védelme. Az egyezmény titkos záradéka előirányozta a kelet-közép-európai térség befolyási övezetekre osztását a két hatalom között, és kizárta bármely harmadik hatalom beavatkozását a térségben. Hitler a Reichstagban 1939. október 6-án elmondott beszédében ismét a béke fenntartása mellett érvelt, egyúttal meghirdette „az európai új rendet”, amelyben Lengyelország számára a keleti német néptöredékek áttelepítését, Közép-Európa számára elviselhető etnikai viszonyokat ígért. Hamarosan a gyakorlatban is megkezdődött nyugaton a kisállamiság felszámolása, és 1940 nyarán Franciaország vereségével Hitler az Atlanti-óceántól a szovjet határig terjedő terület egyedüli urává vált.

Ebben az időszakban jelent meg a Das Reich című félhivatalos hetilap, amely a háború utáni rendre vonatkozó elképzeléseket volt hivatott propagálni. Hitler határozott utasítására a sajtó – az akkor még szövetséges Szovjetunióra való tekintettel is – kerülte a konkrétumokat Európa fogalmával kapcsolatban. A Birodalom történeti vonatkozásokkal gazdagon mintázott fogalmának előtérbe kerülése jól jelzi a korlátlan európai hegemóniára támasztott igényeket: az „új rend” keretében az európai társadalmak a német társadalom mintájára fognak átformálódni; az európai belső határok a Római Birodalmat a Német Birodalomtól elválasztó Alpok-határ kivételével felszámolásra kerülnek; egy Angliával szemben álló, a világgazdaságtól függetlenített, blokádbiztos és autark európai gazdasági tér épül ki, amelyben a tervezés és termelés a német gazdaság példájára és főleg szolgálatában történik. Walter Funk birodalmi gazdasági miniszter szerint az egyre intenzívebb külkereskedelem a Délkelet-Európában bevált német gazdaságpolitika fenntartásával, de – a korábbiakkal ellentétben – multilaterális alapon fog folyni. Az elszámolási rendszer eszköze a birodalmi márka lesz, azonban távlatban is szükségtelen bármiféle valuta- vagy vámunió. Egy Goebbelstől származó titkos dokumentum köntörfalazás nélkül leszögezte: valójában „nem az európai új rendért küzdünk [...], hanem létérdekeink biztosításáért”.

Az ekkor keletkezett tervezetek előirányozták az összes skandináviai germán területnek a Birodalomhoz csatolását. Első lépcsőben azonban stratégiai megfontolásból csak Norvégia került szóba. Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy állami önállóságuk vagy akár csak autonóm státusuk fenntartásáról lett volna szó. Sorsuk, Ausztriáéhoz hasonlóan, a kisebb, Berlin – azaz Germánia – közvetlen irányítása alatt álló területi egységekre, gaukra tagolás lett volna. Szintén be-, illetve visszacsatolandó területnek számított Luxemburg és Elzász-Lotaringia, amely az új faji határ megteremtése keretében rövidesen az SS telepítéspolitikájának kísérleti terepévé vált. Hollandiának korlátozott autonómiát, a bretonoknak önálló államot szántak. Bretagne önálló államiságának előkészítésére 1940 júliusában össze is ült a Breton Nemzeti Kongresszus. A Johanne`s Thomasset professzor vezette burgundiai önállósodási törekvéseket Himmler vette pártfogásába, Burgund és Belgium sorsa azonban egyelőre tisztázatlan maradt. A vallon területeknek adandó korlátozott autonómiát Hitler hevesen ellenezte, még Mussolini sem tudta más belátásra bírni.

A germán faj egyesítésének koncepciója jegyében Hitler sürgetésére a belügyminisztérium konkrét terveket dolgozott ki az egész északfrancia terület annektálására, Franciaország státusa azonban bizonytalan maradt. Pétain marsallnak a tisztességes békére tett ígéretei ellenére Hitler sohasem gondolt komolyan sem a franciákkal való kibékülésre, sem az ország státusának akár csak korlátozott helyreállítására, sem hagyományos hatalmi egyensúlyra vagy együttműködésre.

A franciákkal szembeni győzelem háromszoros diadal volt Hitler számára. Eldőlni látszott a Rajna-vonal körüli több évszázados harc; totális vereséget szenvedett az az ország, ahonnan 1789 gyűlölt eszméi – emberi jogok, jogegyenlőség, demokrácia, parlamentarizmus – szerteáramlottak: bizonyítékául annak, milyen roskatag a rájuk alapozott társadalom; végül sikerült megtörni a versailles-i rend, az átkos kisállamiság, valamint a Népszövetség kiötlőjét és tartóoszlopát. A francia államiság maradványaira Hitler tervei szerint a biológiai lesüllyedés, elnégeresedés, céltalan vegetálás várt volna. Ennek jegyében gúnyolta ki a vichyi kormányzat „nemzeti forradalmát”, az „új állam” kialakítására tett kísérletet, és utasította el Laval ajánlkozását az angolellenes háborúban német oldalon való részvételre, miután a britek preventív céllal Mars el Kebirnél megsemmisítették a francia flottát.

Pax Germanica: a nácizmus igazi arca
Az oroszországi hadjárat előkészítését az angol imperializmus és a bolsevizmus elleni egyidejű „összeurópai” harc jelszavai kísérték. A propagandában Hitler, az USA-ra kacsintva, mint az európai és észak-amerikai közös kultúrát és civilizációt védelmező hadúr dicsőült meg. A Führer már nem is leplezte, hogy Európában nem földrajzi és civilizációs, hanem faji fogalmat lát, s határaként a szláv és germán népek közötti választóvonalat ott kívánta meghúzni, ahol az Oroszországot legyőző germán nép érdekei kívánják. Hitler pályája csúcsára érkezett, úgy tetszett, elérhető közelségbe került a nagyszabású külpolitikai koncepció első stádiumának végcélja, a keleti élettér és a totális kontinentális hatalom megteremtése.

Az élettér és az érte folytatott háború eszméje Hitler számára szent és sérthetetlen volt, olyannyira, hogy még a háború nyilvánvaló elakadása pillanatában is elutasította az oroszokkal való kiegyezés gondolatát, jóllehet a japánok és Mussolini egyaránt erre biztatták. Az oroszországi hadjárat megmutatta a nemzetiszocializmus legbrutálisabb, egyben igazi arcát. A „ködevő” Rosenberg ugyan a Keleti Területek minisztere lett, a keleti népek kiválogatására, telepítésére, valamint ukrán és balti csatlós államok kialakítására vonatkozó komplikált fejtegetései, akárcsak a pedáns Himmlernek a szlávok fajilag értékesebb és kevésbé értékes csoportjaira és biológiai nemesítésükre vonatkozó javaslatai súlytalanok maradtak az Ukrajnát irányító Erich Koch birodalmi biztos – nemegyszer önkényes, de Hitler elképzeléseivel egybevágó – népirtó politikájával szemben.

A keleti háború – szándékát tekintve is – a Szovjetunió egész népessége elleni megsemmisítő háború volt, amely mindenekelőtt az értelmiségi és igazgatási elit kiirtását, majd a népesség radikális csökkentését célozta. Hírhedtté vált, 1941 júniusában kelt komisszárrendeletében Hitler utasította a legfelsőbb hadvezetést a szovjet párt- és államigazgatás tagjainak azonnali, eljárás nélküli likvidálására. A népességcsökkentés a gyakorlatban tömeggyilkosságot, illetve Szibériába űzetést jelentett. A Generalplan Ost 1942 tavaszán jóváhagyott változata 30 millió szláv ajkú – főként lengyel, cseh, fehérorosz – lakos áttelepítésével számolt az Urálon túli területekre, hogy megteremtődjék a germánokkal benépesíthető keleti élettér.

E területek benépesítésének, igazgatásának megszervezése az SS-re várt. A telepesek művelésre földet és házat kaptak volna. A keleti végeken a háborús veteránokból lett földművesekre határőrizeti feladat is hárult volna. A keleti övezetet, különösen az Urál és a Kaszpi-tenger vonalát követő határt katonai támaszpontok – egyfajta végvárak – lánca egészítette volna ki. Bár Hitler beszélt arról, hogy a germánokat, dánokat, norvégokat, hollandokat keletre kell terelni, ezt azonban csak lassan, olyan kontingensekben látta célszerűnek, amelyek a leendő német többség számára kellően ellenőrizhetőek és „megemészthetőek”.

Himmler meg is kezdte a betelepítés előkészületeit. Az SS 1942 közepére jelentős földterületeket szerzett főleg Ukrajnában, ahol a tervek szerint az európai területek német kisebbségei – dél-tiroliak, bánátiak, besszarábiaiak, Dnyeszteren túliak – kerültek volna letelepítésre. Mivel Hitler különösen fontosnak látta a Duna-vonal német ellenőrzését, nem tekintette célszerűnek a magyarországi németség áttelepítését. Végül a történelmi Volhiniából egy erőszakosan összeverbuvált transzport útnak is indult a „megtisztított” területek benépesítésére.

A helyben maradó, megtizedelt és enklávékba szorított szlávok sorsa nem sokban különbözött volna a koncentrációs táborok lakóiétól. Iskolázatlanul, saját egészségügy, intézményrendszer, nemzettudat és lehetőleg saját vallás nélkül vegetálva lassú kipusztulás várt volna rájuk. Addig is a spártai helóták módjára az lett volna feladatuk, hogy a terület kincseit feltárják és eljuttassák a Birodalomba, cserébe pedig az olcsó német tömegtermékek fogyasztóivá váljanak. A volt Szovjetunió nyugati területein négy tartomány kialakítását vették tervbe: az Ostland Fehéroroszországot és a Baltikumot, Moszkóvia Oroszország nagyobbik részét ölelte volna fel. Ukrajna tartományhoz kerültek volna jelentős orosz területek, végül a Kaukázus vidéke képezte volna a negyedik tartományt. Fennmaradt és kelet felé korlátozottan terjeszkedhetett volna Finnország, Románia pedig a besszarábiai és Dnyeszteren túli terület birtokába juthatott volna.

A Balkánnal kapcsolatban Hitlernek nem volt végleges koncepciója, hajlott arra, hogy a Duna-vonaltól délre eső területeket Mussolini érdekszférájának ismerje el. Számos mozzanat azonban arra utal, hogy Mussolini Római Birodalmát sem tekintette fajilag egyenrangúnak, fennállását és a vele való szövetséget véglegesnek, hiszen az SS telepítési és fajnemesítési terveiből fajidegenként az olaszok is egyértelműen ki voltak zárva. Ugyanígy a Hitler által ázsiai keveréknépként jellemzett magyarok, akiket egy magánbeszélgetésben Európa legbetegebb társadalmának nevezett. Olaszország háborúból való kiválásakor Hitler felelevenítette a Habsburgok egykori területeire támasztott igényt, és Velencét is saját birodalmához kívánta csatolni.

A sztálingrádi vereség után újból barátságosabb hangsúlyokkal harsogott az Európa-propaganda: most már az Európa-erőd megteremtéséről, a „népek európai családjának” közös védelméről volt szó. Dietrich birodalmi sajtófőnök 1944 januárjában Párizsban európai sajtókongresszust rendezett, amelyen kijelentette: az új Európában a megújult Franciaországnak is „el kell foglalnia helyét a közösség egészének és minden tagjának javára”. Az efféle szólamoknak azonban már a korábbiaknál is kevesebb hitelük volt, hiszen javában folytak a túszszedések és a polgári lakossággal szembeni megtorlások.

Összegzés
A háború vesztésre fordultával a náci rendszer folyamatosan radikalizálódott, irracionálissá vált, s egyre fokozottabban fordult a pusztítás és önpusztítás felé, így mutatva ki lényegét. Hitler időről időre felerősödő és változó tartalmú Európa-propagandája nem volt egyéb üres machiavellizmusnál, nélkülözte a nagyhatalmi, de még a többi fasiszta mozgalommal való együttműködési szándékot is. Hitler, amíg csak tehette, elhárította a francia, belga, holland fasiszta csoportok ajánlkozását, mivel joggal félt attól, hogy ezek cserében önállóságot követelhetnek saját – fasisztává formált – országaik, nemzeteik számára, vagy részt kérhetnek a zsákmányból. Quisling, Mussert, Darnand és Szálasi legfeljebb utolsó aduként szerepeltek terveiben. A nem árja kisnemzetekre pedig – a legalább 6 millió zsidó és félmillió cigány áldozathoz hasonlóan – a megsemmisítés, jobb esetében az elűzetés várt volna. Sztálin véleményéhez hasonlóan, a velük való elbánás csak szállítási kapacitás kérdése volt.

Hitler számára a politika a más eszközökkel folytatott háborút, rendszere a politika megszüntetését jelentette, a szerződés az ő szemében csak „papírfecni” volt. Gondolkodásában a népek közösségét jelentő Európával a „zárt népközösség”; a szuverenitással, megegyezéssel és nemzetközi egyensúllyal a győzelem vagy pusztulás; a szabad emberrel a „néptárs” fogalmába csomagolt szolga: az embertárgy; a vallásszabadsággal és a vélemények sokféleségével a totalitárius faji doktrína; a gazdasági kooperációval a korlátlan kizsákmányolás állt szemben. A korlátlan uralom és centralizmus nevében tiltottá vált az autonómia vagy önkormányzatiság fogalmainak használata, az eszmék – még a faji eszme is – közönséges ideológiai manipulációvá züllöttek. A jogot, annak minden ágát, beleértve a nemzetközi jogot is, a nemzetiszocialista uralom törekvéseinek megalapozására, a törvénytelenség, elvtelenség, tömeggyilkosság igazolására formálták át. Hitler Európája tehát anti-Európa volt, szembefordulás az európai történelemből fakadó valamennyi szellemi, politikai és intézményi értékkel. A tények csattanós választ adnak azoknak, akik Hitlert Európa védelmezőjévé akarják avatni, de azoknak is, akik a modernizáció élharcosát szeretnék megpillantani benne.