Szerző: Bessenyei József

A mohácsi csatavesztés új korszakot nyitott a magyar nemzet történetében. Az új helyzet új eligazodást kívánt a napi politikában is. A nemesség döntő többsége Szapolyai Jánost, egy kis csoportja pedig Habsburg Ferdinándot választotta Magyarország királyává. Az ország hamarosan a két párt küzdelmétől lett hangos. A politikai élet szereplőinek alkalmazkodniuk kellett a megváltozott állapotokhoz. A legügyesebbek, a leggátlástalanabbak szinte tökélyre fejlesztették az új magatartásformát: a pártváltoztatást. Közülük a legsikeresebb Podmaniczky János volt.

A Podmaniczky család II. Ulászló uralkodása idején emelkedett az ország bárói - ma úgy mondanánk: a hatalmi elitje - sorába. Legfontosabb birtokuk a Vág folyó melletti Beszterce vára és a hozzá tartozó uradalom volt. A család feje, Podmaniczky Mihály, a királyi nehézfegyverzetű testőrség kapitánya holtan maradt a mohácsi csatasíkon. Fiai - János, Rafael és Burián - nevelése öccsére, Podmaniczky Istvánra maradt, aki túlélte a katonai katasztrófát, s nyitrai püspökként tevékeny szerepet játszott az államügyek irányításában. Mintegy szimbolizálva osztályos társai, a magyar nemesség politikai akaratát, ő tette a megválasztott Szapolyai János fejére a királyi koronát. Tettrekészségét talán az a tény is serkentette, hogy a Szapolyaiak felföldi uradalmai és várai szinte körülfogták a Podmaniczky család birtokait.

Pálfordulások
István püspök azonban ennek ellenére - vagy tán éppen ezért - nem azonosult János király ügyével. Habsburg Ferdinánd ugyanis nem nézte tétlenül riválisa előretörését. Fegyverrel támadt rá, s győzedelme után a nemesség máris tömegesen áramlott trónusához, hogy szolgálatait felajánlja. Podmaniczky István okosabb volt náluk. Helyesen mérte fel az erőviszonyokat, s még a hadjárat megkezdése előtt Bécsbe sietett, hogy a maga és unokaöccsei nevében hűségnyilatkozatot tegyen Ferdinándnak, Magyarország "egyetlen törvényes" királyának. Haladék nélkül csobánatot nyert, vagyonát háborítatlanul birtokolhatta - ami nem is csodálható, hiszen a mohácsi csatában főpapjaink többsége is odaveszett, így a Habsburgok szemében felértékelődött a nyitrai püspök személye. A kompromisszum eredményeként Habsburg Ferdinándot is István püspök koronázta magyar királlyá. Aztán meg is maradt a bécsi király hűségén 1530 őszén bekövekezett haláláig.

Történelmünk eme válságos évtizedében érte el hősünk, Podmaniczky János a férfikort, a nagykorúságot jelentő 24. életévét. A kettős királyválasztás korának fordulatai nem maradtak hatás nélkül az ifjúi lélekben. Jól megtanulta e viharos évszázad farkastörvényeit, s amikor alkalma nyílott rá, percig sem habozott alkalmazni azokat a maga hasznára. Erre mutat első önálló politikai cselekedete: 1529-ben elhagyta a Habsburg-pártot, és Szapolyai Jánoshoz csatlakozott. Az utánzásra méltó ötlet valódi háttere a családi birtokok biztosítása lehetett: püspök nagybátyja az egyik, ő a másik párton tett meg mindent azért, nehogy a Podmaniczky-vagyont bármi károsodás érje.

Bizonyára közös elhatározás eredménye volt pálfordulása, amely a családi szférán túl jól beleillett a nagypolitika legfrissebb fordulatába is: a török Bécset célzó 1529. évi hadjárata ugyanis megmutatta, hogy Szapolyai számíthat nagy keleti szövetségesének segítségére. Az ifjú Podmaniczky merész újítása ugyanakkor nemcsak abban állott, hogy a családot mindkét párton képviseltette, hanem abban is, hogy Szapolyai-pártiságát egyelőre titokban tartotta! Oly sikeresen konspirált, hogy 1530-ban még újabb birtokadományt is kapott a bécsi udvartól.

Természetesen még azokban a zűrzavaros években sem titkolhatta valaki időtlen időkig valódi pártállását. Egy időn túl már csak azért sem volt ennek sok értelme, mivel a pártváltoztatás mindig új birtokadomány reményében történt. A legjobb módszer az ellenpárt valamelyik várának az elfoglalása volt, ezt ugyanis a vitéz birtokszerző rögtön adományba kaphatta a maga királyától.

Podmaniczky János - és öccse, Rafael, aki évek hosszú során át minden "akciójának" hűséges társa volt - 1530-ban elfoglalta a Ferdinánd-párt kezében lévő Trencsén megyei Kasza várát. Elpártolása ezzel vált nyilvánvaló, és nem is késett a megtorlás. Az ekkor még Béccsel tartó Török Bálint hamarosan megszállta az addig Podmaniczky-kézen lévő Bán mezővárost és kastélyt. Ám János úr sem maradt adós a válasszal, és Illava várába ültette be erőszakkal katonáit. Pozíciójának erősségére jellemző, hogy a Ferdinánd-párt egyelőre kénytelen volt lemondani a várak visszaszerzéséről, így a Podmaniczkyak adóztatták majd az egész Trencsén vármegyét, lehetetlenné téve az országos adószedők munkáját.

Tömlöcbe a vendéggel!
Podmaniczky János úr oly erősnek érezte már magát, hogy végre sort kerített legnagyobb vetélytársa, Kosztka Miklós ártalmatlanná tételére is. Kosztka ekkoriban a Felvidék nyugati részének talán leghatalmasabb birtokosa, Árva, Sztrecsén, Lietava várak ura volt. A két férfiú közötti ellentét lényegét alighanem a "két dudás nem fér meg egy csárdában" szólás fejezi ki a legjobban. János úr a leszámolás következő módját választotta: barátságot színlelve lakomára hívta a gazdag szomszédot. Pohárköszöntőjében esküvel fogadta, hogy nem lesz bántódása - aztán tömlöcbe vetette előkelő vendégét! A jeles cselfogásnak azonban megvolt a maga Achilles-sarka: Kosztka éppúgy Szapolyai párti volt, mint foglyul ejtője. A dologból országos botrány lett. Szapolyai János az erdélyi vajdát bízta meg Kosztka diplomatikus kiszabadításával. A tárgyalások több hónapig elhúzódtak. A győztes Podmaniczkyak végül ötezer forinttal - akkoriban hatalmas összeggel - könnyítették meg a fondorkodásban alulmaradt, de végre újra friss levegőre jutott vetélytárs pénzesládáját.

A rövid távon igen impozáns anyagi siker ára a két tűz közé szorulás lett, hiszen látszott már, nem sokáig várat magára Ferdinánd híveinek ellencsapása sem. A császári főparancsnok, Hans Katzianer lovasságot küldött a sokat sanyargatott trencséni lakosság védelmére. Kosztka is örömmel fegyverkezett, hogy végre méltó bosszút álljon a rajta esett iszonyú sérelemért. Ám János úr újabb remek húzással állította helyre megingott pozícióját. Elfogadta Katzianer ajánlatát, és 1530 júliusában visszatért Ferdinánd hűségére. Hősünk egyértelmű sikert ért el: megtarthatta összes, az adott pillanatban rendelkezésére álló birtokát, míg Ferdinánd kijelentette, hogy az ő birtokából tett Habsburg-párti adományozások ezennel érvénytelenek.

A megegyezésre az utolsó pillanatban került rá a pecsét, mivel Kosztka - a Podmaniczky elleni támadás biztosítására - alig két hét múlva maga is jelentkezett Katzianernél. A budateni Podmaniczky-várkastélyért cserébe felajánlotta átállását, de a császári vezér sajnálkozva tárhatta szét a karját: mégsem támadhat rá királyi ura legfrissebb párthívére. A "királyi játszma" azonban korántsem ért véget. Szapolyai udvarának kétségkívül legnagyobb formátumú politikusa, Fráter György nagy ambícióval folytatta a párthívek átcsábítását. Már sejthetjük is a "cseri barát" újabb szép sikerét: 1535 őszén visszacsábította a Podmaniczkyakat. A Szapolyai-párt régi-új erőssége nem csupán egy szép Arad megyei várat kapott cserébe a pálfordulásért, hanem végre megint a régi lendülettel folytathatta egyetlen igazi szenvedélyét: a ravasz és erőszakos birtokszerző akciókat a Vág völgyében.

A még a Ferdinánd királytól kapott pénzen fogadott Podmaniczky-zsoldosok elfoglalták Hricsó és Lebnice várait, s a család hamarosan az adományleveleket is megkapta Szapolyai királyi kancelláriájától. A sikereken felbuzdulva, 1536 őszén rajtaütéssel elfoglalták a Nyitra vármegyei Zsámbokrét várkastélyát is. Nem lehetett nehéz megjósolni, hogy a "túloldal" előbb-utóbb megint csak megelégeli a politikai erkölcseiben ingatag, de a családi birtokgyarapításban rendkívül állhatatos Podmaniczky fivérek viselt dolgait. Megfenyítésüket egy másik szomszéd, a Habsburg-párt oszlopa, Thurzó Elek szorgalmazta a legkitartóbban, ám János úr egyelőre zavartalanul folytatta terveinek megvalósítását. Elragadta Zsolnát, Kosztka Miklós birtokát, majd Thurzó Elek egyik sasfészke, Szucsa kényszerült megnyitni előtte kapuit. Thurzó csupán a kicsiny Zsámbokrétet tudta nagy nehezen visszafoglalni.

Ebben az időben a Vág mentében nem volt hatalmasabb úr Podmaniczky Jánosnál. Zsoldosai, a hírhedt skodnikok rablásait még Nagyszombat környékén is megszenvedte a falévak népe. Amerre portyáztak, menekült a lakosság, s még a királyi adó behajtását is megakadályozták a maguk javára. Szapolyai János 1537 őszén a Veszprém megyei Palota várát adományozta Podmaniczkynak. A nagyhatalmú főúr új erősségéből a Dunántúlon is megkezdte, míg a hozzá mindenben méltó öccse, Rafael a Vág mentén folytatta a harácsolást. Ám a két király között 1538-ban létrejött váradi béke után szerényebb mennyiségű prédával kellett beérniük. A korábban szokásos birtokadományozás ugyanis jelentősen csökkent, mivel az ellenpárt kezén lévő várakat immár nem lehetett eladományozni.

A jeles taktikus (meg)menekül
Szapolyai János 1540 júliusában meghalt, s a hatalmi küzdelem újból kiélesedett. Bár a gyermek János Zsigmondot gyámjai, Fráter György és Török Bálint királlyá választatták, Habsburg Ferdinánd fokozta erőfeszítéseit az ország és főként a főváros katonai megszerzésére. Hívei kapcsolatba léptek Podmaniczky Jánossal is, de ő egyelőre nem látott okot az elpártolásra. Igaz viszont, hogy jó ideig Buda védői is hiába várták a trencséni segélycsapatokat. Csupán 1541-ben csatlakozott a királyi székhely védőihez, amikor Vilhelm Roggendorff császári generális seregei már jószerével a budai palota falának támasztották ostromlétráikat. Miután Szulejmán szultán tönkreverte a császári hadat, János úr egyike lett azon legelőkelőbbeknek, akik a csecsemő János Zsigmondot a szultáni sátorba kísérhették. Mikor azonban Török Bálintot láncra verték, a jeles taktikus "megijedett is vala - tudósít a Memoria rerum című krónika megbízható szerzője -, látva, hogy az dolog nem jó vagyon, még azon estve szakállát elmetszi, szűr csuhában felöltezik és egy puttonyt vállára fogván, ki éjjel szökik el Budából. Palota várában, ki ő háza vala, mene".

Ha valaha, hát ez lehetett az a pillanat, amikor János úr elgondolkozhatott azon, vajon az ő és hasonszőrű társai tetteinek, politikájának mennyi része volt a tragédiában, az ország végzetes romlásában. Mindenesetre 1542 elején olyan hírekről értesült, amelyek eddigi politikájának átértékelésére késztethették. A német birodalom nagy hadjáratra készült, hogy visszafoglalja Budát, s világos volt, ha a hadak sikerrel járnak, ő igen kellemetlen helyzetbe kerül. Ezért még az év tavaszán, mielőtt a seregek megindultak volna, követet küldött Ferdinánd királyhoz, hogy kegyelmet kérjen. A király elvileg megbocsátott, de a végleges megegyezést későbbre halasztotta. Podmaniczky, hogy jó szándékát bizonyítsa, olyan cselekedetre szánta el magát, amely jószerével példátlan egész pályafutása során: visszaadta azokat a birtokokat, amelyeket két évvel korábban, János király temetése után foglalt el a székesfehérvári káptalantól.

Októberben azonban a birodalmi hadjárat csúfos kudarccal végződött, így az alkudozás félbeszakadt, s csupán a Pozsonyban összeült országgyűlés döntése lendített újra a keréken. A rendek ugyanis élesen kikeltek Podmaniczky János és Rafael viselt dolgai ellen, sőt a 44. törvénycikkben leszögezték: ha János úr két hónapon belül nem hódol meg Ferdinánd királynak, és az erőszakosan elfoglalt jószágokat és várakat nem adja vissza jogos tulajdonosainak, hűtlenség bűnében marasztalják el, minden birtokát elveszíti, és azokat gyermekei, rokonai sem kaphatják vissza többé. Hogy a fenyegetés nem volt puszta szó, azt a szintén többször pártot változtató Perényi Péter, az egyik leggazdagabb főúr épp ekkoriban történt elfogatása és bebörtönzése is bizonyította. Úgy látszott, Ferdinánd király végképp megelégelte a törvények semmibevételét, az ököljog uralmát legkeletibb országában.

Farkasból nem lesz bárány
Mindezeket megfontolva, Podmaniczky újra felvette a tárgyalások fonalát, most a fegyverek helyett a diplomácia eszközeit részesítette előnyben. Kegyelmet kérő irata azonban nem alázatos behódolás, hanem inkább a felajánlott szolgálatokért jó árat igénylő önérzetes előterjesztés volt. Arra kérte a királyt, hogy őt, testvérét és szolgáikat erősítse meg korábban nyert adományaikban. Meg kívánta tartani mind a Ferdinándtól, mind a Szapolyai Jánostól kapott birtokokat, Palota várát a zirci és jásdi apátsággal, Lebnice, Hricsó, Szucsa, Illava várait. Bár az ajánlat igencsak ellentmondott a fent idézett törvénycikknek, úgy látszik, végül Ferdinánd úgy látta, megér neki ennyit a Vágvidék békéje. Az uralkodó kézjegye 1543. július 20-án került rá az egyezséglevélre.

A nagy pártváltoztató tehát ezt az akcióját is kiváló eredménnyel zárta le. Amit egy élet fáradságos ide-oda pártolásával, csellel, ármánnyal, erőszakkal összeharácsolt, azt most a koronás király, íme, szentesítette. Mivel pedig vállalta az úgymond jogtalanul szerzett várak és uradalmak visszaadását, jóakaratának jeleként néhány kisebb birtokot valóban visszabocsátott a korábbi tulajdonosoknak. Ám a farkasból nemigen lesz bárány, szó sincs tehát jellemének, személyiségének bármiféle megváltozásáról. Amikor az "ősellenség", Kosztka Miklós hibát követett el, János úr egy percig nem habozott, hogy fegyverhez nyúljon. Kosztka ugyanis ismét "ügyetlen" volt, s elszalasztotta a kellő pillanatot, hogy bocsánatot nyerjen korábbi rablásaiért. Felségsértésért perbe fogták, s birtokai egy részét - milyen érdekes véletlen - éppen a Podmaniczky családnak ítélte oda a király.

Jöhetett tehát a régi recept: "jogai" védelmében János úr ostrom alá vette Sztrencsén várát. Végül Salm Miklós, az ország császári főkapitánya kellett, hogy beavatkozzon: haddal indult Sztrencsén alá. Ezt azonban a viszálykodó főurak sem kívánták megvárni, gyorsan négyhónapos fegyverszünetet kötöttek. Ismerve a nemes szerződő feleket, nem csodálható, hogy egyikük sem tekintette az 1545 októberében életbe lépő fegyvernyugvást véglegesnek. Ezúttal azonban nem a kétkedőknek lett igazuk. János úr nem rúgta fel a szerződést - talán ez az egyetlen, amelyet maradéktalanul betartott egész életében -, mivel megkötése után hamarosan meghalt.

János úr úgy távozott el az élők sorából, hogy senki sem ejtett könnyet utána. Nemzetségét ugyan az ország leghatalmasabb földesurai közé emelte, de az országos szerephez társítható tágabb látókör, emelkedett erkölcsiség, az ország üdvét szolgáló nemes ambíció messze kívül esett az ő horizontján. Életútja, amely a korabeli nagybirtokosok tipikus viselkedésének hű tükre, egyértelműen bizonyítja felelősségüket abban a történelmi tragédiában, amely egy virágzó államot három részre szakított, gazdaságát tönkretette, népét idegen hadak könnyű prédájául vetette. Ha Podmaniczky János bármit is felismert ebből a felelősségből, de nem törődött vele, csak növekedhet elmarasztaló ítéletünk súlya. Sajnos, sokkal valószínűbb, hogy még csak fogalma sem volt róla.