Szerző: Takács Judit

Előadásomban a homoszexualitás diszkurzív történetével foglalkozom a (homoszexuális) kifejezés megszületésétől napjainkig, valamint áttekintem a magyar jogalkotásban tükröződő homoszexualitáskép történeti előzményeit és mai jellegzetességeinek gyökerét – különös tekintettel azokra a büntetőjogi rendelkezésekre, melyek hosszú időn át a homoszexuálisokat érintő intézményesített diszkrimináció alapjául szolgáltak.

1. A homoszexualitás diszkurzív története
Az 1980-as évek második feléig valójában csak sejteni lehetett, hogy Kertbeny Károly, a magát magyarnak valló író, műfordító, publicista a szerzője annak a két 1869-ben névtelenül megjelentetett értekezésnek, amely a homoszexuális férfiak büntetőszankciók alóli felszabadításáért emelt szót Poroszországban és a poroszdominanciájú Észak-német Államszövetségben. Ezek egyikében szerepeltek először a „Homosexual” és a „Heterosexual” szavak. Rövid jogtörténeti áttekintésként a következőket érdemes megjegyezni. Poroszország volt az egyik első olyan német állam, amely az akkoriban szodómiának nevezett cselekményért 1532 óta járó halálbüntetést a 18. század végén, 1794-ben börtönbüntetéssel és korbácsolással, illetve testi fenyítéssel váltotta fel. Ám a 19. század elején, 1810 után több német állam – köztük Bajorország, Württemberg és Hannover – már az 1791-es Code Napoléon mintájára a férfiak közötti szexuális aktus teljes büntetlenségét vezette be. Ezt váltotta fel 1871-ben az új egységes birodalmi bünte tőtörvényköny 175-ös paragrafusa, amely a szigorúbb porosz törvénykezés kiterjesztését jelentette az addig a férfiak közötti szexuális kapcsolatokat büntetlenül hagyó országrészekre is.

A birodalmi büntetőt örvénykönyvet – a 175-ös paragrafussal együtt – 1870-ben fogadták el az újonnan létrejött Észak-német Államszövetségben, majd 1872. január 1-jén lépett hatályba a birodalom egész területén, felváltva ezzel az 1815 óta létező 36 szuverén törvényhozói entitás joggyakorlatát. A 175-ös paragrafus csak a férfiak között zajló „erkölcstelen természetellenes aktusokat" büntette, maximum ötéves bebörtönzéssel. A 175-ös paragrafus hatálya eredetileg csak az anális közösülésre terjedt volna ki, de a későbbiekben a fellebbezési bíróságok kiterjesztették hatályát – a kölcsönös maszturbáción kívül – a „közösüléshez hasonló aktusokra” is. Itt érdemes megjegyezni, hogy a nők közötti szexuális kapcsolatot törvény által egyáltalán nem szankcionálták.

Kertbeny Károly budapesti kézirattári anyagában található feljegyzések alapján megállapítható, hogy „A porosz büntető törvénykönyv 143-as paragrafusa és ennek 152-es paragrafusként való fenntartása az Észak-német Államszövetség büntetőtörvénykönyv-tervezetében”, valamint „A porosz büntetőtörvénykönyv 143-as paragrafusa által okozott társadalmi kár...” című értekezések szerzője Kertbeny volt. Az utóbbi röpirat azért érdemel különös figyelmet, mert ebben szerepel először a homoszexualitás – „Homosexualität” – kifejezés publikusan. Ezenkívül az említett iratokból az is nyomon követhető, hogy Kertbeny 1865 és 1868 között rendszeresen levelezett az úttörő „meleg aktivistaként”, illetve néhol a „meleg felszabadítási mozgalom nagyatyjaként” emlegetett Karl Heinrich Ulrichsszal.

A jogi végzettségű, klasszikus műveltségű Ulrichs (1825–1895), 1864–65-ben jelentette meg azt a kiadványsorozatot Kutatások a férfiak közötti szerelem rejtélyéről címmel, melyben kifejtette, hogy a férfit férfi iránti szerelemre ösztönző hajlam lelki feminitást feltételez. E férfiak elnevezésére új terminológiát vezetett be: „Urningnak” nevezte őket. A „férfitestbe zárt női lélek” megnyilvánulásai Ulrichs szerint nem tekinthető se bűnnek, se betegségnek.

Hannover 1866-os porosz megszállása után Ulrichsot Poroszország elleni agitáció vádjával 1867 folyamán kétszer is bebörtönözték, majd 1867. júliusi szabadulásakor az immár porosz tartománnyá vált Hannoverből száműzve Münchenben folytatta tevékenységét, ahol 1867. augusztus 29-án a Német Jogászok Kongresszusán a férfiak közötti szexuális kapcsolatot tiltó törvények eltörlése mellett érvelt, sikertelenül. Ez volt az első eset, amikor egy önmagát nyíltan felvállaló érintett a férfiszerelemhez való jogokért nyilvánosan szót emelt. Ulrichs korai „melegkampánya” azonban hatástalan maradt, sőt, az 1871-ben létrejött német egységesülés a férfiak közötti szexuális kapcsolatot szigorúan tiltó porosz törvénykezésnek az egész országra való kiterjesztését hozta magával. Ezután Ulrichs politikai mozgástere teljesen beszűkült, ezért elkeseredésében 1880-ban kivándorolt Olaszországba, ahol 1895-ben halt meg.

Kertbeny és Ulrichs 1865 és 1868 közötti fennmaradt levelezéséből, valamint megjelent értekezéseikből kitűnnek a két korai szabadságharcos érvei közötti különbségek: Kertbeny ugyan elfogadta a homoszexualitás veleszületett ösztönjellegéből adódó elnyomhatatlanságát, de legfőbb érvként azt hangsúlyozta, hogy a modern államnak ki kellene terjesztenie az állampolgárok magánéletébe való be nem avatkozás elvét a homoszexuálisokra is. Kertbeny Ulrichsszal ellentétes perspektívából közelítette meg a kérdést: nem a homoszexuálisok – azaz egy kisebb létszámú társadalmi csoport – jogi felszabadításához hasznosítható biológiai érveket kereste, hanem a homoszexuális aktusok szabad gyakorlásához való jog mindenki számára való biztosítását szorgalmazta. Meggyőződése szerint ugyanis az államnak nincs joga az egyén szexuális magatartásával kapcsolatos magánügyekbe – sem – beavatkozni. Kertbeny így írt – valószínűsíthetően Ulrichs–nak – egy 1868. május 6-i dátumú levéltöredékben:

„A veleszületettség bizonyítása azonban egyáltalán nem vezet célhoz, főleg nem gyorsan, és ezenkívül veszélyesen kétélű fegyver, bármilyen érdekes is legyen ez a természeti rejtély antropológiai szempontból. Hiszen a törvénykezés nem kérdezi, hogy a hajlam veleszületett-e, hanem csak e hajlam személyes és társadalmi veszélyei, a társadalomhoz való viszonya érdekli. Vannak például születésüknél fogva vérszomjas emberek, piromániások, monomániások stb., de őket sem hagyják háborítatlanul kiélni hajlamaikat, még ha ezek orvosilag bizonyítottak is..., azért csak izolálják őket, és ezáltal szélsőségességüktől a társadalmat. Így semmit sem nyernénk azzal, ha sikerülne akár a legkétségbevonhatatlanabb bizonyossággal is bizonyítani a veleszületettséget. Sokkal inkább arról kell meggyőzni az ellenfeleket, hogy éppen az általuk használt jogi fogalmak szerint nincs semmi közük ehhez a hajlamhoz, akár veleszületett, akár szántszándékos, mivel az államnak nincs joga beavatkoznia abba, amit két tizennégy év feletti ember önként, a nyilvánosság kizárásával, harmadik személyek jogainak megsértése nélkül egymással művel, akkor sem, ha ez e két ember számára súlyos következményekhez vezet...” (Bessenyei Nóra fordítása).

A homoszexualitással kapcsolatos, az 1860-as évek végén rendkívül modernnek számító emberjogi érvelése mellett Kertbeny másik újításaként az általa bevezetett szexualitás-terminológia említhető, melyben nem fordultak elő sem urningok, sem uranizmus. Ehelyett a homoszexualitás, a heteroszexualitás, a monoszexualitás és az állatokkal létesített szexuális kapcsolatra utaló, nehezen magyarítható „Heterogen” fogalmakat hozta forgalomba, melyek közül az első kettő máig maradandónak bizonyult.

Az egyén önmagával folytatott – önkielégítő – szexuális gyakorlatára vonatkozó monoszexualizmuson belül Kertbeny megkülönböztetett "Onaniát" és mesterséges onanizmust. Az azonos neműek szexuális kapcsolatát jelentő homoszexualitást pedig négy altípusba sorolta: ide tartozott a platonizmus, azaz az idősebb férfiak fiatalabb fiúk felé irányuló imádata, ami azonban nélkülözte a nemi szervek érintését és a tisztátalan gondolatokat; a kölcsönös onánia, azaz a kölcsönös (ön)kielégítés; a homoszexualitás női verziója, a tribadizmus és a – férfiak önkéntes anális közösülésére utaló – "Pygismus" aktív és passzív formája. A "Heterogen" Kertbenynél a korábbi "Sodomia" vagy "sodomia generis" néven említett cselekmények alanya lett, míg a "Heterosexual" a "Fornikation", azaz paráználkodás megvalósítóját jelölte.

Kertbeny a homoszexualitást sem a korábbi Ulrichs-féle "férfitestbe zárt női lélek" elméletével magyarázta. Szerinte a homoszexuálisokban nem valamilyen fajta nőiség keresendő, hanem inkább egy másfajta férfiasság; a homoszexuálisok szexuális ösztönbeállítottságuktól függetlenül igazi férfiak. Kertbeny a szexuális hajlamok három alapvetően eltérő kielégítési módozatát különböztette meg, melyeket különböző személyiségtípusoknak vélt megfeleltethetőnek. A szexuális hajlamok kielégítésének módja szerinti fő szexualitásformák a következők: monoszexualizmus vagy onanizmus, homoszexualizmus, valamint normálszexualizmus azaz heteroszexualitás.

Kertbeny szerint a monoszexualizmus vagy onanizmus az a kielégülési mód, amit valószínűsíthetően mindenki gyakorol, különösen fiatalabb korában, a szexuális összevisszaság éveiben. De vannak olyan női és férfi onanisták – a népesség kb. hatoda –, akiknek veleszületett hajlamuk van a saját kezükkel, mesterséges eszközökkel vagy csupán fantáziálás általi önkielégítésre. A monoszexualizmus fizikai és mentális betegségekhez, valamint "morális tekintetben a szív egoista megkeményítéséhez" vezethet a test legyengítése és a fantázia túlerőltetése miatt (Kertbeny-t idézi Féray–Herzer 1990:34).

A homoszexualizmus a népesség két százalékát érinti – legalábbis Kertbeny saját tapasztalataira alapozott becslése szerint. Ide tartoznak a kizárólag kölcsönös onániát végzők, az aktív – vagy „szuperférfias" – és a passzív pigisták, valamint a szexuális ösztöneiket plátói módon, szexuális érintések nélkül kiélő platonisták csoportja.

Kertbeny a népesség többségének veleszületett szexuális kielégülési formájának a normálszexualizmust, azaz a heteroszexualitást tartotta. A heteroszexualitást „határtalan degenerációs kapacitása" különbözteti meg a monoszexualitástól és a homoszexualitástól: a heteroszexualitás ugyanis Kertbeny szerint a szexuális ösztön legerősebb megnyilvánulási formája, így a heteroszexuális hajlam kielégítésére irányuló vágy a legkevésbé kordában tartható, vagyis ez vezethet a legszélsőségesebb és legelfogadhatatlanabb kielégülési formákhoz. Heteroszexuális platonisták például azért nincsenek, mert az egészséges egyéneket „egy állatias szexuális ösztön" hatására mindig „szenvedélyes közösülésre ragadtatja a kéjvágy".

A három csoport közötti fő különbséget Kertbeny a szexuális ösztön eltérő erősségi fokaiban vélte megtalálni: a szexuális ösztön erőssége – és így ártalmassága és bujasága – az onanista felől a homoszexuálison át a normálszexuális felé egyre növekszik. Ha például egy normálszexuális nem tudja megfelelően kielégíteni szexuális ösztöneit, akkor valószínűleg az "önszennyezés" útjára lép: kiskorúakat molesztál, vérfertőz, állatokkal vagy halottakkal erkölcstelenkedik, kínoz, vérszomjassá válik, esetleg szexuális indítékból gyilkol. Ezzel szemben Kertbeny a homoszexualitás és a különféle monomániák, illetve zavart érzelmi hatások közti bármilyen összefüggésnek még a lehetőségét is kizárta.

Kertbeny „átmeneti típusokkal" nem foglalkozott, bár elismerte, hogy léteznek olyan egyének, akikben a női és a férfi szexuális ösztön keveredik – „róluk azonban még túl keveset tudunk", írta. Szexualitásterminológiáját viszont úgy alkotta meg, hogy a normálszexuális kategóriába befértek azok a nőfaló férfiak, akiknek hódítási listájáról nem hiányoztak a fiúk és férfiak sem.

Kertbeny eddig Magyarországon jórészt ismeretlen (homo)szexológiai munkásságának rövid áttekintése alapján tehát elmondható, hogy – irodalmi aspirációi nem túl színvonalas kivitelezésén túl – mégis alkotott valami maradandót: homoszexuális és heteroszexuális szavainkat.

A homoszexuális szót sokan orvosi ízű kifejezésnek érzik, ami annak köszönhető, hogy a 19. század végétől az 1970-es évekig e kifejezést az azonos neműek közötti vonzalmakat egyfajta patologikus jellemzőként, degenerációként, illetve betegségként kezelő medikalizált megközelítés sajátította ki.

Az új szóalkotási és megnevezési igény a szexualitás általános szemléletében kezdődő változást is tükrözte: a korábban társadalmi hasznosságuk alapján funkcionálisan besorolt, elszigetelt szexuális aktusok egyre nagyobb eséllyel válhattak életforma-teremtő szexuális kapcsolatok alkotóelemeivé. Ahogy Michel Foucault is hangsúlyozta „A szexualitás története” I. kötetében: A szodómia „a tilalmas cselekedetek egyik típusa volt; az elkövetője pusztán jogi alany volt, semmi egyéb. A 19. századi homoszexuális azonban már személyiség."

2. Jogtörténeti áttekintés
Az azonos nemű partnerek közötti kapcsolatok társadalmi fogadtatása történeti és szocio-kulturális szempontból – némi leegyszerűsítéssel élve – négyféleképpen kategorizálható: bűnként, betegségként, normasértésként és szabadon választható életformaként.

A nyugat-európai társadalmakban a 18–19. századig a bűndiskurzus volt az uralkodó. Ezt váltotta fel a 19. század végétől a homoszexualitás medikalizált modellje, melynek megkérdőjelezése csak a 20. század utolsó harmadára vált általánossá. A társadalmi devianciák kutatói a 20. század közepétől kezdték felfedezni vizsgálandó témaként a különféle szexualitásformákat, köztük a homoszexualitást mint társadalmilag konstruált jelenséget. A homoszexuális életforma szabad választását alapvető emberi jognak tekintő értelmezések csak a 20. század második felében jelentek meg – a mai európai uniós törvényi szabályozás azonban már ennek az elvnek a széles körű elfogadását tükrözi.

A magyar jogalkotásban és jogalkalmazásban tükröződő homoszexualitással kapcsolatos nézetek vizsgálata során nyomon követhetők a homoszexualitás társadalmi kategorizációjának változatai: bűn – betegség – a társadalomra bizonyos mértékig veszélyes normasértés. Az azonos neműek kapcsolata szabadon választható és jogi megkülönböztetések nélkül élhető életformaként nem szerepel a magyar jogrendszer által kínált lehetőségek között.

1878 előtt nincs meghatározott büntetése a „természet elleni fajtalanságnak” (egy 1843-as terminológia szerint: a „természet elleni közösködésnek”), illetve a „szodómiának” – a döntés a „bíró bölcsességén” múlik. Az 1751-es, Bodo-féle Jurisprudentia criminalis szerint „a magyar nép annyira elsajátította az erényesség és szűziesség erényét és egyébként is olyan szemérmetes, hogy tulajdonképpen nincs is szüksége külön ilyen törvényre, azaz még a büntetés által sem utal arra a lehetőségre, hogy ilyesmit egyáltalán el lehet követni”. A Constitutio criminalis Theresiana 1769-es kiadásában a szodómia elsősorban az embernek állattal vagy holttesttel; másodsorban embernek azonos nemű partnerével – vagy eltérő nemű partnerrel természetellenes módon – való üzekedését jelentette; harmadsorban azt, ha valaki egyedül követett el természetellenes fajtalanságot, büntetése pedig a „föld színéről való tűz általi eltüntetés” volt. II. József 1787-ben életbe lépett büntető törvénykönyvében a büntetést „böjtöléssel szigorított fogházra” módosították.

1878 és 1961 között a „természet elleni fajtalanság” (azaz „szodómia”) három esetét büntetik:
• nemi közösülést állattal,
• azonos nemű személlyel,
• vagy különböző nemű személlyel, de természetellenes módon.

Erőszak alkalmazása nélkül elkövetve vétségként kezelendő, maximum egy év börtön büntetési tétellel, az erőszakos változat bűntettnek számít, és maximum öt év bebörtönzéssel fenyeget; a nők által elkövetett „természet elleni fajtalanságot” nem büntetik.

1961 és 1978 között eltérő a beleegyezési korhatár: 14 év heteroszexuális kapcsolatokban, 20 év homoszexuális kapcsolatokban. Emellett kiemelten szerepel a „másokat megbotránkoztató módon” elkövetett fajtalanság büntetése, a büntethetőség tekintetében azonban már nincs különbségtétel nők és férfiak között (azaz a nők is büntethetővé válnak). Az embernek állattal való fajtalansága kivonódik a büntetendő cselekmények köréből. Továbbá kizárólag a „házastársi életközösségen kívüli” fajtalanságra kényszerítés tiltott (míg a házasságon belüli erőszakos nemi cselekmények tiltása egyáltalán nem szerepel – sőt, az 1961. V. tv. 277.§ szerint „ha az elkövető és a sértett az elsőfokú ítélet meghozatala előtt házasságot köt, a büntetést korlátlanul enyhíteni lehet”). 1961-től mellőzik a „természet elleni fajtalanság” általános, azaz minden korlátozás nélküli pönalizálását. A 20 év alatti azonos nemű partnerrel vagy a „másokat megbotránkoztató módon” elkövetett „természet elleni fajtalanság” maximális büntetési tétele 3 év börtön.

1978 és 2002 között még eltérő a beleegyezési korhatár: 14 év heteroszexuális kapcsolatokban, 18 év homoszexuális kapcsolatokban; a 18 év alatti azonos nemű partnerrel elkövetett „természet elleni fajtalanság” maximális büntetési tétele 3 év börtön.

Tágabb értelemben az LMBT emberekre vonatkozó antidiszkriminációs és egyenlő bánásmóddal kapcsolatos jogi szabályozás 1989-ben kezdődött, amikor a diszkrimináció tilalma bekerült az Alkotmány 70/A paragrafusába. Az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló 2003. évi CXXV. törvény elfogadása előtt is voltak Magyarországon diszkriminációellenes törvények, melyek között említhető az alkotmány, a Munka Törvénykönyve (1992. XXII. törvény, 5 §), a közoktatási törvény (1993. LXXIX. törvény, 7.§) és az egészségügyről szóló törvény (1997. évi CLIV. törvény, 7.§). Elvileg ezek a törvények szexuális irányultságuktól függetlenül minden állampolgár – illetve az alkotmány esetében minden Magyarországon tartózkodó személy – számára azonos bánásmódot biztosítottak az adott területeken, gyakorlatilag azonban csak az egészségügyről szóló törvény nevesítette a törvény szövegében a szexuális orientációt. Minden más esetben a szexuális irányultság a faji, a bőrszín szerinti, a nyelvi, a vallási, a politikai, a származási, a vagyoni vagy a születési helyzet alapján történő megkülönböztetést tiltó listák végén szereplő tágas „egyéb helyzet” halmaz egyik lehetséges, de nem szükségszerű elemeként értelmeződött.

Az Igazságügyi Minisztérium 2002 novemberében publikált törvénykoncepciójában 14 diszkriminációs alapot különböztet meg: faj, szín, nemzetiség, nyelv, fogyatékos állapot, egészségi állapot, vallás, politikai vagy más vélemény, nem, szexuális irányultság, életkor, társadalmi származás, vagyoni vagy születési helyzet, egyéb helyzet.

A tárcaközi egyeztetések és a nyilvános konzultációk után a törvény szövegébe a diszkriminációs alapok közé bekerült a nemi identitás is. Így a törvény összesen 20 diszkriminációs alapot tartalmaz. Ezek a következők: nem, faji hovatartozás, bőrszín, nemzetiség, nemzeti vagy etnikai kisebbséghez való tartozás, anyanyelv, fogyatékosság, egészségi állapot, vallási vagy világnézeti meggyőződés, politikai vagy más vélemény, családi állapot, anyaság (terhesség) vagy apaság, szexuális irányultság, nemi identitás, életkor, társadalmi származás, vagyoni helyzet, a foglalkoztatási jogviszony vagy munkavégzésre irányuló egyéb jogviszony részmunkaidős jellege, illetve határozott időtartama, érdekképviselethez való tartozás, egyéb helyzet, tulajdonság vagy jellemző.

További olvasmányok:

A homoszexualitásról röviden.
IN: A nők és a férfiak története Magyarországon a hosszú 20. században. Kiegészítő tananyag a középiskolák számára.
Írta és összeállította: Pető Andrea. Szerkesztette: Tarajossy Zsuzsa.
Budapest, Szociális és Munkaügyi Minisztérium, 2008; 37-–38.

Takács Judit–Mocsonaki László–P. Tóth Tamás (2008) A leszbikus, meleg, biszexuális és transznemű (LMBT) emberek társadalmi kirekesztettsége Magyarországon.
IN: Esély 2008/3. 19(3):16–54.

Kertbeny Károly és a magánélet szabadsága.
IN: HOLMI 2008/12. 20(12):1613–1626.

Takács Judit: Az egyenlő bánásmód gyakorlatai.
Új Mandátum Kiadó: Budapest, 2007.
http://mek.oszk.hu/06600/06652/index.phtml

Takács Judit: Homoszexualitás és társadalom
Új Mandátum Kiadó: Budapest, 2004.