2017. július 22.

Horthy István kormányzóhelyettessé választása. Az utódlás kérdése

Szerző: Péntek Rita

Horthy Miklóst, a Nemzeti Hadsereg fővezérét 1920 márciusában ideiglenes jelleggel, a királykérdés végleges megoldásáig választották Magyarország államfőjévé. Ez az ideiglenesség azonban néhány hónap híján negyedszázadig tartott. Innen az elnevezés: Horthy-kor, Horthy-rendszer, illetve király nélküli királyság. Ennek az ideiglenességnek a meghaladására 1920 és 1945 között több kísérlet történt. Ezek egyike a Horthy-család hatalmának és magas közjogi méltóságának örökletessé tétele volt. Ennek érdekében felmerült Horthy, illetve fia vagy unokája királlyá koronázásának terve, s ennek alternatívájaként az is, hogy a kormányzói méltóság öröklődjék a családon belül.

Amikor 1920. március 1-jén a nemzetgyűlés Horthy Miklós altengernagyot kormányzóvá választotta, személyét és a kormányzóság intézményét még mindenki átmeneti megoldásnak gondolta. Hamarosan kiderült azonban, hogy a Habsburg-restaurációra, amiben sokan reménykedtek, a nagyhatalmak ellenállása miatt nincs mód. A kormányzóság így egyre inkább állandó jelleget kezdett ölteni. Horthy Miklós azonban az 1930-as évek második felében már közel 70 éves volt, és egyre többet betegeskedett. Ezért – s a Horthy-dinasztia megteremtése érdekében – egy szűk körben felvetődött, hogy a kormányzót fia helyettesítse.

Törvényes szabályozás
Horthy Miklós az utódlási problémát úgy kívánta megoldani, hogy politikai végrendeletében maga jelölne ki két vagy három lehetséges utódot. 1937 nyarán meg is kérte Darányi Kálmán miniszterelnököt, hogy dolgozzanak ki ennek értelmében egy törvényt. Darányi fogalmazványa szerint a parlament csak nyílt szavazással állíthatott volna más jelöltet Horthy jelöltje helyett. Az akkori politikai körülmények között aligha volt elképzelhető, hogy az országgyűlés ilyen módon szembehelyezkedik a kormányzó akaratával, így a törvény nagymértékben korlátozta volna a képviselőház és a felsőház szabad akaratnyilvánítását. Ezzel érvelt például Rassay Károly, a liberális Polgári Szabadságpárt elnöke is, amikor a képviselőházban felszólalt a törvényjavaslat ellen. Rassay a kormányzó utódjelölési jogát is kifogásolta, mivel az még a királyt sem illette meg, hiszen őt kötötte az örökösödési rend. Feleslegesnek tartották a törvény kidolgozását azért is, mert az 1926. évi XXII. törvénycikk már rendelkezett arról, hogyan válasszanak új kormányzót a kormányzói szék megüresedése esetén. Horthy, látva a parlament ellenállását, június közepén visszavonta javaslatát.

Néhány héttel később Darányi a törvényjavaslat újabb változatával állt elő, nyilvánvalóan ismét a kormányzó akaratának engedelmeskedve. Eszerint Horthy nem jelölhette ki utódát, csak ajánlatot tehetett a személyére. A Szociáldemokrata Párt és a liberális-demokrata Országos Kossuth Párt azonban még ebben a formájában is visszautasította a tervezetet. Véleményük az volt, hogy új választójogi törvénynek – amely biztosítaná a titkos szavazást – kell megelőznie egy ilyen törvényt. Azt is szerették volna elérni, hogy törvény korlátozza a kormányzó hivatalviselésének időtartamát, amiről 1920-ban nem intézkedtek. A szélsőjobboldali Népakarat Pártja sem fogadta el a törvényjavaslatot, mivel az megszüntette volna a kormányzóság ideiglenes jellegét.

A liberális Polgári Szabadságpárt, bár nem teljesen értett egyet a törvénytervezettel, mégis elfogadta, mert az – mint Rassay mondotta – szerencsésen egyezteti össze a nemzet kormányzó iránti tiszteletét az állami szuverenitás megőrzésének szükségességével. A kisgazdapárt szintén elfogadta a törvényjavaslatot, mivel úgy látták, hogy az „a diktatúrák divatjával” szemben tartósan biztosítaná a konzervatív rendszer fennmaradását.

Végül is az 1937. évi XIX. törvénycikk értelmében a kormányzó három személyt ajánlhatott utódául, akik egyikét az országgyűlés együttes ülése titkos szavazással választja meg, vagy – szintén titkos szavazással – új jelölteket állít. A kormányzóválasztáskor legalább a két ház tagjai háromötödének jelen kellett lennie. Amíg az új kormányzó az esküt le nem teszi, országtanács állt volna az ország élén. A törvény azonban nem rendelkezett a kormányzó helyettesítéséről, ha őt betegség vagy egyéb okok akadályoznák hivatalának betöltésében.

Törvény adta jogával élve Horthy három egykori miniszterelnököt ajánlott utódául: Darányi Kálmánt, gróf Károlyi Gyulát és gróf Bethlen Istvánt. 1941-re azonban Darányi már meghalt, és a másik két jelölt is közel egyidős volt a kormányzóval, aki ekkor töltötte be hetvenharmadik évét.

Horthy 1941 őszén súlyosan megbetegedett, ezért november végén levélben kérte Bárdossy László miniszterelnököt, hogy az utódlás kérdését még az ő életében oldják meg. Szerinte az 1937. évi XIX. törvénycikk nem rendezte megnyugtatóan a problémát, csak „aggályos állapotot” teremtett. Ezért olyan új törvényt kellene hozni, amely a kormányzói tiszt megüresedése és az új kormányzó megválasztása közti átmeneti állapotra is gondoskodna a kormányzói méltóság betöltéséről. Az említett törvénycikkben kifogásolta azt is, hogy utódajánlásának nincs jelentősége. Mindezek miatt kérte, hogy az országgyűlés válasszon kormányzóhelyettest, aki megkapná az utódlási jogot, így a kormányzó esetleges lemondása esetén elkerülhető lenne a választási harc. A kormányzó aggodalmát indokolttá tette, hogy váratlan halála vagy esetleges akadályoztatása valóban nemkívánatos helyzetet teremthetett volna.

A kormányzóhoz közel álló körök – ahogyan már korábban is többször szorgalmazták – Horthy Istvánt szerették volna kormányzóhelyettessé választani. Imrédy Béla és szélsőjobboldali pártja, a Magyar Megújulás Pártja azonban azonnal megtalálta a „megfelelő” ellenjelöltet a németbarát Habsburg Albrecht főherceg személyében. Az esélyesebb jelölt – a kormányzó tekintélye folytán – mégis Horthy István volt.

Dinasztikus tervek
Horthy István, Magyarország kormányzójának harmadik gyermeke 1904. december 9-én született az isztriai Polában. Gépészmérnöki diplomájának megszerzése után 1929–30 között Henry Ford híres detroiti gyárában dolgozott. Hazatérve a Magyar Állami Vas-, Acél- és Gépgyáraknál (MÁVAG) előbb főmérnök lett, majd 1939-től vezérigazgató. A következő évtől pedig a Magyar Államvasutak (MÁV) igazgatója. A kormányzó fiaként számos reprezentatív funkció betöltésére kérték fel, így lett a Magyar Cserkész Szövetség társelnöke, a Magyar Aero Szövetség elnöke vagy a Horthy Miklós Nemzeti Repülő Alap elnöke, napi politikával azonban nem foglalkozott.

A Horthy István mellett felsorakozók azzal érveltek, hogy a kormányzói méltóság örökletessé tétele biztosítaná a konzervatív rendszer stabilitását és folytonosságát, valamint az ország szuverenitását. A kormányzó életében helyettese a „hatáskör és felelősség nélküli tanácsadó szerepét tölthetné be”. Horthy István alkalmasságát a tisztségre a következőkkel indokolták: angolbarátsága kétségbevonhatatlan, így személye biztosíték lenne a szélsőjobboldal erősödő befolyásával szemben, a kormányzó tekintélye tovább élne fiában is, végezetül pedig ez lenne az első és legfontosabb lépés a dinasztiaalapítás felé.

Hogy Horthynak valóban voltak-e dinasztikus tervei, ezt utólag szinte lehetetlen eldönteni. Kétségtelen tény, hogy Horthy maga kérte: a leendő kormányzóhelyettes kapja meg az utódlási jogot is. Nyilvánvalóan szimpatikusnak tarthatta az ötletet, hogy fia helyettesítse, mert vele zavartalanul együtt tudott volna működni. A dinasztiaalapítási gondolat azonban valószínűleg nem tőle származott, igaz, amikor az utódlási terv felmerült, nem tiltakozott ellene.

Bárdossy – figyelembe véve a közhangulatot – úgy látta, hogy a parlament soha nem szavazná meg az utódlási jog megadását. Ellenezte Horthy tanácsadói közül Bethlen István, valamint a katolikus egyház is. Legélesebben pedig a szélsőjobboldal támadta. A fenti szempontokat is figyelembe véve a kormányzóhelyettesi törvényjavaslatot 1942. január 20-án egy szűk körű értekezleten vitatták meg, melyen Bárdossy László miniszterelnökön kívül Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter, Radocsay László igazságügy-miniszter, valamint Károlyi Gyula, Eszterházy Móric és Rakovszky Iván, a kormányzóhoz közel álló konzervatív politikusok vettek részt. Bethlen István is ott lehetett volna, de autója (ki tudja miért?) útközben elromlott, így vele később tárgyaltak. Az értekezleten azt a határozatot hozták, hogy Horthy Istvánt kormányzóhelyettessé választják – ám utódlási jog nélkül.

Imrédyék viszont megkezdték a korteskedést Albrecht főherceg mellett, akit Imrédy azért is támogatott, mert neheztelt Horthyra, mivel a kormányzó 1939-ben hozzájárult a leváltásához. A főherceg különös hangsúlyt helyezett arra, hogy a nyilaskereszteseket is megnyerje. Szálasi Ferenc, a párt vezetője azonban úgy döntött, nem támogatja Albrechtet, mivel neki „mindig volt, van és lesz államfője”, s ezzel Horthy Miklósra célzott. Szálasi ekkor még abban bízott, hogy a kormányzó fogadja őt, és meghallgatja politikai elképzeléseit. Ennek érdekében megbízta Vajna Gábort, hogy készítsen elő találkozót Horthy Istvánnal. Miután Vajna kudarcot vallott, Szálasi köpönyeget fordított. Horthy-ellenes röplapjai – útszéli hangot megütve – többek között azt állították, hogy Horthy István „hazaáruló-angolbarát”, „üres lelkű kéjenc”, ”zsidóerkölcs kéjmámorában fetrengő ficsúr”.

A röplapokkal a nyilasok elsődleges célja az volt, hogy felhívják magukra a németek figyelmét. Hitler azonban inkább a kormányzóval való jó viszony fenntartása mellett döntött, már csak azért is, hogy megnyerje az orosz fronton készülő nagy tavaszi offenzíva támogatásához. A röplapokkal a nyilasok csak azt érték el, hogy Horthy ellenszenve még inkább fokozódott irántuk, s az ellenzék azon tagjai – kisgazdák, szociáldemokraták, polgári liberálisok – is a kormányzóhelyettesi intézmény szükségessége mellett foglaltak állást, akik egyébként ellenezték volna azt. Még Imrédy is elítélte Szálasi pártjának magatartását.

A kormánypártban (Magyar Élet Pártja) nem alakult ki egységes elképzelés a kormányzóhelyettes személyét illetően. Albrechttől ugyan tartottak, de Horthy Istvánt sem találták alkalmasnak, mert többen dinasztikus törekvéseket sejtettek a jelölésben, néhányan pedig Horthy István angolbarát beállítottságát kifogásolták.

A katolikus egyháznak – élén Serédi Jusztinián hercegprímással – szintén voltak kifogásai. Horthy és Serédi konfliktusa 1927-ben kezdődött, amikor a Vatikán Serédit nevezte ki hercegprímássá, és nem Szmrecsányi Lajos egri érseket, a kormány és Horthy jelöltjét. Serédi – ahogy Barcza György írta – „Horthyban mindig előbb a protestánst látta, és csak azután az államfőt”. Többször ki is jelentette Horthy előtt, hogy a katolikus közvélemény katolikus jelöltet kívánna. A legitimista nézeteket valló hercegprímás attól tartott, hogy Horthy István kormányzóhelyettessé választásával megszűnne a kormányzói tisztség ideiglenes jellege, s ezzel a Habsburg-monarchia visszaállításának lehetősége örökre elveszne. Végül Serédi és a püspöki kar többsége azért fogadta el Horthy fiát, mert így elkerülhetőnek tartotta a nagyobb bajt: a német beavatkozást vagy a belpolitikai ellentétek végletes kiéleződését. A hadsereg tisztikarának többsége támogatta Horthy Istvánt, de akadtak olyanok is, akik inkább a szélsőjobboldal állásfoglalásához csatlakoztak.

A törvényjavaslat végleges formáját az 1942. január 27-ére összehívott minisztertanácson Bárdossy ismertette. A törvényjavaslat – noha nem mondta ki az utódlási jog biztosítását – lehetőséget adott Horthynak arra, hogy ajánlatot tegyen a jelöltre vagy jelöltekre. A parlament csak abban az esetben állíthatott jelöltet, ha a kormányzó nem él ajánlási jogával. További biztosítékot jelentett Horthy számára, hogy a választás mindkét esetben csak akkor lehetett érvényes, ha a kormányzó azt megerősíti. A törvény lehetőséget nyújtott arra is, hogy a kormányzóhelyettest közfelkiáltással válasszák meg, ha előzetesen a jelölt ajánlási ívét legalább százötvenen aláírták. A megválasztott kormányzóhelyettes jogkörét meglehetősen szűkre szabták, sőt hivatala a kormányzó lemondásával, illetve halálával meg is szűnt volna.

Közfelkiáltással
A miniszterelnök azt kérte a pártok képviselőitől, hogy tegyék lehetővé a javaslat „ünnepélyes, méltóságteljes” megszavazását, és ne nyissanak részletes vitát. Imrédy Béla viszont nem értett egyet sem a sürgősségi tárgyalással, sem az intézmény célszerűségével, ezért kijelentette, hogy fel kíván szólalni a parlamentben. A nyilaskeresztesek is hasonlóan foglaltak állást. A Független Kisgazdapárt, a Polgári Szabadságpárt, a Nyilaskeresztes Magyar Párt és a Szociáldemokrata Párt viszont elfogadták a javaslatot, mivel azt remélték, hogy növekedne az országban a biztonságérzet, és létrejöhetne az a belső egység, amit a Magyar Megújulás Pártja hiányolt. A szociáldemokraták nem kívánták feladni a demokratikus köztársaság létrehozására irányuló törekvéseiket, ekkoriban azonban úgy gondolták, hogy az elsődleges feladat a szélsőjobboldal legyőzése, s ebben támogatni kell a Horthy-rendszert, valódi követeléseiket pedig a háború utánra kell halasztani. Ezzel kifejezésre juttatták németellenességüket és a szuverén magyar államiság megőrzésének szükségességét.

A miniszterelnök február 9-én nyújtotta be a javaslatot a képviselőházban, ahol kimondták a sürgősségi tárgyalást. A törvényjavaslatot másnap tárgyalták. Elsőként Imrédy szólalt fel, aki alkotmányellenesnek bélyegezte a javaslatot, melyben az államfői hatalom megkettőzését látta. Imrédyt követően az „ezeréves magyar alkotmányosság alapján” álló Nyilaskeresztes Párt nevében Csia Sándor szólalt fel, hasonló hangnemben. Azt javasolta, hogy a törvénytervezetet vegyék le a napirendről, a parlamentet oszlassák fel, és írjanak ki új választásokat. A következő, február 12-ei ülésen éles vita bontakozott ki Bárdossy és Imrédy között. Bárdossy azzal vádolta Imrédyt, hogy indokolatlanul vitát provokált, és nem tette lehetővé az ünnepélyes tárgyalást.

Néhány más hozzászólás után a képviselőház a törvényjavaslatot részleteiben is elfogadta, majd két nap múlva, február 14-én a felsőház is. A kormányzó legfelsőbb kéziratában szentesítette a törvényt, egyben kijelentette, hogy nem kíván élni ajánlási jogával, mert így az országgyűlés akarata szabadon megnyilvánulhat. Valójában el akarta kerülni, hogy ő maga javasolja fia jelölését.

1942. február 19-én összesen 280 képviselő és 203 felsőházi tag vett részt a képviselőház és a felsőház együttes ülésén. A Habsburg-főhercegek, Imrédyék és a nyilasok (kivéve néhányukat) tüntetően nem jöttek el. Ahogy várható volt, alig egy perccel az ülés megnyitása után közfelkiáltással Horthy Istvánt választották kormányzóhelyettessé. A kormányzó megerősítette a választást, majd a kormányzóhelyettes letette az esküt. Másnap Albrecht leszögezte Horthyhoz írott levelében: nem helyesli fia megválasztását.

A tengelyhatalmak – hasonlóan hazai híveikhez – hűvösen fogadták a választást. Andor Hencke, a német külügyminisztérium budapesti megbízottja több jelentésben számolt be arról, hogy az ifjú Horthy megválasztásával a „zsidókat és arisztokratákat” kivéve mindenki elégedetlen, mert Horthy István angolbarátsága nyilvánvaló. Dietrich von Jagow budapesti német követ ugyan megerősítette ezt, de bízott benne, hogy Horthy István az ország második embereként már a németbarát külpolitikai irányvonalat fogja támogatni. Ciano olasz külügyminiszter hasonlóan vélekedett, mint a németek: naplója szerint Horthy István egyáltalán nem alkalmas e szerepkörre, s Magyarország ezzel a lépésével bizonyos németellenes politikát kívánt hangsúlyozni.

A kormányzóhelyettes tevékenysége nagyrészt reprezentációs feladatok ellátására korlátozódott. Ünnepélyes alkalmakkor, kiállítások megnyitásán, zászlóavatásokon, csapatszemléken helyettesítette a kormányzót. A jövőre nézve azonban úgy vélte, hogy magas közjogi állásban lévő személyként döntő szava lehet egy esetleges békeszerződés vagy fegyverszüneti megállapodás megkötésekor. Az oroszországi harcokról és a honvédség helyzetéről személyes tapasztalatok alapján akart képet alkotni. Ezért 1942 májusában – mint tartalékos vadászrepülő főhadnagy – frontszolgálatra jelentkezett a légierőhöz. Elhatározását döntően befolyásolta a katonák elvárása: a kormányzóhelyettesnek a háborúban katonának kell lennie. A nyár folyamán több szélsőjobboldali politikus is – köztük Imrédy – bevonult önkéntes katonai szolgálatra.

Horthy István a keleti fronton több bevetésben vett részt, augusztus 6-án pedig megszerezte az 1/1 vadászosztály első légi győzelmét. Huszonötödik bevetése azonban végzetessé vált. Néhány perccel felszállása után – 1942. augusztus 20-án, Ilovszkoje közelében – egy túlságosan alacsonyan (300-400 m) és valószínűleg kis sebességgel végrehajtott fordulóban V–421 jelű Héja gépe elvesztette stabilitását, ”dugóhúzóba” került, majd teljes sebességgel a földnek csapódott.

Horthy István halálának okáról lényegében kétféle feltételezés alakult ki: a németek idézték elő a „balesetet”, illetve a pilóta és/vagy a gép hibája okozta a katasztrófát. Az első feltételezést cáfolni látszik Hitler azon kijelentése, mely augusztus 28-án hangzott el a vezérkari főhadiszálláson legközelebbi beosztottjai körében, így valószínűleg megfelel az igazságnak: „Ha én az egész [Horthy] ügyet józanul mérlegelem, azt kell mondanom, hogy jobb lett volna, ha a fiatal Horthy nem esett volna el a fronton. A belső stabilitást ő jobban biztosította volna.” Amennyiben ez csakugyan igaz, a második feltételezés a helytálló.

Bárhogy is történt, a kormányzói méltóság utódlása ismét nyitott kérdéssé vált. Kállay Miklós miniszterelnök, aki 1942 márciusában lépett Bárdossy helyére, erre vonatkozóan szeptemberben memorandumot dolgozott ki. Ebben háromféle lehetőséget említett a kormányzóhelyettesi tisztség betöltésére, illetve be nem töltésére. Ezek a következők voltak: Habsburg Ottó megkoronázása, olasz–magyar perszonálunió, nemzeti királyság. Az akkori körülmények azonban egyik eshetőség megvalósulását sem tették lehetővé. Megvalósult viszont egy negyedik lehetőség, mellyel Kállayék nem számoltak vagy nem mertek számolni: a „felszabadulás” – szovjet elképzelések szerint. Ezzel a kormányzóság, a kormányzóhelyettesség és a királyság kérdése végleg lekerült a napirendről.

A repülőgép-szerencsétlenségről

"István nem volt az az ember, aki egyszerűen elfogadta mások véleményét; személyesen akarta látni, hogy miként áll a helyzet az arcvonalon. Néhány héttel azután, hogy hivatalát átvette és azóta diplomaták, meg politikusok fogadásával, úgyszintén szemlék és egyéb reprezentatív kötelességeim teljesítésével nagyon sok terhemtől mentesített –, vadászrepülőnek jelentkezett az arcvonalra. A kormány ezt semmiképpen sem helyeselte, azonban fiam számára, de az én számomra is elviselhetetlen volt az a gondolat, hogy megválasztásában bárki is hadiszolgálata alól nélkülözhetetlenség címén mentesítő ürügyet láthasson. 1942. augusztus 20-án, Szent István ünnepén, alighogy felszállt, – lezuhant.

Tíz év telt el azóta, de sem szülei fájdalma, akik vele harmadik gyermeküket vesztették el, sem felesége gyásza, alig másfél éves fiacskájával özvegy maradt, nem talált máig enyhülést. Ám ez a tíz év arra sem volt elegendő, hogy a szerencsétlenség rejtélyes körülményeit felderítse. Tartózkodom attól, hogy annak az ocsmány és aljas rágalomnak a cáfolatába bocsátkozzam, amelynek terjesztésében magyar és német náci körök jellemző módon buzgólkodtak; de nem foglalok állást annak a gyanúnak a megerősítése érdekében sem, mely a szerencsétlenség után Magyarországon nyomban megnyilvánult és abban a feltevésben jutott kifejezésre, hogy az ilyen nagy tapasztalatú repülő lezuhanását csakis szabotázs idézhette elő. Az orosz Kossuth-rádió állítása szerint Gestapo-ügynökök bombát helyeztek el repülőgépén.

Arra szorítkozom, hogy menyem feljegyzését közöljem, aki két nappal férje tragikus halála előtt még vele együtt volt, s így szólt: ”Műtős nővérré történt képzésem után a kievi magyar tábori kórházba osztottak be, s kórházvonattal utaztam oda. Férjem három napos szabadságot kapott, s ezt az éppen távollévő egyik német tábornok felajánlására lakásában töltöttük. Házasságunk óta először bekövetkezett hosszabb távollétünk után, a viszontlátás okozta örömünket megzavarta férjem borús, sőt szinte kétségbeesett hangulata. Meg volt győződve, hogy a háború elveszett és ebben háborús élményei csak még inkább megszilárdították. Sokat tépelődött rajta, miként lehetne Magyarországot megmenteni, ahogyan mondta – ”a két ellenség közötti helyzetéből”. Elhatározta, hogy hazatérése után erről behatóan tanácskozik majd atyjával. Egészen nyíltan beszéltünk egymással és eszünkbe sem jutott, hogy valaki esetleg kihallgat bennünket. Később említették nekem, hogy a helyiségekben, ahol laktunk, mikrofonok voltak elhelyezve.”

Horthy Miklós: Emlékirataim. 2. kiadás. Toronto, 1974.