2017. október 21.

Idegenlégiósok - futball-emigránsok

Szerző: N. Pál József

Amíg labdarúgásunk Európa s a világ élvonalába tartozott a magyar játékosok keresettek voltak külföldön is. A kirajzás nagyobb alkalmai elsősorban politikai fordulókhoz köthetők, így volt ez a "hőskorban" is már, s különösen így lett 1945, majd az 1956-os forradalom után, amikor Magyarország akkor beláthatatlanul hosszú időre egy, a világtól hermetikusan elzárt birodalom érdekszférájának része volt. 1945 és 1979 között - ekkortól a magyar futball- s persze a pártvezetés engedélyével szűkös számban ugyan, de legálisan is külföldi szerződést köthettek játékosaink - több száz labdarúgó, közöttük világszínvonalú tehetségek hagyták el illegálisan az országot - "disszidáltak", ahogy a köznyelv mondta akkortájt - sokan nagyobb karriert is befutottak, ám közülük kettőnek - Puskás Ferencnek és Varga Zoltánnak - a pályafutására önmagán túlmutató modell-értékként is tekinthetünk.

A nagyobb méretű elvándorlás kezdete az első világháborús összeomlás, a forradalmak hozta létbizonytalanság, meg a trianoni békediktátum idejére s az utána való esztendőkre tehető. A harmadára zsugorított s évekre - sportdiplomáciai értelemben is! - karanténba zárt (az 1920-as olimpiára nem kaptunk meghívót, s Nagy Britannia még Magyarországnak a Nemzetközi Labdarúgó Szövetségből való kirekesztésével is próbálkozott), gazdaságilag is megroggyant csonka-országból sokan - köztük neves labdarúgók - menekültek- távoztak el. Payer Imre a Ferencváros legendás válogatott hátvédje már 1919 őszén Bécsbe, később Olaszországba ment, aztán Schaffer Alfréd az MTK híres góllövője - akit Németországban "futballkirálynak" neveztek el - követte őt, s a baloldali kötődéseiről ismert klubból ugyancsak külföldre távozott a szintén válogatott Szabó Péter, Konrád I. és Konrád II. is. Évekig külhonban játszott Károly Jenő, a kapus Platkó Ferenc (az első magyar labdarúgó, aki Angliába, a játék őshazájába szerződhetett), a később edzőként is világhíres Guttmann Béla és Bukovi Márton, vagy a tán első igazi magyar "futballsztár", a válogatottban húsz éven át játszott Schlosser Imre is. Berlinben még egy emigráns magyar csapat is alakult, szinte minden európai országban volt magyar labdarúgó, egyes hírek szerint a kor legzseniálisabb játékosa, Orth György is a távozásról tárgyalt már, ám 1925-ös tragikus bécsi sérülése, a lassan talpra álló ország adta jobb lehetőség s a bajnokság átszervezése megakadályozta ezt.

Az elvándorlás csúcspontja az 1925-ös esztendő volt, a profi bajnokság egy évvel későbbi bevezetése aztán sok mindent megváltoztatott. Tömegesen jöttek haza a játékosok - Bukovi Márton, Pataki Mihály vagy Schlosser Imre például - a mérkőzésekre látogatók száma látványosan nőtt, s a következő esztendőkben - a világgazdasági válság ellenére - nemcsak a magyar sport általában - ennek csúcspontja lett a berlini olimpián szerzett tíz aranyérem -, de a labdarúgásunk színvonala is jelentősen emelkedett. A korban rangosnak tekintett Közép-Európai Kupában aratott győzelmekkel majd az 1938. évi világbajnokságon szerzett ezüstéremmel a nemzetközi élvonalhoz tartoztunk egyértelműen, s a harmincas esztendők ritkább kirajzásai - Kalmár Jenő, Kohut Vilmos vagy később Sas Ferenc távozása például - a magyar futball hírnevét öregbítették inkább, a honi bajnokság színvonalának nem árthattak már.

1945 az újjáéledő remény s a néhány esztendő alatt bezáruló diktatúra korát egyszerre hozta el. A magyar labdarúgás ontotta a tehetségeket, de vérveszteségeket is szenvedett. Olyan, "kiöregedőben" lévő világklasszisok, mint Zsengellér Gyula (1947-ben), dr. Sárosi György (1948-ban) vagy a szintén sokszoros válogatott öccse, Sárosi Béla (1946-ban) még legálisan távozhattak Olaszországba, ám villámgyorsan nőtt a "disszidálók" sora is. A román és a magyar válogatottban egyként játszott Tóth III Mátyás, az ugyancsak válogatott Marik György és Tóth Lajos távozása épp a "párt csapatát", a Vasast gyengítette meg 1948 végén, 1949 elején, akárcsak azé a Kubala Lászlóé is, aki - a futball történetében egyedüliként - három nemzet (csehszlovák, magyar, spanyol) színeiben volt válogatott. Kubala a Barcelona csatáraként, majd szövetségi kapitányként valóságos spanyol nemzeti idollá lett az idő során, s minden idők legjobb csatáraként tartják számon Olaszországban a még Újpesti TE-nek nevezett csapatból elment Nyers Istvánt is, aki nemcsak bajnoki s gólkirályi címet szerzett az Internacionáléval, de - balszélsőként! - megközelítette a mérkőzésenkénti egy gólos átlagot. Távozásuk a rohamléptekkel kialakuló diktatúrával szembeni tiltakozásként is felfogható volt talán, hisz ami ezután következett minden legális külhoni lehetőséget bezárt a magyar labdarúgók előtt (is). A csapatok erőszakos átszervezése, a "disszidálástól" való szinte eszement hatalmi félelem életeket emelt fel, vagy tett tönkre pillanatok alatt, Szűcs Sándort a válogatott hátvédet 1951-ben - provokátorral szervezett tiltott határátlépési kísérletért - például elrettentésül kivégezték. Miközben a magyar labdarúgás a világ élére került, a "nyugati karrier" 1956-ig csak vágyálom maradt, Sztálin haláláig a határt még a híres Aranycsapat is alig-alig - a helsinki olimpia idején elsősorban - léphette át.

A forradalom aztán mindent megváltoztatott. Az Aranycsapat szétesett, jövendölések szerint igen nagyra hivatott teljes ifjúsági válogatott külföldön maradt, Kocsis Sándor, Czibor Zoltán s főleg Puskás Ferenc távozása pedig valóságos magyar "labdarúgás-történeti traumát" okozott, miközben - elsősorban az utóbbi játékosnak köszönhetően - "futball-hírünk" a nagyvilágban sosem tapasztalt magasságba emelkedve, meghaladhatatlan mércévé lett a későbbi időkre is. A kétéves eltiltását letöltött Puskás 1958 és 1967 között a Real Madrid csatára, egyik legnépszerűbb játékosa volt, a világ tán legjobb csapatából (az 1956 előtti Budapesti Honvédból s a magyar válogatottból) a világ tán legjobb csapatába került tehát. Akárcsak Magyarországon, ötszörös bajnok s négyszeres gólkirály lett új klubja színeiben is. Ezen kívül a Bajnokcsapatok Európa Kupájának háromszoros győztese, az 1959-60-as sorozat gólkirálya, aki a labdarúgás történetének máig egyik legjobb mérkőzéseként emlegetett döntőn négy gólt rúgott. Szintén ebben az évben az első ízben kiírt Világkupa győztese, majd a spanyol, az Európa- s a világválogatott játékosa is. Visszavonulása után világjáró edző, az egyetlen szakember, aki a földkerekség mind az öt kontinensén dolgozott, az 1970-71-es sorozatban a korábban középcsapatként sem tisztelt görög Panathinaikoszt a döntőig vitte el. Miközben mindenütt rajongva szeretett személye a világban szinte a magyarság szinonimája lett, nevét idehaza még kiejteni is alig volt ajánlatos, magyar földre csak negyedszázad múltán, 1981-ben léphetett.

Tüneményes sikereinek a történelmi pillanat felhajtóereje - a magyar forradalom mitológiája -, menedzsere (Östreicher Emil) állhatatossága, s Puskás rendkívüli futballtudása csakúgy a része lehetett, miként a játékos s a későbbi edző egyedülálló - a szeretetben való összetartást sugalló - alkati adottsága, sajátos - a személyiség alapértékeit soha föl nem adó, de a készen kapott hiarerchia rendjét nem bolygató - alkalmazkodóképessége is. Érdemes megfigyelni: míg Magyarországon - persze csapatkapitánykánt - mindig a sor elején, addig Spanyolországban mindig a sor végén ballagott ki a pályára például. Valószínű, hogy - Borsi-Kálmán Béla Az Aranycsapat és a kapitánya című könyve tárgyalja súllyal ezt - még az ötvenes évekbeli magyar és az akkori spanyol politikai és társadalmi szerkezet hasonlósága (egyrészt a politikai diktatúra, másrészt egy régről örökölt, s a hősképzés emlékezetét is őrző familiáris társadalmi szokásrend megléte) is segíthetett neki, ám a titok igazi nyitja mégis a Puskás-féle emberi és sportszakmai zsenialitás s e kettős (!) zsenialitásra való - még épen őrzött - fogadókészség egyidejűségében rejlett valahol. Ott valahol tehát, amit a Puskás Ferenc aktív játékos kora utáni idő már alaposan megszaggatott - bár annak emlékezete máig él talán.

Varga Zoltánnak már ebben a "másik időben" kellett volna érvényesülnie. Ö volt a hatvanas esztendők Magyarországának az a játékosa, akinek képességei az Aranycsapat egykori kapitányéival vetekedtek, s aki az évtizeddel korábbi idő áhítatából is visszahozott a pályára valamennyit, s akinek 1968 őszi távozása a Puskáséhoz hasonló "futballrajongói sokkot" okozott. Mondhatnánk: a mexikói olimpia előestjén elkövetett "tett" labdarúgásunk végzetes leromlása kezdetének a szimbolikus aktusaként is értelmezhető akár. S míg a Real csatára a harmincegyen, addig - a szintén két évre eltiltott - Varga a huszonötön is alig volt túl az "újrakezdés" idején, a két hasonló futballszakmai tehetséggel megáldott játékos külhoni teljesítménye - avagy a "sikeresség" foka - mégis nagyon szembeszökő. Puskás a képességeinek megfelelő társaságba, világsztárok közé állhatott, Vargának a maga stílusához, képességeihez fogható csapatnak - az alig egy esztendei, az 1974-es világbajnokságra való holland készülés okán nem a legszerencsésebb időben jött "Ajaxos" kísérlet (1973-74) kivételével talán - még a közelébe kerülnie sem sikerült, de ez aligha csak a játékoson - s főleg nem a tehetségén - múlt. Már német földre is "jobb híján" került csupán, a Herthától (az 1970-71-es idényben a Bundesliga harmadikja volt) egy esztendő után - újabb eltiltással a nyakában - szinte menekülnie kellett, s noha Abeerdeenben (1972-73) az utóbbi száz év általuk látott legjobbjaként emlegették a skótok őt, tény, hogy a játékos nem volt a "helyén", miként az is, hogy nevesincs, önmagukat menedzserként forgalmazók, s egyéb alkalmi segítők vették körül általában. S ami igazán megdöbbentő: Varga, a távozása utáni, még aktívnak tekinthető tíz esztendőnek (1968-1978) a pályán alig a felét tölthette el. Szokás mondani: akinek tehetsége alapján egy Puskáséhoz hasonló karrier dukált volna, "örök reménység" maradt.

E pályafutás külhoni esendőségének Varga Zoltán Puskásétól eltérő alkata - az érdekérvényesítő- a kellő alkalmazkodóképesség, a "dörzsöltség" hiánya - volt e az első számú okozója, nem tudható - része lehetett benne, ez bizonyos -, ám ha idehaza szóba került, "elrettentő példaként", s rendszer "önigazolásaként" emlegették inkább. Többen is "leléptek" ez idő tájt - Nagy Antal a Honvéd válogatottja (nem a Mezey György-féle csapat beállósáról van szó!), vagy Kenderesi a Vasas kapusa például -, később meg pláne, de az elhallgatásnak s az ellenszenvnek olyan egyvelegével, mint Varga Zoltánt, senkit sem "tiszteltek meg", ez nyilvánvaló. Tény, hogy ez a Magyarországon tizenhét éves kora óta (!) megfigyelt játékos távozását követően is "közellenség" maradt, s az is szerintem, hogy az akkori rendszert egy Puskáséhoz fogható pályafutás megismétlődésétől a hideg rázta volna ki. Azt, hogy "utána is nyúlhattak", bizonyítani nem tudom, de úgy lehet, egy újabb világra szóló sikert sokkal nehezebben lehetett volna "kommunikálni" - illetve elhallgatni - már, mint egy évtizeddel azelőtt. Ez már a végképp elterjedt televízió, a műholdas adások, egyáltalán a felgyorsult hírközlés ideje volt, mozdíthatatlannak hitt százados értékek maszatolódtak széjjel, s egyértelműen törtek át az anyagi sikerre törekvés s az érdekérvényesítés könyörtelenebb módozatai. Ez történt általában a sportban, s a labdarúgásban is lényegében, ennek a kornak nem a Puskás Ferencekre s nem is az emlékezetben reájuk hajazó Varga Zoltánokra, hanem a kiszámíthatóan robotoló gladiátorokra volt elsősorban szüksége - egyre inkább. E miliőben a játék s a közösség egymásért való öröméről beszélő Varga idegenül mozoghatott, így a kádári kor - őt menekülésre szólító - amorális viszonyai között oly nagyon vágyott "szabadság" a maga kevésbé emberszabású arcát is megmutatta neki abban az időben, amikor a magyar labdarúgás végképp a lejtőre került, s az egyre kényelmesebb s az egyre kevésbé teljesítményelvű "hazai viszonyokon edződött" követői vagy "használhatatlannak" bizonyultak, vagy teljesen légüres térbe kerültek már.

Akik Varga Zoltánt követték már valóban alig vitték valamire. Leginkább az FTC egykori válogatott játékosa, Kű Lajos talán (ő az FC Bruges színeiben lett belga bajnok, s 1978-ban BEK-döntőt is játszhatott), aztán a szintén fradista s válogatott Magyar István még (a belga s az osztrák első vonalban játszott), de az 1968-ban olimpiai bajnok Juhász Istvánnak, az újpesti Harsányi Lászlónak, Horváth Józsefnek vagy a korszak legnagyobb kapus tehetségének tartott Tóth Zoltánnak (valamennyien válogatottak voltak idehaza) az Amerikai Egyesült Államok-beli teremlabdarúgás meccsei jutottak csupán. Igazán jelentős változást az 1979-es "nyitás" sem hozott. Ettől kezdve - kezdetben csak harmincéves kor felett - lehetett legálisan is külföldre szerződn. A sort Bálint László (FC Bruges), az FTC akkor már hatvanszoros válogatottja nyitotta meg, Fazekas László (FC Antwerpen) az Újpesti Dózsa csatára folytatta, több tucatnyian követték őket aztán, de jelentősebb eredményt - e két játékoson kívül - csak a Sporting Liszabonnal portugál bajnok és kupagyőztes kapus Mészáros Ferenc, az Austria Wiennel osztrák bajnok és kupagyőztes Nyilasi Tibor, az 1988-ban a Bundesliga legjobb külföldi labdarúgójának választott - s a nyugatnémet kupadöntőn emlékezetes gólt rúgott - Détári Lajos, valamint a holland Feyenoordnál bajnok és kupagyőztes Kiprich József ért el talán. A többség vagy keserűen, vagy "magyarázkodva" tért haza rendszerint, s játékosaink nyugati ázsiója is csökkenni látszott. Magyar labdarúgó igazi "sztárcsapatba" kerülni lényegében Puskás Ferencék óta nem tudott, s ennek esélye - az apróbb részeredmények ellenére - a rendszerváltozást követően, a "teljesen szabad világban" még csökkent is inkább.