2017. október 17.

Imrédy Béla csodás forradalma

Szerző: Sipos Péter

Barátai és ismerősei, ha hízelegni akartak neki, Savonarola hasonmásaként emlegették. S a vézna, görnyedt törzsön ülő hatalmas koponya, a démonikus, sárgásan sápadt arc, a sötét, hideg és gőgtől villogó szemek, a sasorr valóban emlékeztettek a máglyán elpusztult firenzei szerzetes-diktátorra. Az aszketikus külső mögött azonban egyetlen szenvedély, egyetlen éltető vágy honolt: a nietzschei "Will zur Macht", a hatalom óhajtása és sóvárgása.

Program és fogadtatás
Amikor Gömbös hozzálátott 95 pontos Nemzeti Munkatervének összeállításához, egy komoly pénzügyi szakértőt is be kívánt vonni a program megfogalmazásába. Választása Imrédyre esett, akinek karrierje továbblendítése érdekében volt szüksége a leendő kormányfő bizalmára. Imrédyt a legjobb pénzügyi szakemberek egyikének tartották, kortársai nagyra becsülték csiszolt elméjét és széles körű közgazdasági ismereteit. Természetes, hogy ő kapta meg a pénzügyminiszteri tárcát, és Gömbös kormányának egyik legtekintélyesebb, legbefolyásosabb tagjává vált.

Imrédynek kitűnő kapcsolatai voltak a londoni Cityvel, s a brit pénzemberek kívánsága döntő szerepet játszott abban, hogy Imrédy - tárcájáról lemondván - 1935 januárjában átvette a Magyar Nemzeti Bank elnöki tisztét. Ebben a funkciójában dolgozta ki Darányi számára 1937-38 fordulóján a győri program néven ismertté vált 1 milliárd pengős fegyverkezési és hadi célzatú infrastrukturális beruházási tervet. Ezek után nem keltett meglepetést, hogy Darányi Kálmán miniszterelnök őrá bízta az újonnan létesített közgazdasági tárca nélküli miniszteri tisztséget. Nem volt titok az sem, hogy előbb-utóbb átveszi a kormányfői hivatalt. Darányi ugyanis túlságosan gyengekezűnek bizonyult a mindinkább erősödő nyilasmozgalommal szemben, és a kormányzó május első napjaiban elhatározta leváltását. Utódjául a konzervatív vezető körök Imrédyt ajánlották, aki 1938. május 14-én minisztereivel együtt letette a hivatali esküt.

Az új kormány bemutatkozását és programjának közzétételét feszült érdeklődés előzte meg. A száraz, színtelen Darányi után a túlfűtött egyéniségű, szuggesztíven fellépő Imrédy könnyen meggyőzte a közvéleményt, hogy ismét olyan államférfi áll a kormány élén, aki képes a belpolitikai viszonyokat konszolidálni.

Programadó megnyilatkozásai során Imrédy élesen támadta a nyilasokat, "fantáziátlan fantasztáknak" és "magyartalan magyaroknak" nevezve őket, akik "ködös maszlaggal" kábítják az elégedetleneket. A győri program szellemi atyjaként különösen érdekelt volt annak megvalósításában. A nyilasoknak a "zsidó nagytőke" ellen irányuló féktelen demagógiája komolyan veszélyeztette a fegyverkezési tervek sikerérét, egyben kockára tette a revíziós törekvések érvényesítésének lehetőségét is. A szélsőséges nyilasokkal szemben nyomatékosan hangsúlyozta: "kevés a tőkénk és ezt [...] nem szabad ijesztgetnünk".

Imrédy azonban tisztában volt azzal is, hogy hiába a tőke bizalma; ha nem sikerül csillapítania az "úri középosztály" elégedetlenségét, hamarosan osztozhat bukott elődeinek sorsában. Annál is inkább, mert a kormánypárt jobbszárnya, s elsősorban a jelentős erőt képviselő agrárcsoport őt a bankoligarchia bizalmi emberének vélte. A bizonyítás jegyében vezette be az állami szeszegyedárúságot, és lényegében az agrárius érdekeknek megfelelően szabályozta a mezőgazdasági és ipari szeszfőzdék tevékenységét. Még lényegesebb volt, hogy az első zsidótörvényhez fűzött végrehajtási utasítással (1938. június 25.) - amely néhány vonatkozásban szigorúbb volt, mint a törvény - "őrségváltás" kezdődött, bár korántsem az igényeknek és a várakozásnak megfelelő intenzitással.

Az erő bűvöletében: új kormányprogram
A legsürgősebbnek vélt belpolitikai kérdések rendezése után Imrédy szükségesnek látta, hogy kiépítse személyes kapcsolatait a tengelyállamok vezetőivel, elsősorban Mussolinival. A miniszterelnök tisztázni akarta: mennyiben számíthat a tengely déli szárnyára. A feszült hangulatú tárgyalásokon a magyar fél biztosítékot kért arra, hogy Olaszország szükség esetén fegyveres erővel is megakadályozza Jugoszlávia beavatkozását egy esetleges magyar-csehszlovák háborús összeütközésbe. Ilyen ígéretet azonban nem sikerült kicsikarnia.

1938 augusztusában a kormányzó vezette delegáció németországi látogatása nyomán Imrédy előtt világossá vált, hogy a németek a csehkérdést a közeljövőben "megoldják". Bár Hitler katonai szövetséget kínáló ajánlatára a magyar államférfiak először kitérő választ adtak, végül ígéretet tettek arra, hogy német támadás esetén néhány nap múltán a magyar hadsereg is megindul Csehszlovákia ellen. Ez az állásfoglalás lehetőséget nyújtott a taktikázó politika folytatására, emellett biztosította a német agresszió kiaknázását a revíziós igények megvalósítására. A magyar politikusoknak azonban érezniük kellett Hitler és Ribbentropp elégedetlenségét.

Háborús tervei megalapozottságának bizonyítására, valamint vendégei befolyásolására Hitler nagyszabású parádékat rendeztetett. Az erő fitogtatása különösen Imrédyre gyakorolt mély benyomást: a német szemrehányások és az impozáns katonai készülődések "nagymértékben megrendítették". Ettől kezdve kínos gondossággal ügyelt arra, nehogy további okot adjon a németek elégedetlenségére.

Berlinből visszatérve Imrédy új kormányprogramot hirdetett meg, s félreérthetetlenül kifejezésre juttatta, hogy reformjait nem a konzervatív politika talaján, hanem az adott rendszer egész struktúrájának átformálásával kívánja megvalósítani: "Teljes tudatában vagyunk annak, hogy ennek az országnak [...] szociális rétegződését sok tekintetben át kell alakítanunk [...] Nagyszabású átépítés folyik, hogy a nemzetnek a háza új időknek új viharaival dacolni tudjon." Az átalakulás elvi alapjaként most is, mint bemutatkozáskor, "a koreszméknek, a népi egységnek és a szociális igazságnak magyar módon való megvalósítását" jelölte meg. De amíg májusban élesen elítélt minden "forradalommal való kacérkodást", és könyörtelen leszámolást ígért mindazokkal, akik "felforgató" tevékenységet fejtenek ki, most maga hirdette: "forradalmat csinálunk, de csodás forradalmat, amelyet [...] a történelemben példaként fognak emlegetni mint a huszadik század nagy magyar csodáját."

Imrédy új hangvételét a kortársak egyértelműen a németországi út hatásával magyarázták. Rassay szerint "visszajövet mi egy egészen megváltozott Imrédy Bélával találtuk szembe magunkat". A kormányfő az új irányvonal megvalósítása érdekében különösen fontosnak tartotta a sajtó erélyes "megrendszabályozását". Irtóhadjáratának méreteire jellemző, hogy a kb. 1300 időszaki lap közel egyharmadától, 410-től vonták meg a megjelenés jogát.

1938. október elején Imrédy bejelentette a minisztertanácsnak, hogy szükségesnek tartja a rendeleti úton való kormányzás bevezetését. A jogfolytonosság elvének megfelelően, a képviselőházat még egy ülésre hívta volna össze, amelyen meg kívánta szavaztatni a törvényes felhatalmazást a szükségrendeletek kibocsátására. Imrédy elgondolásai a hatalom koncentrálására nagy felháborodást és megrökönyödést váltottak ki politikai körökben. Már az október 4-ei minisztertanácson, ahol a javaslat először felmerült, a résztvevők nagy része szembeszállt a kormányfővel. Különösen Keresztes-Fischer Ferenc ellenezte határozottan a rendeleti kormányzás bevezetését. Imrédy ragaszkodott véleményéhez, mire többen lemondással fenyegetőztek. Horthy azért nem fogadta el Imrédy javaslatait, mert szerinte "a külpolitikai helyzet tisztázódásáig a régi módon kell kormányozni".

Október végére a belső helyzet rendkívül feszültté vált. Nyílt összecsapás mégsem bontakozott ki, a válság érdekes sajátossága a szaggatottság volt. A külső fejlemények egyes pontokon lehűtötték a kedélyeket, a szemben álló felek időnként abbahagyták a vitákat, majd annál hevesebben folytatódott a küzdelem.

Az 1938. novemberi első bécsi döntés, amelynek értelmében a Felvidék déli sávját visszacsatolták Magyarországhoz, fontos lépést jelentett a magyar külpolitika német orientációja elmélyülésének folyamatában. Belpolitikai tekintetben pedig az eredményes országgyarapítás átmenetileg megszilárdította a rendszert, azon belül a kormány helyzetét.

Imrédy úgy vélte, hogy a diplomáciai siker eléggé megerősítette tekintélyét, és ismét kísérletet tehet a diktatórikus teljhatalom megszerzésére. Ezúttal - okulva az októberi kudarcból - nem kérte nyíltan a korlátlan felhatalmazást, hanem megpróbálta becsempészni abba a törvényjavaslatba, amely a visszatért területek Magyarországhoz történő visszacsatolásáról intézkedett. Sztranyavszky, Mikecz és Bornemisza miniszterek azonban szembefordultak Imrédyvel, aki a várható parlamenti ellenállásra is tekintettel kénytelen volt a szöveget úgy megváltoztatni, hogy a felhatalmazás kifejezetten és kizárólag a visszakerült területek viszonyainak rendezésére vonatkozzék. A képviselőház a módosított javaslatot november 12-én végül törvényerőre emelte, ez azonban még átmeneti fegyverszünetet sem eredményezett. Kiderült, hogy a kormányon belül az ellentét feloldhatatlanná vált.

November 15-én a kormány benyújtotta formális lemondását, melyet Imrédy a területváltozással indokolt. Valójában azonban az első bécsi döntésből következő "közjogi megfontolások" csupán megfelelő ürügyet szolgáltattak arra, hogy megszabaduljon a kabineten belüli ellenzéktől. Az új kormány még aznap megalakult, de összetétele jelentősen módosult. Sztranyavszky Sándor helyett gróf Teleki Mihály lett a földművelésügyi miniszter, Mikecz Ödönt Tasnády-Nagy András váltotta fel az igazságügyi minisztérium élén, Bornemisza Géza helyébe Kunder Antal került, aki egy kézbe vonta össze a kereskedelem- és iparügyi tárcákat, Rátz Jenőt Bartha Károly követte a honvédelmi minisztérium élén, és Jaross Andor tárca nélküli miniszteri minőségben megbízást kapott a visszacsatolt területek ügyeinek intézésére. Teleki Mihály és Kunder Antal a NEP (Nemzeti Egység Pártja) szélsőjobboldalát képviselte, s Jarossról is hamarosan kiderült, hogy Imrédy híve.

Imrédy első lemondása
A történtek hatására szakadás következett be a kormánypártban. 1938. november 16-23. között 62 képviselő lépett ki a NEP-ből, amely ily módon kisebbségbe került a parlamentben, s november 23-án egy ügyrendi kérdésben a Ház leszavazta a kormányt. Imrédy még aznap benyújtotta lemondását a kormányzónak. A példátlan eseményről szemfüles riporterek feljegyeztek egy Bethlen István-i bonmot-t: "Az utolsó évtizedek legalkotmányosabb miniszterelnöke Imrédy Béla, mert íme, ő a parlamentben bukott meg."

Horthy a nála kihallgatáson járt ellenzéki vezéreknek megígérte, hogy elfogadja Imrédy lemondását, később mégis megváltoztatta elhatározását. A kormányzó november 27-én jelentette be döntését. A következő napon Kánya Kálmán leköszönt tárcájáról, és helyébe Horthy Csáky Istvánt nevezte ki külügyminiszterré. Kánya politikája már régóta botránykőnek számított Berlinben, ahol a magyar-német baráti együttműködésről néha-néha hangoztatott kijelentései egyenesen dühkitöréseket váltottak ki. Csáky megbízatásának az volt a célja, hogy a magyar államvezetés számára kedvezőtlenné vált helyzetet felszámolja. "Munkámat elsősorban azért vállaltam, hogy a magyar-német hagyományos jó viszonyt helyreállítsam" - mondta Sztójaynak, a berlini magyar követnek.

A kortársak úgy vélték, Teleki Pál ijesztette meg a kormányzót, hogy Imrédy lemondatása esetén "jobboldali forradalom" tör ki, s ezzel magyarázható Horthy lépése. Emlegették azt is, hogy a budapesti német követ személyesen járt közben a kabinet hivatalban maradása érdekében. Erdmannsdorf akciója azt bizonyította, hogy Imrédy már feltétlenül számíthat Berlin támogatására. Az Imrédy-kormány újbóli kinevezésében lényeges szerepet játszott az a körülmény is, hogy egy koalíciós megoldásnak nem jöttek létre a feltételei. A disszidens tábor, bár képes volt arra, hogy más erők segítségével megbuktassa a kormányt, semmiképpen nem látszott olyan politikai tényezőnek, amely köré tartós többség kristályosodhatna ki.

Amilyen várakozásteljes légkörben indult Imrédy kormányelnöki működése májusban, olyan súlyos belpolitikai feltételek közepette folytatta tevékenységét lemondásának visszautasítása után. Egyelőre Horthy állásfoglalása biztosította a kormány létét, s a disszidensek ezt kénytelen-kelletlen tudomásul vették, sőt három képviselő vissza is lépett a NEP-be. A kívülmaradottak hangsúlyozták, hogy "ok nélkül" nem okoznak nehézségeket, és módot nyújtanak arra, hogy a kormány a parlament elé terjessze reformterveit. Ebből értelemszerűen következett, hogy az ellenzék nem ragaszkodik a bizalmi szavazáshoz.

A disszidensek meghunyászkodását látva, Imrédy még a november 29-ei NEP-értekezleten kijelentette, hogy "megerősödötten megy előre, kicsinyes kompromisszumok és a parlamenti aritmetikát szem előtt tartó alkudozások nélkül". Azonban nagyon is jól tudta, mennyire fontos számára a képviselőházi helyzet, ezért a legsürgősebben megoldandó kérdésként vetette fel a felvidéki képviselők behívását: "joguk van helyet foglalni a magyar parlamentben, és mindaddig, amíg a parlament velük ki nem egészül, további tárgyalásra nem kerülhet sor." December 5-én az ünnepélyes bevonulás meg is történt, s ezzel Imrédy komoly győzelmet aratott, a kormánypárt 17 képviselővel erősödött.

A magyar külpolitika fő célkitűzése 1938-39 fordulóján az volt, hogy szabad kezet kapjon Kárpátalja elfoglalására. Az 1939. január 14-ei minisztertanácsi ülés véglegesen döntött az antikomintern paktumhoz való csatlakozás kérdésében, és elhatározta, hogy Magyarország megfelelő ürüggyel kilép a Népszövetségből. Érthető, hogy ilyen előzmények után Csáky már január 17-én, egy nappal a Hitlerrel és Ribbentroppal folytatott tárgyalásait követően, táviratilag közölhette, hogy a németek az "Imrédy-kormányt mindenképpen támogatni kívánják".

Jobboldali radikalizmus
A háborús készülődés szerves részeként Bartha Károly december 7-én benyújtotta a honvédelmi törvényjavaslatot, amelyet 1939. január-februárban tárgyalt az országgyűlés. Bár az 1939. II. tc. csak március 11-én, a következő kormány hivatali ideje alatt lépett hatályba, mégis az Imrédy-kabinet művének tekinthető. A honvédelmi törvény kimondta, hogy minden 14-70 év közötti személy honvédelmi munkára kötelezhető. A kormány minden ingatlant igénybe vehet, kötelezheti a gazdasági egységeket a honvédelem számára szükséges anyagok és cikkek gyártására. Szabályozhatja a forgalmat és a termelést, beleértve a munkaidőt és a munkabéreket. A kormány háború idején, de már békeidőben is, "az országot közvetlenül fenyegető háborús veszély" esetén bevezetheti a kivételes hatalmat, a rendeleti úton történő kormányzást. A törvény jelentőségét mutatja, hogy 1939 szeptemberétől az egyes kormányok valamennyi fontosabb rendeletüket az 1939. II. tc.-re hivatkozva adták ki.

Imrédy a novemberi válság tanulságaiból okulva elsősorban a jobboldal egységét igyekezett helyreállítani, s arra törekedett, hogy a kormánypárt, a disszidensek, a keresztény párt és esetleg a kisgazdapárt összefogásával közös platformot teremtsen a konzervatív-liberális csoportok ellen. Az együttműködés alapjául különösen alkalmasnak tűnt az új zsidótörvény-javaslat, amely "zsidónak" nyilvánította az izraelita hitfelekezet tagjain kívül azokat is, akiknek mindkét szülője zsidó vallású volt, valamint az ún. félvéreket. Míg az 1938-as első zsidótörvény végrehajtási utasítása felekezeti alapon határozta meg a törvény hatáskörét, az új javaslat a kérdést faji alapon döntötte el: "Az, aki az izraelita hitfelekezet tagja, egyúttal a zsidó faji közösséghez is tartozik, és természetes az is, hogy az izraelita hitfelekezethez tartozás megszűnése nem eredményez változást a faji közösséghez való tartozás tekintetében." Honosságot házasságkötés vagy törvényesítés útján ezután zsidók nem szerezhettek, s a belügyminiszter felhatalmazást kapott arra, hogy az 1914. július 1. után kelt állampolgárságokat visszavonja.

Azonkívül, hogy "zsidókat" semmiféle állami vagy bármely más közintézményben nem lehetett alkalmazni, arányszámukat jelentősen csökkenteni kívánták a nagy magánvállalatok alkalmazottaitól az egyéni iparengedéllyel gazdálkodókig minden gazdasági területen, illetve az ügyvédek, orvosok, mérnökök, újságírók, művészek között is. Az első zsidótörvényben megszabott 20%-os arány a zsidó értelmiségi és alkalmazotti rétegek életlehetőségeit korlátozta elsősorban. Az új javaslat azonban már a zsidónak nyilvánított közép- és nagyburzsoáziát is érintette, lényege a gazdasági őrségváltás megindítása volt a hiteléletben és a gyáriparban. Imrédy hangoztatta: "a javaslat azt célozta, hogy az a tőke, amely Magyarországon van, keresztény irányítás alatt működjék." (Az ún. második zsidótörvény 1939. május 5-én lépett hatályba.)

Imrédy új földbirtok-politikai intézkedéseket is ígért, s kb. egymillió hold földet kívánt felosztani kishaszonbérleti akció formájában. Először a parlagföldeket vette volna igénybe erre a célra kártérítés fejében, majd sorrendben a külföldi állampolgárok, a zsidók, a bankok, részvénytársaságok és más jogi személyek birtokait, s ezek után az egyéni tulajdonban levő földeket. A kártalanítási összeg felét előre készpénzben, a fennmaradó összeget 25 év alatt 3,5%-os kamattal kapták volna meg a tulajdonosok. Ez a földbirtok-politikai javaslat azonban soha nem került az országgyűlés elé.

Új Magyar élet
A novemberi pártszakadásból és kormányválságból Imrédy azt a tanulságot vonta le, hogy egy új politikai mozgalmat kell szerveznie saját vezetése alatt, mely sikeresen vetélkedhetne a nyilasokkal, jelentős tömegeket vonva el tőlük. 1939. január 6-án a pesti Vigadóban elmondott beszédében kifejtette, hogy olyan politikai keretet akar teremteni, amelyben jelenlegi politikai barátain és támogatóin kívül "új erők is helyet és tért kapnak a közös munka elvégzésére". Ezért ünnepélyesen kibontotta a Magyar Élet Mozgalom lobogóját, s bejelentette, hogy az irányításban rajta kívül Jaross, Rátz és Hóman vesznek majd részt.

A vigadói beszéd Imrédy politikai metamorfózisának újabb fontos állomását jelenti. Bár még itt sem vallotta magát kifejezetten "nemzetiszocialistának", frazeológiája már nagyon közel jutott a náci stílushoz. Az antiszemita fajvédelem tekintetében már határozottan biológiai alapra helyezkedett, továbbá minden eddiginél nagyobb nyomatékkal hangsúlyozta a Führerprinzip elvét, s követelte, hogy mindenki "álljon be glédába", és vesse alá magát az "egyetlen lenyűgöző akaratnak". Másfelől arra törekedett, hogy kidomborítsa mozgalmának "magyar" jellegét: "ősi magyar földön új magyar életet" hirdetett. Jelszóáradatából nem maradt ki a "lelki reform" gondolata sem, amelynek lényege "a társadalomnak az átitatása a keresztény szolidaritás szellemével, keresztény [...] erkölcsök parancsolatainak jelszavával".

Imrédy szándéka kifejezetten az volt, hogy mozgalmát a kibontakozás első lépései után olyan párttá szervezi, amellyel a győzelem reményében indulhat a soron levő választásokon. A Popolo D'Italia, az olasz fasiszta párt hivatalos lapja 1939. január 3-ai cikkében pontos menetrendet vázolt fel az egypártrendszer kialakításának folyamatáról. Az első lépés a szociáldemokrata párt és a Népszava betiltása lenne. A továbbiak során "bizonyos jobboldali csoportok, amelyek a nemzet vitális problémáit illetően végeredményben azonos programot vallanak a kormánnyal, de ennek ellenére nem egészen világos okokból az ellenzéken maradtak, vagy fúzióra, vagy feloszlásra kényszeríttetnek. Miután a szocialistákat kiküszöbölték, a centrumot és a jobboldalt beolvasztották a keresztény nemzeti ellenzékkel együtt, fennmaradna a demokratikus-liberális szárny, amely azonban részben már nyilvánított a jobboldali reformok felé való tendenciákat. Így meghatározván az elvi álláspontokat, új választásokra kerülne sor." Az ellenzék meg volt győződve arról, hogy a cikket Budapestről sugalmazták, és nagyjából fedi Imrédy tényleges terveit. A miniszterelnök nem volt hajlandó válaszolni azokra az interpellációkra, amelyek magyarázatot és cáfolatot követeltek.

1939 első hónapjaiban a magyar politikai életben teljessé vált a felfordulás. A nyilasok nyílt, erőszakos fellépése, az ismétlődő parlamenti botrányok súlyos politikai válság kibontakozását jelezték. Imrédy a parlament feloszlatásában látta a kiutat, s az új választásokon az új zsidó- és földbirtok-politikai törvény jelszavaival indult volna. A Bethlen vezette ellenzék ezzel szemben követelte, hogy a kormány még a választások előtt oldja meg e kérdéseket, amelyek leginkább táplálják a nyilas demagógiát. Fellépésük kedvező fogadtatásra talált a kormányzónál. Horthy nem helyeselte a fasiszta diktatúra megteremtésére irányuló törekvéseket, és ragaszkodott a rendszer konstrukciójának változatlan fenntartásához. Bethlen hangsúlyozta: "elsősorban kormányzónknak köszönjük, hogy az ország [...] megmaradt az alkotmányosság útján, és nem szédült bele [...] külföldi talajon nagyra nőtt irányzatokba."

A kormány bukása – Magyar megújulás
Imrédy diktátori allűrjei felkeltették Horthy személyes féltékenységét is, mert sem Hindenburg, sem III. Viktor Emánuel szerepét nem óhajtotta eljátszani. "Államfői jogokat gyakorolt, és ezeket nagyon kiterjedt mértékben értelmezte. Egy ízben, emlékszem, pl. vitám volt vele arról, hogy ki felelős az intézkedésekért. Azt állítottam, hogy a felelős miniszterek. Horthy azonban a felelősséget magának vindikálta" - vallotta később Imrédy. A miniszterelnök érezte a kormányzó növekvő bizalmatlanságát, ezért hangoztatta hűségét s hárította el a vezéri ambíciók vádját valamennyi év eleji megnyilatkozásában.

Szavai azonban nem voltak összhangban cselekedeteivel. A kormányzó különösen zokon vette azt, hogy Imrédy több fontos törvényjavaslat esetében a parlamentben való benyújtás előtt elmulasztotta kikérni előzetes hozzájárulását. Nemcsak államfői jogainak csorbítását látta ebben, de tartalmilag sem értett egyet a törvényjavaslatokkal, különösen ellenezte Imrédy földreform-elképzeléseit, s bizonyos mértékig a második zsidótörvény tervezetét. Kánya értesülése szerint Imrédy - egyik előterjesztésének visszautasítása kapcsán - szóvá tette Horthy előtt a "régi bizalom" hiányát, mire a kormányzó közölte vele, hogy "tényleg megingott a bizalma, mert a zsidó- és földreformtörvény életbevágó paragrafusairól nem referált neki".

A miniszterelnök helyzete 1939. január végére minden tekintetben tarthatatlanná vált. Eltávolításának legcélszerűbb módját, amely eleve kizárhatja az 1938. novemberi végkifejlet megismétlődését, Rassay Károly találta meg azzal, hogy bebizonyította: a kormányfő zsidó származású! Mi vagy ki adta neki ezt az ötletet, hitelesen nem állapítható meg. Valószínű, hogy a mindentudó pesti pletyka korábban is suttogott nem teljesen árja ősökről, és Rassay előtt már többen kísérleteztek ilyen irányú puhatolózással, ám eredménytelenül. Neki, pontosabban a csehországi Saatzba küldött megbízottjának végre sikerült hitelesnek tűnő adatokat produkálnia Imrédy dédanyjának zsidó eredetéről.

Imrédy a kényszerű lemondással egyáltalán nem tekintette befejezettnek politikai pályafutását, sőt, Teleki Pál, az új miniszterelnök még jó ideig kénytelen volt elődje árnyékában kormányozni. Az 1939 márciusától Magyar Élet Pártja néven működő kormánypártban mintegy 20-25 főből álló Imrédy-frakció létezett, a félhivatalos kormánylapok, a Függetlenség és az Új Magyarság valójában nem Telekit, hanem Imrédyt támogatták, aki jelentős befolyással rendelkezett a kulturális életben és a közvélemény-formálás egyéb területein is, így a rádióban és a filmgyártásban. Még bankelnöki és pénzügy-, illetve közgazdasági miniszteri működése idején építette ki összeköttetéseit az újonnan kialakult keresztény nagyvállalkozó- és menedzserréteggel, valamint a gazdasági élet állami irányításának vezető személyiségeivel. A győri program szellemi atyja népszerű maradt a tábornoki karban is. A magyar közéletnek nem volt olyan területe, ahol ne lettek volna "beépült" bizalmi emberei.

Berlin maradéktalan bizalmának biztosítása érdekében Imrédy ideológiailag is elkötelezte magát a nemzetiszocializmus mellett. 1940 októberében kilépett a kormánypártból és Magyar Megújulás Pártja néven szélsőjobboldali ellenzéki politikai szervezetet hozott létre. Tudatában volt annak, hogy csakis német támogatással kerülhet újra hatalomra, ezért szükségesnek látta a nyílt színvallást a fasiszta reformpolitika folytatása és az egyértelmű, feltétlen tengelybarátság mellett. Imrédy valójában egy keretpártot teremtett azzal az elgondolással, hogy kedvező feltételek, például egy erőteljes német beavatkozás esetén a konjunkturális érdekek hajtóereje szinte önmagától feltölti sorait. Módszerekben és stílusban egyaránt igyekezett elhatárolódni a nyilasoktól, hangsúlyozva, hogy kizárólag az alkotmányos, parlamentáris eszközök létjogosultságát ismeri el.

Az imrédysták ezután olyan kívánságokkal léptek fel erőszakos modorban, amelyek nem teljesítése "leleplezhette" a kormány "kétszínűségét", képmutató tengelybarátságát, kétkedését a végső győzelemben és eltökéltségének fogyatékosságát a totális fasiszta "reformpolitika" folytatására. Az Imrédy-párt puszta léte konkurenciasokkot váltott ki a hatalmon lévő politikusokból, hiszen mindig tekintettel kellett lenniük arra, hogy készen áll egy jól iskolázott, úriemberekből álló, miniszterviselt férfiak által irányított "elitgárda", amely hajlandó bármilyen árat megfizetni, ha a kormányrúdhoz segítik. A német külügyminisztériumban Imrédy Béla neve mindinkább fogalommá vált. 1943 végén már egyértelműen ő volt a Wilhelmstrasse első számú jelöltje a magyar kormány élére.

Imrédy politikájának csődje
Imrédyre tehát sokan tekintettek várakozással: a szélsőjobb az áhított egységet remélte tőle, a németek "engedetlenség" esetén alternatívát, a hagyományos uralkodó osztályok a német győzelem vagy megszállás esetén számításba jövő államférfit látták benne. A tényleges erőpróbát 1944. március 19. hozta meg.

A német megszállást követően a helyzet eleinte kedvezően alakult Imrédy számára. Bár miniszterelnöki kinevezését Horthy ellenszegülése miatt nem sikerült elérni, pártja jelentős miniszteri tárcákat kapott, s még fontosabb volt ugrásszerű betörése az államapparátus fontos végrehajtó posztjaira. Imrédy terve az volt, hogy a németek támogatásával, de a saját vezetése alatt teremti meg a szélsőjobboldal egységét az összes, elsősorban "úri középosztályi" jellegű totális fasiszta erő bevonásával, s azután erre az egységfrontra támaszkodva lép be a kormányba, amelynek ha nem is feje, de kulcsembere lehet. A szélsőjobboldali egység terve azonban elakadt a vég nélküli pártközi értekezletek, közös nyilatkozattervezetek és kormánylisták káoszában. Imrédy így kénytelen volt a remélt szilárd politikai háttér nélkül 1944 májusában ismét tárca nélküli közgazdasági miniszterséget vállalni.

Imrédy arra törekedett, hogy a hiányzó politikai bázist erőszakos, politikai fegyvertárából mind az ideig hiányzó, ezért ügyetlenül és kapkodva alkalmazott puccsista módszerekkel pótolja. Hatalmi céljai szolgálatába állította a Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetségét és a befolyása alá vont közigazgatási gépezetet.

Hamarosan kiderült, hogy a németek nem hajlandók átengedni a zsákmányt, és a zsidó vagyont maguknak akarják megszerezni. Rátették a kezüket a magyar nagyipar fellegváraira éppúgy, mint a kiskereskedői raktárak csekély készleteire. A háború menete és a magyar belpolitika fejleményei a nyilas szélsőjobboldalt tolták előtérbe. Imrédyék mind az uralkodó osztályok "átmentésére", mind a németek totális kiszolgálására alkalmatlannak bizonyultak, így bukásuk elkerülhetetlen volt.

Imrédy 1944. augusztus elejétől visszavonult az aktív politikai tevékenységtől. A nyilvánosság figyelme csak 1945 őszén terelődött ismét személyére. Népbírósági perben halálra ítélték és 1946. március 28-án kivégezték. Sorsa azt példázza, mi várhat egy mégoly tehetséges szakemberre, ha nem tud ellenállni a politikai karrier csábításának. Mint mondta, későn látta be, hogy meg kellett volna maradnia bankelnöknek.

Imrédy Béla kormánya
1938. V. 14.–1939. II. 16.
• belügyminiszter: Keresztes-Fischer Ferenc
• külügyminiszter: Kánya Kálmán (1938), Imrédy Béla (1938), Csáky István (1938-1939)
• honvédelmi miniszter: Rátz Jenő (1938), Bartha Károly (1938-1939)
• igazságügy-miniszter: Mikecz Ödön (1938), Tasnádi Nagy András (1938-1939)
• pénzügyminiszter: Reményi-Schneller Lajos
• földművelésügyi miniszter: Sztranyavszky Sándor (1938), Teleki Mihály (1938-1939)
• iparügyi miniszter: Bornemisza Géza (1938), Kunder Antal (1938-1939)
• kereskedelem- és közlekedésügyi miniszter: Imrédy Béla (1938), Kunder Antal (1938-1939)
• vallás- és közoktatásügyi miniszter: Teleki Pál