Szerző: Tóth István György

Aligha van nagyobb paradoxona a történelemnek, mint hogy az emberiség immár ötödik évezrede ismeri az írásjeleket, ám a 20. század végén a ma élő emberek kb. fele írástudatlan. Nincs még száz éve sem, hogy hazánkban kisebbségbe kerültek azok, akik a betűket nem tudták elolvasni. Ha a történelmet nemcsak csaták és uralkodók megtanulandó sorozatának tekintjük, hanem a társadalom fejlődésének mélyebb vonulatait is meg akarjuk érteni, akkor meg kell próbálnunk válaszolni arra a kérdésre is, hogy a tömeges írástudatlanságból az alfabetizált világba tartó koraújkori Európában hol volt a helye Magyarországnak?

Nincs még egy olyan ismert szerelmi történet a világirodalomban, mint Rómeóé és Júliáé. A két ellenséges veronai család gyermekei akkor szerettek egymásba, amikor Rómeó bejutott a Capulet-ház álarcosbáljára. De honnan tudott egyáltalán egy Montague a rivális család mulatságáról. "Látni éppen látom, ami meg van írva", de hogy "találjam meg, aki ide van írva, mikor azt se találom ki, mi van ide írva? Írástudó ember után kéne nézni?" - tanakodik Capulet szolgája, akinek a levélre írt címek alapján kellett volna kézbesítenie a meghívókat, ám olvasni nem tudott. Ekkor botlott Rómeóba, akitől megkérdezte, hogy "olvasáshoz ért-e?"

Az írástudás terjedése
A jelenet természetesen nem a középkori Verona, hanem az 1600 körüli Anglia társadalmára volt jellemző. Ekkortájt Londonban már elképzelhető volt ez a feszültségekkel teli szituáció: az úr, szolgája kezébe nyomva a meghívókat, ne is gondoljon arra, hogy az talán nem tud olvasni, a szolga viszont szégyellje megvallani tudatlanságát. A kései középkorban természetesnek tűnt volna a szolga írástudatlansága, míg a 18. századi Londonban már aligha alkalmaztak volna ilyen bizalmi feladatra analfabétát.

Ebben az időben Angliában és Hollandiában tudnak a legtöbben írni-olvasni. Ugyanakkor Magyarországon még a legfejlettebb területeken is gyakran találunk analfabétát, nemcsak a szolgák, hanem a tiszttartók, kulcsárok között is, pedig az ő feladatuk megkövetelte volna az írástudást. "Mivelhogy magad írást nem tudsz, írástudó számtartót adok melléd" - írta 1637-ben gróf Batthyány Ádám egyik tiszttartójának. Máskor a földesurak arról rendelkeztek, hogy a leveleket, parancsokat kivel olvastassák el az ehhez nem értő alkalmazottak.

Az írástudás nem hat közvetlenül a gazdasági fejlődésre. Míg korábban az írástudás elterjedése és az angol ipari forradalom között közvetlen összefüggést véltek felfedezni, az alaposabb kutatások kiderítették, hogy éppen ellenkezőleg, ebben az időszakban Anglia mutatói egyenesen romlottak - a gyárakban foglalkoztatott gyerekeknek nem volt idejük iskolába járni és megtanulni a betűvetést. Az összefüggés a modernizáció és az alfabetizáció* között nem közvetlen, ám annál lényegibb: a fejlettebb országokban találunk több írástudót, ez a 17. századra éppúgy érvényes, mint napjainkra. Azt jelzi ez, hogy a tömeges tudás, a munkaerő képzettsége a modernizáció egyik legfontosabb hajtóereje. De honnan tudjuk megállapítani, hogy valaki tudott-e írni, vagy sem? Vajon mindazok, akik aláírtak valamilyen okmányt, tudtak-e írni, és fordítva: vajon valóban analfabéta volt-e az, aki keresztet rajzolt?

Aláírás és kereszt
Az aláírások rendkívül különbözőek: vannak lendületesen írtak, néha hivalkodóan kicirkalmazottak, és vannak olyanok, amelyeknél egyértelműen látható a gyötrődés, amellyek az össze nem kötött, kusza, ákombákom betűket a papírra rótták. Az első pillantásra megkülönböztethetjük egy írnok aláírását egy falusi bíróétól. Annál nagyobb nehézséget, sőt lehetetlen feladatot jelent, hogy ezeket a különbségeket táblázatba foglaljuk, és belőlük statisztikákat készítsünk. Nyugat-Európában ugyan történtek kísérletek ilyen osztályozásra, amelyek a lendületes aláírástól a kusza kacskaringóig különböző csoportokra osztották az aláírásokat, de mivel ezek elkülönítése teljesen szubjektív, ehhez a módszerhez nem fűzhetünk nagy reményeket.

Több francia és angol kutató egyenesen kétségbe vonta, hogy az aláírás bármiféle jelzést adhat az írástudás szintjéről, mondván, hogy ezek az aláírások vagy keresztek életbevágóan fontos helyzetben születtek: bírósági vallomásokat vagy házassági anyakönyveket kellett hitelesíteni. Ilyenkor idegen helyen, idegen tollal, sok ember fürkésző tekintete között, érzelmi felindultság állapotában kellett a tanúnak vagy a menyasszonynak, vőlegénynek nekiveselkednie az aláírásnak, akik ezért igyekeztek minél hamarabb megszabadulni a kellemetlen feladattól és így egyszerű keresztet rajzoltak akkor is, ha egyébként tudtak írni.

Meggyőzően hangzó, szellemes érvek ezek, csak egy hibájuk van, nem tudnak magyarázatot adni arra, hogy miért találunk mégis százával és ezrével nehezen formált, gyakorlatlan kézre valló aláírásokat olyan vádlottaktól, akik csak pár percre tudták meg, hogy nem akasztófa, csak deres vár rájuk, vagy olyan menyasszonyoktól, akik csak az előbb rebegték el az életre szóló igent.

Komolyabb ellenvetésnek tűnik az, amelyik a végrendeletek, mint források ellen emel szót. Igaz, a végrendeletből nagyon sok mindent megtudunk arról, aki készítette, a testamentumot azonban legtöbbször öreg vagy beteg emberek íratták, akik ha jól írtak is, most feltehetőleg állapotuk miatt nem tudták azt megfelelően aláírni. Ez igaz, azonban az is tény, hogy az írástudásnak, mint általában a tudásnak, presztízse volt, másrészt a haldokló azt akarta, hogy az utolsó akarat minél hitelesebb legyen. Ezért, ha egyébként tudott írni, csak most nem volt erre képes, akkor kiíratta az írnokkal: "írást tudván, de most erőtlenségemben keresztet rakván, tettem testamentumot."

A hitelesítés eszköze
A keresztet rajzolók között is találunk írni tudókat. Sokan hiteles aláírásuk után tettek keresztet, ez a hiányzó pecsétet helyettesítette. Máskor olyanok is, akikről jól tudjuk, hogy szépen írtak, sőt ők töltötték be a jegyző tisztségét, keresztet rajzoltak.

A magyarázatot az adja, hogy az aláírásnak csak akkor lehet hitelesítő funkciója, ha a társadalom jelentős része már tud írni. Ma az aláírásnak - mint az egyik bank reklámja is hangsúlyozza - súlya van, az egyéni, csak az illetőre jellemző vonalvezetésű névaláírás a hitelesítés legfőbb eszköze. Egy olyan világban azonban, ahol a betűvetésre az emberek nagy része még nem volt képes, nem volt és nem is lehetett súlya az aláírásnak. A nemesség a pecsétjével hitelesített, emellé akár az adott nemes, akár az írnok írta le a nevet, az csak azt jelezte, hogy kié a pecsét. Kétséges esetben pedig nem a betűk, hanem a pecsét hitelességét vizsgálták.

A parasztoknak nem volt pecsétjük. Az ő esetükben sem a sajátkezű aláírás volt a döntő, hanem a kollektív emlékezet: akinek ott szerepelt a neve az iraton, függetlenül attól, hogy ő írta-e vagy írnok, azt később meg lehetett idézni tanúként, hogy esküvel bizonyítsa: minden úgy történt, ahogy az írva áll. Sok esetet ismerünk a 16-18. századból, amikor valamely dokumentumnak csak akkor hittek, ha a jelenlevők később szóban is megerősítették az írás tartalmát - egy többségében még analfabéta társadalom természetes mentalitása ez.

Pacák a papíron
A kereszt a középkorban az eskü szent szimbóluma volt. A 17-19. századi okmányokon ezrével előbukkanó keresztek azonban nem a vallásos jámborságot, hanem a tömeges tudatlanságot tükrözik - a kereszt volt a legkönnyebben lerajzolható írásjel. Ezek többségükben nem is keresztek, hanem ikszek. Aki iskolába sohasem járt és így persze lúdtollat sem fogott soha a kezébe, annak hatalmas gondot okozott két, egymást metsző vonal felrajzolása is. Mint megannyi fekete pók, úgy szaladnak szét a papíron a vonalak, volt, aki több pacát ejtett, mint ahány vonalat végül sikerült meghúznia, sok "aláírás" kereszt helyett sután kanyargó hurok lett. Ha juhászbojtárok, szolgálók, csőszök, azaz a falusi társadalom alsó rétegeihez tartozó emberek nagyritkán rákényszerültek, hogy tollat vegyenek a kezükbe, akkor derült csak ki, hogy milyen gyakorlat kellett egy-egy, a tudatlanság szinonímájaként számontartott kereszt megrajzolásához is.

A keresztek és az aláírások összeszámlálása tehát csak közelítő képet adhat az írástudásról, nem azt mutatja meg, hogy milyen arányban tudtak írni a faluban, hanem azt, hogy mennyire várta el tagjaitól a közösség az aláírást. Ez az elvárás azonban pontosan attól függött, hogy mennyire hódította meg a betűk világa az adott falut. Ha tehát az egyes személyekre vonatkoztatva nem is pontos, a falvak szintjén mégis megbízható mutató az alfabetizációra az aláírások vizsgálata.

Anyakönyv és számítógép
Az olvasás képességét a legtöbb esetben nem tudjuk mérni, hiszen ellentétben a betűket rovó kézzel, a sorokon végigfutó szem nem hagy nyomot. De néhány evangélikus országban, így Svédországban és Svájc egyes kantonjaiban az evangélikus egyház nagy jelentőséget tulajdonított annak, hogy minden hívő jól olvassa a Bibliát, ezért a lelkészek évente feljegyezték, melyik hívő mennyire tud olvasni. Eszerint a 17-18. századi Svédországban a lakosság mintegy kilenctizede folyékonyan olvasott, noha csak kevesen tudtak írni, az evangélikus iskolák ugyanis ez utóbbira sokkal kisebb gondot fordítottak.

Nyugat-Európában Franciaországban kezdték el először kutatni a kora újkori írástudást. A múlt században egy lotaringiai iskolamester, Louis Maggiolo körlevélben fordult az ország valamennyi tanítójához, kérve őket, hogy gyűjtsék ki falujuk anyakönyveiből hány menyasszony, vőlegény, illetve tanú rajzolt keresztet vagy írt alá nevet házasságkötéskor.

A beérkezett hatalmas adattömeget a huszadik század történészei számítógép segítségével elemezték. A kép, mely a kutatók elé tárult, hű tükre a rendkívül különböző régiókat egyesítő, nagy területű országnak. Franciaországban az írástudók aránya a Napkirály uralkodása és a francia forradalom között 21 százalékról 37-re nőtt ugyan, de nem tűntek el azok a hatalmas különbségek, amelyek elválasztották a fejlett északkeleti részeket az elmaradott Közép- és Dél-Franciaországtól. A forradalmat megelőző években Párizs környékén, Normandiában, Elzászban a lakosságnak több mint fele tudott írni, míg Bretagne-ban, az atlanti partvidéken és a Földközi-tenger partján az ottlakók egyötöde sem.

Angliában kitűnő forrást kínálnak a hűségeskük: a polgári forradalom idején több mint negyvenezer férfi írta alá vagy keresztezte meg a parlamenthez való hűségüket bizonyító esküt, közülük 70 százalék nem tudott írni. A 18. század második felében, az ipari forradalom időszakában az angol férfiaknak már "csak" 40 százaléka, a nőknek pedig 60 százaléka volt analfabéta. Ez az arány a kontinentális Európához képest kiugró fejlettséget jelent.

A fejlett Nyugat
Magyarországon az úrbérrendezés idején a falusi esküdtek válaszoltak a földjeikre vonatkozó kérdésekre, majd ezt aláírásukkal vagy keresztjükkel hitelesítették. Míg a 18. század második felében az angol férfiak 60 százaléka és a francia férfiaknak is majdnem fele le tudta írni a nevét, addig Magyarországon a fejlett területnek számító Dunántúlon is a paraszti társadalom felső rétegének alig 12-15 százaléka birkózott meg a betűkkel. A legtöbb falusi írni tudó esküdt a Bécshez közeli Moson és Sopron megyékben akadt. Igencsak viszonylagos fejlettség ez, hiszen még ezeken a területeken is többségben voltak azok a falvak, amelyekben valamennyi esküdt keresztet rajzolt.

Erdélyben ötven évvel később sokkal sötétebb kép fogad bennünket: minden huszadik faluban találtak csak a vallomástevők között írni tudó jobbágyot. Benda Kálmán Magyarországra és Miskolczy Ambrus Erdélyre vonatkozó számításaiból kiderül, hogy Erdély a 19. század elején is összehasonlíthatatlanul elmaradottabb volt, mint a Dunántúl nyugati megyéi Mária Terézia korában!

Vas megye falvaiból - immár nemcsak az esküdteket, de valamennyi, a paraszti írásokban szereplő jobbágyot figyelembe véve - összegyűjtöttem a kereszteket és aláírásokat. A 18. században mindössze 49 írni tudó parasztot találtam, míg 2232-en rajzoltak keresztet. Ez természetesen csak töredéke a vasi jobbágyságnak, de az eredmény annyira egyértelmű, a keresztek túlsúlya a megye minden vidékén olyan hatalmas, hogy ezt az arányt joggal tarthatjuk hitelesnek.

Sereghajtók: Zaránd, Doboka, Hunyad
A kiegyezéstől az első világháborúig tízévenként ismétlődő népszámlálások minden egyes faluról feltüntették, hogy ott hányan tudtak írni és olvasni. 1869-ben Magyarországon a lakosság 58 százaléka még olvasni sem tudott. Az országos átlag azonban elrejti a hatalmas különbségeket. Ezúttal is fényévek választják el Sopron és Moson megyét, ahol a férfiak 16, illetve 22 százaléka analfabéta, a románlakta erdélyi megyéktől, ahol ez az arány 90 százalék körüli. A "sereghajtó" Zaránd, Doboka, Hunyad vármegyékben a férfiak alig 5 százaléka, a nők közül még ennél is kevesebb tudott legalább olvasni.

A századfordulóra az általános iskolakötelezettség, a népiskolák hálózatának bővítése megtette hatását: először a magyar történelemben az írástudatlanok aránya 50 százalék alá szorult. Mintegy félmilliónyian azonban megrekedtek a félanalfabétizmus szintjén, azaz olvasni tudtak, írni nem.

Az országos adatok nemcsak a területi különbségeket, hanem az egyes nemzetiségek közti eltéréseket is összemossák. Pedig óriási különbség volt e téren is: míg a magyarországi németeknek 67 százaléka és a magyar anyanyelvűeknek 60 százaléka tudott írni a századfordulón, addig a románok közül csak minden ötödik, a ruszinok közül pedig még ennyi sem. Még rosszabb volt a helyzet a cigányság körében, alig 5 százalékuk tudta leírni a nevét.

Anglia: száz közül egy
Ahogy Magyarország, úgy az Osztrák-Magyar Monarchia is rendkívül eltérő fejlettségű területeket fogott össze. Amíg 1900-ban Magyarországon (beleértve Horvátországot és Erdélyt is) a népesség 47 százaléka volt analfabéta, addig a birodalom többi tartományában a lakosság alig egynegyede. Hatalmas szakadék választotta el Csehországot, Alsó- és Felső-Ausztriát, ahol az írástudatlanok aránya a négy százalékot sem érte el, Galíciától és Bukovinától, ahol a lakosság 56, illetve 66 százaléka volt analfabéta.

A Habsburg-birodalom e téren is lemaradt nagy ellenfele, Poroszország mögött, ahol a kitűnő iskolarendszernek köszönhetően igen magas volt az írástudók száma. 1871-ben, a német császárság megalakításának évében Poroszországban a férfiaknak alig egytizede nem tudott írni. A királyság keleti, ma Lengyelországhoz tartozó tartományaiban volt a legrosszabb a helyzet, míg a rajnai tartományokban, valamint Szászországban és Brandenburgban a férfiak között csak 2-5 százalék analfabétát találtak.

Magyarország évszázados lemaradását Nyugat-Európától jól jellemzi, hogy Franciaországban a századforduló táján a házasulandóknak mindössze 5 százaléka nem tudta aláírásával megerősítenie a boldogító fogadalmat, Angliában pedig minden századik volt erre képtelen. Franciaországban ekkor már az elmaradott területek is felzárkóztak az írástudó északnyugati megyékhez. Itáliát ugyanolyan szélsőségek jellemezték, mint az Osztrák-Magyar Monarchiát: a fejlett Piemontban a megkérdezettek 89 százaléka, a csizma orránál, az elmaradott délen alig 30 százaléka ismerte a betűket.

Európa peremén a századfordulón is kisebbségben voltak az írástudók. Míg a német hadseregben minden száz újoncból egy és a Monarchia hadseregében húsz újonc volt analfabéta, addig az orosz cár egyenruháját felöltő katonák közül százból 66 nem ismerte a betűket. Míg Nyugat-Európában az alfabetizáció folyamata ekkor már befejeződött, az orosz birodalom területén a huszadik századra maradt az a feladat, hogy az írástudást a társadalom minden rétegében elterjessze.