2017. május 28.

Írni tanuló nagyasszonyok

Szerző: Tóth István György

A 16. századi főnemesség írástudásában jelentős különbség figyelhető meg a két nem között: a főrangú férfiak szinte kivétel nélkül jól tudtak írni, a nők számára az írás megtanulása még komoly problémát jelentett. Nem volt már magától értetődő a főnemesi asszonyok között az írástudatlanság, ha valaki nem tudta leírni a nevét, mentegetődznie kellett. De természetesen sem volt még az írástudás, ezzel büszkélkedni lehetett. Nádasdy Tamás nádor levelére így felelt 1556-ban a körmendi földesúr, Tarnóczy András özvegye, Kerhen Borbála:

„Írta volt Nagyságod, ha én tudok-e magyar írást. Az minémő országban én fölnőltem, ott nem hallottam, hogy leányok, sem asszonyemberek efféle írásnak tanolására gondot viseltek volna. Mert az én szegény anyám is tanéttatott volna engemet, ha egyebek tanoltak volna, de minálunk híre nem volt.”

Nem a magyar írással, hanem általában az írással állt hadilábon Tarnóczyné, leveleit mindig mással íratta alá. Ezért magyarázkodik a művelt Nádasdyhoz írt levelében: Horvátországban – ahol született – a nők nem tanultak írni, hiszen ő jó családból származik, ha ez társadalmi elvárás lett volna, elhiheti a nádor, hogy őt is megtanították volna erre. Egyébként férje, a királyi naszádosok kapitánya, jól tudott írni, levelei többségét sietős betűivel maga vetette papírra.

Az írás: munka
Nádasdy Tamás humanista műveltségű főúr volt. Felesége, Kanizsai Orsolya tudott írni, levélváltásaik a 16–17. századi főúri levelezések legszebb lapjai közé tartoznak. Kanizsai Orsolya levelei között sok a saját kezével írott, az írás azonban láthatóan komoly munkát jelentett számára:

„Szerelmes Orsikám! Jól tetted, hogy tenkezeddel nem írtál. Innét tova se míveld, mert közbeszéd az, három ujj ír, és az egész test munkálkodik”

– írta beteg feleségének Nádasdy 1552-ben. Az írás megerőltető fizikai munka volt a tollforgatáshoz még kevéssé szokott főrangú asszonyoknak: „Kezem írása bizonysága, beteg ember nem írhat ennyit” – nyugtatja meg az egészségéért aggódó urát Orsolya asszony egy 1560-ban írt levelében. A sajátkezű levél azonban, amelynek tartalmáról a két házastárson kívül senki, még az íródeák sem tud, mindig meghittebb, bizalmasabb volt a diktáltnál.

„Az mint Kegyelmed akarja mással irattam Kegyelmednek most; bizony, hogy nehéz vagyok most az íráshoz, de azért mikor hozzáérkezem, nem tűrhetem, hogy magam kezével is ne írjak Kegyelmednek.”

Ezért noszogatta feleségét ilyenformán Nádasdy: „Kérlek, hogy mindennap írj, mint vagy – de ne fáraszd magadat az írással, hanem azmit férfiúval megírathatsz”, írassa meg a várkapitánnyal, amit pedig velük nem illik megíratnia, mert női bajairól szól, „írasd vajdáné asszonyommal, húgommal meg, de űvele is úgy, hogyha a feje nem fáj”. A vajdáné, Nádasdy Tamás húga, a Héttorony foglyaként meghalt Majláth István özvegye tehát szintén tudott írni, de ez az ő számára is komoly feladatot jelenthetett, ha könnyen fejfájást kaphatott tőle. Még egy évszázad múltán, 1643-ban is féltette a menyasszonyát Csáky István: szívesen olvasná „három árkus papírost” betöltő szerelmes levelét, írta,

„de azért ugyan csak ne fárasszad sok írással magadat, mert aki ahhoz szokatlan, el nem kerülheti a főfájást miatta.”

Nem minden asszony tudott írni és olvasni Nádasdy udvarában. 1559-ben megkérték egy, a Nádasdy-udvarban élő főrangú leány, Frangepán Anna kezét. A nádor az erről szóló levelet a feleségének küldte el, és részletesen meghagyta, hogyan kell a bizalmas hírt a leendő ara tudomására hozni: adja oda a levelet Annának, aki olvastassa azt fel öccsével, Frangepán Ferenccel, míg Kanizsai Orsolya figyelje ezalatt a leányzó arcát. A főnemes kisasszonynak tehát fel kellett olvastatni a levelet, nyilván nem tudott olvasni, de Nádasdynénak is komoly munkát jelenthetett a levél felolvasása, ha közben nem tudta volna eléggé figyelni a leány arcát, és ezért Frangepán Ferencet is be kellett avatnia a titokba.

Felnőtt korban
Az írást-olvasást felnőtt korban megtanuló főúri asszonyok legszebb példája Czobor Erzsébet, Thurzó Györgynek, a későbbi nádornak felesége. Férjhezmenetelekor, 1592-ben még nem tudott írni. Két hónappal az esküvő előtt is korholta Thurzó György, nem kapott választ levelére, talán már nem is szereti:

„Talán azt a mentséget találhatnád, hogy magad nem tudsz írni, úgy vagyon, de vagyon bátyád, kinek dolgodat és akaratodat bízvást megjelentheted, ő kegyelme az én levelemre kívánságod szerént válaszol.”

Nem egészen két évvel később Czobor Erzsébet már pár szót saját kezével írt férjének. Az elragadtatott főúr válaszából az is kiderül, hogy saját maga tanította meg írni a feleségét. Még a következő évben is nagy örömöt váltott ki Thurzóból, ha felesége saját kezű levelét megkapta; „látván, hogy oly jó tanítványom volt, az ki oly szépen tanult írni”. Később is sűrűn levelezett a feleségével, de az ilyen utalások elmaradtak, ezután már Czobor Erzsébet írástudása természetesnek tűnt.

Nem minden főúrnak sikerült feleségét rábírnia az írás elsajátítására. Garai Bánffy Borbála 1568-ban így hárította el férje, Zay Ferenc kassai főkapitány kérését:

„Szerelmes én édös uram, hol te kegyelmed engem arra kér, hogy megtanulnám az írást, bizony örömest vónék érötte, de szerelmes uram, nehéz énnéköm tanulni.”

Nem tudjuk, hogy pontosan hány esztendős volt Bánffy Borbála, aki a következő esztendőben meg is halt, de aligha volt fiatal, hiszen harminc éve volt már Zay Ferenc felesége. Érthető, ha Thurzó György könnyebben rá tudta venni fiatal feleségét a betűk megtanulására, mint Zay Ferenc a maga legalábbis középkorú párját.

A 17. század derekától kezdve az arisztokraták feleségei kivétel nélkül tudtak írni, aláírásuk azonban legtöbbször gyerekes, iskolás, gyakorlatlan. Látszik, ismerték a betűvetést, mégis ritkán írtak saját kezükkel. Batthyány Ádám két menye, Palóczay Anna és Illésházy Kata egyaránt folyékonyan, de igen gyakorlatlan kézzel írt. Kéry Ferenc gróf felesége, Eszterházy Borbála 1690-ben szülés előtt állván testamentumot készített. Aláírása olyan volt, mint egy írni éppen megtanult gyereké. Végrendeletet írt gróf Balassa Zsuzsanna is 1695-ben, kincseit az őt ápoló Eszterházy Pálné Thököly Évára hagyta. A főrangú beteg mindvégig saját kezével, ám igen nehezen formálódó betűkkel és teljesen fonetikus helyesírással, a szavakat ötletszerűen egybeírva vagy a szó közepén kettévágva írta meg végakaratát. A súlyos betegség alkalmatlanná tehet valakit az írásra, de a helyesírást, ha valaha tudta, a beteg sem felejti el – Balassa Zsuzsanna nyilván egészségesen sem sokat forgatta a tollat.

Más kezével
A 17. század végétől az a nemek közti jelentős különbség, mely az előző században még az arisztokráciát osztotta jól író férfiakra és írni tanuló nagyasszonyokra, már egy szinttel lejjebb, a középnemességet osztja meg. Ekkorra a jómódú nemesség férfitagjai folyékonyan írtak, ugyanakkor az asszonyok számára ez még sokszor gondot jelentett. Sok asszony nevét a férje írta alá a zálogleveleken, szerződéseken – azt, hogy egyáltalán tudtak írni, ha bizonytalan betűkkel is, csak akkor tudhatjuk meg, ha megözvegyültek, és már nem volt, aki helyettük is aláírjon.

Barcsay György felesége 1683-ban csak keresztet rajzolt a papírra, a nevét az ura írta le. Két évvel később – már mint özvegy – bizonytalan, gyakorlatlan kézzel, de leírta a nevét. Tevely Katalin vasi nemesasszony helyett a 18. század elején mindig a férje, Dániel István írt alá, ilyenformán: „Tevely Katica más kezével + ”. Amikor az asszony megözvegyült, kiderült, hogy nem volt írástudatlan: túlméretezett, ákombákom betűkkel, de aláírta a zálogleveleket.

Miként a 18. század elején a jómódú birtokos nemesasszonyok általában, úgy Kisfaludy Mózes özvegye, Pongrácz Zsuzsanna is tudott írni. Nehezen rótt betűi jelzik azonban, hogy nem szokott a betűvetéshez. Fia, a Rákóczi-emigrációval Franciaországba került és ott katonáskodó Boldizsár ezért is írta haza 1723-ban az öccsének, Antalnak, hogy kérje meg anyját,

„magát írással ne fárossza ő kegyelme, hanem kegyelmeddel írasson, csak az ő kegyelme aláírását láthassam, megvígasztalódom”.

A jómódú nemesasszony ezek szerint, bár tudott írni, szívesebben diktált.

A 18. század második felében ismét egy társadalmi réteggel lejjebb, a kisnemesek körében találkozunk ezzel a szakadékkal a férfiak és nők írástudása között. Ekkor a birtokos nemesség nőtagjai, ha sokszor bizonytalanul is, de már írtak. A vagyontalan kisnemesség, a bocskoros nemesek rétegéből a férfiak ekkor indultak el lassanként az írástudás útján, míg asszonyaik továbbra is szinte kivétel nélkül analfabéták voltak, a végrendeletekre, záloglevelekre csak a keresztjeiket rajzolhatták.

Az írástudás a társadalmi hierarchiában egyre lejjebb elhelyezkedő rétegekben vált általánossá. A férfi és a nő különböző társadalmi szerepéről vallott felfogásnak megfelelően, a férfiak közt minden rétegben hamarabb vált természetessé az írás-olvasás, mint asszonyaik körében. A 16. századi előkelő asszonyok levelezését vizsgálva éppúgy ezt állapíthatjuk meg, mint két évszázaddal későbbi hétszilvafás nemesi feleségek végrendeleteit tanulmányozva.