2017. december 13.

Író nők vagy írónők? A női dilettantizmus és professzionalizmus kérdése a 19. századi magyar irodalomban

Szerző: Fábri Anna

Közölheti-e írásait egy nő? Mi készteti a nőket az írásra? Kiléphet-e egy nő – önmagának és a családjának okozott kár nélkül – a családi élet hagyományosan megszabott kereteiből? Milyen társadalmi szerepkörök illetik meg a nőket, s milyen viselkedési normákhoz kell igazodniuk? A nyilvánosság előtt, közérdekű kérdésekben is kifejthetik-e a véleményüket, mondhatnak-e bírálatot például a férfiak munkájáról? Meghaladhatják-e a dilettáns szerepkörét anélkül, hogy nőietlenné válnának? Lehet-e belőlük valaha is professzionalista? Íme a nők irodalmi szereplésével kapcsolatos vita főbb kérdései a 19. században.

A modern magyar irodalmi élet kialakulásának története a 18. század végére nyúlik vissza. Ekkor indult el (bár még csupán tiszavirág-életű próbálkozásokkal) a magyar nyelvű sajtó, a nemzeti irodalom és a tudományok intézményeinek kiépítése, s az irodalmi amatörizmus (illetve dilettantizmus) megszokott gyakorlata mellett megjelentek a professzionalizmusra való törekvések is. Jelentősen bővült mind az alkotók, mind a befogadók köre, s eközben nemcsak férfiak tűntek fel új szerepekben, hanem nők is. Hogy a női részvételre szüksége van a megújuló magyar irodalomnak, abban hagyománykövetők és újítók egyetértettek, de arról, hogy e részvétel mely területekre terjedjen ki, már igencsak megoszlottak a vélemények. A nők irodalmi szerepvállalásának kérdése ettől kezdve nemcsak az irodalmi és kulturális élet különféle politikai álláspontokat is magában foglaló törekvéseivel kapcsolódott össze, hanem a női jogok kérdéskörével is.

Fanni hagyománya
Noha a 18. század végéről, a nagy kulturális átalakulás kezdetéről több költőnőt is számon tart a magyar irodalomtörténet-írás, számottevő jelentőséget – a tényeknek megfelelően – nem tulajdonít nekik a nemzeti irodalom alakulása szempontjából. Az ez idő tájt csaknem csoportosan fellépő dilettáns költőnők műveikben természetesen jelenítették meg önnön női mivoltukat, sajátosan női életproblémáikat, irodalmi törekvéseiket azonban nem az elkülönülés, hanem éppen ellenkezőleg: egy többé-kevésbé nyitott közösséghez való csatlakozás szándéka jellemezte. Ez a részben valós, részben csak elképzelt közösség a magyar nyelvű irodalom alkotói közössége volt.

A nemzeti irodalom jövőjét az európai mintákhoz való igazodásban, a (mű)kritikai szempontok következetes érvényesítésében, az írói-szerkesztői tanultságban (kiműveltségben) elgondoló fiatal irodalmárok – Kármán József és barátai – folyóiratuk, az Uránia életében olyan fontos szerepeket szántak a nőknek, mint a mecénásé vagy az olvasóé. Alkotó(társ)ként ugyan nem számoltak velük (író- vagy költőnők munkáit egyáltalán nem közölték), ellenben – a színvonal védelmében – férfiasan magukra vállalták az írónői szerepet. Így történt, hogy Kármán József névtelenül közzétett levél- és naplóregénye, a Fanni hagyományai, színre léptette az első modern – bár fiktív – magyar női elbeszélőt, Fannit, aki még évtizedek múltán is létező személyként (és alkotóként) tűnt fel az irodalomtörténeti összefoglalások és antológiák lapjain.

Ezzel szemben az irodalmi hagyományosság népszerű képviselőinek (mindenekelőtt vezéralakjuknak, gróf Gvadányi Józsefnek) szeme előtt olyan irodalom képe lebegett, amelyben a közönség és az alkotók közötti különbségek elmosódnak, szinte teljesen feloldódnak a kultúrát mint a nemesi – egyszersmind nemzeti – reprezentáció fontos részét megjelenítő társas életben. Gvadányi rendkívüli előzékenységgel fogadta irodalmi barátságába a poétai szerepet próbálgató nőket, sőt költői hírnevét is nagylelkűen kiterjesztette rájuk, amikor velük való (többnyire) verses levelezéseit a maga kiadásában megjelentette. E levélváltásokból világosan kitetszik, hogy bár a költőként elhíresült gróf (az egykori lovas generális) szívesen helyezkedett a mentor szerepébe, személyes irodalmi presztízsének éppúgy nem tulajdonított elkülönítő, önmagában vett értéket, ahogy a felekezeti, rangbeli, illetve nemi különbségeknek sem.

Nem utoljára, de valószínűleg először történt meg, hogy a nők irodalmi szereplésével kapcsolatban a konzervatív szemlélet gyakorlatias képviselői több türelmet és nagyobb méltányosságot tanúsítottak, mint az újítók, az új kánonok megformálói, illetve meghonosítói. Végül is az az érdekes helyzet állt elő, hogy míg a társadalmi egyenlőség és a polgári értékek meghonosításának eszméjével rokonszenvező írók és irodalmárok az irodalmi életnek, illetve magának az irodalomnak hierarchikusan tagolt – minőség- és teljesítményelvű – átformálásán fáradoztak, a hagyományosság képviselőitől minden ilyen szándék idegen maradt, s az irodalmi működés, részvétel vagy hozzájárulás puszta tényével is megelégedtek.

Közölheti-e írásait egy nő?
A századvég-századforduló költőnői közül olyan kisebb-nagyobb körben ismert, eredendően autodidakta verselők, mint Vályi Klára, Bessenyei Anna vagy Fábián Julianna önálló életvitelű, sőt többségükben kenyérkereső nők voltak, mégis férfi kísérettel, illetve támogatással léptek az irodalmi nyilvánosság elé. Mind közül a leghíresebbnek, az alexandrinusokba szedett életírásával nagy népszerűségre jutott Molnár Borbálának is voltak kollegiális segítői (Gvadányi és költőbarátai), a kor legeredetibb – de csak a maga örömére verselő – költőnőjével, Újfalvy Krisztinával (Máté Jánosné asszonnyal) való levélváltását Barátsági vetélkedés címen azonban már ő maga adta ki. Ez az 1804-ben Kolozsváron megjelent könyvecske, amely a magyar irodalomban elsőként rögzítette a női és a férfi nem megítélésével, helyzetével, társadalmi és magánéleti szereplehetőségeivel kapcsolatos eltérő női álláspontokat, olyan tágabb közéleti diskurzusból nőtt ki – majd illeszkedett oda vissza –, amelyet hazai és nyugat-európai, hagyományos és radikálisan új nézetek elegye jellemzett. A két költőnő barátságos – de azért személyeskedésektől sem teljesen mentes – vitája után csaknem húsz évnek kellett eltelnie, hogy nőket érintő kérdésekben női álláspontot újra nő képviseljen a nyilvánosság előtt.

Minderre az első magyar nyelvű tudományos folyóiratnak, a Tudományos Gyűjteménynek abban a – több mint öt éven át tartó – vitájában került sor, amely főképpen a női élet-meghatározottságok és életszerepek lehetséges értelmezései körül forgott, s amelynek mindösszesen egy női résztvevője volt: a már csaknem nagymama korú sokgyermekes családanya, Karacs Ferencné Takáts Éva. Az egymással olykor hevesen ütköző vélemények – Takáts Éva sokakat zavarba ejtően magabiztos szerepléséhez kapcsolódva – végül is a következő két kérdés körül sűrűsödtek: milyen társadalmi szerepkörök illetik meg a nőket, és ennek következtében milyen viselkedési normákhoz kell igazodniuk; közölheti-e írásait egy nő, továbbá a nyilvánosság előtt, közérdekű kérdésekben is kifejtheti-e a véleményét, mondhat-e bírálatot például a férfiak munkájáról? A vita így voltaképpen szorosan összekapcsolta s a társadalmi, sőt nemzeti élet fontos kérdéseként mutatta be a nők közéleti és irodalmi szerepvállalási lehetőségeinek ügyét.

Takáts Éva álláspontja szerint a női életszerepek – különösen az anyaság – ugyan szigorúan megszabott kötelességeket írnak elő, de az önmegtagadás vagy a feltétlen alárendelődés követelménye nem következik belőlük. Az önálló véleményalkotásra, döntésre s végső soron – ha szükséges – az önálló életvitelre való felkészültségé annál inkább. Azt a meggyőződését, hogy a nőknek maguknak kell önmagukért helytállniuk, publicisztikai gyakorlatában is érvényesítette: mindig a saját (leány)nevén közölte írásait, míg többen mások – főként ellenfelei – különféle álneveken léptek a közönség elé.

Ekkor még a közéleti szereplésnek nők által is meghódítható lehetőségei szinte kizárólag a nyomtatásban való megjelenésre, az írásra korlátozódtak. A 18. századi költőnő, Molnár Borbála elismertségét az új században először a Malvina néven híressé vált Dukai Takács Judit közelítette meg, később (posztumusz) jó nevet szerzett magának a gyermekkönyvet író Bezerédj Amália, míg itáliai és svájci útirajzával nagy feltűnést keltett Wesselényi Polixéna bárónő, mézeshetei naplójával pedig az ifjú Petőfiné. Az irodalmi közvélemény azonban még mindig nem annyira teljesítményük önmagában vett értékéért, hanem – és mindenekelőtt – nemzeti érdekből, a kulturális gyarapodás lehetőségét szem előtt tartva tartotta fontosnak a nők irodalmi szerepvállalását, amelyet sokan még az olyannyira kívánatos polgárosodás megnyilvánulásaként is üdvözöltek.

Vannak-e autentikus női témák és műfajok?
A vitatott kérdés most már nem az volt, hogy van-e joga és képessége a nőnek az íráshoz, hanem hogy vannak-e autentikus női témák és műfajok. Néhányan azt hangoztatták, hogy kívánatos lenne, ha Magyarországon is, mint szerte Európában, nők írnák a csak nőknek szóló olvasmányok nagy részét. Mások azonban úgy vélték (s ők voltak túlnyomó többségben), hogy ez az olvasóközönséget – amelyre oly nagy szüksége volt az éppen kivirágzó nemzeti irodalomnak – szükségtelenül megosztaná. Mind az irodalom, mind a közélet érdekeit tekintve sokkal hasznosabbnak látszott a kétféle alkotói alkat (az írói és az írónői) és a kétféle közönség (a férfi és női) egymást kiegészítő voltának hangsúlyozása.

Fontos kérdésként tűnt fel, s többen is foglalkoztak vele, hogy mi készteti a nőket az írásra? A válaszok tényként szögezték le, hogy a magánéleti boldogtalanság legfőbb ellenszere az írás, az irodalom pedig vigasz és menedék. Férfiak is, nők is figyelmeztettek, hogy a nő, ha ír is, ne hanyagolja el női kötelességeit, maradjon meg műkedvelőnek, ne törjön dicsőségre, és ne válassza hivatásul az írást. S bár akadtak nők, akik a nyilvánosság elé bocsátották műveiket, íróként (vagy költőként) sem léptek ki a női világ köreiből, és még a legmerészebbek sem jelenítették meg a közélet vagy a magánélet valóságos problémáit. Női toll – a megjelentetés szándékával – csak közirodalmi elmélkedéseket vagy személyes hitvallásokat vetett papírra még a szerelemről is.

Az 1840-es években az irodalmi (divat)lapokban több-kevesebb rendszerességgel megjelenő költő- és beszélyírónők többsége műkedvelőként, egyszersmind didaktikus olvasmányok szerzőjeként lépett a közönség elé, az irodalomról és az írói működésről vallott felfogásukat határozott (erkölcsnemesítő) haszonelvűség jellemezte. A nők publicisztikai, közírói munkássága már nem számított kivételesnek, sőt egyre elfogadottabbá vált, ennek ellenére többen nem a saját nevükön léptek a közönség elé, hanem különféle álnevek vagy monogramok mögé rejtőzve.

A női írásművek kritikai megmérettetése
A nők társadalmi helyzetében és irodalmi működésében egyaránt jelentős fordulatot hozott az 1848–49-es forradalom és szabadságharc drámai hónapjait követő neoabszolutizmus megtorló és korlátozó időszaka. Az 1849 novemberétől megjelenő szépirodalmi napilap, a Hölgyfutár minden addigit meghaladó számban tett közzé női írásokat, s hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a nemegyszer családfenntartói szerepbe kényszerült nők már nem feltétlenül elégednek meg az esetleges publikációs lehetőségekkel és a műkedvelői szerepkörrel, némelyek a hozzáértés, a szakszerűség pozícióit, sőt a kenyérkereset lehetőségét is meg kívánják hódítani. Törekvéseiket több tekintetben is siker koronázta: az 1860-as évtizedben már munkatársi, sőt szerkesztői helyeket is elfoglaltak a sajtóban. (Ez utóbbiak közül a legelső s egyben a legsikeresebb Szegfi Mórné Kánya Emília volt, aki 1860-tól 1880-ig állt a Családi Kör szerkesztőségének élén. Vachott Sándorné Csapó Mária 1861-ben az Anyák Hetilapját, 1862-ben a Szünórák, 1863 és 1865 között pedig a Magyar Gazdasszonyok Hetilapját szerkesztette, K. Beniczky Irma 1867 és 1883 között hosszabb-rövidebb ideig több irodalmi és női lap szerkesztője volt, az 1870-es évtizedben pedig színre léptek a korszak legsikeresebb szerkesztőnői: a Wohl nővérek, Janka és Stefánia.)

Új, szokatlan és vitára ingerlő volt továbbá, hogy a költő- és írónők közül többen kevesellték a (divat)lapokban való megjelenés lehetőségeit, és – esetenként több száz előfizető támogatásával – önálló köteteket is kiadtak. Így jelent meg (az előfizetők hosszú névsorával) többek között a nagy tekintélyű nőpedagógus, Karacs Teréz elbeszéléseinek kétkötetes gyűjteménye (Karacs Teréz összes munkái. Miskolc, 1853), a neves színésznő, Bulyovszky Lilla Útinaplója (Pest, 1858) vagy az előkelő társasági hölgy, Tarnóczy Malvina verseskönyve (Malvina költeményei. Pest, 1861).

Mindezek az irodalmi – sőt a társadalmi – élet egészét érintő változások előjeleiként tűntek fel abban a hosszú évekig elhúzódó vitában, amelyet Gyulai Pál, a kritikai élet egyik legtekintélyesebb alakja robbantott ki 1858 tavaszán közzétett, műbírálatnak indult, de végül is a nőírók működésének átfogó, kritikai elemzésébe torkolló cikksorozatával. Csakhamar világossá vált, hogy mivel a nőkérdésben szemben álló felek egyszersmind eltérő társadalom- és műkritikai felfogást és irányt is képviselnek, a női írásművek kritikai megmérettetése jó alkalmat kínál a kor egyik nagy, s nem csupán az irodalmi életre vonatkoztatható problémájával – az átfogó érvényű kánonok kijelölésével – kapcsolatos álláspontok kifejtésére. Ennek során a legnagyobb nyomatékkal a professzionalizmus és a dilettantizmus elhatárolásának (és elhatárolhatóságának) kérdése vetődött fel, illetve az, hogy milyen művön kívüli szempontok érvényesíthetőek a műbírálatban. Gyulai a dilettantizmus – egyszersmind a kritikai kánonok uralmát elismerni nem akaró törekvések – általánosítható jegyeit fedezte fel a nők irodalmi próbálkozásaiban.

Meghaladhatják-e a nők a dilettáns szerepkörét anélkül, hogy nőietlenné válnának?
Mindehhez egy másik, társadalmi súlyát tekintve nem kevésbé fontos kérdés is kapcsolódott: kiléphet-e egy nő – önmagának és a családjának okozott kár nélkül – a családi élet hagyományosan megszabott kereteiből? Meghaladhatja-e a dilettáns szerepkörét anélkül, hogy nőietlenné válna? Lehet-e belőle valaha is professzionalista? Ezek egyszerre vetettek fel elvi és gyakorlati problémákat: hiszen a nők már nemcsak a vigasz és időtöltés vagy a közéleti részvétel, hanem a kenyérkereset, a megélhetés lehetőségét is keresték az irodalmi tevékenységben.

Gyulai véleménye voltaképpen annak az elterjedt esszencialista álláspontnak irodalomkritikai képviselete volt, amely a női élet meghatározottságait végső soron megváltoztathatatlannak tartva közelített az emancipáció kérdéseihez. Miközben a női alkotások kompenzatórikus, életpótlék jellegét hangsúlyozta – megengedve, hogy ezek olykor kiemelkedhetnek a dilettantizmus közegéből –, igen határozottan jelölte ki az irodalom női(es) műfajait. Ezzel pedig az irodalomban is határozottan megvonta a férfi és női szerepek határait. A női képességek sajátosságaiból kiindulva – mint sokan mások –, az alkotással szemben csupán a reproduktív megjelenítés területeit vélte általuk meghódíthatóaknak, ugyanakkor leszögezte, hogy a határt átlépő nők egyszersmind kánonrombolók is (minthogy törekvéseik „nagyobbszerűek”, mint képességeik), így működésük az irodalmi és társadalmi élet fennálló rendjét veszélyezteti.

A Gyulai érvelésének fogyatékosságait nemegyszer ironikus modorban felfedő – logikai, jogi, erkölcsi, sőt politikai érveken alapuló – vitairatok közül terjedelménél és tartalmánál fogva is kitűnt Kánya Emília cikksorozata: a Néhány szó a nőnem érdekében. Magyarország (egyszersmind a Monarchia) első, méghozzá sikeres szerkesztő asszonya öntudatosan bizonygatta, hogy a nők irodalmi tevékenysége összeegyeztethető a hagyományos női szerepkörökkel, határozott hangon emelt szót a nők alkotáshoz, művelődéshez és munkához való jogáért. Gondolatmenete középpontjába főként az irodalmi életen kívül eső kérdéseket állította, s fejtegetéseiben gyakran alkalmazta a nyugat-európai, különösen pedig a német nőemancipációs diskurzusok pozitív érveit és kifejezéseit.

A vitát, amelyben igen sokan szólaltak meg (férfiak is, nők is), az egyik oldalról Arany Jánosnak az egyenlő kritikai mércével kapcsolatos állásfoglalása zárta le, amely – legalábbis az irodalom világában – elutasította a nők és férfiak teljesítményének eltérő szempontok szerinti megítélését. A másik oldalról pedig az a két antológia, amely kizárólag női művekből nyújtott válogatást, s így cáfolta Gyulai állítását, miszerint a magyar irodalom történetéből éppúgy hiányoznak az említésre méltó női alkotások, mint jelenéből. Farkas Albert 1862-ben kiadott összeállítása, a Nemzeti Hárfa már címében is hangsúlyozta, hogy a nők költészete a nemzeti irodalom része, Zilahy Károly antológiájának, a Hölgyek Lantjának ötvenoldalas bevezetőjével (Magyar írónők) pedig 1865-ben közzétette az első magyar nőirodalom-történeti összefoglalást. Miközben a férfiak és a nők költészetének különbségeit taglalta, azt a véleményét osztotta meg az olvasóval, hogy a nőíróknak saját történetük van. Ezzel voltaképpen – ha közvetve is – a különböző kritikai mércék jogosultsága mellett tört lándzsát, s megújított vitatémaként utalta vissza a nőirodalom kérdését a kritikai eszmecserébe.

Egyre több nő tűnt fel
Az irodalmi nővita fő sodrától magát távol tartó Vajda Jánosnak az egyik legszínvonalasabb női lap, a Nővilág szerkesztőjeként kifejtett álláspontja ahhoz az 1840-es években már megfogalmazott véleményhez kapcsolódott, amely az írónők működésének legsajátabb területét a közhasznú, felvilágosító, erkölcsnemesítő irodalom művelésében jelölte meg. Amikor – a polgárosodás céljaihoz igazított társadalomkritikusi, közírói tevékenységével összhangban – a mindennapi élet gyakorlati kérdéseivel foglalkozó útmutató művek megszületését sürgette, már alakulóban volt az a női szerzőgárda, amely az elkövetkező évtizedekben szerkesztői és szerzői fennhatósága alá vonta „a nőnem közhasznú szakirodalmát”, s ezzel együtt – legalábbis a magánkörökre vonatkozóan – a maga kezébe ragadta az életminta-állítás legfőbb közvetítő eszközeit.

A hivatásos közíró- és szerkesztőnők első nemzedékének megjelenésével egy időben teljesedett ki az első nagy női irodalmi karrier is: a csekély művészi értékű sikerkönyvek szerzőjének, Beniczkyné Bajza Lenkének Jókaiéval vetekedő népszerűsége – s az ezzel együtt járó biztos megélhetés, sőt anyagi jólét – kecsegtető példaként állt a szórakoztatóirodalom meghódítására készülő nők mind népesebb csoportja előtt.

Elmondható, hogy az első irodalmi nővitát követő fél évszázad alatt az írás elfogadottan bekerült a női (kenyérkereső) foglalkozások körébe, a szerkesztők, publicisták, a nevelési és életvezetési szakírók, valamint a gyermek-, ifjúsági és lektűrirodalom munkásai között egyre több nő tűnt fel, s működött – női mivolta hangsúlyozásával – egyre nagyobb sikerrel. Ezzel szemben a „magas irodalom” (alkotói) meghódítása, a női teljesítmények mértékadó irodalomkritikai körökben való elismertetése értelemszerűen nem történhetett csoportosan, az elfogadtatásért mindenkinek egyénileg kellett megküzdenie: a siker egyéni siker lett, a kudarcokat azonban a többség mint nemének kudarcait (vagy kirekesztését) élte át és viselte el. Ezzel szemben a közönséggel közvetlenebb és szorosabb kapcsolatot tartó írói, újságírói, szerkesztői munkásság a nők számára a férfiakéval egyenrangú élethivatást, egyszersmind kenyérkeresetet kínált.


Magyar írónők a 18–19. században

Molnár Borbála (Sátoraljaújhely, 1760–Hajdúbagos, 1825)
Kisnemesi családban született: apja Molnár István református kántortanító, majd malombérlő. Tizenhét éves korában akarata ellenére, anyja kívánságát követve, szerencsétlen házasságot kötött. Válópere befejezése előtt, 1791-ben három gyermek anyjaként özvegyen maradt. Súlyos anyagi gondjaitól végül is költői működése szabadította meg. Kassán megjelent négykötetes összeállítása váratlan nagy sikert aratott. Karrierjét pártfogók és mecénások (Ráday Gedeon, Festetics György) mellett irodalmi barátságok is egyengették: Gvadányi Józseffel, Csizi Istvánnal és Édes Gergellyel folytatott levelezésének számos darabja került nyilvánosság elé. 1795-től 1817-ig Mikes Anna grófnő társalkodó- és felolvasónőjeként Erdélyben élt.

Fábián Juliánna (Komárom, 1765–Komárom, 1810)
Nemes szülők gyermeke. Húszéves korában ment férjhez Bédi János komáromi csizmadiamesterhez, házasságukból négy gyermek született. Anyai és háziasszonyi feladatai mellett főkötők varrásával foglalkozott, szabadidejében pedig verselt. Az akkortájt meglehetősen élénk komáromi irodalmi élet ismert személyisége volt, és gyakran vendégeskedtek nála költőtársai, Édes Gergely és Vályi Klára is, Csokonai pedig az ő házában ismerkedett meg Lillával 1797 nyarán. 1795-ben irodalmi levelezést kezdett Gvadányival, aki levélváltásukat kötetté szerkesztette, s 1798-ban Pozsonyban a saját költségén megjelentette. Megözvegyülése után, 1801-ben házasságot kötött a kalandos életű Balog Istvánnal (az orosz cári testőrség egykori tagjával), s boldog házaséletet éltek halálukig: annyira szerették egymást, hogy mindig csak azt kívánta, bár férjét túl ne élné. Kívánsága csakugyan be is teljesedett, mert amikor férje halála bekövetkezett, alig néhány órai betegség után ő is elhunyt. Íme a magyar Philemon és Baucis története.

Takáts Éva (Rákospalota, 1779–Pest, 1845)
Takáts Ádám református lelkész, egyházi író és Bessenyey Éva leánya. Nevelését és oktatását apja irányította, akinek halála után szinte családfenntartóvá lépett elő: kétkezi munkával és kézimunka-tanítással segítette öccsei iskoláztatását. 1802-ben kötött házasságot Karacs Ferenc pesti rézmetszőművésszel. Csaknem negyven éven át járt vendégségbe hozzájuk, „Karacs tuszkulánumába” a pesti magyar értelmiség. E házban ingyen szállást kaptak szerény sorsú és támogatásra méltó ifjak, így a pályakezdő Katona József a Karacs család vendégszeretetét élvezve írta meg fő művét, a Bánk bánt. Takáts Éva kilenc gyermekéből hatot nevelt fel a felnőttkorig, köztük a század legnagyobb hazai nőpedagógusát, Karacs Terézt. Rövid, csupán néhány évet átfogó közírói pályáját élete 5. évtizedében kezdte el: cikkei, vitairatai nagy figyelmet keltettek.

Déryné Széppataki Róza (Jászberény, 1793–Miskolc, 1872)
Schenbach József gyógyszerész és Riedl Anna lánya. Apját korán elvesztette. Hamar kitűnt szép énekhangjával és a színház iránti tántoríthatatlan vonzalmával. Anyja Pestre küldte német nyelvet és hímzést tanulni, ő azonban a pesti színtársulatnál kereste boldogulását, ahol végül is szerződést kapott, s 1810. április 8-án színpadra léphetett. Nevét Széppatakira változtatták, s így lett a közönség kedveltje. 1813-ban házasságot kötött színésztársával, Déry Istvánnal; kapcsolatuk hamar megromlott, a következő évben már külön éltek. 1815-ben a társulattal együtt Miskolcra került, s ezzel megkezdődött vándorszínészélete. Sikerek sorozata kísérte, az ország ünnepelt primadonnája lett. 1837-ben az akkor megnyílt Nemzeti Színház szerződtette, itt azonban már nem volt sikere, játékát idejétmúltnak találta a közönség és főképpen a kritika. 1850 körül vonult vissza a színpadtól, férjéhez költözött Diósgyőrbe, majd, miután 1862-ben megözvegyült, Miskolcon húga házában élt haláláig. A korabeli színészekhez hasonlóan számos színművet fordított és dolgozott át magyar színpadra, 1869-ről írott emlékezéseivel a század magyar nőíróinak egyik legjelentősebb irodalmi teljesítményét alkotta meg.

Dukai Takách Judit (Duka, 1795–Sopron, 1836)
Jómódú nyugat-dunántúli birtokos szülők: Dukai Takách István és Vittnyédy Terézia leánya. Rokoni szálak fűzték Berzsenyi Dánielhez. Anyja halálát követően Sopronban nevelődött, nyelveket, zenét és gazdasszonyi ismereteket tanult. Verselni gyermekkorában kezdett, 1815 körül már ismert nevű költő. Verses levelezést folytatott Horváth Elekkel, Takács Teréziával, valamint Pálóczi Horváth Ádám Göcseji Helikonának költőnőivel, és levélkapcsolat fűzte néhány nagynevű irodalmárhoz is. 1818-ban férjhez ment Göndöcz Ferenc Vas megyei birtokoshoz, s mind kevesebbet foglalkozott költészettel. Tizenkét évi házasság után özvegyen maradt, majd 1832-ben feleségül ment Patthy István ügyvédhez. Negyvenegy éves korában, tüdőbetegségben halt meg, s három gyermeket hagyott árván.

Wesselényi Polixéna (? 1801–Aranyosgyéres, 1878)
Wesselényi József báró és Kendeffy Mária grófnő leánya, közeli rokonság fűzte az erdélyi közélet számos jeles alakjához, a többi között Wesselényi Miklós báróhoz és Kendeffy Ádám grófhoz. Férje, Bánffy László báró, Kraszna megye főispánja is az erdélyi ellenzéki politika vezérférfiai közé tartozott. Családjából – mindkét ágon – számos írót, sőt írónőt tart számon az irodalomtörténet, de ő maga itáliai útjáig csupán egy volt a művelt, több nyelven olvasó, tájékozott hölgyek közül. Házasságának válsága késztette nagy, tíz hónapig tartó utazásra, amelynek első nagyobb állomásán, Rómában ismerkedett meg John Paget orvossal, akivel válópere után, 1837 és 1839 között Angliában és Franciaországban utazgatott, majd viszszatérve Erdélybe, összeházasodott. A már negyvenedik életévében járó asszony – aki az előző esztendőkben Paget segítségére volt Erdélyt és Magyarországot bemutató könyve, a Hungary and Transylvania megírásában, önálló munkába kezdett: itáliai és svájci úti jegyzeteit útirajzzá bővítette és dolgozta át, Olaszhoni és schweizi utazások címmel. A mű 1842-ben Kolozsváron jelent meg két kötetben. 1848-ban aranyosgyéresi kastélyukat fölégették, s mindenük, köztük kézirataik is odavesztek. 1849-ben Angliába emigráltak.1855-ben visszatértek Erdélybe, birtokukat és házukat újjáépítették. Bár a tevékeny Paget publikált még gazdászati cikkeket is, felesége íróként többé már soha nem lépett a nyilvánosság elé.

Bezerédj Amália (Szentivánfa, 1804–Máriavölgye, 1837)
Előkelő birtokos családban született, apja Bezerédj György országos hírű jogász, anyja Kisfaludy Sándor feleségének húga, Szegedy Antónia. Gondos nevelést kapott, beszélt és írt németül és franciául, de tudott angolul is. Jól zongorázott, hárfázott és énekelt, olykor kisebb művek komponálására is vállalkozott. 1821-ben kötött házasságot rokonával, Bezerédj Istvánnal, a Tolna megyei politikai ellenzék vezéralakjával. Férjével együtt élénken érdeklődött a külföldi és hazai pedagógiai törekvések iránt, figyelemmel kísérték az első angol óvodák tevékenységét, s kapcsolatban álltak Brunszvik Terézzel és mozgalmával. Birtokukon, Hidján óvodaiskolát alapítottak, amely mellé nevelő- és dajkaképző intézetet is terveztek. 1834-ben született meg egyetlen gyermekük, Floriana. A kislány nevelését édesanyja kívánta irányítani, maga által írt versekből, mondókákból, kis történetekből és dalokból könyvet állított össze számára, amelyet halála után Bezerédj István rendezett sajtó alá és jelentetett meg 1840-ben Flóri könyve címen. Ugyancsak a gyászoló férj adta ki felesége Földesi estvék című befejezetlenül maradt munkáját is, amelyet az óvodaeszme népszerűsítésének szándékával írt. Korán kifejlődött tüdőbetegsége egyre jobban elhatalmasodott, ez okozta korai halálát is. A gondosan és szeretettel nevelt Floriana csak hét évvel élte túl édesanyját.

Karacs Teréz (Pest, 1808–Békés, 1892)
Karacs Ferenc és Takáts Éva leánya. A szülői házban gondos nevelésben részesült, anyja – elveihez híven – gyakorlati mesterségekre is taníttatta. Első írásai 1822-ben jelentek meg, verseit különféle almanachok, beszélyeit és nevelésügyi cikkeit elsősorban divatlapok közölték. Apja és fivérei halála után, hogy anyját segíthesse, házvezetőnői állást vállalt Kállay Istvánné máramarosszigeti házában. 1845-ben megismerkedett Teleki Blankával, aki munkatársnak hívta alakuló leánynevelő intézetébe, ő azonban a miskolci református leányiskola és nevelőintézet igazgatására kötelezte el magát 1846-ban. Tizenhárom éven át állt az igazgatói poszton s eközben 863 növendéket oktatott. 1859-ben a kolozsvári belvárosi lányiskola vezetését bízták rá. 1863-ban a Teleki grófnők fivérének, Miksának gyermekei mellett nevelősködött. Amikor csaknem két évtizedes távollét után visszatért Pestre, magántanítványokat vállalt: 1865 és 1877 között 146 gyermeket oktatott, a többi között Arany János unokáját, Szél Piroskát is. 1877-ben Kiskunhalasra költözött unokahúgaihoz, itt is tanított, de ekkor virágzott ki emlékírói munkássága is: többkötetnyi kisebb visszaemlékező írást és egy könyvterjedelmű nagyobbat publikált.

Szendrey Júlia (Keszthely, 1828–Pest, 1868)
Szendrey Ignác gazdatiszt leánya. 1840-től Pesten nevelkedett. Több nyelven beszélt, jól zongorázott és sokat olvasott: kedvenc olvasmányai Heine és Georges Sand művei voltak. 1844-ben tért vissza a szülői házba, a Szatmár megyei Erdődre. Itt ismerkedett meg 1846. szeptember 8-án Petőfi Sándorral, akivel – dacolva az apai ellenzéssel – egy év múlva házasságot kötött. Írónőként 1847 őszén mézesheteinek irodalmi naplójával mutatkozott be. 1848. december 15-én született meg első gyermeke, Zoltán. A segesvári ütközet után, Petőfi halálhírébe belenyugodni nem tudván, hónapokig kutatott utána Erdély-szerte, majd Törökországba készült, mert Bemtől remélt közelebbi felvilágosítást. A közvélemény a mártír Petőfi ifjú özvegyének minden lépését megkülönböztetett figyelemmel kísérte, míg ő idegenül, magányosan, gondokkal küzdve élt Pesten. 1850. július 21-én – mindenki számára váratlanul – férjhez ment Horvát Árpád egyetemi tanárhoz, a nagynevű Horvát István fiához, akitől négy gyermeke született (de csak három élte túl a kisgyermekkort). 1850-től újra írt, meséket, költeményeket és fordításokat közölt, amelyeket – s különösen az utóbbiakat – a kritika és a közönség tetszéssel fogadott. 1861-től egyre többet betegeskedett, házassága fokozatosan megromlott. 1867-ben kislányával együtt elköltözött hazulról – s haláláig férjétől különváltan élt.

Kánya Emília (Pest, 1828–Fiume, 1905)
Apja Kánya Pál, a pesti evangélikus fiúiskola tanára, később igazgatója, anyja Buro Zsuzsanna. Testvéreivel együtt gondos nevelésben részesült: mindazt elsajátította, amit a fiúiskolák a diákok számára előírtak, emellett külön taníttatták francia és angol nyelvre, zenére és rajzra. 1847-ben házasságot kötött egy jómódú temesvári kereskedő fiával, a jogi végzettségű, de irodalmi ambíciókat melengető Gottfried Feldingerrel. Négy évvel később Euphrosine címmel a Bánát akkor egyetlen – rövid életű – lapját éppen az ifjú Feldinger házaspár adta ki német nyelven. A házasság, amelyből négy gyermek született, 1857-ben válással végződött. A fiatalasszony gyermekeivel visszaköltözött szülővárosába, és kenyérkereső munkának az írást választotta. Elbeszéléseket, cikkeket, fordításokat publikált, majd 1860-ban Családi Kör címen önálló lapot indított. Ebben az évben kötött házasságot Szegfi Mór újságíróval, és jelentette meg első regényét, a Válságos napokat. Összesen két regényt és négy elbeszéléskötetet adott ki, három regényfordítása jelent meg, s az ő szerkesztésében került a közönség elé a Magyar Nők Évkönyve (három alkalommal) és a Magyar Hölgyek Könyvtára több mint száz kötete, amelyeket lapja előfizetői ajándékba kaptak. Számos egyesület szervezésében vett részt, 1873-ban Veres Pálnéval együtt ő képviselte a magyar nőket a Bécsben megtartott nemzetközi nőkongresszuson, ahol – magyarul és németül – előadást is tartott. 1876-tól megtört élete mindaddig felfelé ívelő szakasza: Szegfi elvesztette minisztériumi állását s csak vidéken talált alkalmazást, a sokáig szépen jövedelmező Családi Kör pedig egyre inkább a teljes csőd felé haladt. A szerkesztőnő 1880 januárjában eladta a lapot, s ez a házassága megromlását is magával hozta. Először leányához, Ipolyságra, majd hírlapíró fiához, Fiuméba költözött, ahol 1900-tól haláláig emlékiratain dolgozott.

Vachott Sándorné, Csapó Mária (Pest, 1830–Zalakeszi, 1896)
Csapó János ügyvéd és Csajághy Erzsébet lánya. Gondos nevelésben részesült, házukban gyakran vendégeskedtek az irodalmi élet nagyjai, akik közül Bajzához és Vörösmartyhoz rokoni szálak kapcsolták, Petőfi pedig egy ideig náluk lakott, s nővére, Etelka halálára írta Cipruslombok… című ciklusát. 1844-ben a család anyagi helyzete megrendült, s a csőd elől az apa a halálba menekült. 1845-ben kötött házasságot Vachott Sándor költővel, akitől három gyermeke született. 1852-ben férjét Sárosy Gyula költő rejtegetéséért bebörtönözték, s bár néhány hónap után szabadon bocsátották, egészsége megroppant, elméje elborult, s haláláig, 1861-ig nem is gyógyult fel. 1854-től Vachottné a rokonság és a barátok támogatását is élvezve írói, később pedig szerkesztői munkájából tartotta fenn családját. Legfőbb pártfogói Deák Ferenc és Eötvös József voltak. Eleinte regényeket, majd fordításokat publikált, valamint vers- és meseantológiákat jelentetett meg a gyermekek és az ifjúság számára. Tevékeny munkása volt a Nőképző Egyesületnek, eleinte lakásán működtek nőképző tanfolyamok. Emlékiratainak két kötetét 1887-ben és 1890-ben adta közre.

Kisfaludy Atala (Kötcse, 1836–Kaposvár, 1911)
Kisfaludy Károly földbirtokos és Honovszky Amália lánya. Rokoni szálak fűzték a költő Kisfaludyakhoz, Ányos Pálhoz, s nagynénje volt Endrődi Sándornak. Gondos nevelésben részesült, több nyelven beszélt és olvasott. 1852-ben házasságot kötött Szalay Károly ügyvéddel, akivel néhány év múltán Kaposváron telepedett le. Három lányuk született – a középső, Fruzina neves költőnő lett. Gyermekeit maga nevelte és oktatta. Írni 1858-ban, súlyos betegségéből lábadozva, olvasmányélmények hatására kezdett. Verseit, ahogy első könyvét is, mint „Atala” adta ki, később családi nevét is használta, asszonynevét azonban soha. Elbeszéléseket, tárcákat is írt, és csaknem két éven át – Szabó Richarddal együtt – tulajdonosa és szerzője volt a Gyermekbarát című lapnak. Az 1870-es évektől kezdve folyvást gyengülő látása akadályozta az írásban, mind kevesebbet publikált. 1876-ban – elsők között – választotta tagjai közé a Petőfi Társaság.

Beniczkyné Bajza Lenke (Pest, 1840–Budapest, 1905)
Bajza József író, kritikus és Csajághy Júlia leánya. Szoros rokoni szálak fűzték a Vörösmarty, a Csapó és a Vachott családhoz. 1858-ban kötött házasságot a nála 23 évvel idősebb Heckenast Gusztáv könyv- és lapkiadóval. Bár már gyermekként is írt, írói pályája 1857-ben kezdődött, s rövid idő múlva főmunkatársa lett a férje kiadásában és Vajda János szerkesztésében megjelenő Nővilágnak. Eleinte tárcákat és elbeszéléseket publikált – első, Beszélyek című kötetét 1858-ban adta közre. 1863. május 19-én – miután két gyermek anyjaként elvált első férjétől – feleségül ment Beniczky Ferenc földbirtokoshoz, aki később számos fontos tisztséget töltött be: Pest vármegye főispánja, belügyi államtitkár, majd a Nemzeti Színház és az Operaház intendánsa lett, s ettől kezdve házassága révén a társaság és a közélet ismert szereplői közé tartozott. Regényírói karrierje második házasságában, 1866 után kezdődött. Népszerű és keresett írónő lett – voltak évek, hogy három regénnyel is a közönség elé lépett. 1878-ban tagjává választotta a Petőfi Társaság.

Wohl Janka (Pest, 1846–Budapest, 1901)
Polgári családban született, apja sebészorvos, anyja művelt nő, aki a pesti értelmiség legválasztékosabb köreiben volt otthonos. Húgával, Stephaniával együtt igen gondos nevelésben részesült, mindketten négy nyelven írtak és beszéltek. Feltűnő zenei tehetségét látva, szülei zongoraművésznek szánták, de leküzdhetetlen szorongása miatt nagyobb közönség előtt fellépni nem tudott. Először franciául és németül, majd magyarul írt verseket, első kötete 1861-ben jelent meg. Cikkeit, költeményeit szívesen közölték az irodalmi divatlapok. 1840-től húgával együtt a Divat című újságot szerkesztette, 1872 végén pedig megalapították a Nők munkakörét, amely alig egy év múltán egyesült egy közkedvelt női lappal, és A Magyar Bazár mint a nők munkaköre címen az ő szerkesztésükben jelent meg. Egész életében irodalmi munkájából élt, férjhez soha nem ment. Húgával élt együtt, lakásukat a művészi és szellemi élet kiválóságai látogatták: a Wohl-szalon Pest, majd Budapest egyik nevezetessége volt. Számos eredeti munkája és fordítása jelent meg, Zichy Kamilla, illetve Egy nagyvilági hölgy álnéven, 1897-ben munkásságáért koronás arany érdemkereszttel tüntették ki.