Szerző: Jeszenszky Géza

A 2006-ban Teleki Pál-érdeméremmel, 2008-ban Magyar Örökség Díjjal kitüntetett Csapó Endre - a laudációt mondó Bakos Istvánt idézve -

1964 óta alapító-szerkesztője, tulajdonosa volt a Sydneyben, az Ausztráliai Magyarság néven megjelenő havilapnak. Ezt az [...] akkor 18 éves Magyar Élet c. melbourne-i hetilappal egyesítve, 1978-ban nemzeti elkötelezettségű hetilapot hoztak létre, megteremtve az ausztráliai magyarok országos terjesztésű fórumát. Csapó Endrének része volt az 1955-ben, három nagyváros egyesületeiből alakult országos szövetség létrehozásában, amelynek főtitkári feladatait több alkalommal elvállalta. A föderáció valamennyi tagállamának magyar szervezeteit összefogó Ausztráliai Magyar Szövetség kiterjedt feladataihoz országos terjesztésű fórumot kívánt. A Magyar Élet 1978-tól e szerepet is betölti, főleg a helyi szervezetek munkáját a KRÓNIKA oldalakon megjelenítő beszámolók által.

1921-ben született honfitársunk valóban megérdemli a tiszteletet azért a szervezőmunkáért, amit évtizedeken át Ausztráliában végzett a magyar szó megtartása és a magyar problémák iránti érzékenység táplálása érdekében. A rendszerváltozás óta lapjában hetente megjelenő vezércikkeiben, elemzéseiben behatóan elemzi a magyarországi politikai, gazdasági és szellemi folyamatokat. Bakosnak igaza van,

"az Ausztráliai Magyar Szent Korona Társaság egyik alapítója és vezetője, az Egy a nemzet szellemi mozgalom elindítója [...] őszinte, mértéktartó, humánus gondolkodású és szerény közéleti ember."

Éppen munkája és kvalitásai miatt indokolt vitába szállni személete erősen vitatható, szerintem hibás elemeivel, annál is inkább, mivel ezek elterjedtek, tipikusak.

*

A Rubicon 2008/1. számában a magyar emigrációk politikai szerepéről megjelent összefoglaló írásomat Csapó a Magyar Élet 2008. február 14-ei számában hosszabb idézetek alapján kommentálta. Fő kifogása az, hogy többre értékelem a 1947-es kommunista hatalomátvétel nyomán eltávozottak, mint az 1945-ben elmenekültek szerepét, működésük értékét. Nem azt a kijelentésemet vitatja, hogy a nagyjából egységes politikai arculatot képviselő 47-eseknek valóban volt némi esélyük a sikerre, a győztesként történő hazatérésre (mert volt esélye egy olyan konfliktusnak, ami a szovjet rendszer vereségét hozta volna el), hanem hogy megérdemeltek volna-e ilyen sikert azok, akik

"a bolsevista hatalom mellékhelyiségeiből jöttek ki a nyugati országok oltalmában keresni a visszatérés lehetőségeit. Jobb bánásmód, finomabb átmenet esetén honn maradtak volna Rákosi királysága alatt. Egyik [a nyilasok - J.G.] a német hatalom árnyékában, másik a szovjet hatalom kebelén jutott politikai szerepre."

Rendkívül méltatlan minősítés ez a nácizmussal és a kommunizmussal egyaránt bátran szembeszálló Varga Béla, Nagy Ferenc és az 1945-ben megválasztott Nemzetgyűlés többi nem kommunista tagjával szemben, akinek az érdemeit a négy évtizedes kommunista diktatúra alatt felnőtt nemzedékek nem ismerhették meg. A szülőhazájából a kommunizmus elől 1948-ban elmenekült Csapó téves ítélete azonban nem tudatlanságból fakad, hanem a szinte minden megnyilatkozásában megnyilvánuló Nyugat-ellenességből. Nem hiszem, hogy ennek gyökere valamiféle világháború alatti német szimpátia. Talán az 56-os forradalom vélt vagy valódi cserbenhagyása fölötti harag? Biztosan benne van az 1990 utáni, globalizációnak nevezett kapitalizmus elutasítása is. Úgy vélem, Csapó elsősorban azt rója fel az Egyesült Államoknak és Angliának, hogy nem akadályozták meg Közép-Európa bolsevizálását. Ez az, amiről az itthon igen népszerűvé vált amerikai magyar Lukács János (csak bibliográfiai okokból jegyzi könyveit John Lukacsként) írja "Magyar írások" c. könyvében: "a múltban éppen sajnos az európai, illetve a világhelyzet elégtelen felismerése járultak [sic!] hozzá nagy nemzeti tragédiáinkhoz."

Nincs itt terem arra, hogy megismételjem mindazt, amit "Hogyan kerültünk szovjet fennhatóság alá" címen a Magyar Szemle 2005. áprilisi számában leírtam. Magam is számos szerencsétlen kimenetelű lépést látok az Amerika vezette koalíció II. világháború alatti politikájában, de megengedhetetlen elfogultság Csapónak az az állítása, hogy

"az angolszász politika keltette életre, és erősítette világveszedelemmé a Szovjetuniót", s hogy kifejezetten céljuk volt a háború után "a marxista-kapitalista világrend kiépítése".

Ezt nem gondolhatja Csapó komolyan, de vannak, akik tényleg ezt hiszik. Csapó azonban tudja, hogy Amerika és Anglia 1918 és 1920 között aktív beavatkozással segítette a bolsevikellenes erőket, s hogy a kapitalisták reális fenyegetésnek tekintették a marxista utópiát. Amikor Churchill a Szovjetunió német megtámadásakor bejelentette, hogy Hitler ellen az ördöggel is kész szövetkezni, tudta, hogy Sztálin valóban ördögi módszereket alkalmazott saját népe ellen. Mégis szép és érthető terv volt Roosevelt és brit szövetségese részéről, hogy a Szovjetuniót gesztusokkal és előlegezett bizalommal meg kell szelídíteni, hogy elkerüljenek egy harmadik, minden korábbinál pusztítóbb világháborút. Nem az elgondolás volt rossz, a hibát Sztálin egyéniségének és szándékainak a félreismerése okozta. Ha a Szovjetunió 1941-es szorult helyzetét kihasználták volna, ha biztosítékokkal bástyázták volna körül a neki nyújtott jelentős anyagi segítséget, ha az amerikaiak jobban hallgatnak Churchillre a katonai tervezésben, akkor - talán - elkerülhető lett volna Közép-Európa elveszítése. Abból, hogy ez nem sikerült, még nem szabad azt a következtetést levonni, hogy az angol-amerikai politika támogatta Sztálin hódító politikáját. Az pedig egyszerűen badarság, hogy a győztesek a vasfüggöny mögül elmenekült milliókat sürgősen eltávolították Európából, hogy megkönnyítsék ott valamiféle "marxista-kapitalista világrend kiépítését". A két rendszer, a két világrend egymás ellensége volt, a keleti agresszív és terjeszkedő, a nyugati békés és védekező. Nem lehet a kettőt egybemosni! És utólag se üljünk föl a szovjet propagandának, ne higgyük, hogy a Nyugat is gonosz politikát folytatott!

"Az angolszász hatalmak Magyarországot már jóval a háború előtt ellenségnek tekintették, minden közeledést mereven elutasítottak" -

írja Csapó. Ne gyártsunk magunknak ellenségeket, nem igaz, hogy "egyedül vagyunk," ahogy Oláh György nyomán ma is sokan szeretnek keseregni, és saját rossz lépéseinket, baklövéseinket önsajnálatba fojtani. Amerika a 30-as években izolacionista volt, Magyarországra végképp nem figyelt, Anglia pedig a háború előtti években egyre inkább elismerte, hogy az I. világháborút lezáró békék rosszak, igazságtalanok voltak, indokolt a korrekciójuk. Az első bécsi döntést és Kárpátalja visszaszerzését a brit kormány elfogadta. Telekiben bízott, halálát Churchill is megrendüléssel fogadta - bár az alaptalan, hogy a következő békekonferenciára egy üres széket ígért Teleki emlékére. Sajnálom, ha írásom alapján bárki úgy értette, hogy Teleki azért ejtette el 1940 derekán egy emigráns kormány létrehozására irányuló tervét, mert már nem bízott Anglia győzelmében. Nem volt terem részletesebben tárgyalni ezt az elképzelést (nem is tudunk róla eleget), meg kellett volna említenem, hogy az angolok nem adtak biztos garanciát elismerésére, mert már hatott Benes aknamunkája, amit sajnos Károlyi Mihály is támogatott.

Természetesen nem bizonyítható, csak feltételezhető, hogy amennyiben Teleki, Bethlen vagy valaki más vezetésével létrejött volna egy magyar emigráns kormány, amelyet a nyugati hatalmak Magyarország legitim kormányának ismernek el, akkor a németeket lelkesen támogató szlovákokkal és románokkal szemben Magyarország a háború után megtarthatta volna visszakapott területeit. A Csapó által felhozott lengyel ellenpélda nem helytálló: a Szovjetunió a lengyelektől keleten elvett területeket Németország rovására nyugaton kompenzálta. A Szovjetunió háború alatti és az utáni együttműködése érdekében az angolok ugyan - rideg reálpolitikából - valóban nem tartottak ki a londoni emigráns kormány mellett, amelyet nem is tudtak volna visszajuttatni a szovjetek által megszállt Lengyelországba, de Jaltában és utána olyan lengyel kormányhoz ragaszkodtak, amelyben a kommunisták mellett a polgári erők is részt vesznek, köztük Mikolajczyk, a "londoniak" miniszterelnöke. Churchill Potsdamban azt mondta, hogy Lengyelország Anglia számára becsületbeli ügy. Utóda, Attlee, viszont elfogadta Sztálin - hamis - válaszát, hogy a Szovjetunió számára a biztonság kérdését jelenti.

Elemzett és vitatott cikkemben magam is igen nagyra értékeltem a magyar emigrációk intézményteremtő, kultúraápoló és a kint születetteket megtartani igyekvő munkáját, csakúgy, mint a hazai viszonyokról és a kisebbségbe szorult magyarokról nyújtott felvilágosító tevékenységét. Erről sokat tudtam meg a magyar emigráció kiadványainak jóvoltából, amelyeket az Országos Széchényi Könyvtár egykori munkatársaként - az akkori szabályokat megsértve - olvastam. 1990-ben (nem 1992-ben) személyesen is láttam, hogy Ausztráliában a "45-ös" (azaz az 1956 előtti) magyarok kiváló, máig tartó eredményeket tudnak felmutatni, s ebben benne van Csapó Endre személyes szerepe. Neki nincs arra szüksége, hogy a 47-esek jelentőségét kisebbítse, és hogy fanyalogva fogadja a magyar emigrációk történetét kiegyensúlyozott, pártatlan módon megíró Borbándi Gyula munkáját vagy az arra is épülő írásokat, mint a Rubicon emigrációs száma.