2017. június 22.

Iszonyú magyar honvágyam van. Erzsébet és a magyarok

Szerző: F. Dózsa Katalin

Erzsébet királyné minden lehető alkalommal kinyilvánította a magyarok iránti szeretetét, s hibátlanul megtanulta a nyelvünket. Az első Habsburg volt, aki fényes udvart tartott – még ha a vadászati idényben is – hazánkban. „Megtanulta a magyar nemzet történetét, a magyar nyelvet, és megszerette magát a nemzetet. Ezáltal lett az ország őrangyala, aki áldásosan működött a király és a nemzet kibékítésében, és ezért az emléke örökké élni fog a magyarok szívében” – írta Türr István, Garibaldi egykori legendás tábornoka az Erzsébet királyné emlékének szentelt albumba, amelybe a magyar nemzet legjelesebb képviselői jegyeztek vele együtt rajongó sorokat a nemzet „védőangyaláról”, az „új Szent Erzsébetről”.

Erzsébet megkülönböztetett érdeklődését Magyarország iránt Majláth János gróf keltette fel 1853-ban, amikor a császári menyasszonyt az osztrák birodalom népeinek történelmére tanította. Majláth császárhű, konzervatív történész volt (hogyan is kerülhetett volna más az ifjú leányka mellé?), s ilyen értelemben oktatta tanítványát is. De a fiatal leány képzeletét felgyújtotta a temperamentumos, szilaj magyarság vadregényes, örökös harcokkal teli történelme.

Igazi honleány
A szabadságharc leverése után Európában sok romantikus ifjú lelkesedett az önkénnyel, túlerővel bátran szembeszálló, szabadságszerető kis népért. Erzsébet esetében ez az érzés eleinte ambivalens lehetett – hiszen a szeretett vőlegény elleni lázadókról volt szó. Később azonban az anyósával, Zsófiával mindjobban elmélyülő konfliktus erősíthette együttérzését – a magyarellenes, konzervatív udvari kamarilla élén ugyanis Zsófia állt.

1857-ben, amikor Ferenc Józseffel együtt először látogatott Magyarországra, már megelőzte a híre. Tudták róla, hogy szimpatizál a magyarokkal. Útján mindenütt kitörő lelkesedéssel fogadták, de nem csupán elbűvölő egyénisége miatt: abban bíztak, hogy segíteni fogja az országot. Ez a lelkesedés fokozódott, amikor a pesti polgárbálon Erzsébet piros rózsás, zöld leveles mintájú fehér ruhában jelent meg, mint egy igazi honleány.

Erzsébet először Rudolf magyar dajkájától tanult meg néhány szót magyarul, majd Madeirán a jóképű Hunyadi Imre gróf és húga, Lili tanítgatta. Amikor 1863-ban elhatározta, hogy nyelvtanárt fogad és komolyan kezd magyarul tanulni, mindenki lebeszélte: ez egy nagyon nehéz nyelv, és neki nincs is tehetsége a tanuláshoz, hiszen a cseh nyelvvel sem tudott megbirkózni. Egy év múlva Ferenc József csodálkozva állapította meg, hogy felesége bámulatosan gyorsan halad a nyelvtanulásban.

1864-ben Erzsébet olyan kísérőnőt keresett, akivel beszélgetni is tud magyarul. Máig sem tisztázott körülmények között került fel a legelőkelőbb neveket tartalmazó lista aljára Ferenczy Ida. Erzsébet életrajzírója, Corti gróf szerint a lista összeállításával megbízott Almássy grófnő csempészte a Deákkal és Andrássyval jó kapcsolatban lévő kecskeméti leány nevét kézírással a sor végére. Erzsébet Ferenczy Idát választotta, meglehetős bonyodalmakat okozva ezzel, mert udvarhölgy csak főnemesi származású asszony lehetett.

Ferenczy Idát először brünni alapítványi hölggyé, majd Erzsébet felolvasónőjévé nevezték ki. Az előbbi cím legalább a férjes asszonyokkal azonos társadalmi rangúvá tette, az utóbbi félmegoldás volt – hivatalos kísérőjeként nem szerepelhetett ünnepségeken, színházban, de melegszívű barátnője lehetett a királynénak, s Erzsébet erre vágyott. 1865-ben Erzsébet így írt Idának: „Sokszor gondoltam rád és nagyon is hiánysz nekem, a hosszú fésülködés alatt, a séták közben, és úgy ezerszer a napban.”

1866-ban felkérte Falk Miksát, a Pesti Napló újságíróját, hogy a nyelv mellett tanítsa a magyar történelemre és kultúrára. Erzsébet nyomatékos kérésére Falk olyan, a Monarchiában betiltott műveket hozott, mint Széchenyi híres Blickjét, Eötvös József Zászlótartó című versét vagy Horváth Mihály száműzetésben élő püspök Genfben megjelent könyvét: Magyarország függetlenségi harczának történetét. Erzsébet kieszközölte a püspök hazatérésének engedélyezését, s felkérte, hogy személyesen is magyarázza el neki a szabadságharc történetét. 1867-ben levelet írt Eötvös Józsefhez, amelyben kérte, hogy nyelvgyakorlás céljából levelezzenek, és javítsa ki fogalmazási és helyesírási hibáit.

Magyarul érző szív
Andrássy Gyulával – aki a pletykák szerint élete nagy szerelme lehetett – 1865 januárjában találkozott először. Erzsébet ekkor 28 éves volt, Andrássy 42. Az utóbbit már megelőzte a híre: a szabadságharc után halálra ítélt és távollétében jelképesen kivégzett emigráns gróf a párizsi szalonok kedvence lett, ahol „le beau pendu”-nek, a szép akasztottnak hívták. Andrássy 1858-ban térhetett vissza, s hét évvel később már egy magyar küldöttség vezetőjeként mint az országgyűlés elnökét mutatták be a császárnénak.

Kölcsönös szimpátia alakulhatott ki közöttük, s ezen az első estén mondta Erzsébet a később sokszor idézett mondatot Andrássynak magyarul: „Lássa, ha a császár dolgai Olaszországban rosszul mennek, ez nekem nagyon fáj, de ha Magyarországon mennek rosszul, ez engem megöl.” Ha volt is szerelem kettőjük között, az csupán plátói lehetett. Sohasem voltak egyedül. Ferenczy Ida segítségével rejtjelesen leveleztek – a kiegyezés érdekében. Andrássy a haláláig Erzsébet legjobb barátja maradt, akire Rudolf is rajongó tisztelettel nézett fel.

Az udvarban értetlenül és ellenségesen figyelték Erzsébet erősödő magyarszeretetét. 1866-ban azonban – a poroszokkal szembeni katasztrofális vereség idején – hasznos lett ez a közismert érzelem. Erzsébet gyermekeivel együtt Budára utazott, s ezzel megnyerte a birodalom számára a mindig renitens magyarokat. Ugyanakkor mind erőszakosabban és feltűnőbben próbálta rávenni férjét a magyarokkal való kiegyezésre. Életében ez volt az egyetlen alkalom, amikor tevőlegesen bele akart szólni a politika irányításába, amire nem csupán nyilvánvaló magyarszeretete ösztönözte. Tudta, hogy csak így lehet megőrizni a Monarchiát a fia számára.

A kiegyezés látványos eredményeként 1867 júniusában Ferenc Józsefet és Erzsébetet megkoronázták a Nagyboldogasszony-templomban, Budán. A fényes ünnepségsorozat, amelyet Erzsébet meglepően jól bírt, pedig köztudottan utált minden nyilvános ceremóniát, valószínűleg a királyné életének is csúcspontja lehetett. Mindenesetre gyönyörű volt a leghíresebb francia cég, a Worth által készített magyar szabású díszruhában. A nemzet lelkesen ünnepelte a „haza megmentőjét”. Az ő közbenjárását sejtették a császár rendkívül nagylelkű, megbocsátó gesztusa mögött is, hogy a koronázási ajándékot, az összesen 100 000 Ft-ot a szabadságharc honvédeinek özvegyei, árvái és rokkantjai számára ajánlották fel.

A magyar nemzet pedig jelentős ajándékot adott – a volt Grassalkovich-kastélyt Gödöllőn. Erzsébet itt saját ízlése szerint alakította ki vidám és kötetlen udvartartását, s teljesült a magyaroknak az a régi vágya is, hogy ne csak Bécsben legyen királyi udvar. A királyné Gödöllőt a falkavadászatok és lovasbemutatók központjává tette. A Monarchia főnemességének legszebb, legszellemesebb és természetesen legügyesebben lovagló tagjai gyűltek itt össze.

Erzsébet magyarok iránti érzelmei Ferenczy Idának írt leveleiben is nyomon követhetők. Garatshausenből például így írt 1869. július 19-én: „bevallom, hogy kellemes családi köröm daczára, iszonyú magyar honvágyam van.” A királyné később új célok és feladatok felé fordult, de a magyarok iránti szimpátiáját mindvégig megőrizte. Schönbrunnban egy majorságot rendezett be kalotaszegi bútorokkal, ahol magyar módra készítették el a tejtermékeket is. Utolsó hivatalos megjelenésére a millenniumi ünnepségen került sor, amelyre színfeketébe öltözött. Mikszáth Kálmán tanúsága szerint hófehér, szomorú arcára a magyarok lelkes éljenzése festett pírt.

Alig egy évvel tragikus halála előtt, 1897. szeptember 21-én II. Vilmos császár a budai várban tartott udvari díszebéden pohárköszöntőt mondott, amelyben lelkesen dicsérte a magyar nemzetet és történelmét. Ezen a vacsorán Erzsébet nem volt jelen, de utólag értesült róla, s táviratban köszönte meg a német uralkodó szép szavait. „Ő felségének Németország császárjának. Éppen most olvastam feleségednek oly megragadóan szép pohárköszöntőjét. Az abban szeretett királyunk és drága hazánk iránt kifejezett érzelmek, oly igen jól esnek egy magyarul érző szívnek. Erzsébet.”

Csodálkozhatunk-e azon, hogy minden magyar lelkesedett érte, s Benedek Elek ezt írta az Erzsébet Emlékkönyvbe: „Mi koronát tettünk a fejére, ő a koronáért szívét adta nekünk. Ezer év óta az egyetlen királyné, kinek szíve melegét érezte a magyar.”

Egy 19. századi sztár: Sisi
A 19. század második harmadában két uralkodónőt tartottak a világ legszebb asszonyainak: Eugenie francia császárnét, valamint Erzsébet osztrák császárnét és magyar királynét. Eugenie Montijo fekete hajú, kreol bőrű szépség volt. Különös báj áradt lényéből, s ő volt a világ legelegánsabb asszonya. Egészen pontosan: amit ő viselt, az volt a legutolsó divat. Uralma a szépség és a divat területén is addig tartott, amíg férje, III. Napóleon politikai hatalma. 1870-ben le kellett mondania a trónról és a társasági életben vitt vezető szerepéről. Erzsébet vetélytárs nélkül maradt a világ legszebb asszonya.

Erzsébetet gyermekkorában nem tartották szépnek, bár rendkívüli báját mindenki elismerte. Testvérei, ha rossz fát tettek a tűzre, mindig őt kérték meg, hogy csillapítsa le anyjuk haragját, ami általában sikerült is neki. Megbűvölhette Ferenc Józsefet is, aki nem a neki szánt nagylányt, Helenét választotta feleségül, hanem a szeleburdi kishúgot, a Sisinek becézett Erzsébetet.

A bécsi udvar a gyerekasszony természetes báját nem becsülte. Amikor Ferenc József öccse, Miksa főherceg elvette Sarolta belga királyi hercegnőt, őt kiáltották ki az udvar szépének. A fiatal Erzsébet egyre virágzóbb szépségét valójában a bécsi nép kezdte értékelni. Ha a császárné kikocsizott, csapatostul kísérték. Évekkel később, amikor gyalogosan próbált sétálni a Ringstassén, rajongói majdnem agyonnyomták, úgy kellett kimenteni a tömegből.

1873-ban a bécsi világkiállítás nem hivatalos látnivalója Erzsébet volt. A perzsa sah például addig nem volt hajlandó hazautazni, amíg nem találkozhatott a császárnéval, akit aztán úgy körbecsodált, mint egy műtárgyat vagy egy telivér lovat. Vonzerejét nagyon sokáig megőrizte. 1881-ben, amikor Rudolf eljegyezte Stefánia belga királyi hercegnőt, az újságok megjegyezték, hogy az akkor 44 éves Erzsébet volt még mindig a legszebb az ünnepségen megjelent hölgyek között.

Erzsébet mindent meg is tett azért, hogy világhírű szépségét megőrizze, sőt, növelje. Titkos receptekkel ápolta bőrét, s konyakkal, tojással mosatta legendásan dús és hosszú haját. Naponta órák hosszat foglalkozott a toalettjével, különösen nagy ünnepségek alkalmával. Arcfestéket nem használt, de ez az udvarhölgyek körében nem is volt elfogadott. Az egyik híres kivétel, aki mégis sminkelte magát, az Pauline Metternich hercegnő volt, a bécsi divat becsvágyó irányítója.

Pauline azt a szerepet töltötte be a bécsi társasági életben, amelyet Erzsébettől vártak volna el. Erzsébet is nagyon gondosan öltözött, mindig elegáns volt, ruhatárát azonban kissé sajátos ízléssel válogatta össze, és nem kívánt divatirányító lenni. A világ legszebb asszonya ugyanis félénk és gátlásos volt, gyűlölte a feltűnést. Bámészkodókhoz című versében így írt:

Mindjárt epeömlést kapok,
Ha megbámulnak többen
Csigaházba bújnék legott,
Megpukkadnék dühömben.

(Tandori Dezső fordítása)

Nem Erzsébet az egyetlen, aki felépítette maga köré a szépség mítoszát, majd meggyűlölte az azzal járó népszerűséget. Hasonlóan jártak századunkban az olyan híres filmcsillagok is, mint Greta Garbo és Brigitte Bardot. Erzsébet pedig csak belecsöppent a sztárszerepbe. A világhírnév ugyanakkor csapda is volt. Még Erzsébetnek sem sikerült mindig olyan tökéletesnek lennie, mint amilyennek elvárták. Ez érthetővé teszi, hogy az évek folyamán a rajongóktól való félelme mindinkább erősödött.

Legnagyobb ellensége természetesen az idő volt. Nem bírt beletörődni szépsége elvesztésébe. Élete utolsó harminc esztendejében már nem ült fotográfus elé, nem engedte magát fényképezni, s lehetőleg fátyol vagy legyező mögé bújt a kíváncsi tekintetek elől. A hírnév ekkor már óriási teherré vált számára. Legtitkosabb, „neveletlen” vágyát versben árulta el:

Hát mi dolog sok, ami sok,
Elég ebből, nem játszom,
...Én szamárfület mutatok,
S odatartom a hátsóm.

(Tandori Dezső fordítása)