Szerző: Katus László 

A 6. század közepe óta a félsziget sohasem volt politikailag egységes, s egyes részei eltérő fejlődési utakat jártak be. Észak az öntudatos polgárok városköztársaságainak, majd a középkor végén a korlátlan kényuraknak a hazája. Délen a bizánci, arab és normann kultúra sajátos, eredeti ötvözete alakult ki, s a 12-13. században itt jött létre Európa első "modern" állama, hogy aztán e vidék lassanként az elmaradott, szegény periféria szintjére süllyedjen.

A Római Birodalom, majd a rövid életű osztrogót állam felbomlása után 1860-ig Itália sohasem állt egységes politikai irányítás alatt. A félszigetnek a középkorra jellemző három részre szakadása a 8. században következett be: midőn Nagy Károly 774-ben legyőzte a langobárdokat, és országukat birodalmához csatolta. A félsziget északi fele ettől kezdve a Karoling Birodalom, majd a Német-római Császárság - többnyire csak névleges - fennhatósága alá tartozott. A félsziget közepén, Róma és Ravenna között Kis Pippin és Nagy Károly adományából létrejött az egyházi állam, amelyben ténylegesen a pápa gyakorolta a politikai hatalmat is, annak ellenére, hogy ez a terület formálisan a birodalom része volt - legalábbis a 12. század végéig. Dél-Itálián a királyság bukását túlélő langobárd hercegségek és Bizánc osztoztak, a szigeteket pedig a 9. században az arabok foglalták el.

A városok önállósodása
Míg Délen elsősorban bizánci görög és iszlám arab kultúrhatások érvényesültek, addig Észak-Itália az Alpokon túli területekkel állt élénk gazdasági és kulturális kapcsolatban. E kapcsolat politikai kiteljesedését jelentette, hogy I. Ottó német király, kihasználva a rendkívül zűrzavaros itáliai helyzetet, 962-ben Rómában császárrá koronáztatta magát.

A 10-11. században a császársághoz tartozó északi területeken a városok püspökei egyúttal a közigazgatást és bíráskodást irányító grófok is voltak, hatáskörük az egész grófság (comitatus, olaszul contado) területére kiterjedt. Így szoros kapcsolat jött létre a város és a környező terület, a grófság között, ami a későbbiekben a városállamok kifejlődésének kedvezett. Itáliában - az Alpokon túli fejlődéstől eltérően - a jelentős fejlettségi szintet elérő város hajtotta uralma alá a környező vidéket, a contado falvait. A városokban székelő püspök-grófok körül alakult ki a hűbéri kapcsolatrendszer: a nagyhűbéreseket capitaneik­nek, a szerényebb birtokú kisvazallu­sokat valvassoroknak hívták. Ezek a hűbéres lovagok - bár birtokaik a grófság területén feküdtek - bent laktak a városban. Bekapcsolódtak a különböző városi jellegű tevékenységekbe, vállalkozásokba, elsősorban a kereskedelembe, s a meggazdagodott polgárokkal, kereskedőkkel együtt ők alkották a városok vezető rétegét.

Az a tény, hogy a nemesi, lovagi réteg benn élt a városokban, a települések képére is rányomta bélyegét: a városokban nemesi lakótornyok épültek, ahol a nemesség - mint máshol vidéki váraiban - széles értelemben vett familiájával, vagyis rokonaival, vazallusaival, szolgáival együtt élt. Az arab és zsidó utazóknak ez tűnt fel leginkább a 11-12. századi itáliai városokban. Ehhez járultak a nemesi életvitel egyéb velejárói: a vérbosszú, a családi háborúk, a lovagi tornák.

A 10. század végén és a 11. században megjelentek és egyre inkább megerősödtek a városi polgárok közösségei, a conjuratiók, illetve communák. A püspök-grófot fokozatosan megfosztották bírói, közigazgatási hatalmától, s csak az egyházi funkciókat hagyták meg neki. A többi feladatkört átvette a városi közösség. Ez a változás a legtöbb esetben viszonylag békés úton ment végbe. Milánóban viszont az érsek és a polgárság között nyílt összeütközésre került sor, amiben a városi lakosság alsóbb rétegei (pataria) is részt vettek. A polgárok jól kihasználták a gregorián reform nyújtotta lehetőségeket: elűzték a simoniás, feleséget, ágyasokat tartó püspököket, papokat. A 11. század végére, a 12. század első felére a legtöbb város megszerezte a belső autonómiát.

A városköztársaság szervezete
A communa legfőbb szerve a városi polgárok népgyűlése (arengo, concio, assemblatorium, parliamentum), itt választották a városi tanács (senatus, consiglio) tagjait és a város ügyeit ténylegesen intéző consulokat. A consulok többnyire felosztották egymás közt a feladatokat. Genovában 6 consul irányította a közigazgatást, 4 bíráskodott, s külön consulok foglalkoztak a hajózással, a vásárok, piacok ellenőrzésével vagy a katonai ügyekkel. Milánóban a consuli testület társadalmi csoportokra tagolódott: 10 tag képviselte a nagy nemesi családokat (capitanei), 8 a kisebb lovagokat (valvassores) és 5 a tehetősebb kereskedőket. A hatalom tehát ekkor még a nemesség kezében volt.

A népgyűlésen a polgárság alsóbb rétegei (kézművesek, földművelők) is részt vehettek (ők a popolo minuto, az "apró nép"), vagyis mindazok, akiknek házuk, ingatlanuk volt a városban, de a szolgák, alkalmi munkások, napszámosok nem. A tanácsban - amely némely városban igen népes, több száz tagú volt -, csak a nemesek és a gazdagabb polgárok (popolo grasso, a "zsíros, kövér nép") jelenhettek meg. Külön problémát jelentettek a klérus tagjai, akiknek sajátos jogállásuk volt: nem katonáskodtak, nem fizettek adót, és külön egyházi bíróságok ítélkeztek felettük. Kiváltságos helyzetüket kihasználva, gyakran folytattak gazdasági tevékenységet, sőt egyes kereskedők még az alsóbb egyházi rendeket is felvették, hogy a klérus kiváltságaiban részesülhessenek. Ezt a többi polgár természetesen nem nézte jó szemmel, emiatt állandósult a konfliktus az egyháziak és a polgárság között.

Ahogy a városok növekedtek, kialakultak a különféle kisebb területi, szomszédsági szervezetek, s idővel ezek képviselői is helyet kaptak a tanácsban, éppúgy, mint a szerveződő kézművescéhek (arti) vezetői. A környező vidék is a város közigazgatási és bírói hatalma alá került. A parasztok néhol az északi jobbágyokhoz hasonló állapotúak voltak, de Itáliában, különösen a városi contadókban gyakran találkozunk a szabad bérleti viszonnyal, melyet 19 vagy 29 évre létesítettek a termés harmada vagy fele fejében. A falusi (contadino) másodrendű embernek számított a városban lakó polgárral (cittadino) szemben. A 12. század folyamán azonban a legtöbb helyen a contado is kivívta jogait: sorra alakultak az ún. szabad községek (borghi franchi), amelyek lakói ugyanolyan jogokkal bírtak, mint a városlakók.

Összeütközés a császárral
A városok már önkormányzattal rendelkeztek, amikor összeütközésbe kerültek a császárral. Barbarossa Frigyes (1152-90) az itáliai városok gazdasági erejére támaszkodva kívánta megújítani és megerősíteni a császári hatalmat, ezért meg akarta szilárdítani a városok feletti uralmát. A városok élére királyi megbízottakat, német podestákat helyezett. A fellobbanó ellenállást fegyverrel törte meg: 1162-ben elfoglalta Milánót, és leromboltatta falait. Ekkor az addig egymással viszálykodó városok összefogtak: megalakult a lombard városok ligája, s szövetkeztek Frigyes legfőbb ellenfelével, III. Sándor pápával. A pápa "Itália szabadsága" érdekében a császár elleni küzdelemre biztatta a városokat, amelyek szövetsége 1176-ban Legnanónál döntő győzelmet aratott a császár felett. Frigyes a konstanzi békében (1183) szabályozta az itáliai királyság helyzetét: a városok gyakorlatilag teljes önállóságot kaptak, ennek fejében elismerték a császár névleges főhatalmát, tehát Észak-Itália a Német-római Császárság része maradt.

A 12. század második fele a nagy gazdasági fellendülés időszaka. A tengerparti városok a levantei kereskedelem megélénküléséből és a keresztes háborúkból húztak hasznot. Pisa már a 11. század első felében fölénybe került az iszlám flottákkal szemben a Földközi-tengeren, s elfoglalta Szardíniát és Korzikát. Pisától később Genova szerezte meg a tengeri hegemóniát, Firenze, Lucca és Milánó pedig fontos ipari központokká fejlődtek.

A városok, alighogy megszerezték és megvédték autonómiájukat, belső társadalmi és pártküzdelmek színtereivé váltak. A városnegyedenként és céhekbe szerveződött szegényebb, kézműves polgárság, a popolo minuto szembefordult a nemesség és a gazdag kereskedő polgárság, a popolo grasso soraiból kikerülő városvezetéssel, és részt kért a hatalomból. Mindeközben újra nyílt háborúvá fajult a császárok (elsősorban II. Frigyes) és a pápák közötti ellentét. A városi pártok aszerint alakultak, hogy a pápát (guelfek) vagy a császárt (ghibellinek) támogatják-e. A ghibellinek általában a nemesek közül toborzódtak, míg a polgárság inkább guelf volt. A század közepétől népkapitányok (capitanei del popolo) képviselték a popolo érdekeit, bár ezek igen gyakran nemesi családokból kerültek ki. Végül is a popolo minuto a 13. század folyamán a legtöbb városban kiharcolta az önkormányzati szervekben való részvétel jogát.

A podestaság
A belső társadalmi harcok lecsillapítása érdekében teremtették meg a podestaság intézményét. A podesta kívülről hívott személy, mintegy semleges döntőbíró volt, aki meghatározott ideig - fél, egy, maximum három évig - állt a város élén. A városban semmiféle személyi, rokoni, társadalmi kapcsolattal, földbirtokkal vagy házzal nem rendelkezhetett, sőt még feleségét sem vihette magával. Megbízása lejártakor részletes számadással tartozott, s akár felelősségre is lehetett vonni. Ha eredményesen működött, gyakran meghosszabbították megbízatását. Rendszerint jó hírű nemesi családokból kértek fel podestákat. Egy-egy sikeres podestát egymás után több városba is meghívtak. A pármai Matteo Gerardi de Corrigia 9 városban volt podesta, néhol többször is. Voltak híres podestafamíliák, mint a pármai Rossi család, melynek 12 tagja viselt podestaságot, köztük III. Ugolino 8 városban összesen 13 alkalommal. Az is gyakran előfordult, hogy a püspököt kérték fel döntőbírónak, vagy a pápa küldött legátust, pacificatort, rendszerint egy-egy kolduló barátot.

A firenzei alkotmány
A társadalmi küzdelmek során kialakuló városi alkotmány legjellegzetesebb példájával Firenzében találkozunk. Firenze a 13. század végén Velence és Milánó mellett Itália északi felének harmadik nagyvárosa. Lakóinak száma 1300-ban 90 ezer körül volt, s ebből 30 ezren dolgoztak a textilipar különböző ágaiban. Mintegy 300 cég foglalkozott posztókészítéssel, illetve a flandriai nyersposztó finomításával és festésével. A posztókészítés a nyers gyapjútól a finom színes szövetig 25 részműveletből állt, s szinte mind­egyikre külön szakma fejlődött ki. Firenze gazdagságának másik forrása a banküzlet volt: több mint 70 bankház működött a városban, s némelyikük üzleti tevékenysége szinte az egész korabeli Európát behálózta. A bankárok számára a legjobb és legbiztosabb üzlet a pápaság jövedelmeinek kezelése volt. A világi uralkodók háborúinak finanszírozása már jóval kockázatosabbnak számított, s a 14. század közepén a legnagyobb firenzei bankházak bele is buktak abba, hogy ha­tal­mas összeget hiteleztek az angol királynak, aki végül is fizetésképtelenné vált.

A firenzei polgárság a 13. század második felében fokozatosan kiszorította a nemesi családokat a hatalomból. A firenzei polgárok 21 céh (arte) keretében szerveződtek. Először a hét nagyobb céh kaparintotta kezébe a város vezetését. A nagyobb céhek tagjai, illetve vezetői nagykereskedők és ipari vállalkozók voltak: gyapjú-, selyem-, szövet-, bőr- és prémkereskedők, akikhez a bankárok, a jogászok, valamint az orvosok és gyógyszerészek céhei csatlakoztak. A kézműiparosok a 14 kisebb céhben tömörültek. A városvezetés fokozatosan "demokratizálódott": 1281-ben a kisebb céhek közül ötöt bevettek a különböző városi önkormányzati szervekben képviselt nagyobb céhek közé. 1292-ben a további 9 kisebb céh képviselői is helyet kaptak a városi testületekben.

Az új helyzetet az 1293-ban kiadott városi alkotmány, az Ordinamenti di Giustizia kodifikálta. Eszerint polgárjoggal csak a céhek tagjai rendelkeztek. A legmagasabb tisztségekre csak a nagyobb céhek tagjait választhatták. A nagyobb céhek 30 éven felüli tagjainak nevét, akik a hivatalra választhatók voltak - kb. hatezren lehettek ilyenek - nyolc bőrzsákba (borsa) tették, s kéthavonta húztak ki belőlük neveket, így választva meg a várost vezető signoria tagjait: a zászlótartót (gonfaloniere) és a 6, majd 8 priort, akik két hónapra beköltöztek a Palazzo della Signoriába, s erre az időre szerény fizetést kaptak. Munkájukban a választott testületek, tanácsok egész sora segítette őket. Súlyosabb problémák, általában a város autonómiáját fenyegető veszély esetén a városháza harangtornyában lévő nagyharang, a Vacca (tehén) hangjára összegyűltek a 14 éven felüli férfi polgárok a városháza előtti téren, s ha kétharmaduk megjelent, felállítottak egy szükségbizottságot (balia), amely teljhatalmat kapott.

A lakosságnak több mint a háromnegyede - a textilipari munkások, napszámosok, szolgák, fuvarosok stb., akiknek nem volt a városban saját házuk - nem tartozott egyik céhhez sem, nekik nem volt beleszólásuk a város ügyeibe. A gyakorlatban azonban a polgárok nagyobb része, a popolo minuto, sőt a nemesek is kirekesztve érezhették magukat, mivel a köztársaság választott szerveit a gazdag kereskedő- és bankárcsaládok kis csoportja tartotta ellenőrzése alatt. 1378-ban a textilipari munkások, az ún. ciompók kísérelték meg kivívni, hogy részt vehessenek a város vezetésében, felkelésük azonban kudarcba fulladt.

Velence nemesi köztársasága
Sajátos színt képviselt az észak-itáliai városok sorában Velence, amely az ezredforduló táján fokozatosan ellenőrzése alá vonta előbb az Adria, majd a Földközi-tenger keleti medencéjének hajózását. A 11. században a bizánci császárok által adott privilégiumok segítségével kezébe kaparintotta a Keletrómai Birodalom egész kereskedelmét. Velence politikai szervezetét "nemesi köztársaságnak" lehetne nevezni. A 12. századra kialakultak a városi communa választott szervei és intézményei, egyre inkább korlátozva a város élén álló doge (dux) hatalmát, amely végül a reprezentációra szorítkozott. 1172-ben alakult meg a doge tanácsa (consilium ducis), majd a senatus, végül a 13. század elején a nagytanács (Maggior Consiglio). 1297-ben a nagytanács bezárult: tagjai - ekkor már több mint ezren voltak - ettől kezdve csak azokból a legelőkelőbb nemesi családokból kerülhettek ki, akiknek a neve az "aranykönyvben" szerepelt. "Azt szokták mondani - írta Peter Burke -, hogy Velencét kevesen kormányozták, de ezek a kevesek szokatlanul sokan voltak. A Nagy Tanácsnak (Maggior Consiglio) tagja volt minden felnőtt patrícius, és ez a 16. század első felében több mint kétezerötszáz főt jelentett. Ezért volt olyan hatalmas a Nagy Tanács terme, és ezért is kellett akkora freskó oda."

Velence a 13-14. században a másik nagy kikötővárossal, Genovával versengett a tengeri hegemóniáért. Egy évszázadon át tartó változatos küzdelem után végül is Velence kerekedett felül. A városállam ekkor, a 14. század végén építette ki szárazföldi hátországát: megkezdte a terjeszkedést a mögöttes szárazföldön, elfoglalva Padovát, Veronát, Bresciát, Bergamót és egy sor kisebb várost. Így alakult ki Velence szárazföldi tartománya: Veneto. Nyugati irányú terjeszkedése során azonban összeütközésbe került a kelet felé terjeszkedő Milánóval, s ez hosszú háborúskodáshoz vezetett a két városállam között. Velence kiépítette tengeri "birodalmát" is: a magyar királyokkal viaskodva a középkor végére végleg uralma alá hajtotta Dalmáciát, majd az Adriai-, a Ión- és az Égei-tenger szigeteit, valamint Krétát és Ciprust.

A 14-15. század folyamán sok észak-itáliai város elvesztette függet­­lenségét: sorra kerültek a három sikeresen terjeszkedő állam, Firenze, Milánó és Velence fennhatósága alá.

Az egyeduralmak kora
A 13. század végén és a 14. század első felében az észak-itáliai városállamok belső életében fontos változás ment végbe. A polgárság autonóm intézményeit felváltotta az egyeduralomnak egy sajátos formája: a signoria (a signore = úr szóból). Egy-egy személy vagy család - kihasználva a belső társadalmi feszültségeket, politikai küzdelmeket - egyeduralomra tett szert a város felett. Néha ez csak a sikeres személy életére vagy csupán néhány évre korlátozódott, de az esetek többségében sikerült az egyeduralmat örökletessé tenni, dinasztiát alapítani. A signoriának törvényes jogalapja nem volt, a puszta erőszakon, hatalombitorláson alapult. Némely esetben utólag sikerült legitimálni azáltal, hogy a német-római császár - akinek névleges fennhatósága alá Észak-Itália tartozott - birodalmi hercegi vagy helytartói címet adományozott a sikeres signorénak.

Az egyeduralom megszerzésére lehetőséget nyújtottak bizonyos önkormányzati tisztségek: sok esetben élethossziglan egy sikeres podestára vagy népkapitányra ruházták az eredetileg csak néhány évre szóló tisztséget. Igen sok signore került ki a zsoldosvezérek, a condottierék közül. A 14-15. században a polgárok már nem szívesen fogtak fegyvert, s a városi milíciákat felváltották a zsoldosseregek. Egy zsoldosvezér hol az egyik, hol a másik város szolgálatába szegődött, s a kedvező pillanatban magához ragadta valamelyik város felett a hatalmat. Az ilyen signorék rendszerint nem elégedtek meg egy város feletti hatalommal, hanem ki akarták terjeszteni uralmukat más városokra is, és területi fejedelemség létrehozására törekedtek. Ez azonban tartósan csak néhányuknak sikerült.

A signorék közt bőven akadtak véreskezű, hatalmukkal visszaélő zsarnokok, de olyanok is, akik a társadalmi és pártküzdelmek évtizedei után békét teremtettek s felvirágoztatták városukat, udvaruk pedig a reneszánsz kultúra jelentős központja lett. A tartós és jó emlékű - podestaságból kifejlődő - signoriák közé tartozott az Este család uralma Ferrarában, Modenában és Reggióban. Ők elsősorban a gazdaságfejlesztés terén tűntek ki, s kis államuk - amelyet a császár hercegség rangjára emelt - a 15. század végén 120 ezer aranydukát évi jövedelemmel a hatodik helyen állt Itália államai között Velence, Milánó, Nápoly, Firenze és a pápai állam után. A vidéki kisnemesi származású Gonzaga család a népkapitányi tisztségre alapozva szerezte meg a signoriát a 14. század elején Mantovában. Ők is hercegi címet kaptak a császártól. Udvaruk a reneszánsz kultúra egyik legragyogóbb központjává vált. Szintén jelentős kulturális központtá fejlesztette városát, Urbinót és udvarát Federico de Montefeltro, a híres condottiere. A 13. század végén került Verona élére a della Scala (Scaliger) család, amelynek leghíresebb tagja, Cangrande (†1329) a környező városokat is uralma alá hajtotta. Dante - akit száműzetésében Verona fogadott be - benne vélte fölfedezni azt, aki majd üdvöt és szabadulást hoz Itáliának.

Kiemelkedő uralkodókat s patologikus, szadista zsarnokokat egyaránt találunk a Visconti család tagjai között, akik Milánó felett szerezték meg az uralmat. Milánóban a 13. század második felében a della Torre (Torrigiani) családnak sikerült signoriához jutnia. Velük szemben szerezték meg a Viscontiak a 14. század elején VII. Henrik császár hathatós támogatásával a város feletti hatalmat. A család vezető szerepét Ottone Visconti érsek alapozta meg, aki 1311-ben a császárnál elérte, hogy unokaöccse, Matteo Visconti birodalmi vicariusként megkapja a város feletti uralmat. A Viscontiak a 14. században fokozatosan kiterjesztették uralmukat a környékbeli városokra, s így jelentős területi fejedelemséget hoztak létre. A család legkiemelkedőbb, legtehetségesebb tagja, Gian Galeazzo Visconti (1378-1402) volt, aki megszerezte Bolognát, Pisát és Perugiát. A humanista írók új Caesarként ünnepelték, és már-már az itáliai királyság feltámasztását várták tőle.

1447-ben kihalt a család férfiága, s rövid köztársasági közjáték után Firenze támogatásával a híres condottiere, a hol Velence, hol Milánó szolgálatában álló Francesco Sforza - aki Visconti lányt vett feleségül - lett Milánó hercege (1450-66). Ez a paraszti származású, kiváló katona jó uralkodónak is bizonyult. Fiai már korántsem voltak ilyen kiváló emberek. Egyikük, Lodovico il Moro 1494-ben a franciákat hívta Itáliába nápolyi ellenségeivel szemben, s ezzel a fél évszázados háborúk poklát szabadította a már negyven éve békét élvező félszigetre.

A Medici-ház
Egészen sajátos formában valósult meg egy család uralma Firenzében. A városban a látszatra demokratikusnak tűnő intézmények mellett a 14. században néhány gazdag oligarchacsalád kezébe került a város tényleges irányítása. A 15. század elején az Albizzi család jutott döntő befolyáshoz. Velük szemben az ellenzék a Mediciek körül csoportosult, akik a pápa bankárjaként nagy vagyonra tettek szert, s a rivális oligarchacsaládokkal szemben a popolo felé orientálódtak. Az Albizzi-pártnak 1433-ban sikerült száműzetésbe küldenie a Medici-ház fejét, az akkor 44 éves Cosimót, aki alig foglalkozott politikával, visszavonultan élt, és az üzletvezetés mellett szabad idejét humanista tanulmányoknak szentelte. A következő évben Cosimót visszahívták, az Albizzieket pedig száműzték. Ettől kezdve haláláig, 1464-ig Cosimo Medici volt Firenze tényleges ura, jóllehet semmiféle formális hatalommal nem rendelkezett, semmiféle tisztséget nem viselt. Ahogy a pápa írta róla: "úgy uralkodik, mintha nem is uralkodnék […] A politikai kérdések az ő házában dőlnek el. Azok kapnak hivatalt, akiket ő választ. Ő dönt béke és háború ügyében, és ő ellenőrzi a törvényt […] Minden tekintetben király, csak nevében nem az." Egyik barátja szerint "ha el akart érni valamit, úgy intézte, hogy a kezdeményezés látszatra mástól származzék, ne tőle". Mivel Firenze diplomáciai levelezését ő maga intézte, gondot jelentett, hogy milyen minőségben írja alá a leveleket. Végül a következő megoldást találták: "a köztársaság feje" (capo della republica). Halála után sírjára azt írták: Pater patriae - a Haza Atyja.

A hivatali tisztségeket barátai, párt­hívei töltötték be, ő pedig hatalmas vagyonával, bőkezű adományaival tartotta kezében a polgárságot. Cosimo és fia, Piero idején, 1434-71 között a Medici-család 664 ezer aranyforintot költött a városra. Csak tájékozódásul: a Medici-palota értéke 5000 forint volt, egy szerényebb városi palota 1000 forintba került, a Medici-bankház külföldi fiókjaiban a pénztárosok évi 40 forintot kerestek, a segédek évi húszat.

Cosimo legnagyobb diplomáciai sikere az volt, hogy Firenzét kibékítette Milánóval, s ott hatalomra segítette Francesco Sforzát. S mikor megérkezett Konstantinápoly elestének híre, az ő kezdeményezésére jött létre a béke Milánó és Velence között (Lodi, 1454), s alakult meg a törökellenes Szent Liga, Firenze, Nápoly és a pápa csatlakozásával. Ezzel beköszöntött a "pax Italiae" 40 éves időszaka, amikor a félsziget vezető hatalmai viszonylagos békében éltek egymással. Ez tette lehetővé a reneszánsz páratlan kulturális kivirágzását, amely Firenzében Cosimo unokája, Lorenzo il Magnifico (1469-92) alatt érte el csúcspontját. Lorenzo halála után két évvel azonban a Medicieket száműzték Firenzéből, s a francia király seregeivel bevonult a városba, ahol ekkor már a tüzesszavú dominikánus barát, Savonarola uralkodott a polgárok lelkén.
 
Normannok Dél-Itáliában
999-ben Salernót egy arab csapat szorongatta. Éppen arra haladt egy normann hajó 40 harcossal, akik állítólag zarándokúton jártak arrafelé. A zarándokok gyorsan átvedlettek katonákká, s a salernóiak az ő segítségükkel visszaverték az arabokat. Egy korabeli forrás szerint így jelentek meg a normannok Dél-Itáliában, ahol akkoriban elég zűrzavaros viszonyok uralkodtak. A szárazföldön a királyság bukását túlélő langobárd hercegségek: Beneventum, Capua, Salerno; a tengerparton, Apuliában és Calabriában Bizánc volt az úr; Szicília, Szardínia és Korzika pedig a 9. század óta arab uralom alatt állt. A kikötővárosok, a nyugati parton Amalfi, Nápoly és Gaeta, a keletin Bari gyakorlatilag önálló kis városállamok voltak, amelyek élénk tengeri kereskedelmet folytattak az arabokkal is. Időnként a német-római császárok serege is megjelent e tájon, ahol egymás mellett, sőt egymással keveredve élt a latin és görög rítusú és nyelvű keresztény, valamint Szicíliában az Észak-Afrikából betelepült mohamedán lakosság.

A normannok a 10. század elején megkeresztelkedtek és megtelepedtek Franciaország északnyugati partvidékén, ahol létrejött a francia hűbéres normann hercegség. A normann harcosok azonban továbbra is járták fürge hajóikon a tengereket, s bárkinek a zsoldjába szívesen elszegődtek. Így jutottak el egyre többen Dél-Itáliába is, ahol a langobárd hercegek hűbéreseként egyre több normann lovag kapott grófságot. A legsikeresebbek egy szerény vagyonú normann nemes, Hautville-i Tankréd fiai voltak, akik egymás után érkeztek Dél-Itáliába. Utánpótlás akadt bőven, mert Tankrédnak - abban a korban szokatlanul - 12 fia volt. Közülük Drogo a 11. század közepén már hercegi rangot és "Italia magister milituma" címet kapott a konstantinápolyi császártól. Közben ő és testvérei fokozatosan kiterjesztették hatalmukat a bizánciak és a langobárd hercegek rovására. Drogo halála után Tankréd hatodik fia, Robert lett az apuliai és calabriai normannok hercege (1057-85), aki kortársaitól a "Guiscard" (Ravasz) melléknevet kapta. Robert - miután elfoglalta a kikötővárosokat: Barit, Brindisit, Tarentót - 1077-ben megszerezte Salernót is, és ezzel megszűnt az utolsó langobárd hercegség Dél-Itáliában. Végül Hildebrand (a későbbi VII. Gergely pápa) javaslatára II. Miklós pápa 1059-ben elismerte a normann hódítást, és Robert a pápa hűbérese lett. 1084-ben, midőn IV. Henrik elfoglalta Rómát, Guiscard Robert normannjai mentették ki az Angyalvárba szorult VII. Gergelyt, s vitték Salernóba, miközben a Szent Péter-bazilikában az ellenpápa császárrá koronázta Henriket.

Dél-Itáliában hasonló helyzet alakult ki, mint Angliában a normann hódítás után. A normann lovagok szűk uralkodórétegként telepedtek rá a lakosságra, a helyi langobárd hercegi és grófi családok leányait vették feleségül, s udvaraikban a francia nyelvet és a francia-normann lovagi kultúrát honosították meg.

Guiscard Robert már 1059-ben felvette a "Szicília hercege" címet, de a sziget visszahódítását az araboktól csak két év múlva kezdte meg öccse, I. Roger (Ruggiero) gróf, aki 1061-ben elfoglalta Messinát. Három évtizedes szakadatlan küzdelem után, 1091-ben az egész sziget az ő birtokába került.

A normann állam fénykora
I. Roger csak Szicília ura volt. Fia, II. Roger (1101-54) - Guiscard Robert ágának kihalása után - 1127-ben megörökölte Dél-Itáliát, majd 1131-ben Nápolyra is kiterjesztette uralmát. Így jött létre a Nápoly-szicíliai Normann Királyság, mivel a pápa engedélyével II. Rogert 1130 karácsonyán Palermóban királlyá koronázták. II. Roger Szicíliában és Dél-Itáliában a korabeli Európa egyik legerősebb, legfejlettebb államát építette ki. Szicíliában nem engedte meghonosodni a normann hűbéri viszonyokat, s a szárazföldön is megfékezte a feudális anarchiát. A középkorban szokatlan türelemmel rendezte a többnyelvű és -vallású népesség együttélését. Békében élt egymás mellett a katolikus és az ortodox hierarchia, s a mohamedánok és a zsidók is szabadon gyakorolhatták vallásukat. A hivatalos okleveleket három nyelven - latinul, görögül és arabul - állították ki. Görögök, mohamedánok és zsidók magas pozíciókat töltöttek be az államigazgatásban és a hadseregben. A görög és arab szakembereknek köszönhetően mintaszerű volt a pénzügyi adminisztráció.

Kora uralkodói közül II. Roger rendelkezett a legnagyobb bevételekkel. Ennek alapját az igen fejlett gazdasági élet alkotta. Tovább virágoztak az arabok által meghonosított gazdasági tevékenységek: az ültetvényes gazdálkodás, a selyemtermelés és néhány fontos exportiparág. Roger erős flottát építtetett arab és görög-szír "admirálisok" (a szó maga is az arab emírből származik) vezetése alatt, melynek segítségével ellenőrzése alá vonta a Földközi-tenger keleti és nyugati medencéje közötti hajóforgalmat, amit megkönnyített az, hogy az ő birtokában volt Málta. Sőt, az afrikai partokon, Tuniszban és Líbiában is szerzett támaszpontokat. 1140-ben az egész országra érvényes egységes törvénykönyvet adott ki, amely a maga nemében az első volt a középkori Európában. Roger palermói udvarában egy igen sajátos, eklektikus kultúra virágzott, amelyben érdekes együttessé ötvöződtek a normann-francia lovagi kultúra, valamint a görög-bizánci és az iszlám-arab hatások elemei. E kultúra egyik legszebb emléke a palermói királyi palota kápolnája, a Capella Palatina.

A normann állam II. Roger fia és unokája, I. és II. Vilmos alatt hanyatlásnak, bomlásnak indult. Egyre inkább érvényesültek a hűbériség állambomlasztó erői, a bárók fokozatosan önállósultak a maguk területén. Komnénosz Mánuel bizánci császár vissza akarta szerezni egykori dél-itáliai birtokait, ezért II. Vilmos Barbarossa Frigyessel szövetkezett. Mivel neki gyermeke nem volt, nagynénjét, Konstanzát feleségül adta a császár fiához, a későbbi VI. Henrikhez. A normann dinasztia férfiágának kihalása után, 1189-ben VI. Henrik lett Szicília királya, s így Dél-Itália a Hohenstaufen-ház birtokába került.

II. Frigyes mintaállama
VI. Henrik 1197-ben fiatalon meghalt, új országát alig hároméves fiára, Frigyesre hagyva, akinek gyámságát a pápa, III. Ince vállalta. II. Frigyes a nagykorúságot elérve, 1208-ban vette át országát a pápától, de egyelőre figyelmét a németországi viszonyok kötötték le, ahol évek óta folyt a küzdelem a hatalomért a két rivális dinasztia, a Staufok és a Welfek között. A küzdelem 1214-ben a bouvines-i csatában a Staufok javára dőlt el. Így a III. Ince által restaurált és teljesen önállóvá vált egyházi államot délről és északról egyaránt a Hohenstaufen-család királyságai vették körül. Frigyes a pápa kérésére ünnepélyesen lemondott arról, hogy a német és a szicíliai királyságot egy kézben egyesítse, de ígéretét nem tartotta be, sőt igyekezett a császári hatalmat Közép- és Észak-Itáliában is újra érvényesíteni. Emiatt ismét több évtizedes elkeseredett harc bontakozott ki a pápák, a lombardiai városok és a császár között.

II. Frigyes 1220 után főleg Dél-Itáliában tartózkodott, s dédapjának, II. Rogernek a nyomdokaiba lépve erős, központosított királyi hatalmat épített ki. Letört minden hűbéri partikularizmust, a magánvárakat leromboltatta, és nem tűrte a városi önkormányzatokat sem. Állandó hadsereget hozott létre, királyi várakat építtetett szerte az országban. Vazallusok helyett szakszerű, bürokratikus hivatalszervezetre támaszkodott. A nagyrészt polgári vagy kisnemesi származású, jogvégzett hivatalnokokat, a justiciariusokat semmiféle magánérdek nem fűzte hivatali körzetükhöz: nem lehetett ott birtokuk, nem köthettek üzleteket, nem létesíthettek rokoni kapcsolatokat, még feleségüket sem vihették magukkal. Az állami tisztviselő nem hűbérbirtokot, hanem fizetést kapott, s hivatalából bármikor elmozdítható, áthelyezhető volt. Frigyes 1224-ben Nápolyban állami egyetemet létesített jogász-hivatalnokok képzésére. Szigorú állami felügyelet alá helyezte a gazdaságot, a külkereskedelem állami monopólium volt, s erős flottát építtetett tengeri pozíciók megszerzése és védelme érdekében. Elődeitől eltérően ő nem Szicíliában, hanem a szárazföldön, főleg Apuliában tartózkodott szívesen, ahol királyi várak és kastélyok sorát építtette fel. Dél-Itália Frigyes uralkodása idején az akkori Európa bürokratikus, központosított mintaállamává lett, az első "modern" állammá, s Frigyes uralma mintegy előképe volt a későbbi felvilágosult abszolutizmusnak.

Francia-spanyol vetélkedés
A pápával nyílt háborúba keveredő Frigyest azonban a lyoni egyetemes zsinat 1245-ben megfosztotta trónjától. 1250-ben bekövetkezett halála után a dél-itáliai birtokokat tör­­vény­telen fia, Manfréd kormányozta, aki 1258-ban a "Szicília királya" címet is felvette. A pápa azonban 1245 óta megüresedettnek tekintette a trónt, s végül is úgy döntött, hogy IX. Lajos francia király öccsének, Anjou Károlynak adja a szicíliai királyságot. Anjou Károly be is vonult Itáliába, 1266-ban Beneventónál legyőzte Manfrédet, majd 1268-ban Tagliacozzónál Frigyes unokáját, Konradint is. Ezzel ő lett Dél-Itália ura.

Az Anjou-ház alatt Nápoly lett a királyság fővárosa. II. Roger és II. Frigyes államszervezeti újításai, gazdasági eredményei hamarosan veszendőbe mentek. A mohamedán, zsidó és görög népesség iránti türelmes politika megszűnt. Az országban mindenütt francia arisztokratacsaládok kaptak nagy hűbérbirtokokat. Dél-Itália és Szicília, amely a 12. században és a 13. század elején nemcsak Itália, hanem egész Európa egyik legfejlettebb, gazdaságilag legvirágzóbb területe volt, lassan elmaradott, szegény perifériává süllyedt.

Szicília nem is tűrte sokáig a francia uralom túlkapásait és az elviselhetetlenné váló pénzügyi kizsákmányolást: 1282-ben felkelés tört ki (ez volt a "szicíliai vecsernye", mert a felkelésre a jelet a vecsernyére szólító harang adta meg), elűzték az Anjoukat, s Manfréd vejét, Aragónia uralkodóját, III. Pétert hívták meg a trónra. Szicília - majd 1326-tól Szardínia - az Aragóniai-ház hatalmába került, míg a Nápolyi Királyság az Anjou-dinasztia uralma alatt maradt. Az Anjou-ház kihalása után, 1435-ben Nápolyt is Aragóniai V. Alfonz szerezte meg, s ezzel kezdetét vette Dél-Itália csaknem 300 éves spanyol korszaka.