2017. május 30.

Jogalkotás a 16–19. századi Magyarországon

Szerző: Mezey Barna

A középkori Magyarországon a jog átszőtte a mindennapok életét, az egyszerű emberek együttélését csakúgy, mint az arisztokratákét. A jog alakulása a hétköznapi történelem tükre lett tehát. A jogalkotás körül vívták egyik nagy politikai csatájukat a rendek a bécsi abszolutizmussal szemben, melynek tétje az önálló magyar törvényhozás volt, vagy a modernizáció hívei a tradíciók képviselőivel, ahol pedig a korszerű jogalkotás kialakításáért folyt a küzdelem.

A mohácsi csatavesztés éve, 1526 a jogéletben messze nem olyan markáns határvonal, miként az a politika- vagy az alkotmánytörténetben érzékelhető. Az ország három részre szakadása sem hozott döntő változást az ország jogrendszerében, a jog középkorának végét jogtörténet-tudományunk a 18–19. századra teszi.

A jogalkotás kifejezés mai jelentése a politikai középkorból kilépő magyar társadalomra és állami gyakorlatra értelmezhetetlen. Az ún. írott (alkotott) jog: törvények, rendeletek, határozatok és utasítások hierarchiája és a mögöttük álló állami szervek – melyek rangot és tekintélyt biztosítanak az általuk kibocsátott jogi normáknak – szisztematikus rendszere még nem alakult ki.

A jog nem kizárólag az államélet felső szintjein (országgyűlés, király), hanem a társadalom szinte valamennyi közösségében ”képződött”. Az önkormányzatok, a helyi lakóközösségek működése legalább annyira forrásává vált a jognak, mint a bíróságok vagy a közigazgatási szervek gyakorlata.

A jogbiztonság igénye
Az a leegyszerűsített és a politikai hatalomhoz kötött meghatározás, miszerint a jog az állam eszköze, az erőszak-apparátus intézménye, a hatalmon lévők akarata, e korban még félrevezető. Kézenfekvő ehelyett a következő meghatározás: a jog azon magatartásszabályok összessége, melyek a társadalmi együttélést rendezik, s amelyek betartását valaki, valakik vagy valamik kikényszeríteni képesek. Ezen kényszerítő tényezők között a középkor és a kora újkor világában az állam csak egy a lehetséges intézmények közül. A magánhatalmak, az önkormányzatok, a lakóközösségek mind alkalmasak erre akár karhatalommal, fegyveres erővel, akár a fenyegetés pszichikai kényszerével, akár a közvélemény elítélő erejének segítségével.

A 15. század végén már Magyarországon is nagy súllyal jelentkezett a központi hatalom – rendi centralizáció képében megjelenő – igénye az átfogó jogi rendezésre, a királyi akarat dominánssá tételére az érvényesülő és érvényesített jog keretei között. A jog irányításának állami kézbe vételére vonatkozó szándékot világosan jelzi Hunyadi Mátyás 1486-ban kibocsátott híres törvénye, a Decretum Maius, amelyet az uralkodó ”örökérvényűnek” tekintett. A maga apparátusát modern nyugati minták és a hazai racionalitás szerint kiépítő rendi állam nemcsak az adminisztrációban, hanem a jogéletben is egységesítő és koncepciózusan fejlesztő szerepre vágyott. Az állami megfontolások mellett ugyanezen irányba hatott a 14–15. században lendületesen fejlődő magyar gazdaság résztvevőinek követelése. Az árutermelés és árucsere stabilitása nagymértékben függött a jogügyletek szabályozottságától, a jogbiztonságtól. Nem véletlen, hogy a 15. század végétől több országgyűlésen is napirendre tűzték a jogrendezés kérdését. Míg az 1498. és 1500. évi diéták az országos szokásjog összegyűjtésére és rendezésére kötelezték a végrehajtó hatalmat, az 1514. és 1525. évi országos sereglések a dekrétumok egybeszedését és kijavítását követelték. Mindkét törekvés az országos szintű jogrendezés és jogegység kialakításának irányába mutatott.

Másfelől ezzel éppen ellentétes erőként jelent meg a középkori társadalom tradicionalizmusa. A középkori társadalom mozaikszerűsége, ”a szabadságok kis köreinek” halmaza, a társadalom rendi, területi, etnikai, s ezeken alapuló jogi széttöredezettsége nem kedvezett az egységesítő elképzeléseknek.

A szokásjog hatalma
A privilégiumokkal bíró, évszázados hagyományokra támaszkodó autonómiák – az egyház, a vármegyék, a kiváltságos kerületek, erdélyi székely és szász székek, az immunitással és pallosjoggal rendelkező nagybirtokok, a szabad királyi városok, bányavárosok, privilegizált mezővárosok, szepesi szász városok, prediális és más kisebb kiváltságolt székek – ragaszkodtak saját jogaik meghatározásához. A sokszínű jogállás sokszínű jogot eredményezett. A jogfejlődés a felsorolt keretek között sokszor egymással teljesen ellentétes irányban fejlődött. Azért is, mert kiváltságaik eltérő terjedelemben és jelleggel határozták meg autonómiájukat, s azért is, mert a hétköznapi élet közelségében engedtek a praktikum szorításának és igényeinek. A jog a törvénykezés gyakorlatában, a bíróságok elé kerülő ügyek körének megfelelően, a helyi szokásokhoz és érdekekhez igazodva alakult.

E tendencia érvényesülését segítette a központi hatalom még viszonylag gyenge befolyása, valamint a szabályozatlanság is. A jogalkotásban meghatározó szerepet igénylő államhatalom ez idő tájt nem volt alkalmas arra, hogy a társadalom minden rétegét lefedje jogalkotói tevékenységével. Hatalmas területeket hagyott szabályozatlanul, s a hézagokat csak a helyi joggyakorlat volt képes kitölteni, vagy a helyi ítélkezésnek kellett a megfelelőnek látszó választ megkeresnie a problémákra. E hatalmas feladat még hosszú időre biztos helyet jelölt ki az alsóbb szintű jogszolgáltatásnak, a bíró alkotta jognak a jogképzésben. (Ez magyarázza a vármegyék hihetetlen erejét az abszolutizáló bécsi kormányakarattal szemben; azt az erőt, mely képes volt a magyar rendi előjogokat, a jogélet nemzeti vonásait megóvni a bekebelezési szándékoktól.)

A jog tartalmi alakulását tehát legfőképpen e két pólus határozta meg: az államgépezet csúcsain kialakuló politikai színezetű akarat és az élet mindennapjainak követelményeit, a társadalmi igényeket figyelembe vevő helyi joggyakorlat. Ennek megfelelően korszakunkra a jog két nagy terrénumának, az alkotott (írott) jognak és a szokásjognak (consuetudo) a rivalizálása jellemző a jogéletre.

A tradíciókból, a bírói gyakorlatból és a helyi szokásokból építkező szokásjog – mely lehetett országos, területi és helyi –, éppen a mindig aktuális problémák megválaszolásának kényszeréből fakadóan, a társadalmi viszonyok mozgását hívebben tudta követni a központi jogalkotásnál. Kötődései, társadalmi gyökérzete erősebb volt, tekintélye megkérdőjelezhetetlen. A királyi hatalomnak szívós, hosszan tartó küzdelmet kellett tehát folytatnia a consuetudo egyes intézményeinek felszámolásáért vagy módosításáért. A szokásjog befolyását jelzi az a Werbőczi István által világosan összefoglalt hatásmechanizmus, mely a szokásjogot a törvényi joggal szemben jellemezte. Eszerint a consuetudo törvénypótló, törvénymagyarázó és törvényrontó erővel rendelkezett. Vagyis dekretális szabályozás híján normáival betölthette a joghézagokat, ellentétes vagy vitatható értelmezések esetén ”meghatározhatta” a jogalkotói szándékot, s végül ellentmondás esetén a gyakorlat erejénél fogva érvényteleníthette a törvények hatását.

A törvények erejét kérdőjelezték meg a különböző privilégiumok is. A különös lerontja az általánost (lex specialis derogat generali) elv szellemében a kiváltságok kivonták címzettjeiket a törvények hatálya alól. Minthogy a középkor társadalma különböző privilégiumok, ”szabadságok” szerint szerveződött, a szokásjog amúgy is nehezen áttekinthető tartományát tovább cizellálták az egyedi vagy kollektív kiváltságok.

Az élő jog összefoglalása
A jogbiztonság követelménye, az állam jogrendezési törekvései, a rendi országgyűlések jogmeghatározó szándékai egyaránt az élő jog összefoglalásainak irányába mutattak. ”Ítélkezéshez egy törvényre vonatkozólag tíz és még több ellentétes szöveget tartalmazó könyvet hoztak neki a többi bírák legnagyobb elszörnyedésére” – emlékeztet a korabeli ítélőbíró. Ez a tarthatatlan állapot vezetett a jogszabályok összegyűjtéséhez, melynek évszázados hatású gyűjteményei készültek el korszakunkban: a Werbőczi István ítélőmester által egybeszerkesztett Hármaskönyv és a jogtudósok által összeállított Magyar Törvénytár. Mindkettőre jellemző, hogy magánmunkaként vált részévé a magyar jognak.

Werbőczi művét, a magyar országos szokásjog összefoglalását ugyan tárgyalta a magyar országgyűlés, a király 1514-ben megerősítő levelével is ellátta, de a szentesítést már megtagadta tőle, így nem lehetett része a törvényi jognak. Az ítélőmester saját költségén Bécsben nyomtattatta ki művét, s küldte szét a vármegyéknek és a bíróságoknak. A joggyűjtemény rendkívüli jelentőségét jelzi, hogy évszázadok alatt a legalapvetőbb magyar jogi hivatkozássá vált, s a ”nemesség bibliájaként” a polgári átalakulásig a magyar jogélet meghatározója maradt, sőt egyes passzusai még a huszadik századot is megérték.

Az országgyűlési határozatok dacára a magyar törvények gyűjteménye sem hivatalos kiadványként készült el. Első ízben Joannes Sambucus történetíró mellékelte az általa összegyűjtött dekrétumok szövegeit Bonfini történeti munkájához 1581-ben. Ezt követően Mosóczy Zakariás és Telegdy Miklós nyitrai és pécsi püspökök adták közre javított és kiegészített gyűjtésüket (1584). (A hiteles törvényszövegek kinyomtatása és az ország hatóságainak történő megküldése csupán 1595-től vált szokássá.) A törvénygyűjtemény a Corpus Juris seu decretum generale elnevezést 1696. évi közzétételekor kapta Szentiványi Márton nagyszombati kiadásában. Ekkor már a bírák által rendszeresen használt, időről időre az újabb jogalkotás termékeivel is kiegészített, ismételten közreadott tekintélyes gyűjteményről van szó. A Corpus Juris reputációját igazolja az a technika is, ahogyan a bécsi politika a magyar rendek által nyilvánvaló formában elutasított osztrák jogi szabályozást – bizonyos esetekben sikerrel – meghonosítani próbálta. A magyar praxisba bevezetendő jogszabályokat – mint Mária Terézia Regulamentum militaréját, III. Ferdinánd Praxis Criminalisát – latinra fordítva egyszerűen csatolták a gyűjtemény újabb kiadásaihoz. Joghézag esetén bíráink segítségül hívták az idegen szabályokat, s ezzel a magyar jog részévé tették őket.

A Corpus Jurisszal a magyar jogéletben a törvénytár, törvénygyűjtemény lett a dekretális jogösszefoglalás technikai megoldása (mely egyszerűen időrendi egymásutániságában sorakoztatta fel a dekrétumokat). Az Erdélyi Fejedelemségben a kompilációt választották (vagyis a törvények különböző részeinek összeválogatását különösebb rendező elvek és tudományos konstrukció nélkül, de az ellentétes szabályozások egy részének kiszűrésével). Ilyen szellemben készültek a II. Rákóczi György által az országgyűlés elé beterjesztett Approbáták (1652), az I. Apafi Mihály utasítására összeállított Compiláták (1669) és az 1744-ben kibocsátott új cikkek.

Rendi érdekek kontra központi hatalom
A törvényalkotás fellendülése ez idő tájt a rendi dualizmus – rex és regnum, király és ország kettőssége – hatalmi struktúrájának kiépülésével állt összefüggésben. A rendi képviseleti állam legfelsőbb politikai akaratát kifejező törvények a rendi hatalommegosztás jegyében kompromisszumként születtek meg, mely kompromisszumok a királyi hatalom központosító törekvéseinek és a rendi érdekek érvényesítésének határmezsgyéjén alakultak ki. A 15–16. században a dekrétum már nem puszta királyi elhatározás, nem is az előkelők és a király közös döntése, hanem az országgyűlésben képviselt rendek és a központi államhatalom együttes szándékának megnyilvánulása. A törvényben tehát politikai elhatározások fogalmazódtak meg, koncepciózus törekvések nyertek jogszabályi formát. A törvény – minthogy a rendek támogatásával született – aktív társadalomalakításra volt alkalmas; végrehajtásakor esély mutatkozott a szokásjog módosítására.

A politikai hatalomból részt kérő rendek a közös akaratként megjelenő törvények tekintélyét értelemszerűen növelni kívánták, s az érdekeiket kifejező dekrétumokat igyekeztek a jog meghatározó elemévé tenni. Ehhez jó eszköznek bizonyult a rendi kézben lévő vármegye, mely a dekrétumok végrehajtásának legfontosabb szerve volt. Az egymást érő országgyűléseken – Miksa például 7, Rudolf 15 diétát hívott egybe – törvények százait alkották, jóllehet ez a törvényhozás nem volt mentes a gyermekbetegségektől. Sok volt az ismétlés, sok a végrehajthatatlan naiv szövegezés, kevés a koncepció, és számos ellentétes rendelkezés épült a törvényszövegekbe. A rendi országgyűlés hatékonyságának biztosítékaként vehetjük számba a képviseleti jellegű törvényhozás létrejöttét (16. század), a kétkamarás diéta kialakulását, a szervezeti és eljárási szabályok letisztulását (17. század) és az országgyűlési hatáskör egyértelmű körvonalazódását (18–19. század).

A rendi törvényhozás erős politikai szerepét a bécsi központi kormányzat az országgyűlések manipulálásával, illetőleg mellőzésével kívánta korlátozni. A bécsi kormányzat – a rendi erők ellenállását megkerülendő – a törvényi út helyett egyre szívesebben vette igénybe a diétát kikapcsoló, kizárólag a kormányzati köröktől függő, a közigazgatási apparátuson keresztül érvényesített pátensekkel történő szabályozást. Az alkotmányos és a társadalmi élet legfontosabb területeit érintő rendeletek a magyar rendek éles tiltakozása ellenére is a hatályos jog részévé váltak, s II. József visszavont pátenseit leszámítva hosszú távon érvényesítették hatásukat. I. Lipót ekképpen szabályozta 1691-ben Erdély alkotmányos állapotát (Explanatio Leopoldina), III. Károly így rendezte a vallásügyet (Resolutio Carolina) 1732-ben, Mária Terézia hasonlóképp foglalta össze a paraszti szolgáltatásokat (Urbarium) 1767-ben, az oktatásügyre vonatkozó előírásokat (Ratio Educationis) 1777-ben, a törvénykezési szabályokat (Ordo Judiciarius) 1769-ben, valamint II. József a büntetőeljárást (Ordo Criminalis) 1787-ben. Végül II. Lipót törvényben (1791:12. tc.) tett ígéretet a rendeknek arra, hogy többé nem kormányozzák rendeletekkel az országot.

Magyarországnak 1949-ig nem volt modern értelemben vett írott (ún. kartális) alkotmánya. A rendi mozgalmak során azonban kialakult a történeti alkotmány kereteit kijelölő ún. sarkalatos törvények fogalma. (Az alkotmány kifejezés – talán nem véletlenül – a rendi előjogokat újfent megerősítő 1791. évi 10. törvénycikkben bukkant fel először.) A sarkalatos jogokra épülő alapvető törvények körét ugyan hivatalosan nem rögzítették, de a közértelmezésben meglehetősen egyértelmű kép élt róluk. Mint Széchenyi István összefoglalta, feltétlenül ide tartozónak tekintették az ősszerződést, az Aranybullát, a koronázási esküt, a királyi hitlevelet, a bécsi és a linzi békét, a Pragmatica Sanctiót, az 1791. évi közjogi törvényeket, a vallásszabadságról, valamint a nyelvről szóló törvényeket.

Összefoglalva a magyar jogalkotás 16–19. századi fejlődését: a 16. század a jogrendezés nagy korszaka. Ekkor készült el Werbőczy Tripartitumán kívül a Hármaskönyvet módosítani kívánó Quadripartitum (1553), a tárnoki városok magánjogát végső formájában egybefoglaló tárnokjogi cikkek (1587, 1596), s e században vált szokássá a magyar törvények gyűjteményes kiadása is.

A következő század a törvényalkotás térnyerésének kora, a kiteljesedő rendi képviselet diadalmas előrenyomulásának időszaka. E diadalmenetnek csak a lipóti abszolutizmus vetett gátat. II. Mátyás tizenegy esztendős uralkodása alatt négy országgyűlésen (1608, 1609, 1613, 1618) született 247 törvénycikket szentesített, II. Ferdinánd ugyancsak négy dekrétumot bocsátott ki, melyek 286 articulust tartalmaztak. Ezzel szemben I. Lipót 1688 és 1705 között, tehát 17 esztendeig, Mária Terézia 1765-től tizenöt éven át, II. József pedig teljes évtizedes uralkodása alatt egyszer sem hívott össze országgyűlést.

A bécsi (felvilágosult) abszolutizmus háttérbe szorította ugyan a törvényhozást, a jogalkotást azonban nem korlátozta. A törvények helyébe rendeleti szabályozás lépett, az eseti, kazuisztikus rendezést koncepciózus jogalkotói munka váltotta fel. A modernizációs kísérletek sorában megjelent immáron a kodifikáció – a jogterületet szisztematikus szabályozással, elvi alapokon, tudományos definiálási igénnyel, áttekinthető szerkezetben lefedő jogalkotás – igénye is.

A forradalmi 19. század a törvényalkotás teljes győzelmét hozta. Az országgyűlési reformmozgalom nemcsak kezdeményezte a reformalkotmányozást, hanem a törvényalkotás keretein belül maradva vitte győzelemre a polgári átalakulást – ezzel is bizonyítva a magyar törvényhozás alkotóerejét és életképességét.

A jogászképzés kezdetei
Korszakunkban a jogélet fejlődését több olyan jelenség befolyásolta, melyek együttesen új arculatot adtak a jognak, új arányokat alakítottak ki a jog egyes terrénumai között.

Amíg a jogot dinamikusan alakítani képes elméleti jogismerők hiányoztak a jogásztársadalom palettájáról, az írott jog tartományának kiterjesztésére vajmi kevés esély volt. A 16. század ebből a szempontból ígéretes változásokat jelez. Betetőzni látszik az a 14. században kezdődött folyamat, amelynek során a keresztény monarchia megalapításától kezdve a király jogi szakértőiként működő klerikusok mindinkább háttérbe szorultak. A világi literátusok számának dinamikus növekedése lehetővé tette a jognak világi jogtudók általi művelését és alakítását. A 15. századtól intézményesült a vármegyékben a jegyzők igénybevétele, a 16. századra a jogtudás már a polgárság szélesebb köreire is kiterjedt. A kancellária és a kúria, valamint a belőlük kivált szervek keretei között működő notarius- és jogismerő réteg pedig a központi hatalom szolgálatában kamatoztatta ismereteit. Ez egyben a jogi írásbeliség általános elterjedését is lehetővé tette, ami ösztönzőleg hatott a jogalkotó tevékenységre is.

A középkor doktorai és praktikusai, tudósai és gyakorlati jogászai, politikus diplomatái és bírái között – miként Bónis György bebizonyította – ”át nem hágható választóvonal” húzódott. Akik a szokásjogot alakították, néhány kivételtől eltekintve nem ismerték az európai jogrendszereket, akik pedig birtokában voltak az egyetemi ismereteknek, nem kaptak részt a szokásjog formálásában.

Hazánkban a jogászképzés palettájáról hosszú ideig hiányzott az egyetem. Az 1635-ben megnyitott nagyszombati egyetem biztosította először az egyetemi szintű jogászképzés megindítását 1667-ben. A néhány tucat hallgató és az évtizedig elnyúló oktatás azonban még hosszú ideig nem tette a jogászképzés centrumává az egyetemet. A jog és jogtudomány tanulmányozására a peregrináció keretében Európa nagy tradícióval rendelkező egyetemeire eljutott magyar hallgatóknak nyílt komolyabb lehetőségük. A nyugati egyetemjárás főként a jezsuita befolyás alatt álló katolikus egyetemen helyet nem lelő protestáns diákokra lett jellemző. A nagy hírű német, holland, svájci universitasok számos jeles protestáns tudóst képeztek, akik hazatérve jogi iskolákat (ún. jogakadémiákat) alapítottak. Ezek a jogakadémiák ütötték az első rést az egyetemi ismeretekkel felvértezett doktorok és a gyakorlat között álló falon. A protestáns jogászoknak ugyanis vajmi kevés esélyük nyílt a törvényalkotás közelébe kerülni; így a jogi praktikumba kerülve hasznosították tudásukat.