2017. június 22.

Johanna, a Szűz

Szerző: Hahner Péter

A háború már közel száz éve Franciaország földjét dúlta, az angol király Párizst is elfoglalta, amikor feltűnt egy lány, akit az utókor Jeanne d’Arc vagy Szent Johanna néven emleget, kortársai azonban egyik nevet sem használták. Az ő számukra ez a tizenéves lány mindvégig Jeanne la Pucelle, vagyis Johanna, a Szűz maradt.

A százéves háború 1337-ben kezdődött, s kirobbanásának talán az volt a legfontosabb tényezője, hogy az angol királyok a Capeting-dinasztia kihalása után jogot formáltak a francia trónra. Hosszabb-rövidebb hadjáratok és békekötések követték egymás, majd a 15. század elején a konfliktus felerősödve kiújult. V. Henrik 1415-ben jókora vereséget mért a francia lovagokra Azincourt-nál, s a francia királyt, az elmebetegséggel küszködő VI. Károlyt a „burgundiak” (Burgundia hercegének hívei) és az „armagnacok” (Orléans hercegének hívei) polgárháborúja is gyengítette. Az 1420-as troyes-i szerződéssel VI. Károly nem saját fiát, VII. Károlyt, hanem V. Henriket nyilvánította örökösének. Az angol király Párizst is elfoglalta, és szövetségre lépett Burgundia hercegeivel.

VII. Károly nem fogadta el ezt a szerződést, és tovább háborúzott, de apja halálának évében, 1422-ben már csak a Loire-tól délre fekvő tartományok ismerték el uralmát (Guyenne és a Rho^ne-tól keletre fekvő tengerpart kivételével). Valamennyi más terület az angol király vagy burgundi és breton szövetségesei kezén volt. VII. Károlyt pedig Bourges királyának csúfolták, mert kénytelen volt ebben a jelentéktelen városban letelepedni udvarával. Igaz, a kormányzata alatt álló, gazdag területek kétszer vagy háromszor nagyobb jövedelmet biztosítottak számára, mint ellenfeleinek az általuk elfoglalt tartományok, ezt a jövedelmet azonban udvara eltékozolta. Erős támogatói is akadtak (Bourbon-unokatestvérei, Foix grófjai és a Párizsból elmenekült „armagnacok” pártja), s még a parlamentet (legfelsőbb bíróság), a kancelláriát és a számvevőszéket is fel tudta állítani. A fő probléma azonban az volt, hogy a király nem hitt önmagában, győzelme lehetőségében, s még törvényes születésében is kételkedett. „Az energia és a hit hiányzott csak környezetéből – írta Pierre Goubert francia történész –, ezeket pedig Domrémyből kapta meg.”

Az indulás
Domrémy a Vogézekben fekvő kis falu, amely a Chlodvigot megkeresztelő reimsi püspökről, Szent Remiről kapta a nevét. Ez volt a szülőhelye a francia történelem egyik legkülönösebb és legvonzóbb egyéniségének, Jeanne d’Arcnak. A falu Bar Hercegséghez és a Francia Királysághoz tartozott, lakói franciául beszéltek, de egyes párizsiak mégis csak „a lotaringiai” néven emlegették Jeanne-t, mert a faluja határában folyó Meuse másik partja már a Német-római Császársághoz tartozott. A lány 1412-ben született, a feltevések szerint január 12-én. Analfabéta volt, mint minden lány ebben a korban. Apja módosabb földműves volt. A bíróság előtt tett későbbi vallomásai szerint tizenhárom éves korában, 1425 nyarának egy déli óráján apja kertjében égi hangot hallott, amely arra szólította fel, hogy siessen Franciaország királyának segítségére. Később látomásai is voltak, amelyek meggyőzték őt arról, hogy Szent Mihály, Szent Katalin és Szent Margit megbízásából fel kell szabadítania Orléans városát az angolok ostroma alól, Reimsbe kell vezetnie a királyt, ahol majd felszentelik, fel kell szabadítania Párizst, és ki kell űznie az angolokat a királyságból. A csend és a magány pillanataiban e hangok újra meg újra felhangzottak körülötte élete későbbi szakaszában is.

„Csaknem mindenhol akadnak olyan egyszerű, tiszta lelkű és vallásos lányok és fiúk – írta Pierre Goubert –, akik Isten vagy a szentek hangját vélik hallani, s hisznek benne, hogy meg kell váltaniuk Franciaországot. Ebben semmi meglepő nincs. Jeanne egyetlen eredetisége a sikerében rejlett.”

1428-ban, amikor a burgundi csapatok Vaucouleurs ellen indítottak hadjáratot, Jeanne a családjával együtt Neufchâteau erődített városába menekült. Ekkor találkozott Robert de Baudricourt-ral, Vaucouleurs kapitányával, aki előtt feltárta küldetését. Természetesen nem vették komolyan, 1429 februárjában azonban újra felkereste a kapitányt, s ezúttal sikerült meggyőznie. Ez volt első győzelme: a burgundiak ellenőrzése alatt álló területen rábeszélte Baudricourt-t, hogy adjon neki kardot, férfiruhát s fegyveres kíséretet, hogy a burgundiak (vagyis az angolok szövetségesei) által ellenőrzött területen keresztül ahhoz a személyhez jusson, akit ő mégiscsak Franciaország királyának tekint. A férfiruhára azért volt szüksége, hogy könnyebben lovagolhasson, harcolhasson, s már ezzel is távol tartson magától minden szexuális közeledési kísérletet. Nyilván a katonák is jobban elfogadták őt férfinak öltözve, mintha szoknyában jelent volna meg a körükben. 1429. február 22-én a tizenhét éves lány örökre elhagyta otthonát, hogy felszabadítsa Franciaországot. Két év és három hónap volt hátra az életéből. Maga is úgy érezte, hogy nincs sok ideje hátra: „Talán egy évig húzom, vagy valamivel tovább” – jelentette ki útja elején.

Tizenegy napi lovaglás után érkezett meg Chinonba, ebbe a Loire-tól délre fekvő városba, ahol március 6-án nyilvánosan fogadta őt a király. Második győzelme az volt, hogy felismerte az uralkodót udvaroncai között, s elérte, hogy komolyan foglalkozzék vele. Hosszas vizsgálat után Poitiers-be vitték, egy parlamenti bíró házába, ahol az egyház képviselői is meglátogatták. Igazolt szüzessége minden bizonnyal növelte hitelét: olyan erény volt ez ekkoriban, amely a nép szemében rendkívülinek tűnt. Újabb kihallgatások után „az egyház tagjai arra a következtetésre jutottak – írta a kortárs ügyvéd, Jean Barbin –, hogy nincs benne semmi rossz vagy a katolikus hittel ellenkező dolog, és tekintetbe véve a király és a királyság nagy szükségét, azt, hogy a király és a hozzá hű alattvalók e pillanatban el vannak keseredve, és nem tudják, hogy Istenen kívül miben reménykedhetnek még, a király elfogadhatja a lány által kínált segítséget”. Jeanne április elején érkezett Tours-ba, ahol a király költségén felfegyverezték. A katonák körében már amúgy is az a szóbeszéd járta, hogy a királyságot egy asszony juttatta az angolok kezére (Izabella, VI. Károly felesége, aki megkötötte a troyes-i szerződést), s ezért csak egy szűz mentheti meg.

A végrehajtott küldetés
Április 29-én egy élelemszállítmánnyal együtt Jeanne kis serege is behatolt az angolok által ostromolt Orléans-ba. A várost Orléans hercegének féltestvére, János, Dunois majdani grófja, az „Orléans-i fattyú” védelmezte, és csodálkozva jegyezte fel, hogy a Szűz érkezése után azonnal megfordult a szél. A folyón veszteglő élelemszállító bárkák így bejuthattak a városba. „E pillanattól – írta Dunois – én is hinni kezdtem benne, jobban, mint korábban.” Május 4-én sikerült elfoglalni a várost körbezáró angolok egyik erődítményét, a Saint-Loup nevű bástyát. Két nap múlva az Augustins-bástya elfoglalásánál Jeanne elszenvedte első sérülését: egy lovak feltartóztatására használ vascsillag felsebezte a lábát. Másnap, a Tournelles-bástya bevételénél egy nyíl érte a nyakát, de vissza tudott szállni a lóra, és folytatta a harcot. (A sebet olívaolajjal és hájjal kente be, a katonái által felkínált varázsszereket visszautasította.) Jeanne különben soha senkit sem ölt meg harcai során: ő a harcosokat vezette, és a maga által tervezett zászlót tartotta, amelyen Krisztus képe volt látható. Május 8-án az angolok felhagytak Orléans ostromával és elvonultak. Ez rendkívül nagy stratégiai és még nagyobb erkölcsi győzelem volt: mind a király, mind katonái önbizalmát megnövelte. Franciaországban elterjedt a csodatevő szűz fellépésének a híre, s Toulouse város talán túlságosan is praktikus gondolkodású tanácsosai sürgősen levelet írtak neki, amelyben segítségét kérték városuk pénzügyi problémáinak megoldásához.

A francia sereg tovább folytatta a szomszédos városok felszabadítását, s június 18-án Patay-nél sikerült vereséget mérni az angolokra. A királyi hadsereg ekkor a Loire menti Gienbe vonult, és június 27-én kezdetét vehette a „felszentelés lovaglása” Reims felé. Troyes július 10-én, Châlons 15-én, Reims pedig 16-án nyitotta meg kapuit az uralkodó és a Szűz előtt. Másnap pedig, július 17-én VII. Károlyt a Szent Ampulla olajával felszentelték a Miasszonyunk-katedrális szentélyében. Jeanne fehér lobogójával a kezében ott állt a király mellett a szertartás alatt. Immár senki sem kételkedhetett VII. Károly, „az Úr felkentje” hatalmának törvényességében. Az a tény pedig, hogy egy csodatevőnek tekintett Szűz segítette a győzelemhez, csak tovább növelte az uralkodó tekintélyét.

A siker titka
Vajon minek köszönhette rendkívüli katonai sikereit egy tizenéves lány? Nyilván nem volt katonai „őstehetség”, mégis úgy tűnik, nagyszerűen megértette a hadtudományok néhány alapelvét: nagyon gyors hadműveletekre törekedett, állandó és erőteljes csapásokra, s ráadásul ki tudta használni az ellenfél összezavarodását is. Győzelmeit azonban nem a hadászati fogásoknak, hanem Istennek tulajdonította: „A fegyveresek Isten nevében harcolnak – jelentette ki –, és Isten adja nekik a győzedelmet.” Legnagyobb sikerei is inkább politikaiak és pszichológiaiak voltak: meg tudta győzni a királyt, az udvart, a főnemeseket, a főpapokat, saját katonáit és az ellenfél katonáit is arról, hogy neki isteni küldetése van, és előbb-utóbb győzelmet kell aratnia.

Híre messze megelőzte őt, „és nem volt olyan erőd – írja egy ferences krónika –, amely egyszerű szavára és dorgálására ne kívánta volna megadni magát, elhívén és remélvén, hogy csodatettei Istentől származnak. […] Híre mindenhová eljutott, még Rómában is megtudták, hogy csodákat tesz, és amint megérkezett egy helység elé, az odabent lévők, bármennyire is megfogadták, hogy nem engedelmeskednek a dauphinnek és neki, mindannyian megváltoztak, elgyávultak, és mivel nem állott hatalmukban védekezni, megadták magukat.” Talán a „remélvén” a legfontosabb szó ebben az idézetben. A társadalom széles rétegei egyaránt szerettek volna hinni abban, amit mondott, s ő pontosan azt mondta, amit hinni akartak: hogy Isten megelégelte a háborút, visszaállítja a francia király hatalmát, és kiűzi az országból a megszállókat.

Hogyan tudott a katonák között élni? Olvassuk el, mit írt ezzel kapcsolatban Gobert Thibault, az egyik nemes, aki részt vett hadjárataiban! „A hadseregben ő mindig a katonákkal volt. Kíséretének több tagjától is hallottam, hogy ezek sohasem kívánták meg őt, vagyis néha ugyan elfogta őket a testi vágy, mindazonáltal sohasem merészeltek engedni vágyaiknak, és meg voltak győződve róla, hogy őt nem szabad megkívánni. Gyakorta megesett, amikor egymás között a hús bűneit emlegették, s oly módon beszéltek, amely felizgatja a vágyat, hogy amint meglátták őt jönni és feléjük közeledni, nem tudtak tovább beszélni, és gátat vetettek testi indulataiknak. Többeket is kikérdeztem erről azok közül, akik olykor Jeanne társaságában töltötték az éjszakát, és azzal feleltek nekem, amit eddig elmondtam, hozzátéve, hogy sohasem éreztek iránta testi vágyat, amikor látták.” Személyiségének teljes tisztasága mindenkit megragadott.

A királyi hadsereg Orléans felmentése után megindulhatott Párizs ellen. Előbb észak felé törtek, Compie`gne-ig, majd onnan délre fordulva, augusztus 26-án hatoltak be Saint-Denis-be. Szeptember 8-án Jeanne kezdeményezésére nagy rohamot intéztek a főváros Saint-Honoré-kapuja ellen. Ekkor sebesült meg a lány harmadszor: egy íjpuska nyila eltalálta a combját. A várost azonban nem sikerült elfoglalni, s a hadsereg visszavonult Gienbe. Ezután a Berryt fenyegető angol–burgundi seregek ellen vonultak, és Saint-Pierre-le-Moutier-t november elején be is vették egy rohammal. A hadműveleteket a tél idejére természetesen félbe kellett szakítani, Jeanne VII. Károly mindenható tanácsosának, Georges de la Trémoille-nek a kastélyában, Sully-sur-Loire-ban pihente ki fáradalmait. Ám egyre nyugtalanabb lett, s Compie`gne fenyegetésének hírére 1430. március 24-én a király tudta nélkül útnak indult egy kis csapattal.

A halál...
Ez volt utolsó hadjárata. Sikerült behatolnia a burgundiaiak által ostromolt városba, de egy kirohanás során, május 31-én az ellenség, Luxembourg hercegének fogságába került. Bátorságát még Georges Chastellain burgundi párti krónikája is elismerte, amelyben ez olvasható: „A Szűz női természetét felülmúlva nagyon elszántnak mutatkozott. Mindent megtett, amit csak tudott, hogy megvédje századát, s [a visszavonulás során] hátul maradt, mint vezér, s mint a csapat legvitézebb tagja.” Novemberig a Beaurevoir kastély foglya volt, ahonnan megkísérelt elszökni: merészen kivetette magát a hetven láb magas toronyból, védőszentjeinek oltalma azonban ezúttal csak arra terjedt ki, hogy túlélte a zuhanást, és pár nap alatt felgyógyult. Luxembourgi János herceg talán arra várt, hogy VII. Károly megfelelő váltságdíjat kínál fel a fogolyért, de amikor erre nem került sor, 10 000 livre fejében átadta Jeanne-t az angol Bedford hercegének, aki VI. Henrik angol király régenseként kormányozta az elfoglalt francia területeket. A Szüzet Arrasba, Le Crotoyba, majd végül „Angol-Normandia” fővárosába, Rouenba vitték, ahová 1430 decemberének végén érkezett meg.

A város királyi kastélyában börtönözték be, de az egyház foglyaként az inkvizíció elé állították. Perét Beauvais püspöke, Pierre Cauchon, VI. Henrik tanácsosa irányította, aki előbb Burgundia hercegének, majd az angol királynak a tanácsosa volt, s a királyi hadsereg győzelmei miatt kellett elmenekülnie egyházmegyéjéből. Mindezek alapján aligha rokonszenvezhetett a vádlottal. Mint VI. Henrik híve, azt kívánta bizonyítani, hogy az angol király ellenfelét nem egy isteni hatalommal rendelkező szűz, hanem az egyház vezető szerepét megtagadó eretnek segítette győzelemhez. Ráadásul egy olyan történelmi időszakban, amikor a kereszténység feletti hatalomért pár éve még három pápa, a Franciaország feletti hatalomért pedig két király küzdött egymással, Jeanne mélyen individuális, személyes és belső vallásossága kifejezetten gyanúsnak tűnt.

Az első tárgyalást 1431. február 21-én nyitották meg. Johannát május 23-án tizenkét vádpontban bűnösnek nyilvánították, s felszólították, hogy ismerje el tévedését: az általa hallott hangok nem lehettek isteni eredetűek. „Babonaságban”, hazudozásban, tévelygésben, kérkedésben, istenkáromlásban, árulásban, botrányokozásban, kishitűségben, fennhéjázásban, „hazug prófétálásban”, bálványimádásban és szakadár nézetek terjesztésében találták bűnösnek. A megfélemlített lány előbb nyilvánosan elismerte tévedését, majd visszavonta vallomását, és meg nem alkuvásának jeleként újra férfiruhát öltött. Május 29-én zajlott le a második pere, amelyen visszaeső bűnösként átadták a világi hatóságoknak. Május 30-án égették el elevenen Rouen régi piacterén, bírái, az angol katonák és több ezer néző jelenlétében. Feszületet kért, amelyet egy angol katona készített el neki két ágacskából, ezt köntöse alá rejtette, majd azt kérte, hogy egy templomi feszületet tartsanak elé, hogy amíg él, a keresztet lássa maga előtt. A hóhér ügyetlensége miatt halála lassú és keserves volt.

...és a halhatatlanság
Az utókor mélyen elítélte VII. Károlyt, aki nem támogatta megfelelően katonai vállalkozásaiban Jeanne-t, nem próbálta meg kiszabadítani a burgundiaiak, majd az angolok fogságából, és csak rendkívül későn, 1455–56-ban nyilváníttatta semmisnek a roueni ítéletet. A történészek a következő érveket szokták felhozni mentségére. A Párizs elleni vállalkozás katonailag rendkívül kockázatos volt, mert igen erős angol hadsereg állomásozott a közelben. A Párizst birtokoló burgundiai herceget pedig VII. Károly nem legyőzni szerette volna, hanem átcsábítani saját táborába, akár azon az áron is, hogy egy időre a kezén hagyja a francia fővárost. 1435-ben, az arrasi békével sikerült is elszakítani őt angol szövetségeseitől. 1430 márciusában a Szűz a király tudta és engedélye nélkül indult el Compie`gne felmentésére. Az uralkodó beleegyezése nélküli katonai vállalkozások pedig igen közel állnak az engedetlenséghez. Ráadásul környezetében egyre többen vélekedtek úgy, hogy a Szűz a király felszenteltetésével tulajdonképpen végrehajtotta küldetését, az ezt követő katonai kudarcai pedig arról tanúskodtak, hogy egyre jobban túllépte azt a hatáskört, amit az égi hangok kijelöltek a számára.

A megkésett rehabilitálás valószínűleg azzal magyarázható, hogy az angol propaganda olyan híreket terjesztett, melyek szerint Jeanne elismerte bűnösségét, megtagadta királyát, s kegyelemért esedezett az angolokhoz és a burgundiaiakhoz. A király valószínűleg csak Rouen visszahódítása után jutott azon dokumentumok birtokába, amelyek meggyőzően bebizonyították, hogy Jeanne mindvégig hű maradt hozzá. Mindezen érvek ismeretében azonban mégiscsak azt kell mondanunk, hogy VII. Károly jóval rokonszenvesebb lenne az utókor szemében, ha 1430–31-ben mégiscsak megpróbált volna valamit tenni annak a lánynak a megmentéséért, akinek oly sokat köszönhetett.

Jeanne szentté avatásának históriája hosszú és bonyolult történet volt, melynek itt csak a lényegét foglalhatjuk össze. Az 1840-es években előbb az antiklerikális republikánusok támadták a katolikus egyházat a megégetett nemzeti hős emlékének a felidézésével, majd 1869-ben Orléans püspöke, Dupanloup „ellentámadást hajtott végre”. Ráébredt: csak úgy lehet elkerülni, hogy az amúgy is szentként tisztelt személyiséget az egyház elleni támadásokra használják fel, ha a jó keresztények mintaképét, igazi és kanonizált szentet csinálnak belőle. Ezért Dupanloup a város felszabadításának évfordulóján tartott beszédében felhívta a figyelmet a Szűz szentté avatásának lehetőségére.

A francia egyház 1874–76 között vizsgálatot kezdeményezett, amelynek eredményeit eljuttatták Rómába. Húsz év múlva új vizsgálatra került sor. A csökkenő befolyása miatt aggódó Szentszék, a francia nacionalista jobboldal és az antiklerikalizmus ellen harcoló francia katolikus egyház együttes erőfeszítéseinek hatására 1894-ben XIII. Leó pápa el-ismerte, hogy Jeanne méltó a tiszteletre. 1909-ben boldoggá avatták, Orléans érseke, Touchet azonban kérelmezte, hogy vizsgálják meg újra a történteket. XV. Benedek pápa a francia egyház fokozódó nyomására 1919. július 6-án elfogadta szentté avatását, amit 1920. május 16-án a római Szent Péter-katedrálisban végre is hajtottak.