Szerző: Kiss András

A boszorkányság és a mágiával kapcsolatos tevékenységek megítélése a 16–18. században elsősorban bűnüldözési, jobb esetben erkölcsi probléma volt. A boszorkányságról való beszédnek – rontáselbeszélésnek, boszorkányságvádnak – ebben az időszakban valódi tétje volt, hiszen a boszorkányságot a gyilkossággal rokonították, így a bűnben elmarasztaltak a legsúlyosabb büntetésre számíthattak. Az alábbi írásban a Kolozsvár város törvényszékén elítélt szász vénasszony, Kádár Kata kínszenvedésének 18. századi spektákulumát/látványosságát ismerhetjük meg.

A közönség
Kolozsvár fő- és királybírája 1734. február 3-ai ítéletének híre futótűzként terjedt el a város társadalmi érintkezéseinek gócaiban: a piaci szereken, a korcsmaházakban, a malmokban, a sütödékben, a fürdőben. Az emberek egymásnak adták tovább: boszorkányt égetnek a városfalakon túl. A februári fagyban a konkurencia szülte perpatvarokat háttérbe szorítva erről tereferéltek egymás közt és beszéltek vásárlóikkal a hidegben toporgó vagy a lábukat parázs felett melegítő kofák, a kenyér-, kalács-, pogácsa- és pecsenyesütő asszonyok, ezt tárgyalták a korcsmákban italozók, a fürdők gőzében ülők és a sütőházakban megforduló asszonyok. Ez utóbbi helyen, jó melegben a sütödék állandó alkalmazottai, a bekkennék és billernék az oda befutó hírek összegezőiként utolsó értesüléseikkel egészítették ki a boszorkánysággal vádolt és végső soron máglyahalálra ítélt asszonyról a városban keringő valós és színesített híreket. Az eljárás 1733 szeptemberében indult meg az akkor már a város direktorai által elfogatott és a városi tömlöcben, a Toronyban raboskodó asszony ellen. A korabeli szokások szerint a Toronyba ki-be jártak az emberek, a jó- vagy rosszakaró szomszédok, a tanúk, a kíváncsiskodók, akik gondoskodtak arról, hogy ébren tartsák az érdeklődést a per és végső kimenetele iránt. Érdeklődésben tehát nem volt hiány.

A színhely, azaz a vesztőhely
A máglyát a tűzveszély miatt a városfalaktól távol építették meg. Erre az alkalomra a város direktorai három szán jó aszúfát vásároltak, amit feltehetően a Nádas patak mellé szállíttattak, ugyanis forrásaink szerint a 16. században ezen a helyen már égettek boszorkányokat, de volt ott karóba húzás is.

A rendező: A város hóhérja
Amióta II. Ulászló magyar király a város szolgálatára négy sátoralja cigányt adományozott Kolozsvárnak, a város hóhérja vagy bakója mindig ennek a közösségnek az egyik tagja volt. Ugyanis a saját vajdája vezetése alatt álló kolozsvári cigányközösségnek városi szolgálatként a köztisztaság biztosítása volt a feladata. Ők látták el a város utcáinak és tereinek tisztán tartását, az árnyékszékek takarítását (a büdöskirály), de ugyancsak ők voltak a pecérek vagy sintérek, akik a kóbor kutyákat gyűjtötték be, „verték le”, illetve fogták hálóba (leütött ebenként külön fizetséget kaptak), de közülük került ki a városi ítéletvégrehajtó: a hóhér is. Kolozsvárt ugyanazzal az elnevezéssel illették a közösségnek a kutyaölő és az embereken halálos ítéletet végrehajtó tagját, mindkét tevékenység folytatóinak neve hóhér volt. Azonban ha az elnevezés többes számban fordul elő (például helynevek esetén: Hóhérok rétje, Hóhérok hídja stb.), az a sintérekre utal és nem a bakóra.

A városnak egy időben csupán egyetlen tulajdonképpeni hóhérja, azaz ítélet-végrehajtója volt. Ez mesterségszerűen gyakorolta munkáját, amihez kellő ismeretekkel kellett rendelkeznie. Feltételezésünk szerint a hóhérság úgy hagyományozódott át a közösség tagjai között, hogy a hóhérnak a munkájában segítő fia vagy fiatal segédje lett az utódja. Feladata nem csak a halálos ítéletek bármely nemének (akasztásnak, lefejezésnek, karóba húzásnak, eleven eltemetésnek stb.) végrehajtása volt, hanem a büntetőeljárás során alkalmazott kényszerítő műveletek (vízpróba vagy úsztatás, tortúra vagy kínzás), valamint minden más, nem halálos kimenetelű testi büntetés alkalmazása is (pellengérre állítás, ketrecbe zárás, botbüntetés vagy a városból történő kivesszőzés). A várostól kapott öltözékbeli javadalmazáson kívül a hóhérnak halálos ítélet végrehajtásáért a 16–17. században esetenként egy forint járt, de külön fizették egyéb büntető tevékenységét is (kínzás, megveretés, kivesszőzés stb.) Ebből a díjból fizette segédjét (aki lehetett fiatalabb utódja is), esetleg segédeit. Az ítélet végrehajtásakor esetenként egy-két városi poroszló is segédkezett neki, akik ezért külön fizetést kaptak a várostól.

Kádár Kata hóhérjának ugyancsak próbára tehette mesterségbeli tudását a boszorkányégetés, ugyanis adataink szerint a városban a 18. században addig senkit sem ítéltek máglyahalálra, és Kolozs vármegyében is 1721-ben égettek utoljára boszorkányt, amit feltehetőleg a város hóhérja hajtott végre. Pedig az ítélet-végrehajtónak nem csupán a megégetést kellett elvégeznie, hanem neki kellett gondoskodnia arról, hogy a halálos spektákulumhoz minden kellék a helyén legyen. Neki kellett a büntetőügyekben a várost képviselő direktoroknak felsorolni mindazt, aminek beszerzése nélkülözhetetlen a megégetési eljárás véghezviteléhez, attól kezdődően, hogy az elítélt elhagyta a Tornyot és útja a máglyához vezetett. Kádár Kata esetében azonban a hóhérnak ítélet-végrehajtói szerepe már a Toronyban kezdődött, mert ott kellett megkínoznia az elítéltet, ha az általa megrontottakat nem gyógyítja meg. Ezért a – különben eredménytelen – két rendbeli megkínzásért, vagy ahogy a direktorok számadásaikban nevezik, inkvizícióért a város 2 forint 16 krajcárt fizetett hóhérjának.

A hóhérnak, aki a város számadásaiban Bódi mester megjelöléssel szerepel, tudnia kellett, mi szükséges a máglyához, az elégetési szertartáshoz, hogyan készítse el az ács a potinát és az ahhoz tartozó jármot. Ellenőriznie kellett azt is, hogy a város hóhérpallosa (vérpallosa) használható legyen. Ugyanis, amint ez a direktorok számadásaiból kiderül, feltehetően a bírák vagy még inkább a tanács „enyhítette” a Kádár Katára kiszabott eredeti ítéletet (ez többször előfordul a városi büntetőperek gyakorlatában), és a tűzhalál előtt az elítéltet lefejeztette. Ő pedig – hogy minden kellék meglegyen – még külön keresetként, 24 krajcárért két vaskarikát is kovácsolt. Az viszont tisztázásra vár, hogy az égetésre miért vettek egy pár férfiinget is. Egyet feltehetően az elítéltre adtak, de mert szokás szerint a hóhér kapta a kivégzett alsóruháit, ami ez esetben elégett, feltételezhetően az elégett helyett járt egy ing Bódinak. Az sincs azonban kizárva, hogy a hóhér és segédje a kivégzéshez kaptak új inget.

Mesterségbeli tudását a hóhér a máglya felépítésében mutathatta ki. Nem ismerünk hazai máglyaépítési leírást, de a német máglyaépítési szabály szerint ennek az alkotmánynak több követelménynek kellett megfelelnie. Elsősorban gyorsan kellett meggyúlnia és élénken égnie, amit a száraz fahasábok és a meggyújtásukhoz használt szalma, kátrány és szurok biztosított. A máglyát pedig úgy kellett megépítenie a mesternek, hogy azon a hasábok közötti szelelőlyukak kürtőként biztosítsák a huzatot a meggyújtás helyein, bentebb pedig a lángok felcsapódását a cölöphöz láncolt elítélthez. Máglyájához Bódi mester, amint a direktorok számadásaiból kitűnik, kevesebb anyagot használt, mint amennyit a német eljárás előír: a máglya meggyújtásához nem használt szalmát, kátrányt és szurkot (legalábbis ezekkel a direktorok nem számoltak el), a számadásokban nem tüntetnek fel az áldozat rögzítéséhez szükséges cölöpöt és láncokat sem. Ez utóbbiakra feltehetően nem volt szükség, mert Kádár Kata megégetése rendhagyó eljárás volt. Ugyanis az említett „kegyelem” következtében a Nádas mentén már csak a Toronyban lefejezett asszony tetemét égették el. Ezért lehetett szükség arra az ács által készített, járommal ellátott potinára, amellyel feltehetőleg a Toronyból a vesztőhelyig húzták az elítélt élettelen testét, mert boszorkány kivégzéséről lévén szó, az elégetéstől nem lehetett eltekinteni. A boszorkánynak ugyanis nem jár ki a temetés vagy éppen harangszó. (1684. július 31-én a boszorkánygyanús Trombitás Mihályné eltemetése ügyében a kolozsvári százférfiak tanácsa kimondta:

„sok kékek levén rajta, nagy gyanúban forog, hogy verték volna, valahol azon éjszaka boszorkányságba elegyítvén magát, s azon vérzés miatt halt meg. Tartassék harmad- vagy negyednapig a földszínén koporsóba téve, és ha valami az alatt kivilágosodik ellene, mint olyan személy vitessék és temetessék úgy is el, ha pedig semmi sem világosodik ki, minthogy életében nem forgott gyanúban, temetessék el deákokkal, harangszóval.”

Kádár Katának „bizonyított” boszorkányként nem járt temetés, deákok, harangszó. „Bűnös” volt, az ördöggel szövetkezett, ezért porhüvelyét nem az anyaföldnek adták vissza, hanem lángokkal emésztették meg.

A 18. században a hóhérnak többet fizetett a város egy-egy kivégzésért, mint a 16–17. században. Kádár Kata „feje vétele és égetéséért” a direktorok Bódinak 6 forintot fizettek. Az emberi élet kioltásához különös, rendellenes bátorságra van szükség. Ezért itatták le roham előtt a katonákat, és ezt a „bátorságot” kellett Bódiba, a hóhérba is önteni. Az ebleveréseken, testi büntetéseken, kivégzéseken edzett „mesternek” is sajátos „bátorságra” volt szüksége, de úgy véljük, hogy nem csak azért, mert életet oltott ki, hanem mert babonáktól terhes világában olyan embert kínzott meg és készült kivégezni, aki – hiedelme szerint – az ördöggel szövetkezve földöntúli hatalommal rendelkezett. Ezért a direktorok hat pénzt számoltak el „Bódinak bátorságra való italra”.

A főszereplő: A boszorkány
Kádár Kata, aki a városi közönség számára egyetlen látványos szereplése után végleg eltűnik az élet színpadáról, nem azonos a szép, fiatal, a mindent túlélő tiszta szerelmet szimbolizáló, népballadabeli Kádár Katával, akit fehér márványkő koporsóba, az oltár elé temettek, amelyen „emelkedék levél nélkül rozsmarinszál…” Ez a Kádár Kata, akinek hamvait temetés, harangszó, deákok nélkül kotorták el a Nádas mentén, Ács Mihály özvegyeként Kolozsvárra vetődött szász vénasszony volt. Megjárta már Besztercét, Szászrégent, Kolozsváron pedig kéregető vénasszonyként élt. Erre a státusára utal az ügyében felvett tanúvallomások egyik kérdőpontja is:

„A maga lakó szállásán, hogy viselte magát, úgy-é, mint istenfélő, öreg rend, alamizsna kéregető személy, vagy penig ezekkel ellenkező dolgokba elegyítette magát?”

Valóban, Kádár Kata az ismert erdélyi boszorkányok zömétől eltérően nem volt sem bába, sem „orvos”, nem kuruzslással vagy bűvöléssel-bájolással kereste kenyerét. Viszont kéregetőként fenyegetőzött, ha nem adták neki azt, amit kért, és hasonlóan az ugyancsak anyagi juttatások miatt fenyegetődző bábákhoz és említett társaikhoz, ha bekövetkezett a rontás, azt a fenyegetés beváltásának tulajdonították és tanúkkal bizonyították is. Kádár Kata fenyegetőzésének, bár „csak” kéregetőként tartják számon, volt egy félelemgerjesztő háttere: ahonnan jött, boszorkány hírében állott. Tudjuk boszorkányainkról, hogy közülük nem egy többször változtatta lakhelyét, mert ahol felforrósodott lábuk alatt a talaj, onnan jobbnak látták továbbállni. Ezt tette Kalmár Borbála, aki Kassáról húzódott át Kolozsvárra, ahol 1582-ben fogták perbe (majd leányával, Katalinnal együtt aztán 1592–93-ban kerültek boszorkánysági vádaskodás középpontjába); ezt tette az a háromszéki asszony is, aki „füst alól szalatt” a Szatmár vármegyei Endrédre bábaasszonynak, ahol 1722-ben fogták le; Farkas Borbála pedig, akit 1752-ben Marosvásárhelyen égettek el boszorkányságért, az „első pestis idején”, azaz feltehetően 1719-ben még Kolozsvárt lakott.

De bárhova mentek is, mint az árnyék követte őket hírük. Árus emberek, céhbeliek, pletykás vásáros asszonyok gondoskodtak arról, hogy a városukbeli „társadalmi hírekről” ott is értesüljenek az emberek, ahol éppen ügyes-bajos dolgaikat intézik, cserében viszont hasonló hírekkel megrakodva érkeztek haza. A vénasszony félelmet áraszt maga körül, boszorkányságát pedig „igazolják” rontásai azokkal szemben, akikre megharagszik. A boszorkányperek vádlottai között nem egyedülálló, hogy a vénasszony ereje fitogtatásával tápot is ad a róla keringő híreknek. Kolozsváron a kéregető Kádár Kata asszonyról rövidesen megtudják, hogy ahonnan jött, már boszorkányként elfogták egyszer. Az emberek azt kezdik beszélni, hogy korábban Besztercén és Szászrégenben meg is úsztatták, sőt el is égették volna negyedmagával. Egy ellene szóló tanú így vall erről:

„Egyszer én szenet vittem Vásárhelyre, éppen akkor viszik vala mind a négyet úsztatni. A szemem láttára mind a négyet megusztatták; azután égetni vitték mind a négyet, de én haza siettem, s ahol megégették, oda nem mentem. Én ezen vén szásznét személye szerint jól ismertem oda be, s úgy tudtam, hogy elégett, s csudálkoztam, hogy ide ki megláttam, s mivel oda be Nétának hivatta magát, kérdém: mit csinálsz itt Néta, hiszen téged elégettek?”

Egyeseknek, akik megégetése felől kíváncsiskodnak, azt feleli, hogy nem őt, hanem egy fehér lovat égettek el, másoknak pedig azt mondja: „de nem engemet égettek, hanem a fát”. Kádár Kata tisztában van azzal, hogy megúsztatását, megégetését kilátásba helyező fenyegető kijelentések veszik körül, és talán sorsát is előre látja. Ilyenkor, mások panaszait is hallva, saját nyomorúságán fakad ki:

„[M]it panaszkodtok, hátha úgy volnátok, mint az, kit egyszer megégetnek, mégis nyomorog ezen a világon; ez a világi nyomoruságnak csak vége lesz, de aki a pokolba nyomorog, soha vége nem lészen.” De bevallja tehetetlenségét is, amikor azt feleli valakinek, aki arra kéri, hogy gyógyítsa meg: „[H]át engem ki gyógyít meg?”

Sok ember tanúskodik Kádár Kata ellen és kevesebben mellette. A tanúvallomások alapján a direktorok vádat emelnek boszorkányságáért. Perének első mozzanataként 1733. szeptember 6-án a Toronyban – ahol fogva tartják – hivatalosan közlik vele az ellene felhozott vádat: az emberek megrontására a sátánnal „confoederált” és különböző gonoszságokat követett el. Az instrukció meghallgatása után az eljárás szabályainak megfelelően az öregasszony ezt válaszolja:

„Eleget mondanak, de én abban olyan ártatlan vagyok, mint a gyermek; tudom, igazat teszen a nemes tanács.”

Első fokon az igazságtevők: a város rendes bírói, a fő- és a királybíró a tanúvallomások mérlegelése után bizonyítottnak tekintik a vádat, és 1734. február 3-ai ítéletükben kimondják:

„[A]gnoscálja az törvény, hogy az incta [azaz az alperes] sok gonosz cselekedeteit, mind az melyeket itten sokak ellen vitt véghez, mind másutt laktában is, mely miatt másunnan is elszököttnek vagy proscriptának importállya az inquisitio; nemkülönben hanem az ördöggel tött cimborálásból vitt és vitetett véghez Isten s emberek törvénye ellen. Annak okáért az incta, Kádár Kata hóhér által először az fogság helyén megkínoztatik, ha meg nem gyógyítja azokat kiket megnyomorított, azután pedig elevenen megégetésre damnáltatik.”

Feltehetően Kádár Kata a tanácshoz fellebbezett, az viszont helyben hagyta „bíró uraim” ítéletét azzal az enyhítéssel, hogy megégetése előtt még a Toronyban feje vétessék. Az utolsó felvonás már gyorsan pergett le: Bódi a Toronyban 2 forint 16 pénzért két rendben megkínozta az elítéltet, majd felhajtotta a 6 krajcár ára „bátorságot” adó italt (talán „égetett bort”, pálinkát), és a város vérpallosával fejét vette Kádár Katának. A máglyához, hogy a „rendtartás” szerint megégessék a boszorkányt, már csak egy élettelen testet húztak a potinán.

A mellékszereplők és a statiszta: Direktorok és a szolgabíró
Az efféle spektákulumokban részt vevő direktorok már a 16. század végétől kezelték a városra háramlott örökös nélküli javakat, és büntetőügyekben a város képében ők képviselték a vádat. Mint vádhatóság részt vettek az ítélet végrehajtásán. Mellettük néma statisztaként volt jelen a fiskális szolgabíró, aki azt volt hivatva hitelesen bizonyítani, hogy az ítélet végrehajtása az eljárási szabályoknak megfelelően történt.

Bevégeztetett. A boszorkánynak nem járt temetés, nem szólt a lélekharang, a hideg februári napon hamvait ott kaparták el a Nádas mentén. Ez a hóhér és emberei dolga volt, hiszen ez is a város köztisztaságához tartozott. A főszereplő nélkül maradt három direktor és a statiszta szolgabíró, miután a városfal egyik kapuján – feltehetően a Híd-kapun – beértek a városba, megtartották a halotti tort: megittak fejenként egy-egy kupa bort, kupáját 12 pénzért.