Szerző: L. Nagy Zsuzsa

Kállay politikai karaktere azokból a képekből is kiolvasható, amelyeket dolgozószobája falán helyezett el: Batthyány Lajos gróf, az 1848-as miniszterelnök, Ferenc József, Kossuth Lajos, Széchenyi István, Tisza István, Bethlen István, Horthy Miklós. Kétségtelen, meglehetősen eklektikus ez az arcképcsarnok. Tekintélytiszteletet, konzervatív meggyőződést, a reformok helyeslését, erős nemzeti és függetlenségi érzelmet fejez ki. Példaképének Széchenyit tekintette, jogkiterjesztést kívánt, és reformokat - forradalom, radikális beavatkozás nélkül. Egy békésebb korban ezek igazi erények. A háború azonban a rendszert és az országot a szakadék szélére sodorta, s az óvatos, egyensúlyozó kormányfő nem tudta megmenteni.

A német Wehrmacht támadása 1941 telén Moszkva alatt véglegesen elakadt, a Blitzkrieg-teória megbukott. Ez a magyar politikai vezetést is elgondolkoztatta és óvatosságra intette. Bárdossy László miniszterelnöknek, akinek nevéhez fűződött Magyarország hadba lépése a Szovjetunió ellen, valamint a hadüzenet az Egyesült Államoknak, távoznia kellett. Horthy Miklós megbízásából 1942. március 9-én Kállay Miklós alakított kormányt. A kormányzó teljes mértékben megbízott benne, bizonyos értelemben a ămaga fajtájának" tekintette.

Út a hatalomba
Nagykállói Kállay Miklós, aki egy jellegzetes vidéki dzsentri, középbirtokos családból származott, országos miniszteriális karrierjét Bethlen István kormányában kezdte kereskedelemügyi államtitkárként. Gömbös Gyula kormányában földművelésügyi miniszter volt, de politikai felfogása, stílusa oly mértékben ellentétes volt a miniszterelnökével, hogy 1935-ben lemondott, majd tiltakozásul Gömbösnek a totális állam kiépítésére tett kísérlete ellen - követve Bethlen Istvánt - kilépett a kormánypártból. Lépésének igazolását látta abban, hogy a kormányzó - akárcsak Bethlent - hamarosan a felsőház tagjává nevezte ki.

1937-ben került arra a posztra, ahol igazán otthon érezte magát és maradandót alkotott. Ekkor alakult meg az Országos Öntözésügyi Hivatal, amelynek elnöki tisztét töltötte be 1942-ig. A Tiszántúl víz- és talajgazdálkodásának megalapozására széles körű és hosszú távú programot dolgozott ki és kezdett megvalósítani. Az aszály által gyakran sújtott országrészen öntözési és csatornarendszert, Békésszentandrásnál duzzasztót építtetett, amivel lehetővé vált a rizstermesztés nagyüzemi megindítása. (Kenderesi birtokán Horthy Miklós is kialakított rizsföldet.)

Köztudott volt, hogy elítéli a diktatórikus, totális rendszereket, nem rokonszenvezik a német nácizmussal, elítéli a hazai nyilas-, nemzetiszocialista mozgalmat. Több közismerten konzervatív, németellenesként számon tartott személyiséggel, mint Keresztes-Fischer Ferenc vagy Chorin Ferenc, már 1941 őszén azt mérlegelték, mit kell tenni a szélsőjobboldal előretörése ellen. Amikor Bárdossy miniszterelnök arra kérte, támogassa újabb zsidótörvényre vonatkozó javaslatát a házassági jog módosításáról, ezt kereken elutasította, s a parlamentben is ellene szavazott. Noha Gömbös halála után visszalépett a kormánypártba, annak üléseire csak Teleki Pál idején járt el, akihez baráti szálak fűzték. Amikor miniszterelnöki megbízást kapott, alig ismerte a kormánypárt tagjait. Kinevezésekor felkereste elődjét, ám beszélgetésük nem volt barátinak mondható. Bárdossy - mint Kállay utóbb feljegyezte - a következőket mondta neki: ăTe katasztrófába viszed az országot, Rólad mindenki tudja, hogy németellenes vagy és angolbarát vagy, és nem vagy antiszemita. Futsz az angolok után, de soha nem nyered meg őket."

Kállayra a német vezetés kezdettől gyanakodva és ellenszenvvel tekintett, fogadtatását mindennél világosabban jellemzi, hogy Berlinből az a kifejezetten protokolláris távirat is elmaradt, amelyet a diplomáciai szokások szerint az újonnan kinevezett kormányfőknek küldtek. Kormányának németbarát tagjai, közülük is elsősorban Reményi-Schneller Lajos pénz- és gazdaságügyi miniszter rendszeresen informálta Berlint mindenről, ami a minisztertanács ülésein történt. Ez magyarázza, hogy Kállay számos esetben nem tájékoztatta minisztereit, sőt éppen a legfontosabb kérdésekben nélkülük vagy éppen ellenükre cselekedett. De ez volt az oka annak is, hogy Kállay 1943 júliusának végéig magának tartotta meg a külügyminiszteri tárcát. Valójában három olyan kormánytag volt, akire számíthatott: Bánffy Dániel báró, a földművelésügy vezetője, erdélyi földbirtokos, aki 1944 szeptemberében is sürgette a háborúból való kilépést; Ghyczy Jenő, akinek átadta a külügyi tárcát, noha azt Berlin Sztójay Dömének akarta juttatni; valamint Keresztes-Fischer Ferenc, a belügyminiszter.

A "hintapolitikus"
Kétségtelen, hogy Kállay megbízatása a kormánypolitika módosítására, a magyar érdekek Berlinnel szembeni erőteljesebb érvényesítésére szólt. A szovjet fronton elszenvedett német vereségek viszont arra indították Berlint, hogy 1942 elején jelentős magyar katonai erő bevetését követelje. Ezt Horthy is, Kállay is el akarta kerülni. Az első világháború végét kísérő események emléke lebegett a szemük előtt: akkor nem maradt ütőképes katonai erő az országban. A megindult tárgyalások kezdetben nem hozták meg a Hitler által várt eredményt: Kállayék nem vállalták a magyar haderő átengedését. Keitel tábornagynak kellett Budapestre jönnie, aki néhány nap alatt elérte, hogy kiállítsák és a frontra küldjék a 2. magyar hadsereget.

A német vezetők azonban nemcsak ilyen természetű követelésekkel bombázták Horthyt és Kállayt. Többször sürgették, hogy hozzanak határozott, látványos és hathatós intézkedéseket a zsidóság ellen. Ezt követelte Hitler 1942. júniusban, amikor Kállay a magyar miniszterelnökök szokásos bemutatkozó látogatása során tárgyalt vele, de a ăvégleges rendezést" sürgették a Budapestre küldött jegyzékek is, hivatkozva arra, hogy Magyarország szomszédai már ămegoldották" a zsidókérdést. Horthy és Kállay nem voltak hajlandóak elrendelni a sárga csillag viselését, még kevésbé engedélyezték a zsidók deportálását. Valamit azonban fel kellett mutatniuk Berlinnek. Ezért az izraelita vallást bevett felekezetből visszaminősítették elismert vallássá, a zsidó katonaköteleseket kizárták minden fegyveres erőből, és munkaszolgálatra kötelezték őket, a zsidónak minősülő személyek nem szerezhettek földingatlant, s elrendelték a birtokukban levő földek kisajátítását. Ezek a törvények ugyan jóval enyhébbek voltak, mint amit Hitler kívánt, mégis azt a jogfosztást terjesztették ki, amely 1938-ban, az első zsidótörvénnyel indult meg. Érdemes emlékezni arra, hogy nem sokkal korábban Kállay nem támogatta Bárdossyt annak a törvénynek a megszavazásában, amely a házassági jogot módosította a zsidóság kárára.

Egyes kormányintézkedések - Kállay kezdeményezésére - a rendszer konzervatív elemeit erősítették s arra irányultak, hogy megakadályozzák a szélsőjobboldal benyomulását a választott önkormányzati testületekbe. A felsőház tagjainak számát felemelték, így az azonos lett a képviselőházéval, amelynek tagjai között inkább voltak németbarát, jobboldali személyek. A háborús viszonyokra hivatkozva felfüggesztették a törvényhatósági bizottságok újraválasztását, mandátumukat meghosszabbították, így konzerválták azok korábbi összetételét.

1942-43 fordulóján a frontokon olyan változások következtek be, amelyek fordulatot eredményeztek Kállay tevékenységében. 1942 novemberében angol-amerikai csapatok szálltak partra Afrikában, 1943 januárjára összeomlott a német ellenállás Sztálingrádnál, az előrenyomuló szovjet csapatok pedig Voronyezsnél felmorzsolták a 2. magyar hadsereget. A magyar honvédség megsemmisítő csapást szenvedett. Teleki Pál 1941 márciusában azt mondta: "a magyar politika vezetőinek első, majdnem egyetlen feladata az, hogy Magyarországot épen és erőben megtartsák a háború végéig." Erről ugyan már szó sem lehetett, Kállay és köre azonban megkísérelte, hogy elkerülje a legrosszabbat, s a rendszert, amennyire lehetséges, átmentse a háború utáni időkre.

Amikor a miniszterelnök megindította tapogatózó tárgyalásait a nyugati szövetségesekkel, azt remélte, hogy Magyarország jövője elrendezhető a Szovjetunió nélkül. Megbízásából több ismert angolszászbarát személyiség, mint Frey András, a Magyar Nemzet című napilap külpolitikai rovatvezetője, Barcza György volt londoni magyar követ, báró Radvánszky Antal, a Magyar Nemzeti Bank vezető tisztviselője azt tudatták angol és amerikai diplomatákkal, hogy a kormány ellenállás nélkül fogadná az ország területére lépő reguláris angolszász vagy lengyel csapatokat, kész a németekkel szembeni akciókra, ha azok feltételeit megteremtik, de lehetetlennek látja a Szovjetunióval való tárgyalást. A magyar kezdeményezést határozott tartózkodással fogadták, az amerikaiak rendszermentési kísérletet láttak benne, a még leginkább kedvezőnek mondható angol álláspont sem ment túl azon, hogy szívesen látnak" olyan tetteket, amelyek a magyar kormány szándékának komolyságát bizonyítják.

Út a kiugrás felé
Kállay 1943 tavaszán, főleg májustól kezdve, a korábbinál többet szerepelt a nyilvánosság előtt, több beszédet tartott. 1942 tavaszán még azt mondta: ăEz a háború a mi háborúnk." A kormánypárt (Magyar Élet Pártja) 1943. májusi értekezletén tartott többórás beszédében viszont már azt fejtegette, hogy Magyarország nem önként lépett a hadviselő felek közé, csak ăvédekező háborút" folytat, s megbékélést hirdetett a szomszédos országokkal is. Mindezek ellenére úgy tűnt, hogy nyár elejére elakadtak a túlzott reményekkel kísért tárgyalások. 1943 júliusában azonban angol-amerikai csapatok szálltak partra Olaszországban, s III. Viktor Emánuel király elmozdította Mussolinit. Az olasz fordulat kettős értelemben is bizakodással töltötte el a kiugrás híveit. Egyrészt, mert úgy tűnt, a szövetséges csapatok igen gyorsan elérhetik Magyarország határát, hiszen Jugoszláviában komoly erőt képviselnek Tito partizánjai, akiket az angolszászok támogattak. Másrészt ez a lehetőség igen közel állt ahhoz, ami az első világháborúban történt: az antant a Balkán felől súlyos csapást mért a központi hatalmakra. Ha pedig 1943-ban valami hasonló történne, akkor az angolszászok megelőzhetnék a Magyarország irányába (is) előrenyomuló szovjet hadsereget.

A kiugrás hívei a végső cél tekintetében egységesek voltak, felfogásuk azonban sokban különbözött. Azok, akik Bethlen István Magyar Társaskörét, majd Demokratikus Polgári Szövetség néven létrehozott szervezetét támogatták, óvatosságot ajánlottak a kiugrást illetően. Nemcsak azért, mert nem kívántak gyökeres változásokat az ország háború utáni berendezkedésében, hanem mert attól tartottak, idő előtti lépésükkel előidézhetik az ország német megszállását, a nyilasok hatalomra jutását, a zsidóság kiirtását és Magyarország nagymérvű pusztulását. Mások viszont, akik leginkább a Független Kisgazdapártban Bajcsy-Zsilinszky Endre nézeteit osztották, Kállaytól határozottabb magatartást, erőteljes intézkedéseket követeltek a kiugrás mielőbbi végrehajtása érdekében. Kállay rendszeresen találkozott azokkal a politikusokkal is, akik valamikor a rendszer ellenzékéhez tartoztak (Rassay, Szakasits, Tildy - őket a jövő embereinek tartotta), 1943-ra azonban ellenzékiségük már nem a kormány ellen irányult.

A nyár végén ismét felélénkültek a tárgyalások a szövetségesekkel, s ezekben kiemelkedő szerep jutott a Külügyminisztérium egyik fiatal munkatársának, Veress Lászlónak, aki már tavasz óta részt vett Kállay akciójában. Szeptember 8-án ő kapta meg az angol kormánytól az előzetes fegyverszüneti megállapodás feltételeit. Ezek szerint Magyarország csökkenti együttműködését a németekkel, kivonja csapatait a Szovjetunióból, megteremti az elszakadás személyi és anyagi feltételeit, az átállásra azonban csak akkor kerül sor, ha a szövetségesek elérik az ország határát, a megállapodást addig titokban kell tartani. Kállayék az angolokkal rádióadón tartották a kapcsolatot. (Ilyen adók működtek a Várban, a kormányzói lakosztályban, a Külügyminisztériumban, valamint a budapesti rendőr-főkapitányságon is.)

Kállay nem alaptalanul érezhette úgy, hogy elérte, amit akart, és siker koronázta tárgyalásait. Úgy vélte, vége a németek és az angolszászok közötti egyensúlyt kereső politikának, amit - akkor s azóta - Kállay-kettősnek neveztek. Most már csak várni kell, kivárni azt, hogy a szövetségesek elérjék a határt. Annak ellenére, hogy az olasz akció akkor elakadt, 1943 szeptemberében még senki sem gondolta, hogy az országhatárt elérő első szövetséges hadsereg a Szovjetunióé lesz. A kivárás jegyében a kormányzó és a kormány még annyit sem tett meg a személyi feltételek megteremtésében, amennyit a kormányban és a vezérkarban lévő németbarát személyek ellenére megtehettek volna. Ehhez ugyanis már támaszkodni kellett volna olyan szervezetekre, irányzatokra, csoportokra, amelyek nem a rendszer átmentését, hanem gyökeres megváltoztatását remélték a békétől.

Amikor a szövetségesek hajlandóak voltak előzetes megállapodást kötni Kállayval, majd azt követően Magyarországgal ăpolitizáltak", egyetlen cél vezette őket: minden módon előmozdítani a náci Németország mielőbbi leverését. Ez a legfőbb hadicél minden egyebet maga mögé utasított, nem voltak tekintettel olyan szempontokra, amelyek éppen Magyarország és a demokratikus átmenet szempontjából elsőrendűek voltak. A demokratikus magyar emigráció évtizedek óta nagy nemzetközi tekintélyt élvező vezető személyisége, Károlyi Mihály több kísérletet tett arra, hogy Nagy-Britannia ismerje el emigráns magyar kormányként az általa vezetett csoportot, ahogy azt a csehszlovákok esetében tette. Kérését elutasították. Az angol diplomácia és politika számára fontosabb volt a Kállayval folytatott tárgyalás, amely a németek pozíciójának jelentős gyengítésével kecsegtetett, s Kállayt nem riaszthatták el azzal, hogy vele szemben ellenkormányt ismernek el. A győzelemre törekvés taktikájába az a stratégia, amely egy demokratikus Magyarország lehetőségét kínálta, nem férhetett bele. Nem járt jobban Károlyi akkor sem, amikor - a lengyel, román stb. példákra hivatkozva - a Szovjetunióban tartott magyar hadifoglyokból kívánt a szovjet hadsereg oldalán a náci Németország ellen harcoló alakulatokat szervezni.

A kiugrási kisérlet
Németország térdre kényszerítése nehezebb s hosszabb folyamat volt, mint azt a szövetségesek 1943 nyarán gondolták. Meg kellett nyitni a második frontot, s ez nem a Balkánon, hanem Franciaországban történt. Ennek előkészítése sokféle bonyolult katonai akciót kívánt, köztük olyan manővereket, amelyekkel elterelhetik a német hadvezetés figyelmét. Erre szolgált azoknak a hírszerzés útján terjesztett hamis információknak a sora, amelyek egy Balkán felől kiinduló nagy támadást igyekeztek hitelesíteni. A félrevezető információk közé tartozott, hogy Olaszország felől Magyarországot is elérik, sőt, jól időzítve még néhány amerikai ejtőernyőst is ledobtak Magyarországon. Ez együtt mindazzal, amit a német hírszerzés megtudott Kállay tárgyalásairól, eldöntötte az ország sorsát. Annál is inkább, mivel a szovjet hadsereg előrenyomulása következtében Berlin szemében megnőtt az ország stratégiai jelentősége. Hitler tehát elhatározta a már jó előre kidolgozott Margaréta-terv megvalósítását, Magyarország megszállását.

1944. március 18-ára Hitler Klessheimbe kérette Horthyt, aki nagy balsejtelmek közepette vállalta az utazást, hiszen már befutottak a jelentések a magyar-német határon történt Wehrmacht csapatösszevonásokról. Kállay nem utazott Klessheimbe, de a kormányzót elkísérte - többek között - Ghyczy külügyminiszter. Róla köztudott volt, hogy gyomorbeteg. Ezért abban állapodott meg Kállayval, hogy ha bekövetkezik a német megszállás, a következő szövegű táviratot küldi: ăKérem tudatni feleségemmel, hogy jól vagyok." E távirat vétele után a miniszterelnök fia, Kristóf kezdte az angolszászbarát személyek telefonos riasztását, ami azután lavinaszerűen terjedt tovább. Az utókor történésze szempontjából tragikus módon ekkor tüzelték el minisztériumok, pártvezetők, ellenzéki politikusok azokat az iratokat, amelyeket életveszélyeseknek ítéltek - joggal - a német megszállás esetén.

A kormányzó úgy vélte, a legkisebb kár akkor keletkezik, ha a megszállókat barátként fogadják. Csakhogy a Gestapo kész listákkal érkezett, s az azokon szereplő ellenzéki, németellenes politikusok letartóztatását - a magyar rendőrség segítségével - már március 19-én megkezdték. Arisztokraták és szociáldemokrata pártemberek, miniszterek, képviselők és felsőházi tagok egyaránt fogságba kerültek. Menekült Bethlen István, menekült Kállay Miklós is. Hiszen a német biztonsági szolgálat hivatalba lépésétől kezdve minden lépését figyelte, Göbbels a naplójában (1943. szeptember 23-ai bejegyzés) ăcégéres disznónak" nevezte, aki azt is megakadályozta, hogy a honvédséget 1943-ban a Balkánon bevessék.

Kállay Miklós a török követségen talált menedéket, de amikor az októberben hatalomra került Szálasi a kiadatását követelte, önként adta magát a nyilasok kezére. Az SS emberei először a Margit körúti fogházba vitték, majd menekülésükkor a nyilasok Sopronkőhidára szállították, s végül fiával együtt német koncentrációs táborba került. 1944 májusában amerikai katonák szabadították ki, ám a szovjet megszállás alatt álló Magyarországra már nem kívánt visszatérni.

*
Kállay az ország legnehezebb két esztendejében állt a kormány élén. Az ország s még inkább az általa is képviselt rendszer érdekét felismerve, megkísérelt elszakadni a német szövetségtől, hogy kedvezőbb indulási lehetőséget biztosíthasson az országnak a háború után. Azonban - emberi tisztességét és törekvéseinek rokonszenves vonásait nem tagadva - azt is kiolvashatjuk pályájából, hogy nemcsak a rajta kívül álló hatalmak és erők akadályozták elgondolása megvalósításában, hanem azok a jellemvonások és kötődések is, amelyek származásából, mentalitásából, nézetrendszeréből következtek. Ám nem tagadhatjuk, hogy olyan konfliktushelyzetben kellett volna megoldást találnia, amelyet utólag is szinte megoldhatatlannak látunk.