2017. június 28.

Karlócai béke, 1699

Szerző: Tóth István György

1699. január 26-án feszült csend honolt a Duna partján, az elpusztított arlóca falu romjai mellett épült sátorvárosban. A középen álló hatalmas fabarakk körül német katonák és török janicsárok, kukták és futárok tolongtak, keleti és nyugati öltözékben pompázó férfiak és szolgáik várták, hogy végre bekövetkezzen az egész magyar honban várva várt esemény, és aláírják a másfél évtizede zajló felszabadító háborút lezáró békeszerződést. 150 év után, végre, ütött a törökök órája!

A küldöttségek már reggel bevonultak: a császári követség 200 vértes lovas kíséretében, valóságos hintósorral érkezett az aláírásra, s pompában nem maradt el mögöttük a török és a lengyel delegáció sem. A már elkészített okmányokat ismét pontról pontra egybevetették, és megállapították, hogy a török, illetve latin nyelven készített változatok megfelelnek egymásnak. Az oszmán küldöttség vezetője azonban még várta azt az időpontot, amikor a csillagok állása a törökök hite szerint a legalkalmasabb egy ilyen fontos lépésre. A küldöttek az asztalnál ültek és feszülten figyelték a mutatókat. Amikor háromnegyed tizenkettőt ütött az óra, a törökök is elérkezettnek látták az időt: megköttetett a karlócai béke, amely véget vetett Magyarország másfél évszázados török megszállásának.

A szerződés aláírása után kitárták a tanácskozás színhelyéül szolgáló faház négy égtáj felé néző ablakait és ajtajait, hogy a szél a világ minden része felé hírét vigye az egyezségnek. A két közeli végvár, a török Belgrád és a császári kézen lévő Pétervárad díszlövésekkel tudatta a közelben táborozó csapatokkal, hogy elérkezett a békesség ideje.

Prológus: az utolsó nagy háború
A karlócai béke a 17. század egyik legjelentősebb békeszerződése volt, az ezt megelőző tárgyalásokat azonban egészen más körülmények között folytatták, mint például a vesztfáliai vagy a ryswycki békéhez vezető megbeszéléseket. Érdemes tehát részletesen megismerkednünk a béketárgyalásokkal, mert ezek jól mutatják, hogyan működött a diplomáciai gépezet a 17. század végén.

A háború, amelyet a karlócai béketárgyalások lezártak, tizenhat évvel korábban kezdődött. 1683-ban Kara Musztafa nagyvezír, az Oszmán Birodalom lehetőségeit jócskán túlbecsülve, megostromolta Bécset. Sobieski János lengyel király és Lotharingiai Károly császári hadvezér egyesített serege azonban szétverte a császárvárost fenyegető oszmán hadat, és kezdetét vette a Magyarország török alóli felszabadulását hozó hosszú háború. 1686-ban a keresztények visszafoglalták Buda várát, és Lipót császár tábornokai hamarosan már a Balkánon harcoltak. 1688-ban azonban XIV. Lajos francia király, aki félt a Habsburg Birodalom túlzott megerősödésétől, a Rajnánál hátba támadta addigi szövetségesét, a császárt, aki így kénytelen volt megosztani erőit, s ezért a háború további egy évtizedig elhúzódott. 1697-ben a fiatal szultán, II. Musztafa indított új hadjáratot, s hatalmas sereggel kísérelte meg visszafoglalni az elvesztett magyarországi vilajeteket. A császári sereg zseniális hadvezére, Savoyai Jenő herceg – a következő évtizedekben a Habsburg Birodalom tényleges irányítója – azonban rajtaütött a törökökön, amikor azok Zentánál éppen átkeltek a Tiszán. Az ütközetben az oszmán katonák nagy része elesett vagy vízbe fulladt, a csatatéren maradt a nagyvezír is. Musztafa szultán a folyó túlpartjáról nézte serege megsemmisülését, s be kellett látnia, hogy Magyarország a Porta számára elveszett.

A zentai csata után mind a császár, mind a szultán kész volt a békekötésre. A szultánt nemcsak a megsemmisítő katonai vereség kényszerítette erre, ugyanakkor megingott birodalma belső helyzete is: országszerte lázadások törtek ki. Lipót császár számára pedig azért volt sürgős a békekötés, mert számolt azzal, hogy a beteges II. Károly királlyal bármikor kihalhat a Habsburgok spanyol ága, és akkor meg kell küzdenie XIV. Lajos francia királlyal a családi örökségnek tekintett spanyol királyságért. A XIV. Lajossal vívott majd egy évtizedes háborúját ugyan 1697-ben a Ryswyckben kötött békével lezárták, de mindkét fél tudta, hogy ez a békeokmány inkább csak fegyverszünetet jelent

Uti possedetis
Hiába érlelődött azonban a béke szándéka mindkét birodalom fővárosában, Bécs és Isztambul között már egy évtizede nem volt diplomáciai kapcsolat. Ezért a Habsburgokkal szövetséges Anglia és Hollandia isztambuli követeit kérték fel közvetítésre. A ”tengeri hatalmakként” is emlegetett két ország egyébként ebben az időben perszonálunióban állt, hiszen az angol király, az 1689. évi dicsőséges forradalomban trónra jutott II. Vilmos hollandiai kormányzó (stadhalter) is volt egy személyben. A tengeri hatalmak több okból is fontosnak tartották a hosszú háború lezárását: egyrészt a hadakozás jó ideje akadályozta kereskedelmüket a török tartományokkal, másrészt ők is készültek az újabb európai összecsapásra. Azt akarták, hogy a török háború ne akadályozza a Habsburg Birodalmat a XIV. Lajos elleni harcban, akit az angolok és a hollandok fő ellenségüknek tekintettek.

A francia diplomácia viszont természetesen éppen arra törekedett, hogy további háborúra ösztönözze az Oszmán Birodalmat, de tanácsai egyre kevésbé találtak meghallgatásra a szultáni szerájban. Csak a főmufti hitt rendületlenül a Napkirály ígéreteinek, a béketárgyalásokat azonban már ő sem tudta megakadályozni.

William Paget lord, Anglia, valamint Jacob Coyler, Hollandia portai követe vezették az előkészítő tárgyalásokat Drinápolyban, ahol a szultáni udvar a telet töltötte. Az Oszmán Birodalom vezetőivel folytatott megbeszéléseken 1698. január 10-én következett be a fordulat: a szultáni tanács, a díván hosszas és viharos tanácskozás után úgy döntött, hogy hajlandó békét kötni a fennálló hadi helyzet alapján. Ezt az elvet, mely szerint mindegyik fél azt tartja meg, ami úgyis a kezében van, a 19. századi diplomácia status quónak (status quo ante, a szerződést megelőző állapot) nevezte, a korban azonban a diplomáciai szaknyelv egy másik latin kifejezéssel uti possedetisnek (ahogy birtokoljátok) hívta ugyanezt.

Bár az uti possedetis elvét mind a császár, mind a szultán elfogadta, több nehézséget kellett leküzdeni ahhoz, hogy a béketárgyalások valóban megkezdődhessenek. Az egyik legfontosabb vitás kérdést az Erdélyi Fejedelemség jelentette, mely ekkor teljes egészében a császáriak kezén volt, tehát a fenti elv értelmében a Habsburg Birodalomhoz tartozott volna, de a szultán ragaszkodott ahhoz, hogy független legyen, pontosabban szólva olyan fejedelemséget akart, amely mindkét birodalomnak hűbérese. Korántsem könnyű tárgyalások után azonban az angol követnek, Paget lordnak sikerült meggyőznie a szultán tanácsadóit, hogy követelésük irreális, és ha békét akarnak kötni, akkor Erdélyről le kell mondaniuk.

Lipót császár azonban nem köthetett egyedül békét, hiszen a háborút is szövetségeseivel, a Szent Liga tagjaival együtt vívta. Oroszország, Lengyelország és a Velencei Köztársaság egyaránt kimerült a hosszú háborúban, ezért készen álltak a békére, ám maguk is szerettek volna területi engedményeket kicsikarni a portától. Nagy Péter cár – aki ezekben a hónapokban személyesen is megfordult Bécsben – elfoglalta a Fekete-tenger kulcsának számító azovi várat, de ennél többet kívánt: a Krím félszigetet ellenőrző Kercs erődjét és Moldvát. Lengyelország királya ekkor Erős Ágost szász választófejedelem volt, aki 1696-ban a császári csapatok élén Magyarországon is harcolt a török ellen, bizonyságot adva arról, hogy milyen katasztrofálisan tehetségtelen hadvezér. Vezetése alatt nem sok sikert értek el a lengyel hadak, még a keleti lengyel területeket ellenőrző hatalmas erődöt, Kamenyec várát sem sikerült elfoglalniuk. Velence éppen ellenkezőleg, sikerrel hadakozott az előző években, jelentős területeket tartott ellenőrzése alatt az Oszmán Birodalom görögországi tartományaiban, de katonai sikereiben bízva, további városokat szeretett volna elnyerni. Lipót azonban félreérthetetlenül tudtára adta szövetségeseinek, hogy mindenképpen megkezdi a béketárgyalásokat, így azután a cár, a dózse és a lengyel király is elküldte követeit.

Dialógus magyarok nélkül
A császár követe Wolfgang von Öttingen gróf volt, akinek kinevezése meglepetést, sőt derültséget váltott ki a bécsi diplomáciai körökben, mert semmiféle diplomáciai tapasztalattal vagy képességgel nem rendelkezett, kimondottan műveletlen volt, és a tárgyalások nyelvét, az olaszt sem beszélte. A gróf kinevezésének – miként egész karrierjének – az volt a titka, hogy Lipót császár gyerekkori játszótársaként felnőttkorában is a császár bizalmasa maradt.

A Habsburg Birodalom másik követe, Leopold Schlick tapasztalt katona volt, ismerte a török hadszínteret, 1686-ban, Buda ostromakor meg is sebesült. A magyar történelem mégsem a karlócai békekötéskor játszott szerepe miatt jegyezte fel a nevét, hanem azért, mert négy évvel a békekötés után Lipót őt nevezte ki a magyarországi csapatok főparancsnokává, így a Rákóczi-szabadságharc kezdeti viharos korszakában az ő vezetése alatt szenvedték el csúfos kudarcaikat a ”labancok”, emiatt azután Schlicket hamarosan le is váltották.

A két főkövet népes kíséretében találjuk Luigi Marsigli hadmérnök-tábornokot, aki jól tudott törökül, és kitűnően ismerte Magyarországot, hiszen a háború idején majdnem végig itt tartózkodott. 1686-ban ő is ott volt Buda ostrománál, ahol az égő királyi palotából értékes könyveket, valószínűleg egykori Corvinákat mentett ki. A békekonferencián földrajzi szakértőnek számított, a bécsi udvar az ő térképei és szakértelme alapján tájékozódott a vitatott határkérdésekben. A követeknek sok száz kilométeres szakaszon kellett megállapítaniuk az új határvonalat, és főleg Dél-Magyarországon és Észak-Boszniában olyan területekről kellett dönteniük, amelyekről egyik félnek sem volt megbízható térképe vagy leírása – ilyenkor nagy szükség volt Marsigli tapasztalataira.

Magyar tagja nem volt a Habsburg Birodalom delegációjának, pedig mégiscsak elsősorban Magyarország sorsáról tanácskoztak. Az 1681. évi soproni országgyűlés ugyan törvénnyel kötelezte Lipót királyt, magyar politikust mégsem hívtak meg a béketárgyalásra.

A Szent Liga többi tagállama közül a Velencei Köztársaságot bécsi követe, Carlo Ruzzini képviselte Karlócán, Lengyelország küldötte pedig a poznani palatinus, Stanislaw Malachowsky volt, aki gyakran folytatott sértegetésekkel tarkított vitát az orosz cár képviselőjével, a bécsi orosz követtel, Prokop Bogdanovics Vosznyicinovval. Ez a ”polgárháború” a keresztény követségek között – ahogy Schlick tábornok nevezte az orosz–lengyel vitát – a többi diplomatát néha mulattatta, legtöbbször azonban felháborította.

A szemben álló oldalon Rami Mehmed reisz effendi (kancellár) vezette az Oszmán Birodalom küldöttségét, de mivel ő csak törökül tudott, a tárgyalásokon a főszerepet a Fényes Porta főtolmácsa, Alessandro Mavrocordato vitte. A török diplomáciában a tolmács szerepe egészen más volt, mint a nyugati államokban. Míg Talmann, a császári küldöttség tolmácsa csak fordította ura szavait, addig a portai főtolmács valójában egyik irányítója volt az oszmán diplomáciának. A tárgyalások nyelve az olasz lett – a görög származású Mavrocordato kitűnően beszélt olaszul, akárcsak Schlick tábornok –, a két tárgyaló fél azután németül vagy latinul, illetve törökül vitatta meg mondanivalóját saját delegátusaival, míg az okmányokat latinul és törökül készítették el.

Az angol és a holland követ megállapodott a törökökkel, hogy a tárgyalások a két tengeri hatalom közvetítésével folynak, és mind a négy keresztény uralkodó külön-külön köt békeszerződést a szultánnal, ahelyett hogy egyetlen általános okmányt készítenének. A következő hónapokban be is bizonyosodott e megoldás előnye. A közvetítők az irreálisnak tartott javaslatokat – akár a török, akár valamelyik keresztény hatalom vetette is fel azokat – azonnal visszautasították, és csak azon követeléseket terjesztették a másik tárgyaló fél elé, amelyeket megalapozottnak ítéltek. Így elkerülték a felesleges, időrabló viták jó részét. A külön-külön megkötött szerződések is hasznosnak bizonyultak: így a tárgyalások végén Velence és Oroszország makacssága csak késleltette, de nem akadályozta meg a két fő ellenfél, a szultán és a császár között kötendő békét.

Színhely: a senki földje
Gondot jelentett azonban a békekonferencia színhelyének kiválasztása. A császár Bécset javasolta, egy időre Debrecen is felmerült, de a szultán ragaszkodott ahhoz, hogy a tárgyalások török földön folyjanak, így az oszmán kézen maradt terület északi határán kerestek alkalmas helyet. Ez a vidék azonban az előző évek állandósult harcaiban szinte teljesen elpusztult. Végül a két birodalom egy-egy végvára, a császári Pétervárad és a török Belgrád között félúton, a szó szoros értelmében a senki földjén, egy romokban heverő falunál, Karlócánál jelölték ki a békekonferencia színhelyét. Mivel a tárgyaló küldöttségek az üszkös házaknak semmi hasznát sem vehették, az utászok a hadmérnökök irányításával három sátorvárost építettek egymástól félóra járásnyira: egyet a keresztény államok küldöttei, egyet a török delegáció, egyet pedig a közvetítő tengeri hatalmak részére, itt állt a tárgyalásoknak helyet adó hatalmas fabarakk is, amelyet a békeszerződés aláírása után emlékkápolnává alakítottak át. Ennek közepén kerek asztal várta a küldöttségeket, a törökök azonban a karosszékeket hamarosan a számukra megszokott díványokra cserélték, azokon helyezkedtek el ”törökülésben”.

A békekonferencia télen zajlott, kemény fagyban, s az élet a behavazott síkságon felállított sátorvárosokban korántsem hasonlított a nyugat-európai fővárosokban már megszokott békeértekezletekre, ahol a tárgyalások szüneteit bálok, mulatságok tették színesebbé. Nagyhatalmi presztízsszempontok – egyik fél sem akart a másik területén tárgyalni – elkerülhetetlenné tették, hogy a követek elpusztított határvidéken, kényelmetlen körülmények között alkudozzanak.

Egy huszadik századi tárgyalóküldöttség rádión vagy rejtjeltáviratok útján folyamatosan érintkezhet saját kormányával. A 17. századi viszonyok között erre természetesen nem volt lehetőség, ezért a követek önállósága nagyobb lehetett, igaz, a küldöttségeket igen részletes utasításokkal látták el a konferencia előtt, ennek alapján folytatták a tárgyalásokat. A legfontosabb döntések előtt azonban ugyanúgy futárt indítottak Bécsbe, a császárhoz, mint Drinápolyba, a szultánhoz, a végső jóváhagyás ugyanis mindig az uralkodók feladata volt.

A konferenciát eredetileg háromhetesre tervezték, ám a felmerült nehézségek miatt végül három hónapig tárgyaltak. Ez azonban csak látszólag hosszú idő, hiszen a négy hatalomnak igen sok fontos kérdésben kellett megállapodnia. Valójában a tárgyalások viszonylag gyors befejezése is mutatja, hogy mind a szultán, mind a császár a béke mihamarabbi megkötésében volt érdekelt. A vesztfáliai békéhez vezető tanácskozásokkal összevetve szinte sietősnek mondhatnánk a karlócai konferencia munkáját.

Vitás kérdések
Miután a szultán lemondott Erdélyre támasztott, reménytelen követeléséről, a császári és a török követeknek aránylag hamar sikerült megállapodásra jutniuk a kijelölendő határról, mely az éppen adott frontvonalakat követte. Nem kis nehézséget okozott azonban a tárgyalásokon Thököly Imre személye. Az egykori felső-magyarországi fejedelem, aki néhány hónapig az erdélyi fejedelem címet is viselte, ekkor már évtizedes törökországi száműzetésben élt. Lipót császár Thökölyt tekintette a háború kirobbantójának (ami persze nem volt igaz) és a magyarországi felkelés bujtogatójának (ebben már több igazság lehetett), ezért a Portától Thököly kiadatását kérte, hogy példásan megbüntethesse. A szultán azonban nem egyezhetett bele, hogy egy hűbéres fejedelmet kiszolgáltasson a császár bosszújának, így végül a következőkben állapodtak meg: Thökölyt a békeszerződés nem említi meg név szerint, de azt előírja, hogy a szultánnak a határtól távol kell letelepítenie a császár Törökországba távozott alattvalóit, és nem engedélyezheti visszatérésüket Lipót birodalmába. Ennek megfelelően Thököly Imre – feleségével, Zrínyi Ilonával – a kis-ázsiai Nikodémiában élt tisztes, de jól őrzött száműzetésben egészen 1705-ben bekövetkezett haláláig.

A császár és a szultán követei hamar megegyeztek a fennmaradó vitás pontokban, még a jeruzsálemi szent helyek kérdésében is. Nehezebben sikerült a megállapodás az orosz és a lengyel követelésekről, és teljesen holtpontra jutott a velencei igények ügye. Míg ugyanis az orosz és a lengyel uralkodó az Oszmán Birodalom szívétől távol fekvő területeket akart megszerezni, addig a Velencei Köztársaság a Peloponnészosz-félszigetet és a Dardanellák vidékét, valamint számos görög szigetet elfoglalva egészen Isztambul közelébe jutott. Az 1698. esztendő utolsó napjaiban már-már úgy tűnt, hogy a velencei követelések miatt teljesen megakad a békekonferencia. Ezt azonban nemcsak a szultán nem akarta, de Lipót császárnak sem állt érdekében. A Habsburgok követe, Schlick tábornok hevesen kifakadt, és megfenyegette Velencét, hogy ha tovább makacskodik, akkor az 1684. évi szövetségi szerződés ellenére kihagyják a békéből. A császár, mondta Schlick, nem fogja eltűrni, hogy a béke azért hiúsuljon meg, mert Velence nem tud megállapodni arról, kié legyen a Parnasszus! Ezt a stratégiailag fontos görögországi hegyet akarta ugyanis megszerezni a dózse követe.

Végül sikerült megállapodni mind az orosz, mind a lengyel, mind a velencei szerződésről, de a szövetségesek közti ellentéteket jól jellemzi, hogy az orosz követ – önállóságát hangsúlyozva – még az ünnepélyes záróaktus előtt, külön aláírta a békét, Velence követe viszont csak három héttel később látta el kézjegyével a békeszerződést. Lengyelország a szerződés értelmében megkapta Kamenyec várát, Oroszország pedig Azovot (amelyet a cár katonái már úgyis elfoglaltak), Velence megtarthatta az ekkor olaszosan Moreának nevezett Peloponnészosz-félszigetet, valamint néhány kisebb dalmáciai várost és görög szigetet, a többi görögországi hódítását azonban viszsza kellett adnia.

Magyarország nyerte a legtöbbet
1699. január 26-án a török és a császári követ ünnepélyesen kicserélte a 25 évre szóló békeszerződés két példányát. A húsz pontból álló megállapodás alapján a Temesköz kivételével egész Magyarország – beleértve Erdély teljes területét – felszabadult a török uralom alól. Temesközben a török kézen maradt erődöket (Temesvár kivételével) le kellett rombolni s nem is lehetett újjáépíteni. A határt árkokkal, kövekkel, karókkal kellett kijelölni, s erre a célra két hónapon belül biztosokat küldtek ki. A határfolyókon mindkét császár alattvalói szabadon hajózhattak. Intézkedtek arról is, hogy a foglyokat engedjék szabadon, vagy méltányos váltságdíj ellenében váltsák ki. A két császár alattvalói ezután szabadon kereskedhettek egymás birodalmában. A szerződés a korábbi megegyezésnek megfelelően rendelkezett Thököly Imre száműzetéséről is, továbbá a katolikusok jogairól az Oszmán Birodalomban. Abban is megállapodtak, hogy a két császár ismét követeket küld egymáshoz, s a Habsburgok követeit többé nem kötelezik török ruha viselésére.

A karlócai béke világtörténeti fordulópontot jelentett. Igaz, a Porta alig mondott le többről, mint amit ellenfelei katonai erővel már úgyis elvettek tőle. Mégis, az a tény, hogy a szultán nemzetközi szerződésben ismerte el e területek elvesztését, meghökkentő újdonságot jelentett az európai közvélemény számára. Addig a Fényes Porta sohasem kötött úgy békét, hogy területekről mondott volna le – már csak azért sem, mert ezt a muszlim vallás törvényei tiltották. Ahol egyszer a próféta neve elhangzott az igazhitűek pénteki imájában, azt a területet többé nem volt szabad a ”gyaurok” kezére adni. A katonai vereségek azonban rákényszerítették a szultánt, hogy a mohamedán vallás előírásait figyelmen kívül hagyja.

A karlócai béke a török birodalom hanyatlásának jelentős mérföldköve. Az oszmánok kiszorultak az európai nagyhatalmak sorából, az egykor Európa-szerte rettegett állam a 18. században másodrangú, bár még nem elhanyagolható tényezője lett a nagypolitikának.

Lipót császár kihagyta ugyan a magyarokat a karlócai tárgyalásokból, de aligha kétséges, hogy a békével Magyarország nyerte a legtöbbet: egy kicsiny – ekkor alig lakott – darabja kivételével egész területe felszabadult a török iga alól, véget ért a fejlődését oly sokban hátráltató, annyi pusztítást hozó másfél évszázados ”török kor”. A magyar követek hiányán kesergő történetírás gyakran elfeledkezik arról, hogy Magyarország számára milyen szerencsét jelentett a karlócai béke gyors megkötése. Alig másfél évvel azután, hogy a követek órával a kezükben várták az alkalmas pillanatot az okmányok aláírására, meghalt II. Károly spanyol király, és hamarosan kirobbant a spanyol örökösödési háború. Ha a tárgyalások elhúzódnak vagy a török birodalom a vereségek ellenére és saját belső válsága hatására sem akar mihamarabb pontot tenni a hadakozás végére, akkor aligha sikerült volna a nyugaton harcoló Lipót császárnak ilyen feltételekkel békét kötnie a szultánnal. A török birodalmat azonban lekötötték saját gondjai, és a következő években sem használta ki, hogy több mint egy évtizeden át a spanyol örökösödési háború és – kisebb mértékben – a Rákóczi-szabadságharc elvonta a török határról a császári hadsereget.

Epilógus Pozsarevácon
Az Oszmán Birodalom – ismét alaposan túlbecsülve saját erejét – végül is pontosan akkor szegte meg a karlócai békét, amikor a spanyol háborút lezáró utrechti és rastatti békével a Habsburg Birodalom újra szabad kezet kapott keleten. 1714-ben a szultán megtámadta Velence görögországi birtokait, erre válaszul 1716-ban Savoyai Jenő vezetésével támadásba lendült a császári sereg, s több nagy csatában megverte a törököket. A háborút lezáró újabb béketárgyalásokat 1718-ban Karlócától nem messze keletre, a Duna túlsó partján, Pozsarevácnál folytatták. A császári és török delegációk között ez alkalommal is Anglia és Hollandia közvetített, a békekonferencia egyik kulcsfigurája, a holland követ, a törökül kitűnően tudó Jacob Coyler azonos volt a 19 évvel korábbi karlócai ”mediátorral”.

Az 1718. július 21-én 25 évre megkötött pozsareváci béke megismételte a karlócai békekötés főbb pontjait, csak a határok módosultak az aktuális katonai helyzetnek megfelelően: a Habsburg Birodalom visszaszerezte a Temesközt (ezzel a történeti Magyarország egész területe megszabadult a török uralomtól), Belgrádot, sőt még Havasalföld nyugati felét és Észak-Szerbiát is. Ahogy a szultán 1699-ben Thököly kiadatását megtagadta, úgy most elutasította, hogy a száműzött Rákóczi Ferencet a császár kezére adja, de azt ez alkalommal is vállalta, hogy Törökország belsejében, a határtól messze (Rodostóban) jelöl ki a fejedelem számára lakhelyet. A császár havasalföldi és szerbiai hódítása ugyan két évtizedes, múló epizódnak bizonyult a Balkán forgatagos történetében, és a soron következő Habsburg–török háborúban elveszett Belgrád is. A Karlóca melletti sátortáborban kialkudott legfontosabb pontok azonban időtállónak bizonyultak: Magyarországon lezárult a török uralom időszaka, s vége szakadt a Fényes Porta nagyhatalmi állásának.