Szerző: Gyarmati György

Napjainkban úgy emlékeznek vissza az 1947-es választásokra, mint a parlamentáris demokrácia hattyúdalára. Valóban, utoljára 43 évvel ezelőtt volt lehetőségük több párt közül választani az urnához járuló választópolgároknak. De az "utolsó szabad választás" már a választási visszaélésekről volt nevezetes. És nem csupán a kékcédulák miatt.

1945 végén Bibó István átfogó politikai elemzést jelentetett meg "a magyar demokrácia válságáról". A háború után jobb világot remélő kortársak ezt olvasva joggal gondolhatták, hogy a még kiépülőben lévő új politikai rendszer kezdeti fogyatékosságairól, gyógyítható gyermekbetegségről van szó. A "gyermek" azonban még az óvodás kort is alig élte meg. Másfél évvel később, a szociáldemokrata Böhm Vilmos már úgy emlékezett vissza az 1947-es választási kampányra, mint "a magyar demokrácia agóniájára".

Revansra készültek
A kommunisták 1947-ben már nemegyszerűen győzni akartak - minden más párthoz hasonlóan - hanem revansra készültek. Revansot venni az általuk fiaskóként elkönyvelt két évvel korábbi szereplésért. Rákosi Mátyás már 1945 őszén azt jósolta, hogy "a munkáspártok lenyűgöző győzelme előre vetíti árnyékát". Ehhez képest az akkori nemzetgyűlési választásokon a Független Kisgazdapárt győzedelmeskedett, méghozzá 57 százalékos abszolút többséggel. Az MKP-t még a szociáldemokraták is megelőzték - igaz, minimális különbséggel.

Ezt a csorbát kiküszöbölendő módszeresen láttak hozzá a kisgazdapárt felmorzsolásához. 1946 folyamán előbb csak egy-egy kisebb csoportot választottak le az FKgP-ről. Az év második felében azután megkonstruálták az ún. "köztársaságellenes összeesküvést", mely a parlament többségi pártjának teljes szétverésést célozta. 1947 elején sikerült rávenniük a megszálló szovjet katonai hatóságokat arra, hogy a rivális kisgazdák főtitkárát, Kovács Bélát ők tartóztassák le. Nagy Ferenc, az ugyancsak kisgazda miniszterelnök - hogy ezt a sorsot elkerülje - külföldre menekült. A Kommunista Párt ennek a nagyszabású akciósorozatnak az eredményét kívánta törvényesíteni 1947 nyarán, az új parlamenti választások kiírásával.

A kékcédulás csalások
A 43 évvel ezelőtti választási visszaélések tárházából elsősorban az ún. kékcédulás csalások ügyét őrzi az emlékezet. A nem állandó lakhelyükön választók számára ideiglenes névjegyzékkivonatot adtak ki. Ezek voltak a kék cédulák, melyekkel az érintettek éppen aktuális tartózkodási helyükön élhettek szavazójogukkal. A kommunista pártvezetésben a választási előkészületekért felelős Farkas Mihály jelentős mennyiséget állított elő ezekből a formanyomtatványokból, külön az MKP számára. Ebből részesítették ugyan a szociáldemokrata "testvérpártot" is , az SZDP vezetői azonban lepecsételve páncélszekrénybe zárták a gyanús adományt.

1947. augusztus 31-én, a választások napján azután vonatra, teherautóra, kerékpárra ültetve utaztatták a kommunisták párthíveiket, akik az útba eső szavazóhelyiségekben sorra adták le újabb és újabb kékcédulás voksaikat. A szavazatok gyarapításának ez a formája gyorsan feltűnést keltett. Az egyes pártközpontokba a déli óráktól már szinte özönlöttek a tömeges visszaélést jelző tudósítások. S ekkor kezdtek időzített bombaként ketyegni a szociáldemokraták páncélszekrényében őrzött csomagocskák is. A testvérpárti "ajándék" felhasználás nélkül is bűnrészességet bizonyító corpus delicti-vé válhatott. Annál inkább, mivel a kormány általános felelőssége mellett Rajk László kommunista belügy-, és Riesz István szociáldemokrata igazságügy minisztereknek együttesen kellett garantálniuk a választások tisztaságát.

Riesz a két párt legfelsőbb vezetésének kékcédulás tranzakciójáról semmit sem tudott. Ezért a beérkező hírek hallatán azonnal minisztertársánál érdeklődött. Rajk tagadta, hogy bármiféle visszaélésről tudomása lenne. Riesz viszont a szaporodó információk alapján mozgósította az ügyészségek elérhető munkatársait. Utasította őket, hogy azonnal szálljanak ki a helyszínekre és kezdjék meg a bejelentések kivizsgálását. Ez a lépés azután Rajkot is cselekvésre késztette. Belügyminiszteri rádiótelegrammal risztotta a rendőrkapitányságokat. Elrendelte, hogy a rendőrség utasítsa ki a választási helyiségekből az oda irányított ügyészeket, akik a távozás megtagadása esetén azonnal letartóztathatók. Ez váltotta ki Riesz István lemondását miniszteri tárcájáról, majd a vele szolidaritást vállaló kormánytagok "minisztersztrájkját".

Adminisztratív csalások
A felhasznált kék cédulák százezres nagyságrendje önmagáért beszél. Ezek mégis, csupán kisebbik hányadát tették ki annak a visszaéléshalmaznak, amely az 1947-es választások kapcsán kimutatható. A Kommunista Párt precízen megtervezte azokat a "technikai részleteket", amelyek segítségével biztosítható volt a két évvel korábbi győzelmet ígérő prognózis valóra váltása. Ennek első lépését a választójogosultság megszigorítása jelentette. Az új választójogi törvény értelmében négyszer annyian - mintegy hatszázezren - bizonyultak méltatlannak arra, hogy az urnákhoz járuljanak, mint 1945-ben. De sem a törvényben, sem a többi párt lejáratására összpontosító választási agitációsban nem láttak elégséges garanciát a választások megnyerésére. Végül is azt tekintették a legjárhatóbb útnak, ha adminisztratív módszerekkel akadályozzák további százezrek szavazási lehetőségét. Ennek eszközei a választói névjegyzék, az erre való felkerülést biztosító számlálólapok, illetve az ezeket minősítő összeíró bizottságok voltak.

Az MKP központjában a Farkas Mihály vezetésével működő szervezőbizottság feladata volt a választási siker "technikai előkészítése". Ebben a munkában közvetlen segítői Kovács István és Szirmai István voltak. ők készítették fel a végrehajtó apparátust az alkalmazandó fortélyokra. Míg a kékcédulás praktikák közfelháborodást váltottak ki, addig a kulisszák mögött zajló adminisztratív csalásokat nehezebb volt tetten érni, illetve bizonyítani. A kommunisták a reakció ördögét festették a falra, hogy megkezdjék sajátos ördögűző tevékenységüket. A törvényekre fittyet hányva vonták meg emberektől a választójogot, s szűkítették le ezzel politikai ellenfeleik szavazótáborát. A kommunista irányítású Belügyminisztérium ehhez minden segítséget megadott. Így az MKP 22 százalékkal - ha nem is a remélt arányban -, de győztesen került ki a választásokból.

Bőhm Vilmos szavai nagyon is találónak bizonyultak. A magyar demokrácia haláltusája már a választási hadjárattal megkezdődött, s a temetés sem váratott sokáig magára. A korszak másik reprezentáns figuráját, Révai Józsefet idézve, "a fecsegő parlamentalizmus" átadta a helyét a "totális demokrácia" sztálini rendszerének.