2017. szeptember 20.

Kelet-Európa az európai hatalmi politikában

Szerző: Niederhauser Emil

A következőkben egy nagy ívű áttekintést olvashatunk a kelet-európai hatalmi viszonyokról. Történelmi tablónk 1500 éven ível keresztül, amióta Kelet-Európa létezik s szerepet játszik az európai hatalmi politikában. Kelet-Európa sok tekintetben csak a Nyugat után kullogott, követője vagy utánzója volt a Nyugatnak, de a hatalmi viszonyokban többnyire nem játszott alárendelt szerepet. Ma talán fel lehet vetni a kérdést: vajon Kelet-Európa fejlődésének a végére értünk-e, s az egyesülő Európában megszűnik-e a különbség Kelet és Nyugat között?

Először nyilván azt kell tisztázni, mit értünk Kelet-Európán. Manapság nem divatos kifejezés ez. Közép-Európát vagy legalábbis Kelet-Közép-Európát illik mondani. Akik ezt mondják, nem gondolkoznak el ezeken a szavakon. Közép-Európa Németországot és csatlósait jelenti, Kelet-Közép-Európa pedig az első világháború után divatba jött fogalom, Köztes-Európa a német és orosz tömb közé eső kis országokat jelentette akkor, és ma is ezt jelenti sokaknak. Kelet-Európa az én felfogásomban történeti fogalom, ezért határai a történelem során változtak.

A régió alkotóelemei
Földrajzilag eléggé vegyes képlettel találkozunk. Adva van először a Baltikum, amely például az őstörténeti időszakban egységes kultúrterületet jelentett, csak a későbbi fejlődés során kerültek a különböző alkotórészek különböző történeti zónákba. Adva van – földrajzilag kétségtelenül – Európa közepe táján három medence, a Bécsi-, a Cseh- és a Kárpát-medence, amelyek földrajzi szempontból jól körülhatároltak az őket övező hegyek által. Ugyancsak eléggé körülhatárolható a Balkán, folyók és tengerek által. És végül ott van a nagy sík övezet, amely a Harz-hegységtől az Altajig terjed, több ezer kilométeren át, földrajzilag nehezen tagolhatóan. A történelem során majd ennek az övezetnek nagy fontossága lesz, hiszen ezen keresztül jönnek a népvándorlás népei, a hunoktól a mongolokig, akik szerepet játszanak Kelet-Európa fejlődésében.

Az ókorban még nem lehet Kelet-Európáról beszélni, hiszen a kontinenst egy nyugat–keleti irányú vonal osztotta ketté, amely a Római Birodalmat választotta el a Barbaricumtól. Ez a helyzet a Nyugat-római Birodalom bukásával változott meg alapvetően, amikor a nyugat–keleti választóvonal helyébe egy észak–déli lépett. Nagyjából az 5. század végétől beszélhetünk történeti fogalomként Kelet-Európáról, amely lényegesen különbözik Nyugat-Európától. A fogalom mai ellenzői arra szeretnek utalni, hogy csak a szovjet korszakban vált el olyan élesen Kelet-Európa a Nyugattól. Erre elég annyit válaszolni, hogy a szocializmus azért valósult meg úgy, ahogy ismertük, mert éppen Kelet-Európában jött létre, az alapító atyák elképzeléseitől teljesen függetlenül. Másfél évezredes fejlődés előzte meg és szabta meg azt, milyen lehetett ez a kísérlet.

Hozzá kell azonban tennünk, hogy ez a történeti Kelet-Európa három alrégióra bomlik. Az elsőbe tartozik a Baltikum keleti része, Lengyelország, Csehország, Magyarország és Horvátország, természetesen Dalmáciával együtt. Ezt az alrégiót legszívesebben Nyugat-Kelet-Európának nevezném, ha ez nem volna lehetetlen. A másik alrégió elnevezése egészen megszokott, Délkelet-Európa, vagyis a Balkán. A harmadik pedig az, amelyet a tulajdonképpeni Kelet-Európának is lehetne nevezni, s ez nagyjából Oroszország. Itt látszik világosan, hogy a történeti fogalom határai változóak. A korai Ausztria még nem tartozik bele. Ukrajna és a mai Belorusszia eredetileg a voltaképpeni Kelet-Európához tartoztak, a lengyel–litván állam révén átkerültek Nyugat-Kelet-Európába, a 17–18. század során pedig visszakerültek a tulajdonképpeni Kelet-Európához.

Első pillantásra is világos: a három alrégiót az választja el egymástól, hogy a kereszténység nyugati vagy keleti változatához csatlakoztak a középkorban. Nyugat-Kelet-Európa az elsőhöz, a másik kettő a másodikhoz. Ennek igen lényeges következményei voltak az egész régió fejlődése szempontjából, de ezeket most nem taglalhatjuk. Legyen elég arra utalni, hogy a késő középkori rendi szervezet csak az első alrégióban alakult ki, és a nagy európai eszmeáramlatok is csak ezt érték el a felvilágosodásig, mely viszont már mindhárom alrégióra kiterjedt.

Bizánc fénykora
Lehetne még beszélni a régió agrárjellegéről vagy az elkésett fejlődésről. Témánk azonban a hatalmi politikában való megjelenés kérdése. És ebben az esetben azt kell mondani, hogy Kelet-Európa mint hatalmi tényező az 500 körül kezdődő korszak elejétől kezdve létezett. Hiszen világos, hogy Bizánc a középkor első felében jelentős hatalmi tényező volt, olykor az egyetlen Európában, ha az araboktól mint nem európai tényezőtől eltekintünk. II. Iustinianus kísérlete még a korábbi, nyugat–keleti megosztottságot próbálta felújítani, átmeneti részsikerekkel, de Bizánc éppen ezen első ötszáz év során – sőt már majdnem az elején – vesztette el afrikai és ázsiai területeit Kis-Ázsia kivételével, s ezzel egyértelműen a Balkán vált a birodalom középpontjává, a fővárossal együtt és annak révén is.

Bizánc az ókorra épülő civilizációjával messze a legfejlettebb és a legerősebb európai hatalom volt, sötét korszaka ellenére is. Egyetlen vetélytársa akadt: Nagy Károly birodalma, amely azonban történeti mércével mérve hamar felbomlott, és csak I. Ottó császárságával lépett a helyére olyan utód, amely századokon át jelentős tényező lehetett Nyugat-Európában. Az első 500 év során mindenképpen Bizánc volt a fő hatalmi tényező Kelet-Európában, s az maradt még 1000 után is kétszáz éven át. A többi, éppen ebben a korban színre lépő új állam nem jelentett ilyen tényezőt. A bolgár állam el-eltűnt, s csak rövid időre éledt újra. Az orosz túl messze volt, még Kijev központtal is. A cseh állam betagolódott a Német-római Birodalomba. Lengyelország és Magyarország hatalmi tényező volt ugyan, az egyik a Baltikumban, a másik a Balkánon, európai viszonylatban mégsem számíthattak hatalmi tényezőnek.

Az Oszmán Birodalom beékelődése
Egészen más a helyzet a 14. században felbukkanó Oszmán Birodalommal. Ebben a században még csak megvetette a lábát a kontinensen, a következőben elfoglalta Konstantinápolyt, s attól kezdve egyértelműen átvette Bizánc örökségét, nemcsak belső szervezetének számos vonásával, hanem elsősorban európai jelentőségével. Az Oszmán Birodalom európai tényezővé vált, mindenhol tudomást szereztek róla. Az is világos volt: idegen test a keresztény Európában, teljesen más, pogány, s már csak ezért is ki kell kergetni. Ez máig sem sikerült teljesen.

Az Oszmán Birodalom ittmaradt a kora újkor elejéig, és a nyugati hatalmaknak is gondokat okozott. A fenyegetés már a törökök megjelenése óta megvolt. Kelet-Európában több kísérlet történt egy nagyobb államszövetség létrehozására, amely megakadályozhatná a török terjeszkedést. Világos, hogy az egyes itteni államok erre önmagukban nem voltak képesek. Először az Anjouk próbálkoztak meg a magyar–lengyel szövetséggel. Törékeny és rövid életű kísérlet volt. Talán azért is bizonyult törékenynek, mert Magyarországról indult ki, mely túl közel helyezkedett el az ellenséghez. Azután Lengyelországból indult újabb kísérlet a Jagellók vezetésével. De, mint tudjuk, végül is a Habsburgoknak sikerült egy nagyobb államszövetséget létrehozniuk, s ez legalábbis megakadályozta a további oszmán előrenyomulást.

A kora újkor elején tehát a Habsburg és az Oszmán Birodalom volt Kelet-Európának az a két nagyhatalma, amely az európai ügyekbe is bele tudott szólni. Az első különösen, hiszen a szűkebb értelemben vett Habsburg Birodalmon túlmenően a Német-római Császárságot is jelentette, s a Habsburg–francia ellentét hosszú időre az európai hatalmi képlet központját alkotta. Az Oszmán Birodalom pedig a lepantói vereségig összeurópai probléma maradt.

Volt persze még egy harmadik hatalmi tényező is: a lengyel–litván állam, délkeleti irányban ugyancsak ellenfele az Oszmán Birodalomnak. De Nyugat-Európa számára már nem számított hatalmi tényezőnek, még ha területét tekintve a legnagyobb hatalom volt is. Legfeljebb a Baltikumban játszott szerepet egy darabig, amíg a svéd nagyhatalom ettől meg nem fosztotta.

Oroszország felemelkedése
És azután a 18. századtól új tényező lépett be: az Orosz Birodalom. Nagy Péter idején még távoli hatalomnak számított, melyet nem kell komolyan számításba venni, hiszen csak ekkor kezdett alkalmazkodni az európai szokásokhoz. Még sokkal inkább külső tényező, mint az oszmánok. Csakhogy a 18. század világháborújában, a hétéves háborúban már a harcok kimenetelét eldöntő tényezővé vált. Amíg a Habsburg–francia koalíció oldalán állt, már éppen a porosz állam felszámolásával fenyegetett a helyzet. Elfordulása a koalíciótól megmentette II. Frigyest. Most már nem volt többé távoli csodabogár, jeles szerepre tett szert az európai hatalmi viszonyok alakításában.

Ezen a ponton persze fel kell vetni a kérdést, mennyiben tekinthető a Habsburgok birodalma kelet-európai tényezőnek. Elvégre német-római császári címük révén nyugati érdekeltségeik még mindig megvoltak, bár saját területeiken kívüli egyéb német erőkre már aligha számíthattak. A spanyol örökösödési háború után a Habsburgok állama a dunai birodalomra redukálódott, s már csak a Balkán felé történő terjeszkedésben volt reális lehetőség. Ez önmagában még nem lenne döntő, ám birodalmukat belső struktúrája, etnikai összetétele, geopolitikai helye egyértelműen a kelet-európai régióba utasítja.

A lengyel–litván állam felszámolása megváltoztatta a kelet-európai felállást. Lengyelország kiesett mint hatalmi tényező, a 18. század során amúgy is inkább az orosz politika bábja volt. A három felosztás éppen azt akadályozta meg, hogy csakis orosz befolyás alá kerüljön az egész terület.

Az európai viszonyokat gyökeresen átalakító francia forradalom és a napóleoni korszak idején már csak három keleti nagyhatalom maradt: a Habsburg, az orosz és az oszmán. Ez utóbbit ki is iktathatjuk, hiszen csak formálisan számított európai nagyhatalomnak. Már nem alanya, hanem tárgya volt a nagypolitikának. A Habsburg Birodalom, sőt most már nevezhetjük Ausztriának, több ízben is elbukott a franciákkal szemben. Maradt tehát egyedül Oroszország. Az egész kontinensen két hatalom létezett: a francia és az orosz. Meg is próbáltak osztozkodni a kontinensen. Tudjuk jól, ez nem ment. Nemcsak a kontinens létezett ugyanis, hanem Anglia is. Kétségtelen tehát, hogy egy pillanatra hárompólusúvá vált az európai hatalmi politika, s ebben egy kelet-európai hatalom volt az egyik pólus.

Még inkább ez lett a helyzet az 1812-es oroszországi hadjárat után. A kezdeti súlyos kudarcok ellenére, a forradalmi negyedszázad végére Oroszország győztesen került ki a harcokból. Az orosz csapatok – meg az osztrákok – eljutottak Párizsig, a béke értelmében öt évig ott is állomásozhattak. Kelet-Európa erőteljesen beleszólt a nyugati ügyekbe. Metternich és Castlereagh összefogott ez ellen. Az oroszok végül is hazamentek, de Oroszország nagyhatalmi állása most már visszavonhatatlan volt.

Ezt mutatta a Szent Szövetség is, amely orosz kezdeményezésre jött létre. Kongresszusai, amelyek többfelé beavatkoztak a forradalmi mozgalmak ellen, valójában még a Napóleonnal szemben szerveződött négyhatalmi összefogás következményei voltak. A sajátos az, hogy ezekben a büntetőhadjáratokban éppen Oroszország nem vett részt, a háttérben maradt, de legalábbis az egyik kezdeményező mindig ő volt. A nagy forradalmi megmozdulások ellen szívesen beavatkozott volna, akár egymaga, de különböző konkrét okok miatt erre csak 1849-ben került sor, akkor sem perdöntő módon.

Egy hatalom maradt
A krími háború után úgy tűnt, Oroszország kiesik az európai nagyhatalmak sorától. A vereség szégyenteljes volt, és csakis Oroszország elmaradottságát tükrözte. Csakhogy Oroszország ekkorra megszerzett gyarmatbirtokaival – amelyek sora a 19. század folyamán még gyarapodott is – már nem volt kiiktatható a sorból. Így néhány évtizedig két kelet-európai hatalom létezett, amely szerepet játszott az európai politikában: Ausztria–Magyarország és Oroszország. Kettejük balkáni vetélkedése húzódott végig a 19. század második felén. Ebben a vetélkedésben pedig Oroszország volt az erősebb, s a Monarchiának csak angol segítséggel sikerült az erőviszonyokat olykor kétségessé tennie.

Az első világháború ezt a két tényezőt is kiküszöbölte. Ausztria–Magyarország sok utódállamra szakadt szét, Oroszország pedig Szovjetunió néven elszigetelődött Európától. Ebben az elszigetelődésben részben maga is hibás volt, a burzsoá államokkal szemben tanúsított bizalmatlanságával. De részben ez utóbbiak bizalmatlansága is közrejátszott ebben, s alkalmasint ez volt a fontosabb mozzanat.

Ma már világosan látjuk, hogy a két világháború közti időszak csupán rövid epizód volt. Kelet-Európa csak átmenetileg lehetett meg nagyhatalom nélkül. Egy időre kívülről jött egy harmadik, ti. Németország. A szovjet állam már az 1930-as években – amikor majdhogynem nyíltan átvette az egykori Orosz Birodalom helyét, annak nagyhatalmi igényeivel együtt – újra szerephez jutott az európai koncertben.

És megint minden megváltozott a második világháború végére. A korábbi kelet-európai hatalmi űrbe most már hosszú időre behatolt a Szovjetunió, sőt, ezt az űrt teljesen be is töltötte, s az egész térséget – Görögország kivételével, amely már régóta kifelé tendált Kelet-Európából – a maga képére formálta át. Kelet-Európában először egy nagyhatalom volt – Bizánc –, azután négyre nőtt a számuk, majd háromra csökkent, még később kettőre. És így érkeztünk el az 1945 utáni szakaszig, amikor megint csak egy nagyhatalom maradt itt, mely már nemcsak Európa, hanem az egész világ ügyeibe is beleszólt.

Amikor a rövid 20. század 1989-ben véget ért, úgy tűnhetett, hogy az utolsó kelet-európai nagyhatalom is eltűnt. A Szovjetunió felbomlott, Oroszország már csak egy része az egykori birodalomnak. Persze még mindig a legnagyobb része. S ha nem is szuperhatalom már, de nagyhatalmi státusát teljes mértékben megőrizte. Vagyis továbbra is csupán egy nagyhatalom van Kelet-Európában. Rövid ideig ugyan arra is lehetett gondolni, hogy egy másik, kívülről jövő nagyhatalomként Németország szintén szerephez jut itt. Pillanatnyilag a dolog még függőben van, s a történész szerencsére nem futurológus.