Szerző: Potencsik Erika

Miszlivetz Ferenc Amerikában, a Harward Egyetemen folytat kutatómunkát Európa - ezen belül Közép- és Kelet-Európa - második világháború utáni történetével kapcsolatban. Ősszel Lengyelország és a balti államok sajátos helyzetével a helyszínen ismerkedett. Mivel a kívülről szemlélődőnek megadatik a rálátás képessége és lehetősége is, arra voltunk kíváncsiak, hogy ránézve Európa nemzeti határokkal szabdalt képére, milyen benyomásai támadnak.

- Elsőként azt a mélységes különbséget említhetném, ami Kelet- és Nyugat-Európa között fennáll. Ha csak a határokra koncentrálunk, látnunk kell, hogy Nyugat-Európa nem is annyira szétszabdalt. Ott az állampolgárok kedélyét már rég nem borzolják határkérdések. Ez persze nem jelenti azt, hogy egyáltalán nem lennének ellentétek, de 1992-re az integrációval a határok jelentősége minimálisra csökken. Megindult egyfajta regionalizálódás, megnőtt a határokon átívelő körzetek jelentősége. Sokan már a régiók Európájáról beszélnek.

A kép sokkal nyugtalanítóbb, ha Európa középső és keleti részét nézzük. A határrevíziók lehetősége ezeken a tájakon merül fel leginkább. Századunk határváltozásai egy sor elfojtott, ki nem beszélt nyugtalanságot, nemzeti, nemzetiségi ellentétet tükröznek. Ezzel egy sor bizonytalansági tényező épült be a kelet-európai rendszerekbe.

- Míg kontinensük nyugati felében lerakták egy Európa-ház alapjait, addig Kelet-Európa országai öntörvényű pályákon mozogtak, egymással szemben is újabb és újabb sorompót emeltek. Mi az oka ennek a gyökeresen eltérő fejlődésnek?

- A betokozódott ellentmondások gyökerei az első világháború végéhez nyúlnak vissza. A sebek azóta nem gyógyultak be. Gondoljunk csak bele, vajon Románia nyert-e a két háborúban. Úgy tűnik, győzelme pírrhosi volt, Erdély azóta is fekélyként él benne. Jugoszláviát is csak a Szerb Kommunista Párt irányítása alatt álló hadsereg tartja össze. A második világháború után volt remény a változásra, de Sztálin a konföderációs törekvéseket lesöpörte az asztalról és elvágta a Nyugathoz fűző szálakat is. Az önerőre támaszkodás tartós alulfejlettséget eredményezett. Ebben nyilvánvaló a hatalmi rendszer, a monolit párt felelőssége. De nem szidhatjuk mindenért a kommunistákat. Elkerülhetetlen, hogy felmerüljön a Nyugat szerepe is. Hogy ma Nyugat-Európa - összes konfliktusa ellenére - a teljes integráció felé tart, az annak köszönhető, hogy a háború után egy hatalmas és mindenre kiterjedő gazdasági segítségben, a Marshall-segélyben részesült. A keleti kis államok ezt nem azért nem kapták meg, mert elutasították, hanem azért, mert a nagyhatalmi megállapodások értelmében a szovjet érdekszférába kerültek. A második világháborút követő évtizedek gazdasági, kulturális és politikai kudarcsorozata végül leválasztotta Kelet-Európa államait Európáról. Ebből a zsákutcából csak új menetirányok meghatározásával lehet kikerülni.

- A jelenlegi helyzetben megkerülhetetlen a kérdés: milyen jövője lehet a nemzetállamnak?

- Úgy gondolom, Európában a nemzetállamnak nincs nagy jövője. Ma a kelet-európai nacionalizmusok végső erőfeszítéseit láthatjuk. A kommunizmussal való leszámoláshoz fel kellett erősödnie a nemzeti identitásnak. De ha ezek a nemzeti színekben jelentkező mozgalmak győznek, és tartós sikerre kívánnak berendezkedni, kénytelenek lesznek idővel irányt váltani. Ez a folyamat még sokáig eltarthat. Én úgy érzékelem, hogy például Amerikában semmiféle szimpátiát nem ébresztenek ezek a nagy nemzeti nekibuzdulások. Az exkluzivitás a diszkrimináció nem örvend népszerűségnek.

Nem jelent elnemzetietlenedést vagy identitásvesztést, ha az ember nem ragaszkodik határokhoz. Népszerű volt ősi román vagy szlovák földről beszélni, pedig a föld éppúgy nem román vagy szlovák, mint ahogy nem magyar. Innen kellene továbblépnünk. Valójában azok a mozgalmak, amelyek ma Nyugat-Európában kialakulnak, társadalmi, gazdasági, politikai problémákat akarnak megoldani. Nem is törődnek már a nemzeti kérdésekkel. Nálunk pedig a nemzeti kérdéssel, a sok sérelem miatt, takarni lehet más problémákat. Ezzel még mindig lehet manipulálni. Egy nép szellemi eltunyulását jelzi, ha a mindennapi életet érintő kérdésekből nemzeti fájdalomba vagy nemzeti gőgbe menekül. Viszont szinte senki nem foglalkozik érdekben az alsó- és középszintű hatalom problémáival. Ez a civil társadalom fejletlenségét, a demokratikus attitűd hiányát tükrözi. A norma szerintem az, hogy társadalommá váljunk, nem az, hogy nemzetté. A civil társadalom fogalma tágabb, mint a nemzeti társadalomé. Egy társadalom nem lehet civil, ha nem integrálja az államalkotó nemzeten kívül állókat is. Tolerancia, szolidaritás, hosszú távon gondolkodás, a monopolhelyzetek feladása azok a magatartásminták, amelyek egy európai civil társadalom kialakításához szükségesek. A sok szálon egymáshoz kötődés teszi a társadalmat valódi, okos társadalommá.

- Az elmúlt évtizedek zsákutcás fejlődése során Kelet-Európa milyen sérüléseket szenvedett?

- A szovjet-orosz birodalomhoz csatolt államok leszakadtak Európáról. Évtizedeken keresztül másfajta társadalomszervező elv valósult meg. A nyugatitól gyökeresen eltérő értékrend nem vált abszolút értékűvé, de átitatta a társadalmat. El fogunk jutni oda, hogy a szovjet-orosz berendezkedést úgy közelítsük meg, mint a szellemi restség, az információhiány és a politikai ravaszság keverékét. Olyan "elitnek", nomenklatúrának a diktatórikus uralmát jelentette, amely nem engedte szóhoz jutni a műveltebb, informáltabb, kritikusabb társadalmi rétegeket. Egy nem éppen művelt pártelit erővel a maga szintjére vagy az alá szorította azokat.

Kelet-Európa sérülései nemcsak anyagi, hanem szellemi, lelki jellegűek is. A társadalom, és benne az egyén sok helyütt elvesztette az önmagába vetett hitét, a szolidaritás, az együttműködés normáit. Felbomlott a társadalom szövete, az emberek közötti viselkedésminták eltorzultak. Lengyelország kiváló példája annak, hogy lehet egy társadalmat tönkretenni. Szomorú, elfáradt, vánszorgó társadalom látványa fogadja az érkezőt. Félő, hogy a lengyelek nem lesznek képesek másra, mint vegetálásra, máról-holnapra élésre, önkorrumpálásra. Félő, hogy az emberek megszokják ezeket az állapotokat, adaptálódnak, így kezdenek élni. Jelenlegi állapotukban ezek a társadalmak egyedül nem tudnak kijutni ebből a helyzetből. A régi sérüléseket, amelyek legalább az első világháborúig visszanyúlnak, az új, a szovjet uralom által ejtett sebek még inkább elmélyítették. Most mindkettőt egyszerre kell gyógyítanunk.