2017. május 29.

Kényszerszavazások. A sztálinista választási gyakorlat

Szerző: Urbán Károly

A magyar politikai gondolkodásban a kilencven százalékos választási eredmények a totalitárius rendszerek jellemzőiként rögzültek. A második világháborút követő koalíciós időszakban a magyar politikai publicisztika számos kiválósága szólt gúnnyal és megvetéssel az efféle választási győzelmekről. Még a kétes tisztaságú 1947-es választás eredményei is a politikai polarizálódás képét mutatták. Nem telt el két év, s Magyarország is belépett a kilencven százalékos választási győzelmek korszakába. A sztálinista modellnek megfelelő "választási rendszer" kialakítására fokozatosan - két lépcsőben, 1949-ben és 1953-ban - került sor.

Az 1949. május 15-re kiírt országgyűlési választások idején, bár a többpártrendszer formálisan még létezett, ténylegesen utolsó perceit élte. A Szociáldemokrata Párt bekebelezése révén létrejött Magyar Dolgozók Pártja a kommunista egyeduralmat a Magyar Függetlenségi Népfront létrehozásával kívánta biztosítani. A választások előtt ebbe vonta be az addig fel nem számolt pártokat. Ám a népfrontban egyetlen akarat érvényesülhetett: a Magyar Dolgozók Pártjáé. A többi párt, társadalmi szervezet statiszta szerepre ítéltetett.

Egységterror
A választási agitáció vezérmotívuma kezdettől az "egység" volt. A népfront felhívása az új választások kiírását a politikai és gazdasági életben végbement változásokkal indokolta. "Nem vernek többé éket közénk a nagybirtokosok és nagytőkések, a külföldi imperialisták ügynökei!" - érvelt a felhívás a közös lista mellett. "Okultunk négy esztendő áldatlan pártversengéséből, nem engedjük megbontani dolgozó népünk egységét!"

Az egységterror mindenekelőtt azt célozta, hogy a választók jelenjenek meg az urnák előtt. A propaganda a választást állampolgári jogból hazafias kötelességé változtatta. Arra ösztönzött, hogy "a szavazásra családunkkal, ismerőseinkkel együtt, csoportosan menjünk".

A népfront jelőltjeinek idealizált bemutatásában a politikai múltjukra, elkötelezettségükre való utalás mellett megjelent a népből való származás mítosza. Ezért a fizikai munkától évek óta elszakadt funkcionáriusok neve mellett is eredeti foglalkozásukat tüntették fel. Ügyeltek arra is, hogy a jelöltek között megfelelő számban legyenek "haladó" értelmiségiek, főleg az ötéves terv szempontjából fontosnak ítélt műszaki tudományok területéről...

Voltak nemek!
Az 1949. május 15-i országgyűlési választásokkal megkezdődött a sztálinista rendszer kényszerszavazásainak szomorú sora Magyarországon. Az eredmények már az első alkalommal sem hozhatók összefüggésbe a választók tényleges akaratával, politikai szándékaival. Hiszen ki tudná megmondani, hogy a szavazásra jogosultaknak az a 96,4 százaléka, amely megjelent az urnák előtt, s közülük az a 96,27 százalék, amely a népfront jelöltjeire szavazott, milyen motivációk szerint cselekedett? Ki jelent meg önként, s ki félelemből a szavazóhelyiségekben? Hányan hittek a népfront hangzatos ígéreteiben? Mennyit tett ki a népfrontra leadott szavazatok közül az igazi támogatás, s mennyit a beletörődés? E kérdésekre nem lehet választ adni. Tény azonban, hogy nem egy helyen az országos aránynál lényegesen nagyobb mértékben jutott kifejezésre az új választási gyakorlat, s a mögötte álló politika elutasítása. A vecsési járásban a szavazók 29%-a, Orosházán 15%-a, Békésen és Nagykőrösön 21%-a, Mezőkövesden 28%-a, Kiskőrösön 39%-a, Sajóládon 52%-a, Tardon 68%-a a népfront jelöltjei ellen szavazott!

Az MDP vezetői eleve megnyertnek tekintették a választásokat. A Politikai Bizottság már május 5-én bizottságot küldött ki azzal a feladattal, hogy javaslatokat készítsen a kormány és egyes minisztériumok átalakítására. A választások után pedig egycsapásra megszűntek a népfrontbizottságok, melyekben a Független Kisgazdapárt és a Radikális Pártszövetség eddig is elenyésző súlyt képviselt. A mandátumok tekintetében még a Nemzeti Parasztpárt járt a legjobban, mely a korábbi 36 helyett 34 mandátumot mondhatott magáénak. Az osztozkodásnak azonban már nem volt jelentősége, mert a pártok felszámolásának folyamata a választások után felgyorsult.

Fantom népfront
Az 1953-as választások idejére a többpártrendszer már régen a múlté volt. Ténylegesen nem létezett a népfront sem. Csak a Népfront Országos Elnöksége működött. Formálisan ugyanis ez a szerv tett javaslatot a miniszterek kinevezésére. Az Országos Tanács 1949-es megalakulása óta egyszer sem ült össze. 1953. március 28-ra mégis összehívták, feladata a választások előkészítése volt. Választási felhívásában arra szólította fel a magyar népet, hogy egy emberként kövesse a "Magyar Dolgozók Pártját, népünk bölcs vezérét, Rákosi Mátyást". A népfrontmozgalom azonban még ideiglenes jelleggel sem éledt újra.

A választási agitációt a pártfunkcionáriusok, a különböző társadalmi szervezetek politikai munkatársai és az ún. népnevelők tömegei végezték. A választási agitátorok szembekerültek a belpolitikai válság nyilvánvaló jeleivel, az előző aszályos év következményeivel, a kenyérellátásban mutatkozó súlyos gondokkal. Ezért az utolsó két hétben 1500 pártiskolát is kivezényeltek választási munkára.

Választási békeverseny
A választási előkészületek groteszk mozzanatai közé tartozott, hogy az MDP elméleti folyóirata, a Társadalmi Szemle 1953. április?májusi számában feltette a kérdést: létezik-e választási harc a fennálló körülmények között? Majd úgy foglalt állást, hogy a polgári parlamentarizmusra jellemző választási harc időszaka Magyarországon lejárt, helyébe a "tettekkel való szavazás", a dolgozó nép választási békeversenye lépett. A "harc" fogalmáról azonban a Társadalmi Szemle nem mondhatott le, ez ellentétben állt volna a kor szellemével. Ezért leszögezte: a választási harc az új körülmények között egyet jelent az ellenség leleplezéséért és megsemmisítéséért vívott harccal.

Az 1953. május 17-i országgyűlési választásokon a szavazók 98,2 százaléka a népfront jelöltjeire adta le szavazatát. Ekkor - 1949-cel ellentétben - már senki sem hihette, hogy szavazata bármit is befolyásol, mégis voltak ellenszavazatok. Ezek aránya Budapesten 3-4 százalék körül mozgott, Esztergomban és néhány mezőgazdasági jellegű városban 5-10 százalékot ért el. 215 községben szavaztak 5 százaléknál többen a népfront jelöltje ellen. Feltűnően magas volt az ellenszavazatok aránya a Baranya megyei sellyei járásban (7,8%). De a választások után a Szabad Nép a "győzelmet" már az egész magyar nép diadalaként ünnepelte.

A magyarországi sztálinizmus történetének első két "választása" megszülte az egypártrendszerű szavazási gyakorlat állandó jegyeit, és ebben a Kádár-korszak liberalizált gyakorlata sem hozott lényegi változást.