Szerző: Fényi Tibor

Csehszlovákia 1938 őszén elveszítette nemzetiségiek lakta területeinek zömét, 1939. március 14-én pedig - a német birodalommal történt előzetes megállapodás alapján - Szlovákia kivált a köztársaságból. Másnap a német csapatok bevonultak Prágába. A csehszlovák történetírás a legutóbbi időkig úgy állítja be ezt, mintha az ország bukását elsősorban a nemzeti kisebbségek, a 3,5 millió német és a 700-800 ezernyi magyar számlájára kellene és lehetne írni. Ugyanakkor lényegesen kisebb szerepet tulajdonítanak a világpolitikai összefüggéseknek, illetve a szlovák lakosság többségének támogatását élvező szeparatista törekvéseknek.

Benes győzelme
Az igen erős Hlinka-párt népszerűsége azt jelzi, hogy a két világháború közti időben a cseh vezetés türelmetlen és erőszakos politikája a szlovákokban épp olyan nemzeti sérelmeket keltett, mint az azt megelőző magyarosítás. Különösen érvényes volt ez a "csehszlovák" nemzethez nem tartozó kisebbségek esetében. ők saját akaratukon kívül, egy igazságtalan békediktátum következtében kerültek az új állam fennhatósága alá, ahol számos joghátrány érte őket és másodrendű állampolgároknak számítottak. Épp ezért aligha ítélhetők el amiatt, hogy a természetes önrendelkezés jogával kívántak élni. Történelmi tragédiájuk, hogy akkor ezt csupán a térség legvisszataszítóbb politikai rendszerének támogatásával valósíthatták meg. Ám amilyen mértékben elítélhető a hitleri Németország felé orientálódás, olyannyira elítélhető a megszülető Csehszlovák állam vezetőinek mohósága is, hiszen olyan határokat erőszakoltak ki 1918-19-ben, amin belül mintegy ötmillió nemzetiségi élt.

Az önálló Szlovákia olyan fasiszta államalakulat volt, ami de facto létezett. A cseh és szlovák emigrációnak azonban el kellett érnie, hogy mint független államot de jure ne ismerjék el, hiszen akkor a szövetségesek győzelme esetén háborúvesztes országnak számítana, ami a magyar kisebbség lakta területen határváltozásokhoz vezethetne. Ezért alapvető külpolitikai győzelemnek számított, amikor 1941-ben a szövetséges hatalmak Csehszlovákia törvényes kormányának ismerték el Edward Benes londoni emigráns kormányát, s elfogadták az eredeti határok visszaállításának elvét. Egy évvel később Nagy-Britannia arra a tervre is áldását adta, hogy a háborút követően ki kell telepíteni a Csehországban élő németeket.

Az "etnikailag homogén Csehország" megteremtésének terve után logikus következmény volt az ugyanilyen Szlovákia létrehozására irányuló kísérlet. Ezt a tervet először a Szovjetunió fogadta el. Benes 1943-ban megállapodott Sztálinnal és Molotovval arról, hogy a győzelem után Csehszlovákia lemond Kárpátaljáról, s cserébe elűzheti, kitelepítheti területéről a magyarokat. Ennek pontos megfogalmazására, megszövegezésére 1945 március végén került sor, amikor a londoni kormány képviselői, a moszkvai kommunista emigráció vezetői, valamint a Szlovák Kommunista Párt és a Szlovák Nemzeti Tanács megbízottai kidolgozták a hazatérő csehszlovák kormány programját, melyet Benes elnök hagyott jóvá. Nyilvánosságra hozatalára 1945. április 5-én Kassán került sor. Igaz, ekkor még a magyarok teljes jogfosztására vonatkozó részeket - a Klement Gottwald által kidolgozott VIII. fejezetet - taktikai megfontolásokból nem tették közzé.

Diszkrimináció
Már a Szlovák Nemzeti Felkelést követően megkezdődött a magyarokkal szembeni diszkrimináció. Később is mindenütt, ahol a Szlovák Nemzeti Tanács és a helyi nemzeti bizottságok vették kezükbe a hatalmat, bezáratták a magyar iskolákat, elbocsátották a magyar nemzetiségű közalkalmazottakat, majd a magánalkalmazottakat is. A magyar tulajdonban lévő kis- és középüzemeket, a kisiparosok műhelyeit "nemzeti gondnokság" alá vették, kisajátították a magyarok házait, lakásait. Megkezdték az országból való kitoloncolásukat: először mintegy 20 000 főt, főként olyanokat, akik 1938. november 2-a után költöztek a "visszatért Felvidékre". Még 1944 végén megkezdték a magyarok "malenkij robotra" való szállítását, ami legalább tízezer civilt érintett, akik leghamarabb három és fél év múltán térhettek haza - ha túlélték a megpróbáltatásokat.

A csehszlovák kormány azonban nem csupán megtizedelni, hanem felszámolni akarta az országban élő kisebbségeket. A potsdami konferenciától kérték, hogy a németek mintájára teljes kitelepítéssel oldhassák meg a magyar kédést, ám ezt nem hagyták jóvá. Az országot a magyarokkal való kétoldalú tárgyalásokra kötelezték, s ezek során kellett úgynevezett "lakosságcsere-egyezményt" kötni. Az 1946. február 27-én, a győztes és a legyőzött között létrejött egyezmény értelmében Csehszlovákia egyoldalúan annyi területén élő magyart utasíthat ki az országból, amennyi Magyarországon élő szlovákot sikerül rávennie az áttelepülésre. Ehhez gyakorlatilag korlátlan propagandát fejthetett ki, újságokat adhatott ki, gyűléseket szervezhetett, felhasználhatta a magyar rádió műsorait is. A szlovák nacionalisták saját propagandájuk hatása alatt elhitték, hogy Magyarországon 600 000 szlovák él, akiknek többsége majd az áttelepülést választja, így "cserébe" szinte a teljes magyar kisebbségtől megszabadulhatnak. Érthető volt csalódottságuk, amikor a többször feliratkozottak számának levonása után csupán 72 440 volt a jelentkezők száma.

Mivel a kitűzött cél a magyar kisebbség teljes felszámolása volt, tervet dolgoztak ki a Szlovákiában maradók megfélemlítésére, széttelepítésére, asszimilálására. Ennek első lépéseként magyar családokat deportáltak Csehországnak az elűzött németek után "üresen" maradt területeire. Az 1946. november 19-én kezdődött akció során a falvakat - többnyire éjjel - katonai egységekkel zárták körül. A település szlovák vezetői által kijelölt családoknak egy-két óra alatt össze kellett szedniük a legfontosabb útiholmijukat - minden egyéb tulajdonukat elkobozták, amiért máig sem adtak kártérítést -, s az összesen mintegy 44 000 személyt fűtetlen marhavagonokban szállították csehországi területekre munkavégzésre.

Reszlovakizálás
A magyar kisebbség legalább papíron való felszámolásának másik módszere az úgynevezett "reszlovakizálás", a "visszaszlovákosítás" volt. Az 1946. június 17-én kiadott rendelet értelmében a magyarokat választás elé állították: vagy kijelentik, hogy ők "valójában" szlovákok, akik a történelem során "elmagyarosodtak", s akkor visszakapják csehszlovák állampolgárságukat, vagy magyarnak vallják magukat, s akkor vállalniuk kell a vagyonelkobzást, a deportálást, a kitelepítést. A kényszer miatt reszlovakizáltak száma 327 000 fő volt, azonban több mint 200 000 ember még ilyen feltételek mellett sem volt hajlandó nemzetiségéről lemondani.

Főként közülük kerültek ki azok, akiket a csehszlovák hatóságok kényszerkitelepítésre jelöltek ki. Ez az akció 1947. április 12-én kezdődött meg, s összesen 74 000 embernek kellett megmaradt ingóságaival Magyarországra jönnie. Itt az áttelepülő szlovákok és a kitelepített svábok helyére költöztették őket. A magyarországi svábok kitelepítését éppen Csehszlovákia kezdeményezte annak érdekében, hogy "helyet csináljon" az onnan kitelepített magyaroknak. Az sem mellékes, hogy amíg Magyarországról önként és főképp a szegényebb szlovákok települtek át az ígéretek hatására, addig a szlovák hatóságok tudatosan próbálták vezetőiktől megfosztani a magyar kisebbséget. Tehát a kényszerkitelepítés elsősorban az értelmiségieket, a tanítókat, a papokat, valamint a vagyonosabb paraszti, illetve polgári réteget érintette.

Miután 1948-ban mindkét országban kommunista hatalomátvételre került sor, a harmadik világháborúra való készülődés lázában égő Szovjetuniónak nem volt érdeke, hogy csatlósai között továbbra is súlyos ellentétek álljanak fenn, ezért a kitelepítést leállították. Nem sokkal később, csaknem négyévi szünet után megnyitották az első magyar iskolákat, s a sztálinizmus keretei között a korábbiakhoz képest konszolidálódott a magyarság helyzete. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a szlovák nacionalisták ne próbálták volna továbbra is asszimilálni őket. A járásokat oly módon szervezték át, hogy lehetőleg sehol ne legyen magyar többség, az ipartelepítés egyik célja a kompakt magyarlakta területek megbontása volt, s az iskolák körzetesítése is értelemszerűen a kisebbségieket sújtotta elsősorban.

Ám az, hogy a kommunista diktatúra minden esetben egyközpontú hatalmi szervezetet hozott létre, legalább annyira gyengítette a szlovákokat is. A prágai hatalmi területeken elhelyezkedő dél-szlovákiai magyarság nagyon lassan, fokozatosan kiépíthette saját kulturális szervezeteit. Jelentősebb változásra csupán a Prágai Tavasz idején került sor. Ekkor ugyanis az "emberarcú szocializmus" jelszavával fellépő cseh reformerek az emberi és kisebbségi jogok szélesítésének programjával álltak elő. Ez viszont nagyobb mozgásteret biztosított a szlovák nemzeti erőknek is, amelyek - az állam megalakulása óta immár másodszor - úgy érezték, hogy túlzott mértékű a cseh befolyás az ország vezetésében. A demokratizálásnak egyrészt ortodox marxista, másrészt szlovák nacionalista ellenzékét képezték. El akarták érni az országrész minél nagyobb függetlenedését Prágától, s mivel a cseh főváros a demokratizálást jelentette, így ezzel csak a szlovák nacionalizmust állíthatták szembe.

Szlovák belügy?
Csakhogy egy ország vajmi ritkán létezik "szelektív nacionalizmus", így természetesen a magyarokkal szembeni gyűlölet bizalmatlanság is fellángolt. Azzal vádolták őket, hogy "asszimilálják" a szlovákságot Dél-Szlovákiában, miközben olyan jogokat követelnek iskoláztatás és egyéb területe, amelyeket Magyarország nem biztosít az ott élő szlovákoknak. Míg az állítás első felének képtelenségét nem kell túlságosan bizonygatni, addig a második fele sajnos igaz - bár korántsem abban a mértékben, ahogyan Szlovákiában ezt hangoztatják. Viszont egyetlen kisebbség sem tekinthető túsznak, amely csak bizonyos követelések teljesítése esetén kapja meg a lehetőséget emberi jogainak gyakorlásához. Sem itt, sem pedig ott.

A Varsói Szerződés csapatainak agressziója véget vetett a cseh demokratizálási törekvéseknek. Moszkva egy ultranacionalista szlovák vezetőgárdát állított az ország élére, melyet az a Gustav Husak vezetett, akinek a szlovák Belügyminisztériumban komoly szerepe volt a magyarok kitelepítésében. A husaki két évtized alatt Szlovákia "történelmi rekompenzációjaként" csaknem minden területen előnyben részesült Cseh- vagy Morvaországhoz képest. Kalandosnak minősíthető terveket szőttek arról, hogy az ország tudományos, kulturális, gazdasági és politikai súlypontját áttegyék ide, miközben fokozatosan felszámolják a magyar kisebbséget is. Ehhez újabb területi átszervezések, a magyar nyelvű pedagógusképzés és iskolahálózat fokozatos elsorvasztása, a magyarországi kapcsolatok akadályozása és nyílt politikai represszió révén kívántak eljutni.

Kapóra jött Husakéknak az is, hogy a magyarok elleni harcot a világ előtt nem mint nacionalista küzdelmet, hanem a reformer és az ortodox kommunizmus harcát tudták feltüntetni, így gyakran a saját jogaikért kiálló magyarokat tekintették nacionalistának. Jelentős volt e kép torzulásainak kiküszöbölésében a Duray Miklós által 1970 áprilisában megalakított Csehszlovákiai Kisebbség Jogvédő Bizottsága, amely eleinte dokumentumok közreadásával bizonyította a nacionalista elnyomás létét és mértékét, majd pedig azt, hogy a magyarok csupán a Helsinki Egyezmény által biztosított jogaikat követelik.

Az 1989. novemberi forradalmat követően Csehszlovákia ismét szabad országgá vált. Újra megerősödtek azonban a szlovák nacionalista, sőt újabban a szeparatista törekvések. Miközben a magyar csoportoknak, mozgalmaknak is lényegesen nagyobb mozgásterük lett, változás állt be az ország államjogi helyzetében. A konföderáció révén Szlovákia csaknem teljesen önálló állammá vált, s az össz-szövetségi kormány csak azokkal a kérdésekkel foglalkozhat, amelyeket a cseh, illetve a szlovák törvényhozók ráruháznak. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a magyar kisebbség kérdése a jövőben Szlovákia belügyének fog számítani, abba Prágának nem lesz beleszólása. S mivel a szlovák nacionalizmus komolyan megerősödött az elmúlt hónapokban, a magyar kisebbségnek komoly küzdelemre kell felkészülnie. Természetesen ennek a körülményei már lényegesen mások lesznek, mint a korábbi kommunista diktatúrák idején.

A két világháború közti csehszlovák történet azonban figyelmeztet arra, hogy egy többé-kevésbé demokratikus országban is érhetik súlyos sérelmek a kisebbségeket, s ennek olykor kiszámíthatatlanul tragikus következményei is lehetnek. Ezt csakis türelmes és odafigyelő magatartással kerülhetjük el.