Szerző: Klaniczay Gábor

A kora újkori európai perekben a boszorkányvád elsősorban olyan személyek ellen irányult, akiknek vádba fogását nem saját mágikus ártó tevékenységük, hanem a közvetlen környezetük róluk alkotott negatív értékítélete s a körülöttük kialakult konfliktus okozta. A boszorkányüldözések megértéséhez tehát legalább annyira fontos e társadalmi és lélektani mechanizmusok megértése, mint maguknak a – valóban színes és fantázia-megmozgató – boszorkányhiedelmeknek az elemzése. A kulcskérdés ebből a nézőpontból nem az, hogy pontosan mivel vádolják a „boszorkányokat”, hanem hogy ki és miért – és persze az, hogy e vádakat hogyan vizsgálja ki, mit fogad el bizonyítéknak a kor – egyházi és világi – elitje s az általuk irányított „igazságszolgáltatás”.

A világ számtalan kultúrájában ismert boszorkány alakja sokkal színesebb és összetettebb, mint a seprűn röpködő gonosz öregasszony népmesékből ismert figurája. Az észak-afrikai azandék boszorkányhiedelmeit vizsgáló neves brit antropológus, Edward Evans-Pritchard a boszorkányok két alapvető típusát különböztette meg, amit a sorcery és a witchcraft terminusokkal jellemzett (magyarul az előbbit ártó varázslatnak, az utóbbit pedig boszorkányságnak lehetne fordítani). Az egyik tanulható – a mágikus ártó eszközök, ráolvasások, rítusok tudománya –, a másik valamiféle öröklött, „veleszületett” természetfeletti képesség és egy gonosz, kártékony alkat párosulásán alapszik – művelői riasztó formában, pl. éjjel röpködő, állatformát öltő, vérszívó lényként pusztítanak. E megkülönböztetés mellett Evans Pritchard felhívta a figyelmet arra, hogy az ártó varázslat vagy boszorkányság feltételezése olyan világképbe illeszkedik, mely magyarázni tudja és kezelhetővé teszi az emberi élet balszerencséit, és azok fő okozóit a közvetlen közösségen belül élő ellenségekben leli fel. A balszerencse (betegség, baleset, halál, természeti csapás) boszorkányrontásként való értelmezése tehát azt a gyógymódot írja elő, hogy fel kell kutatni, ki és miért okozhatta a kárt – itt lépnek működésbe a bűnbakmechanizmus különböző formái. A fellelt boszorkány kényszerítésével ezután helyrehozzák, ami még helyrehozható vagy elpusztításával megbosszulják az általa okozott kárt, halált, s ez a szertartás egyúttal az egész közösség „megtisztítására”, az erkölcsi normák megerősítésére is szolgál.

Az antropológiai értelmezés a boszorkányok személyéről, természetfeletti tudományáról, mágikus ismérveiről kialakult hiedelmek vizsgálata mellett tehát a boszorkányvád kialakulásának körülményeire irányítja a figyelmet, ahol a boszorkányhiedelmekből leszűrt ismérvek, feltételezések és szorongások konkrét személyekhez és konfliktusokhoz kapcsolódnak. A történésznek meg kell vizsgálnia, milyen helyzetben, milyen okból, kik vádolják boszorkánysággal embertársaikat, és milyen hitelt adnak e vádaknak az adott közösségben, társadalomban vezető szerepet betöltő „elit” képviselői: a földesurak, a papok és a bírák. Ami pedig magukat a vádlottakat illeti, kiindulópontként célszerű háromféle „boszorkányt” megkülönböztetni:

1. Nehezen vonható kétségbe, hogy az ókorban, a középkorban és a kora újkorban valóban léteztek olyan személyek, akik hittek abban, hogy céljaikat vagy embertársaik elleni bosszújukat a „rontó mágia” technikájával tudják elérni, és erre kísérletet is tettek. A késő antikvitásból sok ezer ólomba vésett vagy papiruszra írt „átoktábla” maradt fenn, s a középkori és kora újkori mágikus kézikönyvek és e tevékenységhez kötődő tárgyak is tanúsítják ezeknek a praktikáknak a továbbélését, amelyeket a fentiekben „ártó varázslatnak” (sorcery) neveztünk. Nincs kizárva az sem, hogy léteztek olyan személyek, akik hittek saját kivételes – velük született – természetfeletti ártó képességükben (például „szemmel verésben”) és a boszorkánysággal (witchcraft) kapcsolatos álmaik, látomásélményeik is voltak. Annyi azonban előrebocsátható, hogy azok, akik abban a hitben éltek, hogy ők valóban tudnak így rontani, és erre kísérletet is tettek, a boszorkányperek vádlottjainak csupán a törpe kisebbségét képezték.

2. A „mágikus gyógyításnak” számos népi „szakértője” volt – ide tartozott a „nézők”, „látók”, „tudós pásztorok”, „javasasszonyok”, „füves emberek”, „gyógyítók” mellett a bábák tömege is, és hozzájuk kell sorolni olyan archaikus, a szibériai samanizmussal rokonítható, pozitív varázslófigurákat, mint a magyar táltos vagy a friuli benandante. A gyógyító-termékenységvarázsló mesterséget tanulni is lehetett, de a kor hiedelmei szerint náluk is fontos volt a kivételes természetfeletti képesség (burokban, foggal, fölös csonttal születtek, a tudományt felmenőiktől örökölték, beavató látomásban, betegségben szerezték tudományukat). A mágikus gyógyítás azonban ambivalens tudomány volt: a középkori és kora újkori népi hiedelmek egyik központi axiómája szerint aki ért a gyógyításhoz, az rontani is tud. A kora újkor elszaporodó boszorkányvádaskodása idején a népi gyógyítók szakmai konkurenciaharca és sajátos gyógyító módszere ahhoz vezetett, hogy a hozzájuk forduló páciensek gyógyítása során leggyakrabban a rivális gyógyítókat vádolták rontó boszorkánysággal. Amikor az „ellenvarázslat” hagyományos (és jobbára szimbolikus) akciója helyett e vádakat a boszorkányokat tömegesen megégető bíróságok akciója követte, mindez tragikus önpusztító mechanizmussá vált: a „boszorkányrontás” diagnózisával élő népi gyógyítók rendszeresen irtották egymást.

3. A boszorkányvád azonban nem csak azok ellen irányult, akik valóban foglalkoztak „mágikus praktikákkal” – valódi rontó szándékkal vagy éppenséggel egy feltételezett rontás elhárításán munkálkodva. A vádlottak túlnyomó többségéről ezt a tevékenységet alaptalanul feltételezték a vádlók. A boszorkányüldözés egyféle össztársadalmi pszichózis, egy paranoid gondolkodási mechanizmus, amelyben ki-ki a saját bajait, balszerencséit a közvetlen rokonai, szomszédai, társadalmi kapcsolatrendszere köréből kikerülő személy ellene folytatott „rontásaként” értelmezi, és azt gondolja, hogy a bajt csak a feltételezett rosszakaróval történő leszámolás orvosolhatja (vagy torolhatja meg). Ez a típus teszi ki a történelmi dokumentumokból ismert boszorkányvádak túlnyomó többségét. A bűnbakká tett vádlottakra nehezedő közösségi nyomás és az embertelen bírósági kényszer, mindenekelőtt a tortúra biztosította azt, hogy az ártatlanul bevádoltak maguk szolgáltassák a – kínvallatással kicsikart – bizonyítékot arra, hogy ők is a fenti első pontban leírt „mágikus bűnözők” sorába tartoznak, és valóban a kor boszorkánymitológiájából ismert eszközökkel próbálták – feltételezett – gonosz céljaikat elérni.