2017. december 15.

Királynék bűnbak szerepben a középkori Magyarországon

Szerző: Bak János (Fordította: Banyó Péter)

A középkori magyar királynéknak volt egy nagyon sajátságos „funkciójuk”, mégpedig az, hogy rossz kormányzás vagy nehéz idők esetén bűnbakká válhattak. Ez a „funkció” két királynénk életébe került, egy harmadiknak pedig – halála után – „erkölcsi meggyilkolásához” vezetett. Alábbi írásunk azokat a különös jellemzőket kísérli meg feltárni, amelyek alkalmassá tették a királynékat erre a „szerepre”, azon a közhelyszerű (középkori) zsidó-keresztény előítéleten felül, amely a nőket általában – mint Éva utódait – a Gonosz képviselőinek tekintette.

Az időrend szerinti első példa csak részben tartozik a témánkhoz, mivel ez esetben a fejedelemasszonyt csak implikációk alapján kiáltják ki bűnösnek, olyan dolgokért, amelyeket a krónikaíró ítél el (és nem az alattvalók). Arra a negatív képre gondolok, amelyet Merseburgi Thietmar festett Saroltról, Géza nagyfejedelem feleségéről, Szent István anyjáról. Gyakran idézik a színes beszámolót, amely úgy írja le Beleknegit (Sarolt szláv neve), mint aki erősen ivott, vitéz módjára lovagolt, sőt egyszer megölt egy embert. Férjéről, Gézáról pedig azt írja Thietmar, hogy az igaz hithez való ragaszkodásában gyenge volt, és állítólag egyszer kijelentette: elég gazdag ahhoz, hogy egyszerre hódoljon a pogány és a keresztény isteneknek. Kimondott kapcsolat nincs a Saroltról rajzolt negatív kép és férjének távolról sem tökéletes kereszténysége közt, ám túlságosan jól ismert a kegyes és vallásos, férjét megtérítő vagy a hitben megerősítő királyné figurája ahhoz, hogy ne arra gondoljunk, a leírást az előbbi tükörképének, afféle rossz példának szánták, amelyet a királyi feleségeknek nem szabad követniük.

Gizella
A legérdekesebb eset talán Sarolt menyéé, Bajor Gizelláé, Szent Istvánnak, az ország első keresztény királyának feleségéé. Közel egykorú forrásaink csak keveset mondanak róla, és amit cselekedeteiről hallunk, az a térítő férjüket segítő keresztény királynék „tipikus” tevékenysége. Létezik néhány forrás alamizsnálkodásáról és kegyes adományairól, sőt egy kézzelfogható emlék is fennmaradt: amit ma a magyar királyok koronázási palástjaként ismerünk, eredetileg egy miseruha volt, amelyet Gizella adományozott a székesfehérvári káptalannak, rajta a saját és férje arcmásával. Valószínűleg a királyné kíséretének tagjai, sőt talán ő maga és udvarhölgyei hímezték. Férjének korai, a 11. század végén írott szentéletrajzai is a hagyományos keresztény királyné képét vetítik elénk. A magyar krónikában viszont, amely csak 14. századi kompilációkban maradt ránk, de egyes részei bizonyítottan a 11–12. századra mennek vissza, Gizella teljesen más fényben tűnik fel.

A krónikás elmondja, hogy fia, Imre herceg halála után István király vigasztalhatatlan volt. Lábát fájdalom kínozta, testi ereje pedig hanyatlott. Ezért követet küldött Nyitrára, ahol unokaöccsét(?), Vazult ifjúkori kicsapongásáért fogva tartották, hogy őt tegye meg utódjának. A királyné ezeket meghallván – a történet szerint – egy Buda nevű gonosz ember tanácsára elküldte ennek fiát, Sebust Nyitrára. Sebus megvakította Vazult, fülébe forró ólmot öntött, majd Csehországba menekült. Amikor a király küldötte megérkezett és meglátta a szerencsétlen embert, István királyhoz vitte, aki sűrű könnyekben tört ki (in nimias lacrimas erupit), de képtelen volt megbüntetni a gonosztevőt. Mindazonáltal figyelmeztette „Szár László fiait”, Andrást, Bélát és Leventét (akiknek Vazulhoz fűződő rokonsága vitatott), hogy meneküljenek külföldre. A királynét István halála után említik újra, amint – cinkosával, Budával együtt – „bátyját, a német vagy inkább velencei Pétert” teszi királlyá, hogy aztán kénye-kedve szerint tölthesse be akaratát, és Magyarországot német uralom alá vethesse.

Viszonylag egyszerűen megállapíthatóak azok az okok, amelyek ehhez az értelmezéshez vezettek, és ezáltal Gizellát post factum bűnbakká tették. Feltételezve, hogy a szövegrészek, amelyek befeketítik Gizellát, a 11. század végéről származnak – amit általában a krónika kiadói és kutatói is valószínűsítenek –, akkor abban a korszakban íródtak, amikor Magyarország uralkodói az említett András és Béla, illetve fiaik, tehát Szent István rokonának, a rejtélyes Szár Lászlónak vagy magának Vazulnak a leszármazói voltak. Ebben az időben viszont Istvánnak, a keresztény királyság megalapítójának szentként való tisztelete már meglehetősen erős volt, 1083-ban korán elhalt fiát, Imrét felvették a szentek jegyzékébe. Szent István spirituális és politikai tekintélye részévé vált a dinasztia legitimációjának, tehát a szörnyű tett elkövetése az éppen uralkodó királyok ősével szemben nem illett bele a szentségéről alkotott képbe. (A megvakítás, mint a nem kívánt rokon kizárása az öröklésből, különösen tisztázatlan örökösödési rend esetén, elterjedt módszer volt, főként Bizáncban, és egy századdal Vazul után ismét hírt kapunk használatáról. A forró ólom említése viszont későbbi fejleménynek tűnik, az egykorú Altaichi Évkönyvek írója egyáltalán nem tud róla.)

A Német-római Birodalommal szembeni konfliktusok (oda menekült Salamon, I. András fia, akivel szemben – úgy tűnik – a magyar urak unokatestvérét, Szent Lászlót támogatták) ugyanezekben az évtizedekben erősítették fel a németellenes – vagy általában idegenellenes – hangulatot. Mi sem tűnhetett tehát logikusabbnak, mint a királynéra, egy „német” és „cselszövő nőszemélyre” hárítani a felelősséget a gonosztettért. Nem ok nélkül történt, hogy kárhoztatták a népszerűtlen, velencei származású Orseolo Péter támogatásáért – aki valójában István király unokaöccse volt, Gizellának pedig csak távoli rokona –, hiszen Gizella helyénvalónak találta néhai férje végakaratát teljesíteni. A rágalom ragadósnak bizonyult. Alberic de Troisfontaines például évszázadokkal később úgy tudósít Gizelláról, hogy – ut dicunt – „sok gonosz dolgot követett el az országban”, és kijelenti: szent férje halála után jogosan ölték meg.

Eufémia és Ilona
Tartva az időrendet, meg kell említeni Kijevi Eufémia, Vlagyimir Monomah fejedelem lányának szomorú sorsát, aki Kálmán király második felesége volt. Az igen hiányos közlés róla mindössze annyi, hogy egy vagy két évvel a házasságkötés után a királynét házasságtöréssel vádolták és hazaküldték – terhesen. Egy kijevi kolostorban halt meg huszonhárom évvel később. (Fia, Borisz, akit törvénytelen gyermeknek nyilvánítottak, évtizedekig problémákat okozott, mivel igényt formált a trónra.) A dolog valódi háttere nem ismeretes, így nehéz eldönteni, vajon belőle is bűnbakot csináltak-e valamiféle balszerencse miatt.

Szintén a 12. században történt, hogy egy erőskezű királyné – szemben néhány utódjával – „megúszta”. Ilona királyné, II. (Vak) Béla király – akit gyermekkorában apjával együtt vakított meg nagybátyja, hogy kizárja a trónöröklésből – szerb felesége, tehetséges bátyjával, Belos bánnal karöltve, nemcsak sikeresen irányította az országot férjével és férjének, hanem főszerepet játszott a véres bosszúban, amelyet azokon az urakon vettek, akikről feltételezték, hogy belekeveredtek Béla megvakításába. A kortársak – csakúgy, mint a nemzeti emlékezet – láthatólag elfogadták a nagyjából hatvannyolc főúr Ilona királyné által kitervelt kivégzését az 1131-es (vagy 1132-es) aradi gyűlésen. Vagy, hogy cinikusabban fogalmazzunk, senki nem maradt életben, aki rossz hírét kelthette volna.

Gertrúd
Meráni Gertrúd, II. András felesége meggyilkolásának rekonstruálása egyrészt elég egyszerű, másrészt meglehetősen bonyolult. 1213. szeptember 28-án gyilkolták meg egy főúri összeesküvés során, miután már tíz éve Magyarország királynéja volt. Az összeesküvők indokai elég homályosak, s a későbbi nemzeti történetírás és romantikus idegengyűlölet fényében túl is magyarázták őket. Hazai és külföldi krónikákból, a király és a királyné hívei számára kiadott adománylevelekből, valamint IV. Bélának (Gertrúd fia) húsz évvel későbbi trónra lépése után az összeesküvőkkel szembeni megtorló intézkedéseiből kaphatunk némi képet az eseményekről. Egy főúri csoport, amelynek egyes források szerint az ország legfőbb méltóságát, a nádori címet viselő Bánk is tagja volt, felingerelve attól, hogy a királyné „német” rokonainak kedvez – Andechs-i Berthold például kalocsai érsek lett –, rátört Gertrúd szállására, mialatt férje külföldön háborúzott, s a királynőt kegyetlenül meggyilkolta.

Tipikus palotaforradalom volt az ország legfőbb méltóságviselői részéről, akik mellőzve érezték magukat a király és a királyné kegyeltjei miatt. A század végére azonban a történet alaposan kiszíneződött. A krónikaírók tudni vélték, hogy Bánk – akinek valódi szerepe a lázadásban meglehetősen kétséges, hiszen jóval a történtek után is szerepelt a neve a méltóságviselők sorában – indítéka az volt, hogy „bosszút álljon felesége megbecstelenítése miatt”. A magyar krónikák mindkét verziója – amelyeket mai formájukban a következő században állítottak össze – megemlíti ezt az okot. A főúr feleségének elcsábítójaként a királyné „jövevény öccsét” nevezik meg. Heinrich von Mügeln, a 14. század közepén élt bajor történeti költő, akinek műve valószínűleg felhasznált mára elveszett szövegeket is, azt írja, hogy a királyné „az egyik főúr feleségét […] öccsének, Bambergi Bertholdnak adta, hogy az megbecstelenítse. Amikor a főúr ezt meghallotta, agyonütötte a királynét”. Az eset több kérdést is felvet. Először is, világosan ismétli a Gizella-történet xenofób nézőpontját. A királynék általában idegenek voltak, tulajdonképpen szinte definíciószerűen. Amellett hogy politikai és diplomáciai igény mutatkozott a dinasztikus házasságokra, gyakran nyílt rosszallás is kísérte, ha a király a saját országából vett magának feleséget, egy „alattvaló” személyében. Egy ilyen házasság természetesen azt a veszélyt is magában hordozta, hogy a főúr családja túlzottan közel kerül a trónhoz. Ennek elkerülése végett a középkori Európa legtöbb uralkodója külföldről házasodott, Kelet-Európában pedig ezt akár szabálynak is nevezhetnénk. Az „idegeneket” azzal vádolni, hogy megsértik az ország érdekeit, legalább olyan régi keletű volt, ha nem régebbi, mint maguk a többé-kevésbé „nemzeti” monarchiák. Így tehát a királynék, még nemük kifejezett hangsúlyozása nélkül is – mint erőteljesen szem előtt levő és nagy hatalmú „idegenek” –, logikus kiválasztottak voltak a bűnbak szerepére.

A csábítástoposz anekdotikus részlete két további szempontot vet fel. Az egyik az a középkorászok előtt jól ismert vélekedés, miszerint a nők engednek a csábításnak, ha nincsenek szoros felügyelet alatt, a férfiak pedig mindig elcsábítják (vagy megerőszakolják?) a nőket, ha nem gátolják meg ebben őket. A másik szempont az, amit én „kulturális szakadéknak” neveznék. Bár a részletekről keveset tudunk, feltételezhető, hogy András és Gertrúd magyar–bajor, legalábbis egy fokig „nyugatias” királyi udvara olyan miliő volt, amely igen távol esett még a gazdag vagy hatalmas magyar nemesi családok meglehetősen egyszerű életvitelétől is. Ebben az időszakban az európai nemesség a keresztes hadjáratok és hasonló közös vállalkozások révén történt „nemzetköziesedése” még alig érte el Magyarországot. A lovagi életmód első csírái Magyarországon, szoros összefüggésben a katonai szervezet és technika megváltozásával, II. András uralkodása alatt jelentek meg, akinek udvarában (aula) említenek mileseket és nemeseket, akik együtt nőttek fel, utalva az „udvaroncok” udvari neveltetésének kezdeteire. A kulturális különbség a rosszul fűtött, durva, fából épült udvarházak és várak, valamint a királyi udvar között igen jelentős lehetett. Az ottani „dekadens” és „bűnös” életmóddal szembeni gyanakvás és ellenszenv könnyedén jutott el vidékre, s útközben csak felerősödött. Végül pedig – fenntartva minden tiszteletünket Bánk feleségének tisztessége iránt – az sem elképzelhetetlen, megint csak a „kulturális különbség” összefüggésében, hogy egy külföldről jött lovag vagy klerikus, aki járatos volt a világi dolgokban, s jól bánt a hízelgő szavakkal, könnyen elnyerhette egy kissé naiv hölgy kegyeit. (A lány királyné kísérete általi elcsábításának toposza egy évszázaddal később a Záh-eset kapcsán ismét felbukkant, ezúttal is nélkülözve minden tényleges bizonyítékot.)

Erzsébetek
A következő évtizedeket a szent hercegnők jellemezték Magyarországon és a környező országokban: Árpádházi Szent Erzsébet, Szent Margit, Sziléziai Szent Hedvig stb., akikről Klaniczay Gábor és André Vauchez írt kimerítően. Belőlük természetesen nem csináltak bűnbakot kortársaik, ám egy másik értelemben ők is „magukra vették a világ bűneit”. Így bizonyos módon azt a szerepet játszották, amit a bibliai bűnbak pozitív szerepének lehetne nevezni. Szent Margit kimondottan úgy beszélt áldozatos életéről, mint annak a békének az áráról, amelyet apja és bátyja között ő segített fenntartani. Mindazonáltal az ő beillesztésük történetünkbe már valószínűleg szétfeszítené a fogalom kereteit.

Egyes bizonyítékok arra utalnak, hogy a Károly Róbert és családja elleni 1330-as sikertelen gyilkossági kísérlethez, melyet csupán az őrök ébersége akadályozott meg, a királynénak, Piast Erzsébetnek is volt valami köze (ő szenvedte a legsúlyosabb sérülést: négy ujját vesztette el a támadáskor). Egyes forrásaink szerint a merénylő, egy bizonyos Záh Felicián, azzal vádolta meg Erzsébetet, hogy segédkezett testvérének, Kázmér hercegnek (a későbbi Nagy Kázmér lengyel királynak) Felicián lányának, Klárának elcsábításában; ám ez az állítólagos indíték túlságosan hasonlít Bánk Melinda 13. századi történetéhez, így nehéz fenntartások nélkül elfogadni. Mindazonáltal a krónikások megörökítették Klára rettenetes büntetését, akit kiűztek az udvarból, és arra kényszerítették, hogy borzalmasan megcsonkított arcával, félholtan lovagoljon városról városra, azt kiáltozva: „Így lakoljon, aki hűtlen a királyhoz!” Ez bizonyítja, hogy valóban udvarhölgy volt, és az igazságnak ez a szelete adhatott szárnyakat a történet többi részének.

Kotromanics Erzsébetnek, I. Lajos özvegyének tragikus halála is jól példázza mondandónkat. Minthogy a 14. század végi feljegyzések már valamelyest több jellemzést engednek meg, megkísérelhetjük felvázolni személyiségét és cselekedeteit. Boszniai hercegnőként, aki olyan régióban született, ahol erős nők gyakran játszottak fontos szerepet a politikában, valószínűleg sokat szenvedhetett a hatalomnélküliség hosszú éveiben, melyeket anyósa (az ujjait vesztett úrnő) mellett töltött, akinek beleszólása a magyar–lengyel politikába meghatározó volt egészen az 1380-ban bekövetkezett halálát megelőző évekig. Nem sokkal ezután az ifjabb Erzsébet megözvegyült, maga mellett két lányával, Máriával és Hedvig/Jadvigával, akiknek Magyarország és Lengyelország trónját ígérték, jóllehet a női uralkodóval szembeni ellenérzések mindkét országban erőteljesek voltak. A lengyel örökösödés kérdése hamar megoldódott, miután Krakkóban megválasztották Hedvig/Jadvigát, aki feleségül ment a pogány litván nagyfejedelemhez, Jagellóhoz (Jogaila), aki – a régi recept szerint – felesége kérésére megkeresztelkedett. Hedvig fiatalon halt meg (1399), férje azonban Lengyelország második nagy uralkodócsaládjának alapítója lett.

Lajos halála után Magyarországon a régensség automatikusan Erzsébetre szállt, aki láthatólag régóta várt erre a lehetőségre. Voltak saját követői, legfőképpen a Garai főúri család tagjai, ám akadtak egyéb főúri csoportosulások is, és mindegyiknek megvolt a saját forgatókönyve és saját kiszemeltje a trónöröklésre. Sokan támogatták Mária trónigényét, miközben megpróbálták férjválasztását befolyásolni: egyesek a szomszédos Csehországból akartak férjet (Luxemburgi Zsigmondot), míg mások – köztük Erzsébet királynő – vissza kívántak térni a francia Anjou-kapcsolatokhoz. Végül egy nagy hatalmú, főleg délvidéki urakból álló csoport le akarta tenni Máriát, és helyére Durazzói Károlyt emelni, aki a néhai Lajos király rokona volt, ráadásul Anjou, a család nápoly–szicíliai ágából, és néhány évvel korábban Horvátország és Szlavónia alkirálya. Erzsébet megpróbálta kijátszani egymással szemben a különféle bárói klikkeket és a kérőket, hatalomba emelve, majd ejtve egyik vagy másik arisztokrata pártot, ahogy a középkori uralkodók oly gyakran tették, de nem volt képes megakadályozni a felfordulást és vérontást.

Annak ellenére, hogy Mária házasságra lépett Luxemburgi Zsigmonddal, a bárói csoportok küzdelmei egyre mélyebb anarchiához vezettek, emlékeztetve a két generációval korábbi helyzetre, amikor csak a két Anjou-uralkodó erős keze volt képes megfékezni a zűrzavart. Ezúttal Erzsébet kormányzásának „részrehajlása” és a fiatal Mária „alkalmatlansága” volt a vád. Az úgynevezett nápolyi pártnak sikerült Durazzói Károlyt Budára csábítania, ahol a királynőket lemondásra kényszerítették. Károlyt 1386 utolsó napjaiban megkoronázták, ám nem egészen két hónappal a koronázás után Erzsébet emberei lekaszabolták.

A lázadás ekkor még szélesebb körűvé vált. Ennek ellenére Erzsébet, úgy gondolván, hogy királyi méltósága lecsillapítja majd az ellenzéket, Zágrábba indult. Útközben azonban rajtuk ütöttek, s bátran harcoló kíséretüket – élén az öreg Garai nádorral – az utolsó emberig levágták, a két nő pedig ellenségeik kezébe került. Erzsébet állítólag minden felelősséget magára vett a pártharcokért, és könyörgött lánya életéért. Bebörtönözték őket egy adriai erődítménybe, ahol Erzsébetet – aki még mindig csak negyvenes évei közepén járt – lánya szeme láttára fojtották meg, amikor fogvatartói rájöttek, hogy terveket csempészett ki a velenceieknek kiszabadításukra. Luxemburgi Zsigmond, miután sikerült feleségét, Mária királynét kiszabadítania, az ellenzéket fortélyosan megadásra késztette, végül kivégeztette néhány vezetőjüket, és egészen 1437-ig Magyarország királyaként (1410–37 között pedig német-római császárként is) uralkodott. Mária 1395-ben terhessége alatt meghalt, így sohasem gyakorolta a hatalmat.

Cillei Borbála és Nápolyi Beatrix
Habár Kotromanics Erzsébet drámai története az utolsó volt a maga nemében, és egészen Mária Teréziáig nem uralkodott többé királynő Magyarországon, az államra veszélyt jelentő királyné toposza nem veszett ki a politikai eszköztárból. Zsigmond király második feleségét, Cillei Borbálát, aki rendkívül gazdag lett azáltal, hogy pénzt kölcsönzött a csaknem mindig pénzzavarban lévő királynak, és ezért várakat kapott zálogba, a magyar urak mindig a király-császár rossz szellemének tekintették. Igaz, a király külföldi tanácsosait is gyakran vádolták, bár közülük nem egy lényegesen hozzájárult az ország sikeres igazgatásához és védelméhez. Ám Borbálát, aki csak egy lánygyermek anyja volt, ami jelentősen gyengítette pozícióit, végül már annyira veszélyesnek tartották, különösen lánya és veje (egy újabb Erzsébet és Habsburg Albert) örökösödésére nézve, hogy férje életének utolsó heteiben fogva tartották, és csak Zsigmond halála után engedték szabadon. Miután a trónöröklés elég kielégítően biztosítottnak látszott a bárók számára, egyszerűen eltörölték Borbála teljesen jogos pénzügyi követeléseinek jó részét. Csehországban, ahol élete hátralevő részét töltötte (1451-ig), megvádolták – nem minden alap nélkül –, hogy a lengyel Jagellók igényeit támogatja, akik a huszita főurak jelöltjei voltak.

Nápolyi Beatrixhoz, Mátyás király feleségéhez bizonyos szempontból hasonlóan viszonyultak: őt is azzal gyanúsították 1490-ben, hogy megakadályozza a trónöröklést. Jó oka lehetett, hogy ellenezze Mátyás törvénytelen fiának trónra kerülését, és joggal számíthatott valamilyen szerepre a kormányzásban. Korábban pedig Mátyás erőskezű kormányzatának ellenzői a királynét is okolták az udvar fényűzése és költekezése miatt. Bonfini, az udvari történész részletesen leírja Beatrix „civilizáló” ténykedését: a formális királyi szertartások fontosságának hangsúlyozását, a latin konyha bevezetését, a külföldi művészek és tudósok támogatását.

„A műveltség és az élvezet iránt érzéketlen magyarok viszont – folytatja Bonfini – mindezt ferde szemmel nézték, kárhoztatták a féktelen költekezést, nap mint nap szidták a királyi felséget […] amiért odahagyta az ősi és szigorú erkölcsöket.” A vádak olyan kijelentéseket is tartalmaztak, hogy „az idegenek nemcsak az aranyat rabolják el, hanem az uralkodó puhánysága folytán idestova az egész országot is”.

Az efféle morgolódás persze enyhébb, mint a külföldi királynék elleni erőszakos támadások, de ugyanaz a toposz rejtőzik mögötte.

Habsburg Mária
Végül az ország utolsó középkori királynéja, Habsburg Mária is csatlakozhat elődei társaságához, amennyiben kora „nemzeti pártja” soha nem szűnt meg udvari intrikákkal (majd később a protestantizmus titkos támogatásával is) vádolni őt, valamint azzal, hogy a délnémet kapitalista Fuggereknek és magyar szövetségeseiknek, a Thurzóknak kedvez – jóllehet, amennyire a forrásokból kiolvasható, ennek éppen az ellenkezője igaz. Mária és tanácsosai tapasztaltak voltak a királyi pénzügyekben, és mindent megpróbáltak, hogy jó üzletet kössenek a bánya-bank konzorciummal, amihez a magyar mágnások egyáltalán nem értettek, ezért egyszerűen – hogy mai szóhasználattal éljünk – „nemzetközi plutokrata összeesküvésnek” tekintették az egészet.

A királyné kevés sikerrel járt. Az ország erőforrásai túlságosan gyengék voltak a védelem céljaira, a pénz leértékelését nem lehetett megállítani, a bányák „privatizációjának” leállítása további visszaesést eredményezett és így tovább. De még mielőtt az események ismét erőszakhoz vezethettek volna, az 1520-as években Mária és férje ideje lejárt. Lajos a mohácsi vesztett csata után a törökök elől menekülve életét vesztette, a királyné pedig elhagyta Magyarországot, s a Habsburg-abszolutizmus népszerűtlen képviselője lett Németalföldön, ám immár saját jogán.

Biztos vagyok benne, hogy ha a magyar középkorra vonatkozó forrásanyag gazdagabb lenne, többet tudnánk a királynékkal és hercegnőkkel szembeni vádakról és erőszakról.

Idegen királynék, idegen szokások
De mit is mondanak ezek a rövid, részben anekdotikus részletek? A királynék különösen alkalmasak tűntek arra, hogy a gonoszra való felbujtóknak tekintsék őket, nemcsak nemük miatt, hanem azért is, mert általában idegenek, sőt mi több, a legmagasabb rangú idegenek voltak az országban. Ha elégedetlenség mutatkozott a kormányzattal szemben, általában nem a királyt kárhoztatták, hanem a „gonosz tanácsadókat”, és a királynékat mindenki másnál befolyásosabbnak tekintették az uralkodóra. Emellett azok a királynék, akik nem elégedtek meg azzal, hogy kegyesen közbenjárjanak és jótékonyan alamizsnálkodjanak férjük árnyékában, azaz áthágták szerepük határait, különösen ki voltak téve a hatalommal való visszaélés vádjának. A Gertrúd vagy Kotromanics Erzsébet ellen felhozott legtöbb – ha nem az összes – vád, amely zsarnokságukra, nepotizmusukra és férjükre gyakorolt rossz hatásukra vonatkozott, ennek a „szerepbitorlásnak” tudható be. Nem tűnnek rosszabbnak, sem jobbnak férfi kortársaiknál, de erős és aktív nőként magukra vonták ellenségeik haragját. Ha követték volna az észrevehetetlen, jótékony, vallásos házastárs elvárt modelljét, elkerülhették volna tragikus sorsukat.

Amit szintén láthattunk, még ha csak töredékes megjegyzések formájában is, az, hogy Magyarországon (és nyilván máshol is) a királynéknak még a „pozitív” funkcióját, „civilizáló” szerepét is az ellentétére lehetett fordítani. Nyilvánvaló példája ennek az az ellenszenv, amely Nápolyi Beatrix „új divatú ízlésével” szemben megnyilvánult, de – tágabb értelemben – ide sorolhatóak az udvari „szexuális zaklatással” kapcsolatos inkább költői, mint történeti vádak is. A vidéki nemesség ellenszenve az udvarral szemben megint csak közös vonás mindenütt a középkori (és későbbi) Európában. Az (idegen) királynék megvádolása az „idegen szokások” miatt a származásukból és női mivoltukból fakadó következményeket kapcsolta össze.

Mindent összevetve, királynénak lenni – akkor és ott – nem volt éppen irigylésre méltó feladat.