2017. október 23.

Koalíciós közjáték, 1945–1948

Szerző: Litván György

Az 1945-ös történelmi fordulat és újrakezdés, valamint az ezt követő, mintegy háromévnyi koalíciós időszak megítélése körül már jó ideje zavar mutatkozik. Az évtizedeken át kötelezően erőltetett és az ünnepléssel kiüresített „felszabadulás” ellenhatásaként 1989 után olyan törekvések jelentkeztek, amelyek egyszerűen törölni akarták 1945-öt a magyar történelem jelentős fordulópontjai sorából, azt hangsúlyozva, hogy az egyik megszállást csupán egy másik váltotta fel. E két véglettel szemben a történeti valóság árnyalt és kiegyensúlyozott bemutatást igényel.

Mindmáig nem született meg a hozzáférhetővé vált teljes forrásanyagon alapuló, tárgyilagos és olvasmányos feldolgozás, amely történelmünknek ezt az ígéretes és színes, tragikus végződése ellenére is korszaknyitó időszakát a maga jelentőségéhez méltóan tárná fel és örökítené meg a fiatalabb nemzedékek számára.

A magam részéről bevezetőül minden részletezés nélkül szeretném leszögezni véleményemet két alapvető vitakérdésben. Elsősorban abban, hogy a régi Magyarország s az azt megtestesítő Horthy-rendszer 1944-ben nemcsak katonai, hanem totális, történelmi vereséget szenvedett, és a demokratikus újrakezdés szükségszerű volt. Másodsorban, hogy a demokrácia vagy pártdiktatúra kérdése 1945-ben még nem dőlt el, a koalíciós időszaknak és küzdelemnek volt tétje. Vázlatos áttekintésemben mindenekelőtt abból a szempontból kísérlem meg a koalíciós időszak újragondolását, hogy miként érvényesültek és keveredtek a múlttal való szakítás, valamint a folytonosság elemei a politikai pártok, csoportok szemléletében és tevékenységében.

1944. december 2-án Szegeden a Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontban állt össze az az öt párt, amely az új magyar demokrácia első évében gyakorlatilag monopolizálni tudta a politikai életet: a Magyar Kommunista Párt, a Szociáldemokrata Párt, a Független Kisgazdapárt, a Nemzeti Parasztpárt és a Polgári Demokrata Párt. Együttesük sajátos módon egyesítette a múlttal való szakítás és a folytonosság tendenciáit. Amikor ezeket ismertetve és elemezve sorra veszem a pártokat, nem a nagyság vagy a tömegbefolyás sorrendjében, hanem életkoruk sorrendjében tárgyalom őket.

A Szociáldemokrata Párt
Az MNFF pártjai közül a legrégebbi kétségkívül a szociáldemokrácia (SZDP) volt, amely pártként 1890 óta létezett Magyarországon, a 20. század elejétől, különösen 1905-től kezdve pedig az ország egyik jelentős politikai tényezőjének számított. Negyven éven át az igazán polgári rétegeket és igazán polgári pártokat erősen nélkülöző országban a Szociáldemokrata Párt volt a demokrácia legfőbb ereje. Ugyanakkor alkalmazkodnia is kellett a mindenkori reális adottságokhoz. Miután részt vállalt az 1919-es tanácsköztársasági kísérletben, annak bukása után kénytelen volt mérsékeltebb politikát és stílust alkalmazni, s mereven elhatárolni magát a kommunista mozgalomtól és minden forradalmi irányzattól. Csak a második világháború éveiben kezdődött ismét balratolódás a párt politikájában, s ez folytatódott felerősödve a háború után, amikor megjelent a színen – veszedelmes versenytársként – mint új, dinamikus politikai erő, a Vörös Hadsereg által is támogatott, legális kommunista párt.

Az SZDP azonban az első perctől fogva hátránnyal indult ebben az eleve reménytelen versenyfutásban. A keleti országrészben, ahol a politikai élet újraindult, a párt viszonylag gyengén állt, alig volt jelen. Vezetői részben a fővárosban, részben még a mauthauseni koncentrációs táborban tartózkodtak. Hátrányt jelentett a vezetés hamarosan jelentkező politikai megosztottsága is: a meggyengült jobbszárny (Peyer Károly), a centrum (Kéthly Anna, Bán Antal) és a kommunisták által támogatott vagy egyenesen instruált balszárny (Marosán-csoport s részben Szakasits Árpád) között igen élesek voltak az ellentétek, ráadásul eszmeileg sem mutatkozott igazi kohéziós elem. A párt ideológiája egyfajta elavult marxizmuson alapult, s kevéssé volt alkalmas arra, hogy szélesebb rétegek körében népszerűvé tegye a szociáldemokráciát.

Mindamellett a szervezett munkások többsége kitartott az SZDP mellett. 1945 áprilisában a pártnak Budapesten 50 000 tagja volt. Decemberben – országosan – már 350 000 vagy 400 000, s számíthatott a nagy szakszervezetek egy részének támogatására is.

Az SZDP Magyarország gazdasági és politikai, társadalmi és szellemi újjáépítésének munkaterve címmel dolgozta ki és tette közzé 1945-ös cselekvési programját. „Ma a demokráciáért, holnap a szocializmusért!” – így hangzott egyik választási jelszava, amely zavart, gyanút és bosszúságot keltett mind a kommunisták körében, mind a konzervatív jobboldalon.

Bizonyos ideológiai tekintetben – elsősorban nemzeti vonatkozásban – az SZDP valóban „az ország legbaloldalibb pártja” volt, amint ezt Szakasits Árpád hangoztatta. Ez a párt harcolt a legeltökéltebben a magyar nacionalizmus ellen, amelyet itt-ott még az MKP is támogatott. A szociáldemokraták követelték és kezdeményezték nemcsak az előző magyar államhatalom, hanem a magyar társadalom és értelmiség – erkölcsi értelemben vett – háborús felelősségének vizsgálatát s őszinte feltárását is. Ezért aztán a szociáldemokrata ideológusok, politikusok és publicisták sorozatos, éles vitákba keveredtek a parasztpártok nacionalistáival – és időnként a kommunistákkal is –, akik elsősorban a németek felelősségét hangsúlyozták, s tagadták vagy kisebbítették a háborús veszteségekért, továbbá a magyar zsidók tömeges elpusztításáért viselt magyar felelősséget.

Végeredményben megállapíthatjuk, hogy az SZDP teljes mértékben vállalta a folytonosságot saját múltjával, ugyanakkor teljes szakítást követelt a háború előtti Magyarország szellemével, intézményeivel és hagyományaival.

A Magyar Kommunista Párt
Ettől a magatartástól gyökeresen különbözött a Magyar Kommunista Párté, amely a maga negyedszázados múltját feledtetni próbálta, az ország közelmúltját egészében elvetette, viszont a nagy történelmi hagyományokat nemhogy vállalni, de kisajátítani igyekezett.

A Kommunista Párt múltjában ugyanis ott sötétlett az „eredendő bűn”: az elvetélt kísérlet, a rossz emlékű 1919-es magyar kommün, utána pedig a kudarcot kudarcra halmozó, 25 éves illegalitás, az üldöztetésnél is keserűbb elszigeteltség korszaka. A Szovjetunió katonai győzelme és a Horthy-rendszer összeomlása hirtelen új helyzetbe hozta a kommunistákat, akik a felszabadulás első pillanatától – szerves fejlődés nélkül, de annál tudatosabb előkészületekkel – a pártok közül a legfelkészültebben fogtak az újrakezdés feladataihoz. A szovjet hatalom és hadsereg közvetlen támogatásán túl az is segítségükre volt, hogy ők ismerhették és alkalmazhatták a legjobban Sztálin céljait és taktikáját.

A magyar kommunista vezetők messze legbefolyásosabb csoportja Moszkvából tért haza, miután a szovjet nómenklatúra részeként rettegve tanulta meg a vasfegyelmet. 1944 szeptemberében olyan marsrutát kapott, hogy itthon nem szabad a hatalom megragadására törekednie, a proletárdiktatúráról pedig nemhogy beszélni, még gondolkodni sem szabad. A kommunisták ne forradalmárként, hanem antifasiszta demokratákként, minden hazafias erő megértő szövetséges társaként merüljenek fel az illegalitásból és az emigrációból. Moszkvából arra kötelezték őket, hogy olyan ideiglenes kormányban vegyenek részt, amelynek elnöke és több tagja a horthysta tábornoki és politikusi karból került ki, mert akkor ez volt összhangban a szövetséges nagyhatalmak egyezményeivel és politikájával. A magyar kommunisták tehát elfogadták a kontinuitás elvét, amikor együttműködtek korábbi – és későbbi – ellenségeikkel. E tekintetben jóval rugalmasabbnak mutatkoztak a szociáldemokratáknál.

A politikai előnyök mellett a kommunisták azzal a helyzeti előnnyel is rendelkeztek, hogy már 1944 őszén, a szovjet csapatokkal egy időben megjelenhettek a keleti országrészben. A még fél évig Moszkvában tartózkodó Rákosi Mátyás kivételével az egész vezető csoport – Gerő Ernő, Nagy Imre, Révai József, Farkas Mihály, Vas Zoltán – a helyszínen volt, és motorikus szerepet játszott előbb Szegeden a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front, majd Debrecenben az Ideiglenes Nemzeti Kormány és – december 21-én – az Ideiglenes Nemzetgyűlés megalakításában.

A kommunisták pártjuk nevét is megváltoztatták annak érdekében, hogy imázsuk nemzetibb és konstruktívabb legyen. Az egykori Kommunisták Magyarországi Pártja megnevezést Magyar Kommunista Pártra cserélték. Az osztályharcos terminológiát új, hazafias terminológia váltotta fel, amely a nemzeti függetlenségi harcok hagyományait idézte. A baloldali szociáldemokraták nem győztek gúnyolódni ezen a „darutollas marxizmuson”, amire a kommunista Mód Aladár a következőt válaszolta:

„A munkásosztály [értsd: a kommunista párt] nem teremtheti meg a nemzet többségével való bensőséges és szoros kapcsolatát, ha maga is nem értékeli, nem teszi magáévá a nemzeti történet minden progresszív örökségét.”

A kommunista attitűd lényege kétségkívül a vezető szerepre, majd a hatalom megszerzésére irányuló eltökélt törekvés volt, amely fontosabbnak bizonyult előre lefektetett eszméknél és elveknél. Az MKP ebben a néhány esztendős időszakban voltaképpen nem volt tisztában saját identitásával, s azzal sem, hogy milyen társadalmi és politikai rendszert szán az országnak a jövőben. A párt bizonytalan volt az általa meghirdetett „népi demokrácia”-fogalom valóságos tartalmát illetően is: vajon valódi demokráciát jelent-e, erősen szociális jelleggel, a polgári demokrácia „osztálykorlátainak”, egyoldalúságának kiküszöbölésével, avagy kommunista diktatúráról van-e szó. A – későbbi – jelek szerint Lukács György vagy Nagy Imre az előbbi változathoz vonzódtak, az elvszerűen radikális Rajk László talán a másodikhoz. Rákosi és Gerő pedig egyszerűen Sztálin útmutatására vártak, ő viszont ez időben, azaz 1947 előtt – legalábbis egyes történészek és politológusok véleménye szerint – még nem kötelezte el magát véglegesen.

A Kommunista Párt azonban mégiscsak homogén volt, jóval egységesebb a többi pártnál. Minden eszmei diffúziónál erősebb kötőanyagot jelentett az a fanatikus meggyőződés, hogy csakis az ő pártjuk alkalmas és hivatott az ország újjáépítésére és vezetésére. Ezen alapult a tagság elszántsága és fegyelme – de látványos növekedése is. Az eredetileg legfeljebb két-háromezer illegális párttagot számláló szervezetből alig egy év alatt, 1945 őszére félmilliós tömegpárt lett.

Az MKP-hez – kezdeti népfrontpolitikájától függetlenül – minden társadalmi rétegből azok csatlakoztak, akik nem a folytonosságot, hanem a határozott szakítást és újrakezdést kívánták: munkások és – még inkább – szegényparasztok, akik az úri világot akarták „végképp eltörölni”, mellettük pedig nagy számban a zsidó származású középosztály, kispolgárság és értelmiség fiatalabb nemzedékei, amelyek a Kommunista Pártban látták a legfőbb biztosítékot mindenfajta jobboldali rendszer és antiszemita politika visszatérésével szemben. S ugyanezen okok miatt viseltettek mély bizalmatlansággal a kommunisták iránt a „régi világ” hívei és féltői, akik kezdettől meg voltak győződve arról, hogy „báránybőrbe bújt farkassal” van dolguk.

A Független Kisgazdapárt
A Független Kisgazdapárt, korát tekintve, a harmadik volt a pártok között – 1930-ban alapították –, befolyását, népszerűségét tekintve viszont az első, annak ellenére, hogy debreceni újraindulása 1944 decemberében elég későn és elég nehézkesen történt. Noha a kisgazdapárt keletkezése óta mindig ellenzékben volt, sok szállal kapcsolódott az előző rendszerhez. Ezt a vonását, továbbá a parasztival szemben polgári és úri oldalát erősítette az is, hogy 1945–46-ban megindult az 1945 előtti hagyományos és jobboldali pártok, elsősorban az egykori kormánypárt, a MÉP (Magyar Élet Pártja) volt tagságának erőteljes áramlása a kisgazdapárt felé. Már 1945 derekán egyértelművé vált, hogy a kisgazdapártban mint gyűjtőpártban koncentrálódik az antikommunista, konzervatív jobboldal csaknem minden árnyalata, s ide tömörülnek a szovjet kolhozrendszer bevezetésétől rettegő kisgazdák, kistulajdonosok is. A belső átalakulás a párt teljes nevében – Független Kisgazda, Földmunkás és Polgári Párt – is kifejezésre jutott.

1945 nyarán az FKGP-nak már az egész országban voltak szervezetei, miközben a többi párt csak egyes vidékeken tudta kiépíteni a maga szervezeteit, aszerint, hogy hol voltak befolyási övezetei. Az FKGP számottevő tagsággal, hívekkel és támogatókkal rendelkezett mind a katolikusok, mind a protestánsok, sőt még a zsidó polgárság körében is, vagy a parasztság soraiban éppúgy, mint a középosztályéban. Ez ad magyarázatot egyfelől a párt rohamos erősödésére, másfelől gyors jobbratolódására. Mindazok, akik nem akartak gyökeres szakítást a múlttal, az FKGP-t támogatták. Olyannyira, hogy Tildy Zoltán pártelnök már 1945. augusztus 20-án jónak látta hangsúlyozni: az általa követett irány

„a politikai béke fenntartása, elég határozott szembefordulás a múlttal, a múlt komoly és becsületes lezárása”.

Ennek a múltnak, Tildy szerint, a jövőben nem lehet helye a pártban.

A kisgazdapárt meghatározó politikusainak jelentős része azonban nem fogadta el ezt a békülékeny politikát a Kommunista Párttal szemben, s a polarizáció törvénye szerint a kommunisták egyre nyíltabb hatalomra törése és az ezzel szembeszegülő kisgazdapárti jobbszárny kijegecesedése kölcsönösen egymást segítette. A kommunisták reakciós, horthysta restaurációs célokkal vádolták ezt a jobbszárnyat, amelyben kétségkívül akadtak olyanok is, akik ellenezték az igazi demokratikus átalakulást, ám vezető és látható képviselői kipróbált antifasiszták, liberálisok vagy nem szélsőséges konzervatívok voltak, mint például Auer Pál, Moór Gyula, Nagy Vince, Pfeiffer Zoltán, Sulyok Dezső, B. Szabó István. Éppen ők lettek a balról jövő heves támadások célpontjai, mert múltjuk és jelenük alapján tekintéllyel rendelkeztek a pártban és az országban egyaránt. Az MKP azt követelte, hogy a kisgazdapárt zárja ki őket soraiból, ők viszont – érthetően – nem akarták elhagyni a pártot, amelyet a kommunista veszéllyel szembeni védekezés egyetlen megmaradt bástyájának tartottak, hanem ők igyekeztek nyomást gyakorolni a Tildy és Nagy Ferenc vezette centrumra.

Nem hiányzott azonban az ellenkező oldalról jövő nyomás sem, hiszen a kisgazdapárt értelmiségi szárnyán jelen voltak és tevékenyen működtek az MKP kriptokommunista szövetségesei is: Barcs Sándor, Gulácsy György, Mihályfi Ernő, Ortutay Gyula és barátaik. Az ő segítségükkel sikerült a Független Kisgazdapártban állandó ostromállapotot fenntartani, s megvalósítani a hírhedt szalámitaktikát, azaz a kommunistáknak nem parírozó csoportok fokozatos és sorozatos – jobbról a centrum felé haladó – eltávolítását. Az 1947–48-ig tartó átmeneti időszak végére az FKGP gyakorlatilag megszűnt létezni. A kommunistáknak sikerült széttrancsírozniuk az első szabad választáson abszolút többséget szerzett nagy, félkonzervatív gyűjtőpártot, majd kiszorították a parlamentből és megsemmisítették a számukra veszélyes utódpártokat, ugyanakkor 1949-ig fenntartottak egy őket szolgáló látszatkisgazdapártot, amelynek kollaboráns vezetőit magas társadalmi, gazdasági és tudományos tisztségekkel honorálták. (Túlzás nélkül elmondható, hogy a háború utáni magyar politikai élet összes csoportja közül – a kommunistákat is beleértve – ez az egy volt az, amely a következő viharos, véres évtizedeket viszonylagos nyugalomban és biztonságban, mindvégig a napos oldalon sütkérezve vészelte át.) A politikai pluralizmus és a kontinuitás látszatának megőrzése érdekében az FKGP, valamint néhány más, 1948–49-ben felszámolt párt nevén az egész sztálinista időszakban, 1956-ig fantomirodákat tartottak fenn, amelyek a budapesti telefonkönyvben is szerepeltek.

Kétségtelen, hogy a kommunista erőszak viszonylag sima és akadálytalan érvényesülését megkönnyítette az olyan személyes, de mégis történelmi veszteség, mint Bajcsy-Zsilinszky Endre 1944. végi mártírhalála. Vele, aki akár a kisgazdapárt, akár egy másik nemzeti konzervatív párt vezetője lehetett volna, mindenképpen a folytonosság politikai erőinek karizmatikus vezéralakja, a kommunista hatalomra törés szilárd ellenfele és akadályozója szállt sírba. (Mutatis mutandis, csaknem ugyanezt gondolhatjuk a szociáldemokrácia ugyancsak meggyilkolt és szintén pótolhatatlan vezetőjéről, Mónus Illésről is.)

Bizonyos, hogy a szakítás és a folytonosság között a Független Kisgazdapárt lehetett volna – többé-kevésbé normális fejlődés esetén – a legfőbb kiegyensúlyozó erő.

A Nemzeti Parasztpárt
A Magyar Nemzeti Függetlenségi Front az eddig említetteken kívül még két kisebb pártot foglalt magában. A Nemzeti Parasztpárt a szakítás, a Polgári Demokrata Párt inkább a folytonosság szellemét képviselte.

A Nemzeti Parasztpártot eredetileg 1939-ben alakították meg illegálisan, a Maros folyón ringó csónakokban, de valóságos szervezettel a háború alatt nem rendelkezett. Így 1944. december 1-jén Szegeden került sor második, valóságos megalakítására. A párt egyrészt a népi írók és szociográfusok csoportjára, másrészt a falusi értelmiség és a szegényparasztság egy részére épült, s az egykori alföldi parasztmozgalmak radikális hagyományait vitte tovább, elsősorban a földosztás követelésével és aktív részvétellel annak végrehajtásában, valamint a helyi Nemzeti Bizottságokban.

Társadalmi bázisa, hagyományos úrellenessége, egész ideológiája és személyi kapcsolatrendszere a parasztpártot a Kommunista Párt legfőbb szövetségesévé, ugyanakkor a Szociáldemokrata Párt ellenfelévé tette. A vezető csoport többségének kollektivista, élesen antiliberális szemlélete volt az alapja a kommunisták iránti rokonszenvnek és a velük való – sokaknál szinte töretlen – több évtizedes együttműködésnek (pl. Erdei Ferenc vagy Darvas József, s bizonyos fokig Veres Péter esetében). Ugyanakkor a párt főtitkára, Kovács Imre igazi demokrata és integer politikai személyiség volt, aki a lehetőségek végső határáig ellenállt a párton belüli kommunista befolyásnak.

A Polgári Demokrata Párt
Ez időben a Polgári Demokrata Párt tett egyedül kísérletet liberális párt alakítására az individualizmus és az emberi szabadságjogok alapján. A PDP új párt volt, de olyan előzményekkel és elődökkel rendelkezett, mint Vázsonyi Vilmos század eleji Demokrata Pártja vagy a Rassay Károly-féle s néhány más liberális párt a két háború között. Ehhez az egynemű, de Magyarországon nem túlzottan népszerű és erőteljes hagyományvonalhoz azonban kiegészítő elemek járultak, méghozzá balról és jobbról egyaránt. A háború előtti, megszűnt konzervatív pártok egykori tagjainak egy csoportja – Teleki Pál fiának, Gézának, az Ideiglenes Kormány vallás- és közoktatásügyi miniszterének vezetésével – a PDP-hez csatlakozott. Teleki hamarosan a kommunista támadások középpontjába került, s mivel ez a PDP-t is nehéz helyzetbe hozta, 1945 nyarán kénytelen volt elhagyni a pártot. A baloldali pártokat azonban ez sem elégítette ki, s az év őszén, még a választások előtt, a PDP-t kiközösítették a Függetlenségi Frontból.

Elszigetelt helyzetében a párt igen gyenge választási eredményt ért el, ami egyben azt is jelzi, hogy a liberalizmus eszméje és programja csekély vonzerőt gyakorolt abban a korban. De hozzájárulhatott kudarcához az is, hogy a szakítás és a folytonosság, másszóval a radikalizmus és a konzervativizmus egymásnak feszülő akkori ellentétében középutas, tétova és langyos volt: inkább az utóbbihoz húzott, de az általa képviselt kontinuitásra igen kevesen tartottak igényt.

Nagyobb vonzerőt csak a párt baloldalához tartozó Supka Géza által szerkesztett, mintegy nyolcvanezres példányszámú napilap, a Világ tudott gyakorolni, ez azonban század eleji elődjének szabadkőműves hagyományait folytatta. Voltaképpen ez már nem is a PDP igazi hagyományvonalához, hanem az ún. polgári radikalizmuséhoz tartozott, amelyet a politikai mezőnyben a Csécsy Imre és Kende Zsigmond által újjászervezett Magyar Radikális Párt képviselt. A kicsiny, értelmiségi jellegű párt mögött tehát hosszú tradíció állt, de önállóságát egyre nehezebben tudta megőrizni, s végül maga az ős-alapító, az évtizedek óta Amerikában élő Jászi Oszkár határolta el magát utódainak túlzott baloldali lojalitásától. A Radikális Párt sem tudta valóra váltani eredeti célját és elképzelését, hogy az új hatalom jóindulatú, de független, ellenőrzést gyakorló ellenzéke legyen.

A Demokrata Néppárt
A hatalom igazi ellenzéke a Függetlenségi Fronton kívül alakult ki, elsősorban a konzervatív és katolikus oldalon. A folytonosság legfőbb és legbefolyásosabb letéteményese nem is politikai párt volt, hanem a katolikus egyház, elsősorban pedig annak feje, Mindszenty József hercegprímás, aki nyíltan szembehelyezkedett bármiféle radikális változással és modernizációval. A bíboros kemény ellenállása és szuggesztív személyisége nagy tömegekre hatott különböző társadalmi rétegekben, tevékenysége azonban egyházi jellegű megnyilvánulásokra szorítkozott, s ez erősen korlátozta hatásfokát. A politikai színtéren nem tudott igazán sikeres lenni.

Az egyházi vezető körök már 1944 végétől azzal kísérleteztek, hogy létrehozzák saját pártjukat. Ez lett volna a Kereszténydemokrata Néppárt. E törekvést azonban akadályozták egyrészt – természetesen – az új hatóságok, másrészt maguk a keresztény politikusok. Végül a modern szárny vezetője, Barankovics István alakította meg a Demokrata Néppártot 1945 szeptemberében, szembehelyezkedve Mindszenty bizalmi embereivel s a bíboros merev konzervativizmusával. Kivételes, nagy alkalomnak tűnt ez Magyarország történetében: egy modern, nem reakciós keresztény mozgalom és politika ígéretét hordozta. A pártnak minden hatalmi ellenállás és politikai nehézség, másrészt az egyházi körök minden bizalmatlansága ellenére határozott sikere volt: 1947-ben a szavazatok több mint 16 százalékát (egyes nyugati megyékben abszolút többségét!) szerezte meg, s a „győztes” MKP mögött a második helyen végzett. 1948-ban azonban más ellenzéki pártokkal együtt a megsemmisítés sorsára jutott, s ezzel a szakítás és a folytonosság kiegyensúlyozásának egy újabb esélye is megsemmisült.

A többi demokratikus és valóban ellenzéki párt a kisgazdapárt darabjaiból a szalámitaktika eredményeként jött létre. Sulyok Dezső és Nagy Vince Szabadság Pártja, majd Pfeiffer Zoltán és Moór Gyula Magyar Függetlenségi Pártja 1947-ben osztozott a többi ellenzéki erő sorsában.

Szakítás és folyamatosság
Charles Gati magyar-amerikai politológus Magyarország a Kreml árnyékában című könyvében (Bp. 1990) felteszi a kérdést, hogy a háború után voltaképpen a felnőtt magyar lakosság mekkora hányada kívánt radikális változást, azaz szakítást a múlttal. Érdekes válaszában Gati professzor egyrészt a New York-i Columbia Egyetem kutatói által készített interjúkra, másrészt az 1945-ös választások eredményére támaszkodik. E választáson csaknem valamennyi szavazat a Függetlenségi Front négy pártja között oszlott meg. Az FKGP 57, az MKP és az SZDP 17–17, az NPP 7 százalékot kapott.

A Columbia-interjúk szerint a kisgazdapárt szavazóinak mintegy kétharmada, az SZDP szavazóinak pedig a fele hagyományos, polgári demokratikus fejlődést kívánt előmozdítani. A többiek azonban (ide értve az MKP és a Parasztpárt teljes szavazótáborát, a kisgazda szavazók egyharmadát és a szociáldemokraták másik felét) radikálisabb változásra szavaztak, akár ennek populista-agrárius, akár szocialista-iparosító változatában. Ez pedig a választók 51-52 százalékát, azaz legalább a felét jelenti. Tehát miközben a választók túlnyomó többsége, több mint 80 százaléka a kommunisták ellen szavazott, a lakosság fele kívánatosnak tartotta a radikális szakítást a múlttal. Ez a számítás a korszak és a körülmények ismeretében reálisnak tűnik.

Bibó István 1974-ben írt levelében, amelyet a Magyar Közösség koncepciós perének egyik életben maradt vádlottjához, Arany Bálinthoz intézett (megjelent: Magyar Nemzet 1992. október 24.), a leghatározottabban tiltakozott a régi Magyarországgal való „jogfolytonosság” eszméje ellen. Viszont ugyanő – mint tudjuk – ugyanilyen határozottan utasította el a „tabula rasa” barbár, ostoba, öngyilkos gondolatát és gyakorlatát is.

Bibó István és számos nemzedéktársa – Kovács Imre és Szabó Zoltán, Kosáry Domokos és Benda Kálmán, Borsody István és mások, akik akkor éppen elmúltak harmincévesek, s ma, ha élnek, 80. évük felett járnak – azt a demokratikus szellemű, művelt reformnemzedéket testesítették meg, amelynek tagjai már egészen fiatalon, a világháború válságában felismerték és elfogadták a változtatás, a modernizálás szükségességét, s 1945-ben lelkesen meg is ragadták a megvalósítás lehetőségét.

A kommunista intolerancia azonban tragikus módon megakadályozta, hogy ez a nemzedék, amelynek megvolt a tudása, helyismerete és ambíciója ehhez a munkához, a történelmi folytonosság és a szerves fejlődés jegyében valósíthassa meg a múlttal való olyannyira szükséges szakítást.

1945-ben és közvetlenül utána nem történt meg a múlttal való alapos, elemző szembenézés. A radikális baloldaliak nem akarták, a többiek pedig nem merték ezt a nehéz és fájdalmas műveletet végrehajtani. Ehelyett a sokkal egyszerűbb, sommásabb és felületesebb megoldást választották: a két háború közti időszak egyszerű megtagadását vagy „letörlését”, annak különválasztása nélkül, ami abban vállalható és folytatható lett volna. Ennek a mulasztásnak a következményeit ma érezzük igazán, amikor arra kényszerülünk, hogy fél évszázad múltán most végezzük el, ami elsősorban az itt taglalt évek, 1945–48 feladata lett volna.

Bibó István, akinek neve méltán forrott össze a háború utáni rövid életű magyar demokrácia emlékével, egyszer megjegyezte, hogy fejfájára azt lehetne írni: élt 1945-től 1948-ig. Nemcsak azért, mert ez volt élete legtevékenyebb időszaka, hanem azért is, mert egyedül ezzel tudott és akart azonosulni, leszámítva persze 1956 őszének azt a bizonyos néhány napját. Ő volt az, aki már 1945 őszén, éppen az első szabad választások időszakában a legmélyebben és a legnyíltabban elemezte a fiatal demokráciát fenyegető veszélyeket, s A magyar demokrácia válsága című tanulmányában, majd annak nyilvános vitájában lényegében a következő kérdést tette fel Lukács Györgynek és Révai Józsefnek: voltaképpen mit akarnak a kommunisták, mi a tervük Magyarországgal? Proletárdiktatúrát akarnak-e teremteni, vagy demokráciát? A válasz természetesen a veszélyt tagadó, elhárító volt. Lukács talán nem is teljesen rosszhiszeműen tette ezt, de az évtizedes szovjet tapasztalatok birtokában – és az ő szellemi színvonalán – ez a „hiszékenység” utólag is nehezen menthető.

A szalámitaktika
A kommunisták mindenesetre már 1946-ban megindították az offenzívát a választáson győztes kisgazdapárt ellen. Kezdeményezésükre március elején megalakult a Baloldali Blokk, amelyben a három baloldali párt – az MKP, az SZDP és a Nemzeti Parasztpárt – mellett az ún. Szabad Szakszervezetek is részt vettek. Az 57 százalékot elért kisgazdapárttal szemben azonban az elszigetelés nem volt elég. Visszaszorításához, majd teljes legyőzéséhez le kellett faragni abszolút többségét, és meg kellett törni az önbizalmát. Ennek érdekében dolgozták ki a kommunista vezetők – elsősorban Rákosi és Révai – a nevezetes „szalámitaktika” módszerét, amelynek segítségével nem egyetlen puccsal – mint korábban pl. Romániában vagy később Csehszlovákiában –, hanem fokozatosan, a demokratikus játékszabályok látszólagos betartásával sikerült kiiktatniuk először legnagyobb és legveszedelmesebb ellenfelüket, majd a többi rivális pártot is a politikai porondról.

A szalámitaktika látszólag a koalíció „megerősítésére” irányult, fő jelszava így hangzott: „Ki a nép ellenségeivel a koalícióból!”, s ezt a farkas és a bárány ismert aesopusi meséjének módján alkalmazták az éppen soron levő, kiiktatandó politikai csoportra, összefogva azokkal, akiknek kiiktatására csak egy következő etapban kívántak sort keríteni. A folyamat természetesen jobbról balfelé haladt, s az erőszak és megfélemlítés mellett a hitegetés, az ígérgetés, valamint a megvesztegetés eszközeit is felhasználták. A kisgazdapárt, majd a többi párt esetében is a kommunisták előbb a centrummal és a balszárnnyal fogtak össze az ún. jobbszárny ellen, majd a balszárnnyal szövetkeztek a centrummal szemben, hogy azután – utolsónak – a balszárnyat is likvidálják.

Révai József ekkori cikkeiben klasszikus példáját nyújtja annak az érvelésmódnak, amellyel az MKP igyekezett előmozdítani a „koalíciós partner” megtisztulását az ún. reakciótól – természetesen a partner „saját érdekében”:

„A kisgazdapárt demokratáinak végzetes hibája, hogy a reakcióval való szövetkezést az állítólagos kommunista-veszély miatt tudatosan vállalják, és nem veszik észre, hogy nem ők fogják a törököt, hanem a török fogja őket – írta Válasz Kovács Bélának című cikkében. – […] És vajon miért érzik K. Béláék, hogy a kisujjukat okvetlenül oda kell nyújtaniuk az ördögnek? Mert szerintük a kommunisták a hatalom megragadására készülnek. Mi azt állítottuk és azt állítjuk, hogy ez mesebeszéd. […] A felszabadulás után senki nem akarta vállalni a rendőrségi munkát a kommunistákon kívül: ezért van kommunista „túlsúly” a rendőrségen.”

Majd 1947. június 8-án Aki másnak vermet ás címmel Révai így fogalmazott:

„Az összeesküvés leleplezése és Nagy Ferenc bukása azt jelenti, hogy a munkásosztály megmentette a kisgazdapárti parasztságot a reakcióval való szövetkezés végzetes útjától, de még nem jelenti, hogy maga a kisgazdapárti parasztság is látja, megérti és méltányolja ezt. […] ma sokan aggódva kérdik: nem akarja-e a KP a KGP romlását? Nem, nem akarja! A KGP ereje a reakciós elemektől való megszabadulásban rejlik. Jobb lett volna, ha a tisztogatás munkáját a KGP demokratái a maguk erejéből végzik el, de még mindig jobb – magának a KGP-nak is jobb –, hogy ez a felszámolás, ha külső segítséggel is, megtörtént, mint ha egyáltalán nem történt volna meg.”

A valóságban, ha léteztek is reakciós vagy inkább konzervatív elemek a kisgazdapártban, a kommunisták számára nem ezek voltak a veszélyesek, ezért a harc sem ellenük folyt, hanem az olyan antifasiszta múltú, kikezdhetetlen demokraták ellen, mint Sulyok Dezső, Pfeiffer Zoltán vagy Nagy Vince, később pedig Kovács Béla és Nagy Ferenc. Velük szemben mindvégig jól felhasználható volt az ún. O-csoport (Ortutay, Oltványi, Bognár, Mihályfi, Barcs), majd Dinnyés Lajos és az egypártrendszert is rendületlenül kiszolgáló Dobi István.

Az FKGP – ahogyan később a két másik koalíciós párt is – sajátos módon újra meg újra rászánta magát, hogy engedményeket tegyen, hogy elhatárolódjon vezetői és tagjai egy-egy csoportjától, s végül ki is zárja azokat, akik az MKP, valamint annak belső szövetségesei szerint túlságosan kompromittálódtak s veszélyeztetik a koalíciós együttműködést. Vajon mire számítottak? Kővágó József, a főváros egykori kisgazda polgármestere – aki annak idején ugyancsak áldozata lett a tisztogatásnak – nemrég elmondta, hogy a párt vezetőinek többsége, köztük ő maga is, úgy vélte, a békeszerződés aláírása után a szovjet csapatok kivonulnak, s akkor megszilárdulhat a magyar demokrácia. Szerinte egyedül Tildy Zoltán volt más véleményen.

A kisgazdapárti vezető réteg egésze azonban nem kapitulált. Néhányan – mint Varga Béla, Nagy Ferenc, Nagy Vince vagy Sulyok Dezső – emigrációba vonultak. Másokat – mint Kovács Bélát, Arany Bálintot, Hám Tibort, Csicsery Rónay Istvánt, Horváth Jánost – az ún. összeesküvési ügybe kevertek s elhurcoltak vagy elítéltek. Pfeiffer Zoltán és néhány társa az eredeti párt feldarabolása után megalakította a Magyar Függetlenségi Pártot. Ehhez csatlakozott Moór Gyula jogbölcsész professzor is, aki a Parlamentben 1947 őszéig rendkívüli bátorsággal tiltakozott az összeesküvési vádak és az MKP által követelt előrehozott választások ellen. 1947. október 8-ai parlamenti beszédében például ezt mondta:

„Íme, így születik meg egy összeesküvés. Először egy rágalmazó lap hasábjain tűnik fel, azután kimunkálja a kommunista rendőrség. […] A gátlásnélküli harc természetesen nem áll meg az összeesküvés és a puccskísérlet meséjénél. Ha nagyobb szabású közönséges bűncselekményeket lepleznek le újabban, akkor a kommunista sajtó azt írja, hogy ezeket – valutázást, textiljegyhamisítást, embercsempészést vagy hasonlókat – a Pfeiffer-párt tagjai követték el.”

Az 1947-es, kierőszakolt választás már több tekintetben manipulált volt, bár még létezett a többpártrendszer. A manipuláció nem elsősorban a hírhedt kék cédulás csalásokban nyilvánult meg, hanem már az előkészületekben: a választói névjegyzékből való kizárásokban (ez elsősorban az akkor már fő riválisnak tekintett szociáldemokraták szavazói ellen irányult), s még inkább az ellenzék megosztásában. Így a szalámitaktika révén darabokra szabdalt ellenzék jelentős eredményei ellenére sem tudta megakadályozni, hogy 22 százalékos eredményével az MKP legyen a választás viszonylagos győztese.

A többpártrendszer felszámolása
Az új parlamenti erőviszonyok birtokában, valamint a Kommunista Pártok Tájékoztató Irodája (a Kominform) Szklarska Poreba-i értekezletének a lényegében kommunista hatalomátvételre felszólító határozatától inspirálva-meglódítva, az MKP 1947 őszén megindította a végső rohamot a többpártrendszer felszámolására. Még az év novemberében a Választási Bizottság „választási csalások” miatt érvénytelenítette a Magyar Függetlenségi Párt mandátumait. A Barankovics vezette Demokrata Néppárt egy ideig még létezhetett, de igazi ellenzéki tevékenységre már nem nyílt lehetősége. Pfeiffer Zoltán és Barankovics István emigrált.

Hasonló sorsra jutott Kovács Imre, a kiváló szociográfus, a Nemzeti Parasztpárt főtitkára is, aki a pártvezetőség többségével, főként Darvas Józseffel és Erdei Ferenccel ellentétben nem volt hajlandó az MKP szolgálatára. Amikor már nem volt arra szükség, hogy időről időre kijátsszák az FKGP és az SZDP ellen, a parasztpártot fokozatosan elsorvasztották.

A kiüresített fantompártokon kívül 1948 elejére voltaképpen egyetlen rivális maradt a porondon: a nagy múltú s még mindig jelentős munkásbázissal rendelkező Szociáldemokrata Párt. Felszeletelése már 1947 nyarán megkezdődött, amikor Rákosi ravasz manipulációval elérte, hogy a jobboldalinak minősülő Peyer Károly a választáson ne saját pártjának, hanem a Magyar Radikális Pártnak a listáján induljon, majd kudarca után szintén az emigrációt válassza.

1948 januárban került sor az MKP által közvetlenül irányított „balszárny” önálló felléptetésére. Az ún. nyolcak csoportjának élén Marosán György állt, ide tartozott Schiffer Pál, Vajda Imre, Horváth Zoltán, Vágvölgyi Tibor, Szurdi István, Révész Ferenc és Justus Pál. A puccsszerűen összehívott budapesti pártértekezleten – Szakasits Árpád távollétét kihasználva – kizárták Kéthly Annát, Szélig Imrét, Szeder Ferencet és társaikat, eltávolították Bán Antalt, s kimondták az MKP-val való „egyesülés” szükségességét. Az SZDP és MKP 1948. júniusi ún. egyesülési kongresszusán létrehozták a Magyar Dolgozók Pártját.

Ezzel ténylegesen megszületett az egypártrendszer, bár ennek szemérmes leplezésére megalakult a Magyar Függetlenségi Népfront, amelynek égisze alatt – természetesen az MDP tényleges és kizárólagos irányításával – a további választásokat lebonyolították.

Révai József az MDP Központi Vezetőségének 1949. március 5-ei ülésén – a zártkörű összejövetelhez illő nyíltsággal és cinizmussal – most már egyértelműen definiálhatta a „népi demokrácia” mibenlétét: „A kártyáinkat nem felfedni helyes volt, de sokszor mi magunk is elfelejtettük, hogy a népi demokrácia már akkor is több volt mint puszta plebejus válfaja a polgári demokráciának, hogy lépcsőfok volt a szocialista átalakuláshoz. […] Persze az az igazság, hogy a hatalom kizárólag a munkásosztály kezén van, nem arra való, hogy fecsegjünk róla úton-útfélen.”

Moór Gyula professzor 1947 nyarán, egy parlamenti felszólalása végén így figyelmeztette az egyre gátlástalanabb kommunistákat:

„Egy arab közmondás azt mondja, hogy helyes számítás az emberek butaságára építeni, de nagy hiba, ha teljesen hülyéknek tartjuk őket. Én ezt a közmondást a tárgyalás alatt álló javaslatra akként alkalmaznám, hogy helyes számítás az emberek gyávaságára építeni, de nagy hiba, ha gyávának és megfélemlíthetőnek tartunk egy egész nemzetet!”

Tíz év sem kellett hozzá, és 1956 fényesen igazolta ezt a jövendölést.