2017. április 30.

Kőbányai János: Vészcsengő

Egy „fajelméletes" és „Judeomán Móricka" gondolatai az antiszemitizmusbunkóról

Nagyon vigyázva kell fogalmazzak itt – nemcsak azért, mert egy új szakmába, szakmai közösségbe való belépésem ez a gyors(reagálás), hanem mert olyan fogalomról van szó, amelyhez tömeggyilkosság tapad. Kertész Imrével vallom: antiszemitának lenni a holokauszt után a gyilkosokkal való szolidaritást vagy inkább virtuális gyilkossá válást jelent. (Ebből a szempontból minden irónia nélkül sajnálom az igazi antiszemitákat, mert ahogy ezt Patai József elődöm kifejtette – persze a holokauszt előtt –, „nincs azon semmi szégyenleni való, mert az antiszemitizmus is egy emberi álláspont“.)

Ugyanakkor épp az új szakmába belépés okán érzem úgy, hogy a hallgatás – itt és most – a cinkossággal lenne egyenlő. Sőt: ami súlyosabb és egzisztenciálisabb – a saját legitimációmat kérdőjelezném meg. Ugyanis ha szó nélkül hagynám Gerő András Romsics Ignácot illető vádjait, akkor jómagam milyen alapon foglalkozom egy tárggyal, amely a zsidót – vagyis inkább a magyar zsidót – nevén nevezi, egyszerre más és azonos entitásnak tudja a magyarral, és ezért sorstratégiáját, a magyar történelemben játszott szerepét ebből a másságból, kettős (vagy még többes) azonosságból vezeti le? S magát az újkori vagy modern magyar történelmet e „Korrobori tánc és nász" tragikus fordulatainak látja és írja le.

Magukat az inkriminált állításokat – Gerő András Romsics Ignácot illető so called konkrétumait – fölösleges elemezni és bebizonyítani, mennyire igaztalanok. Sovány érvei és idézetei is nyilvánvalóvá teszik, hogy a vádak alaptalanok – még ha némi hücpeséggel, egy kolléga kontextusaiból kiragadott berángatásával is teszi. Inkább azt lenne érdemes vizsgálni – történelmi és pszichológiai alapon – miért volt erre szüksége itt és most. Neki és a számára nyilvánosságot biztosító médiumnak / „kulturális erőtérnek“. (Oly korban és igazságügyi gyakorlatban, amikor a magyar bíróság textológiai értékelése szerint „Bayer Zsolt nem antiszemita“. Akkor ki az? Dafke Romsics Ignác? Ehhez csak gratulálni tudok.)

Tartalmi kitérő: Romsics Ignác Clio bűvöletében című műve nemcsak a sztálinizmus korszakában vizsgálja a zsidó történészek szerepét, hanem amikor a modern magyar történetírás elindult – s így bőven foglalkozik Marczali Henrikkel és Acsády Ignáccal. Számomra, aki más okokból bőven foglalkoztam velük, beszédes újdonság volt, hogy mennyire az ő munkájuk adta a gerincét a millenniumi tízkötetes, A magyar nemzet történe című műnek. Romsics e korban nem volt antiszemita – csak egy konkrét korszakra tartogatta magában ezt az érzést?

Amivel foglalkozni kell, pontosabban megálljt parancsolni neki, az az antiszemitizmus bunkójának a politikai érdekek, a hatalom megragadása s – mivel az választásokon alapul – a köztudat manipulálása érdekében történő használata. Ez az oly végzetes bunkó korántsem újdonság. Már ellehetetlenítette a magyar szellem diskurzusát akkor, amikor a legnagyobb szükség lett volna rá: a múlt század húszas–harmincas éveiben, amelyek megágyaztak a holokausztnak. S a történelemből semmit sem tanulva, teljesen elfoglalta a rendszerváltás után is a közdiskurzust, amikor még el lehetett volna végezni a holokauszttal való szembenézést, a gyászmunkát. Egy ugyanolyan fontos, és ismét elpocsékolt stratégiai időben, amikor valamit újra – vagy inkább elölről – lehetett volna kezdeni a magyar szellem területén, de csak akkor, ha a holokauszt/zsidókérdés földolgozásán túljutottunk volna. Azonban – „mohácsi népként“ (az asszimiláció csodája, hogy ehhez mennyire idomult a magyar zsidóság a nagy katakizma után is) – a talmi hatalom (rövidke idejét ne is hozzuk szóba) fontosabbnak bizonyult, mint az egészéges szellemi feltételek.

Gerő András bunkója azonban átlépett egy határt. Amennyire meg tudom ítélni, ez a bunkó a tudomány területén nem cséphadart eleddig. Sőt, éppen meghökkentő szakadékot tapasztaltam a történelem- (és irodalom-)tudomány, valamint a publicisztika és a közmédiumok között. Hogy a tudományos eredmények, közvélekedések – a magyar zsurnalisztika döbbenetes leépülése folytán – mennyire nem szivárognak le a közírásba, ami – szerintem – tönkretette az országot, politikai pártoktól és klientúráiktól függetlenül. Okainak földerítése sok szakdolgozat témája lehetne. (A sajtótörténelem a magyar történelemtudomány „legyengébb láncszeme“ s egyúttal legkiaknázatlanabb területe.) Pedig a tudománynak nem a szűk szakmában kell kifejtenie hatását – ezt sok kollégának papolom eredménytelenül mint szerkesztő –, hanem abban a művelt középrétegben, amely a szemünk előtt szívódott fel tehetelenségünk homokjába. Gerő András támadása mint jelenség azt érzékítette meg – és ezt heves vészcsengőként kell felfogni –, hogy a szerepek és a folyamatok felcserélődtek:

már a teljesen lepusztult magyar köz- és médiadiskurzus követel helyet magának a tudomány közegében.

Bajos lenne engem antiszemitának vagy akár önantiszemitának billogozni. Ám ez a bunkóefektus fortélyosan lelt rá a stigmatizálás lehetőségére: Komoróczy Géza az Élet és Irodalomban „fajelméletesnek“, Vári György a Magyar Narancsban „Judeomán Mórickának“ talált titulálni. Ezt csak azért említem itt fel, mert úgy gondolom – igaz, Jeruzsálemből, ahonnan e cikket beküldöm –, hogy Gerő Andrástól tisztességes lett volna megemlíteni, hogy ő maga: zsidó. S ez azért lényeges, mert ő és nézetei szintén egy történelmi jelenség körébe tartoznak – ahogy mindnyájan azzá leszünk a jelenből múlttá és benne jövővé jegecesedő életünk folyamatában. Megnyilvánulását – és annak hozadékát – később minden bizonnyal történészek jegyzik fel és értékelik. Ugyanolyan, szerintem helyes és egyedül tudományos paraméterek alapján – amely a zsidót zsidónak tartja és írja le –, ahogy Romsics Ignác a 20. század ötvenes éveinek a történetíróival, illetve gondolkodástörténetével tette.